Destiny is all - 2025 összefoglalója

A 2025-ös év összefoglalója részben a tavalyi bejegyzések felelevenítéséről szól, de van benne új tartalom is: mi teremti meg az ember számára a koherencia-érzetet? Milyen emberképben hisz igazán, és a pszichológia mely ága harmonizál legjobban ezzel a képpel? Mennyire kell szorosan illeszkednie a kliens, terapeuta, módszer és társadalom világképének? 

A tavalyi évben felfedezett kedvenc-sorozat, Az utolsó királyság példáján keresztül elmélkedtem azon, hogy mennyire megkerülhetetlen egy önismereti folyamatban, hogy az élet működéséről gondolkodjunk, függetlenül a módszertől.

A moirák fonala

A 2025-ös évre több tervem is volt a blogon: részletesen feldolgozok egy érdekes cikket a hit fejlődéséről, önsegítő jellegű bejegyzések a lakásfelújítás alatt született metaforákról, világnaphoz kötődő témák feldolgozása...

Még az év eleje felé jegyeztem le a tervek mellé, hogy "hát a libidóm másfele vitt..."

Elmélkedtem is rajta, hogy ha már van egy ötletem, ami hozzásegítene ahhoz, hogy ne év végén kelljen valami rendszert keresnem a munkában, akkor miért döntök úgy, hogy elhagyom ezt az ötletet?

Döntés volt ez egyáltalán?

Nem inkább amolyan emlős-agyhoz köthető jutalomkereső viselkedés, mint amikor az ember még egy sört megiszik, még egy részt megnéz, még egy fejezetet elolvas...?

Ezt a tipródást a múlt évben felfedezett sorozat, Az utolsó királyság mottója oldotta fel, ami így szól: "destiny is all" (nincs igazán jó fordítása, más-más módon hangzik magyarul különböző kontextusokban, nagyjából annyit tesz, hogy "minden a sors"). A sorozat I. "Nagy" Alfréd wessexi király idejébe kalauzolja a nézőt, ahol a szász királyságok és vikingek harcaiból szép lassan kiformálódik Anglia. E történet főszereplője Uhtred, a szásznak született harcos, akit a vikingek neveltek fel, de vikingek ölték meg a családját is. Így, hogy igazából egyik világhoz sem tartozik, a döntéseit sem a hovatartozása határozza meg. Egészen változatos fordulatai vannak a történetben: egyszer a farka után megy, egyszer a szíve után, másszor a feje után. Nem is nagyon magyarázkodik az olykor inkonzekvens elköteleződései miatt, lerendezi annyival, hogy "destiny is all".

Uhtred nem nagyon foglalkozik önismereti kérdésekkel, nem próbálja megérteni saját motivációját. Hisz a sorsban, és a hite szerint cselekszik. Az ő vallása szerint a sors fonalait mások szövik, mi csak alárendelhetjük magunkat ennek, abban a meggyőződésben, hogy ennek az egésznek még akkor is van értelme, ha így közelről nézve ez még nem is látszik.

Ezt a szemléletmódot a koherencia-érzetnek nevezi a pszichológia, és egy Antonovsky nevű szerző nevéhez fűződik. De része Fowler az előző bejegyzésben bemutatott hit-érettséggel kapcsolatos rendszerének is, illetve Oláh Attila pszichológiai immunrendszer elméletének is. A lényege, hogy a világ egy értelmes, kiszámítható hely, melyben lehet értelmes, jelentésteli életet élni, és az egyénnek megvannak a lelki erőforrásai az ezzel járó kihívásokhoz. Ami ennek nem része, hogy ez az élet attól jelentésteli, hogy átgondolt döntések vezetik.

Fontosak az ilyen hősök, mint Uhtred, mert kiváló példái ennek a koherencia-érzetnek. Abban van az erejük, hogy képesek hallgatni az intuícióikra, és elköteleződni anélkül, hogy ezernyi szempont mérlegelésével keresnék a tökéletes megoldást, hogy ez helyes és megmagyarázható lépés legyen. Ők írják a saját történetüket, a saját meggyőződésük szerint, és nem rendíti meg őket, hogy mások majd a saját megértésük szerint mesélik el ezt a történetet, és rossz PR-t kapnak.

Hazai példát is lehet amúgy hozni, lásd a '48-as tisztek esetét, akik megcselekedték, amit megkövetelt a haza, hiába bélyegezték őket árulónak.

De hát én nem vagyok olyan, mint Uhtred. Én pszichológus vagyok, és az én kérdéseimre nem elég válasz, hogy "sors", amikor próbálom megérteni egy történet mozgatórugóját.

Evangéliumok

Megkísérlem megteremteni a koherencia-érzetet az előző évadhoz!

Főleg a sématerápiás tanulmányok és szupervíziós eszmecserék voltak a múzsáim. Ezekben kerestem a választ arra, hogy milyen pszichés keretrendszerekkel lehet kicsit világosabban megfogalmazni, amit Uhtred a "sors" szóba sűrít? Mivel lehet magyarázni a döntéseket, változásokat? Milyen kérdések körül összpontosulnak? És melyik elmélet adja a legtisztább választ ezekre a kérdésekre?

A releváns bejegyzések linkjeit ezúttal nem a post végére rakom be, hadd maradjanak közel a szöveghez.

A sors, mint kényszer: egyes bejegyzésekben az volt a narratíva, hogy az egyén objektíve kényszerpályán mozog, és nem tehet mást, mint alkalmazkodik. Ennek egyik formája, hogy a pszichés szükségletei miatt annyira leromlik az egészsége, hogy szükségszerű változtatni (The bleeding, One way out). Egy másik formája, hogy a külső körülmények nem teszik lehetővé ezt a változtatást, tehát az alkalmazkodás itt azt jelenti, hogy "szegény ember vízzel főz" (Miért nem esznek kalácsot?).

Itt a koherencia-érzetet az adja, hogy "nincs más választásom". 

Általában nem vagyok rest kihívást intézni ehhez a narratívához - nagyon sokszor megúszósnak tartom. Egy teljes előadássorozatot tartottam az őszi edzőtáborban a "lét határozza meg a tudatot" elvvel szemben (A Ring határozza meg a tudatot). A hivatkozott bejegyzésekben is volt róla szó, hogy hol módosít a valóságon egy kicsit az ember azért, hogy ne kelljen valamit kimondani, megtenni, elfogadni.

Teljesen egyetértek azzal a megközelítéssel, hogy néha kifejezetten irgalmatlan dolog ezzel konfrontálni valakit, hiszen az elfojtással pont védekezni próbál. A szomatizációval kapcsolatban Freud úgy fogalmazott, hogy éppen ez az elsődleges előnye, hogy stabil tud maradni az ember lelke, ha cserébe a teste gyengélkedik. Ámde az elfojtás, félreismerés mégsem a legjobb megküzdés hosszú távon, pont erről szóltak ezek a bejegyzések.

A sors, mint dinamika: kifejezett pszichoanalitikus alapokon nyugvó írásom nem volt az idén, de az elvei így is megjelentek. A dinamikus felfogás szerint az ember viselkedését nem stabil, sőt, még csak nem is feltétlen tudatos dolgok irányítják. Szükségletek, ösztönök, energiák vannak a háttérben, amelyek törekednek felszínre kerülni, uralni a pillanatot, akár tünetképzés árán is. A leginkább eklatáns mondat a szerelmi döntésekkel kapcsolatban hangzott el egy szupervízión: "az élet úgyis arra megy, amerre a libidó megy" (The bleeding). A megközelítés szerint az életösztön (tkp. biológiai folyamatok pszichés leképződése) kivetül (pontosabban megszáll) valamire, amitől valamilyen szükséglet kielégülését reméli. Ez a vágy vezérli a viselkedést. A belső konfliktus időnként nem arról szól, hogy a libidó több dolgot is megszállna, hanem arról, hogy a személyiség többi része próbálná valahogy fékezni őt, elkerülendő a lehetséges feszültségeket (pl. bűntudat, konfliktusok, szorongás, veszély, stb.). Tehát nem az a lényeg, hogy "a" vagy "b" legyen, hanem az, hogy az egyik ne legyen. Szerencsére az én remek elhárító mechanizmusokkal tudja korlátozni ezeket a pszichés energiákat, ez megjelent a Dark side of the Moon c. bejegyzésben, ahol a halálszorongást kellett leföldelni, és pszichoedukáció hasznosságáról szóló írásban (If it bleeds, we can kill it), ahol a kiszolgáltatottságtól és szégyentől óvott meg az intellektualizácó nevű hárítás.

Az a szép ezekben a folyamatokban, hogy a tudattalanban történnek.

A koherencia-érzetet így az a mondat adná, hogy "mindig a szívem diktál". Vagy nem. Ha emberünkben erősebb a hárítás, akkor épp az esze diktál. De valószínűleg ő is úgy mondaná, hogy diktál neki valami belülről, kényszert él meg, csak az előző narratív pozícióhoz képest szubjektív értelemben.

A sors, mint trauma, örökség: valójában egyetlen bejegyzés volt, ami foglalkozott traumákkal, de az is a sémamódokon keresztül (Útinapló vol.5). Főleg a sématerápiás cikkeket sorolom ide, noha a sémák nem szükségszerűen jelentenek traumát is, csak nagyon hasonló a logikájuk. Olyan emlékekről van szó, amik úgymond megfeküdték az ember gyomrát, nem sikerült anno helyre tenni őket, ezért tovább kísértenek, alkalmanként újra aktiválva a hozzájuk kötődő pszichés folyamatokat. Egészen míg meg nem tanulunk bánni velük, és visszacsillapítani az elárasztó érzelmeket a kezelhető zónába.

Ennek fontos része, hogy a sémákhoz kötődő érzéseket és gondolatokat, a rájuk adott megküzdő reakciókat ego-syntonból (én-azonos, "ez én vagyok") ego-dystonba (én-idegen, "ez nem én vagyok", hanem egy sémám) fordítja át, olyanná alakítva az élményt, mint amikor a test reagál egy ingerre. Ez a logika volt megfigyelhető a One way out és a Yoda, a sématerapeuta c. bejegyzésekben.

Itt tehát már nem tudatalatti folyamatokat fejtegetünk, hanem konkrét történetekkel dolgozunk, viszont azok jellemformáló hatását kezelendő sebeknek értelmezzük.

Így a koherencia-érzetet megadó mondat a "nem az vagyok, ami történt velem, nem az vagyok, ahonnan jöttem" frázis lehetne. Végülis csak annak kell egy koherens egészhez tartozni, amit már megdolgoztam - a többi egyelőre még ego-dyston állapotban izolálódik, mint egy boszorkány átka.

Valahogy most se tudok szarkazmus nélkül fogalmazni, pedig tudom, hogy nem az lenne itt a cél, hogy az ember letagadhassa a rosszul működő ügyeit. Bár lehet, hogy páran erre használják. Erről a valószínűleg csak bennem zajló vitáról írtam A Ring határozza meg a tudatot 2. részében.

A sors, mint döntés: írtam azért a tudatosságról is pár gondolatot. Annak felismeréséről, hogy igazából ez az egy életünk van, egzisztenciális szükségletünk, hogy értelmes (lényegében koherens) legyen. Senki sem lesz, akinek be lehet nyújtani a számlát, ha nem vagyunk elégedettek vele, úgyhogy fontos reflektálni, tudatosnak lenni. Yalom gondolatai az edzőtáborokhoz kötődő bejegyzésekben jelentek meg (A Ring határozza meg a tudatot 2., Dark side of the Moon), mivel idén elég sok erőfeszítést tettem bele harcművészetünk szellemi alapjainak formálásába. Hozzátéve, Yalomot, de legalábbis az írásait nem úgy érdemes elképzelni, mint egy szigorú apát, aki elszámoltat az életeddel - ő a támaszt és vigaszt nyújtó verzió, aki segít olyan megközelítést találni, ami az élettel való megbékélés felé visz. Ennek fontos része az önismeret: a te történeted, te írod, te mondod el, és te vagy közönség legértőbb tagja. Ezen a ponton kapcsolódott a narratív pszichológia (A Ring határozza meg a tudatot 1.), de a történet tartalmához szükséges kognitív-viselkedésterápiás és coaching technikák is (A Ring határozza meg a tudatot 3., If it bleeds, we can kill it). 

Ehhez a mondakörhöz tartozik a 2024-ben sokat futtatott Szerződés-modell is, amit azon a bizonyos szupervízión szembeállítottam a libidó-megközelítéssel (The bleeding).

A koherencia-érzetet az foglalja össze, hogy "mindig a magam útját járom". Ez nem azt jelenti, hogy az ember nem gondolja, hogy hozott rossz döntéseket, de ezek mindig ego-synton dolgok számára. Olyan neki az élet, mint egy meccs: egyszer ő kap gólt, egyszer ő rúg, de sosem az a kérdés, hogy kinek fúj a bíró, hanem hogy hogyan játszik. És mindig vállalja ezért a felelősséget. Ennek a történetnek az autonómia a lényege.

A sors, mint fejlődés: egyetlen fejlődésközpontú írás született, a karácsonykor írt, hit érettségével foglalkozó Tannenbaum. A hit fejlődéséről szóló elmélet igazából a Piaget és barátai köréből származó szellemi termékek egy konkrét témára szűkített változata; így azoknak is van üzenete, akik nem hívők. Az a lényege, hogy ugyanazokhoz a dolgokhoz eltérő módon állhatsz hozzá attól függően, hogy mennyire érett a személyiséged. És mivel a döntéseid ebből a hozzáállásból származnak, értelmezhetők fejlődési feladatok teljesítéseiként vagy megkerüléseként. 

Ez a fejlődéstudat adja a koherencia-érzetet: "mindegy, bármi hitvány volt eszmém, akkor mégis lelkesített, emelt, és így nagy és szent eszme volt. (...) Előre vitte az embernemet."

Így összegezve ezt az öt narratív pozíciót, nem is biztos, hogy az a jó kérdés, hogy melyik elmélet ad választ az élet kihívásaira?

Inkább az, hogy melyik elmélet értelmezi úgy a sorsot, ahogy mi. Mindenkinek vannak az élettel kapcsolatos hiedelmei: mi a célja, mi az értelme, hogyan történnek a fordulatai, hogy kell jól élni?

Meglehet, hogy egy pszichológiai irányzat azért segít valakinek, mert a benne implikált emberkép harmóniában van a kliens élet-hiedelmeivel. Másnak, aki mást gondol az életről, pedig csak elfecsérelt idő ugyanaz a terápia.

Pogány

"Én más istennek áldozok" - zártam le valamilyen fundamentális világnézeti vitát valamikor az év során. Nem emlékszem, hogy ki is mondtam-e ezt a konklúziót, magamat ismerve az egysoros megoldás helyett hosszan kifejtettem, hogy az illetőnek a saját keretrendszerében igaza van, csak én másik keretrendszerben gondolkodom.

Az életről, emberről, erkölcsről, jóról és rosszról szóló hiedelmek adnak esélyt arra, hogy az ember koherensnek érezze a világot, következésképp ezek nem olyan rugalmasak, hogy egy hétköznap vita során megváltozzanak. A pszichológusi képzettség is csak arra készít fel, hogy meg tudj különböztetni egy érvelési hibát és egy világnézeti különbséget. 

Azt gondoltam, nagy felismerés lesz szétválasztani a pszichológiai irányzatokat az emberi természetről vallott nézeteik mentén. Ám ahogy újra átnéztem a könyveimet, látom ám, hogy egy Corsini nevű kolléga már beemelte ezt a szempontot az iskolák legfontosabb jellemzői közé. Így a páciens annak az istennek mutathat be áldozatot, oly módon, ahogy hisz benne: gyónhat, esküt tehet, önsegítő rítusokat építhet be az életébe, lehet mártír - ahogy tetszik.

Hogy lehet hitelesen játszani a szerepünket ebben?

Ahogy a tavalyi írásaimra nézek, nem látom annyira koherensnek ezeket a nézeteket: az év első felében az volt az üzenet, hogy szegény ember őrlődik a sok elnyomó elvárás között, és megértésre van szüksége; a másik felében épp ilyen elvárásokat sugalltak a soraim, hogy szegény embernek össze kellene már kapnia magát, és noszogatásra van szüksége.

Ezek vajon már eltérő alapokon nyugvó gondolatok voltak (a metaforánál maradva: másik istenségek), vagy egy koherens folyamatnak különböző fázisai?

Nem annyira könnyű koherensnek lenni, ha az ember ennyi istenség közül választhat!

Például, az hogy szakemberként többféleképpen tudod látni az embert, az rugalmasság, vagy éretlenség? Azt jelenti, hogy több módszered is lehet, vagy azt, hogy igazából egy sincs?

Mennyire kell összeolvadnia a személyes világnézetednek és a szakmai világnézetnek?

Időnként, amikor látom hogy valamelyik kolléga terápiás igazságokkal próbál alátámasztani közéleti kiállásokat, azok a srácok jutnak az eszembe, akik elhiszik, hogy a sztriptíztáncos tényleg vonzódik hozzájuk. A terápia egy világ a világban, nem ugyanúgy működnek a dolgok bent, mint kint. Mint ahogy a kórház folyosója és a műtője se kell(ene) ugyanolyan steril legyen.

De azért... A hitelességtől eltekintve, elég biztos úgy a kiégés irányába, ha a munka kedvéért egy olyan meggyőződést szimulálsz, amit egyáltalán nem érzel énazonosnak.

No de ez magánügy, nem? Mindenki kialakítja a világnézetét valahogy, és választ magának egy munkát, egy módszert, egy ügyet, egy közösséget, és majd megteremti magának a koherencia-érzetet úgy, ahogy tudja.

Ez egy pszichés konstruktum, az identitásfejlődés része, és nem kötelező érett identitást formálnia senkinek.

Újfent Uhtred példájával élve: időnként fontosabb, hogy melyik istennek áldozol, mint hogy kinek az oldalán szállsz harcba. A történet során többször is diadalra viszi a szászokat, ám azok nem fogadják be igazán, inkább megtűrik. Uhtred ugyanis továbbra is északi módra rendezi be a házát, temeti el a halottait, északi hiedelmekben hisz. A szászok szemében ő pogány, ez pedig számos lehetőséget zár be, és számos ellentétet nyit meg.

A Tannenbaumban kifejtettem, hogy a hit bizonyos érettségi szintig a csoporthovatartozás megerősítését is szolgálja. Ám ezzel automatikusan megerősíti a más csoportokkal való szembenállást, és a csoportból való kirekesztés valószínűségét is. Nem elegendő dolgozni a csoport ügyéért: teljességgel és ellentmondás nélkül hitet kell tenni a világnézete mellett. Így lehet, hogy egy multi dolgozójaként ki is kell menni a Pride-ra, vagy etikai bizottság elé citálnak egy katolikus egyetemen, ha szakmai alapon érvelsz a homofóbiával szemben.

Tehát lehet, hogy te látod a koherenciát a választásaid között, de minden kapunál állnak őrök, és ezeknek az őröknek a hite és annak érettsége dönt majd arról, hogy te bemehetsz-e azon a kapun. Lehet ők egyértelműbb koherenciát követelnek majd.

Ezért nehéz akár szakmai vitákat is folytatni, mivel általában csak utólag derül ki, hogy ki volt a kapuőr, és az ő szemében pogány vagy, vagy csak más vallású? 

Oltár

Elköszönésképp, egy rövid összefoglaló, hogy ez a "más istennek áldozás" hol jelent meg 2025-ben:

• Edzőtáborok: bizonyos értelemben ezekbe tettem bele a legösszetettebb szakmai munkát az évben. Büszke is vagyok rájuk, ám annyi gyengéje van a dolognak, hogy itt nincs más szakember, tehát nem látja senki, ha netán hülyeséget mondanék. Az csodás, hogy pogánynak sem bélyegezhetnek meg, de arról se tudnak szólni, ha félreértelmezném a szent tekercseket...
• Sémakonferencia online: épp az motivált az őszi projektben, hogy szakértő környezetben is megmutassam, mit tudok. A közösségi médiában lehet megtalálni az erről szóló linkeket meg videókat, ha érdekel. Lényeg, hogy tartottam egy kb. 1 órás előadást Miért nem hiszed el, hogy jó vagy? címmel, a csökkentértékűség és kudarcra-ítéltség sémákból. Ez már csak azért is volt koherencia-érzet érintő dolog, mert magamtól nem választanék ilyen címet, úgyhogy gondolkoznom kellett, hogy milyen mondanivalót tennék mögé.
• Sématerápiás tanulmányok: szerintem egy nyaralás árát belecsavartam idén az önképzésbe, de nem bántam meg.
• Blog: a havi rendszerességű bejegyzések kissé döcögtek, cserébe most volt olyan hosszú téma, amit felharmadoltam, így volt, amikor 4 írás jelent meg egy hónapban. Az Instás összefoglalóra sajnos nem volt most kreatív energiám. Viszont egy haverom mondta, hogy angolul is érdemes volna írnom, úgyhogy a Patreonon elkezdett gyűlni pár bejegyzés AI általi fordítása. Még eléggé kísérleti a dolog, pl. nem dőlt el, hogy csak angolul van, vagy magyarul is, stb. Ezért is van most három ilyen felületem.

Összességében, ez a 13. évad leginkább a szakmai fejlődéssel, koherenciateremtéssel telt, legalábbis ezen a felületen. Remélem, inspiráló volt pár gondolat, és segített néhány belső ügyet rendezni! 

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Valószínűleg még további okai lehetnek annak, hogy ennyire megfogott Az utolsó királyság. Savickas szerint nem véletlen, hogy mely történetek épp a kedvenceink. Az általa készített narratív elméletet sokat használjuk az Apokalipszis című edzéshez, ezt bővebben kifejtettem a This is the way c. bejegyzésben.
• A koherencia-érzet témához néhány további írás:
• Hűség: alapvetően a párkapcsolatokról szól, de a lényege mégis az, hogy a saját értékrended szerint szerződj magaddal, ne az elvárások szerint. Ebben van a '48-as tisztekkel kapcsolatos történet is.
• Free speech for the dumb: ez nem a koherenciáról szól, hanem döntési stratégiáról, ám az az intuitívnak is értelmezhető cselekvés megjelenik benne, amit koherenciáról írt sorokhoz írtam.
• Kézműves: a 2020-as év összefoglalójában a pszichológiai immunrendszer egy másik aspektusa, az alkotókészség jelenik meg. Valahol középen. 
• Tannenbaum: ezt ma már sokszor linkeltem be, de a rend kedvéért megjelenik itt is, révén a koherencia-kérdést kifejezetten a hithez sorolja az elméletalkotó. Konkrétan ez a téma csak említés-szinten jelenik meg benne, de a hit érettségi szintjeiből le lehet bontani. Ezen a linken találod az eredeti cikket, amiből dolgoztam.
• Az élettel, sorssal kapcsolatos hiedelmekkel foglalkozott a szakképzéses szakdolgozatom. A Riff című bejegyzésben meséltem róla, de sajnos inkább az alkotói folyamatról és az azt befolyásoló hiedelmekről, mintsem a konkrét elméletről. A közepén viszont van egy ábra, az összefoglalja a lényeget.
• A "pogány" témakörhöz néhány korábbi írás, arról, ahogy az emberképem formálódott, és ahogy megjelent, vagy épp nem tudott megjelenni szakmai keretek között.
• A szupportív és direktív tanácsadói stílusok mögötti emberképpel igazából mindenki elkezd ismerkedni, elég korán. A saját kamaszkori és fiatal felnőttkori élményeimet, illetve az ezekhez kapcsolódó családterápiás elméletet az Egyensúly c. bejegyzésben osztottam meg, jó régen.
• Kvázi a pályám elején írtam a Láthatatlan embert. Nem a könyvet, természetesen. A szerepelvárásokról, megfelelésről és hitelességről szól, a mostani metaforával élve arról a szorongásról, hogy pogány leszek, ha nem áldozok elég jól az istenségemnek.
• Igazából nem is volt annyira megalapozatlan aggodalom, hogy pogánynak kiálthatnak ki. A pszichológiában ugye kifejezetten lényeges, hogy egyes állítások milyen emberképen alapulnak, ám ezek a meggyőződések nem ritkán a tudományon kívül is jelen vannak, sőt, onnan származnak. Egy szakmai botrány kapcsán született a Te nekem ne mondd meg! című bejegyzés. A mostani bejegyzés témájával kapcsolatban vicces is olvasni: akkor jártam tranzakcióanalitikus képzésre, és úgy látszik törekedtem szorosabbra fűzni a kapcsolatom a TA "én oké vagyok, te oké vagy" szemléletével.
• Ha pogány akarsz lenni a mi szakmánkban, de nem tudod, hogy kezdj hozzá, ajánlom az LMBTQ-témát. Ami elég megosztó társadalmilag, az előbb-utóbb elég megosztó lesz szakmailag is. A You will know my name című bejegyzést már akkor írtam, amikor közel sem szorongtam már annyira a kiközösítéstől, mint korábban. Érdekes módon pont ez tett érzékenyebbé, igaz, hogy nem pontosan úgy, ahogy páran értelmezik ezt a szót, de hát Uhtrednek se kellett hinnie a szászok istenében, hogy az oldalukra álljon...
• A Confessio javarészt a pályafejlődésről szól, konkrétan az enyémről. Az a folyamat arról is szól, hogyan dolgozza át az ember a szakmájával kapcsolatos hittartalmakat. A végén az a konklúzió hogy néha talán jobb is pogánynak lenni...