2016. december 29., csütörtök

Minden út ide vezetett (Eshtar #3 - Karakterek)

Ez a harmadik bejegyzés Michael Walden Eshtar című könyvével kapcsolatban. Úgy látszik, a mű aktívabban dolgozott a fejemben, mint ahogy gondoltam, révén május óta minden bejegyzés valamilyen módon kapcsolódik hozzá. Az előző kettőben azzal foglalkoztam, hogy milyen üzenete lehet a könyvnek világnézeti szempontból (#2), illetve, hogyan juthat el ez az üzenet az olvasóhoz és a történet különböző helyszínein, idősíkjain tevékenykedő szereplőihez (#1). Egy kicsit feszegettem is a korlátaimat ezekkel a cikkekkel, révén elsősorban nem ismeretelmélettel dolgozom. Ez a harmadik, lezáró eszmefuttatás már inkább hazai pályához köthető, mivel ezúttal a karakterek személyiségfejlődésével és a környezetükbe való beilleszkedéssel foglalkozom.



Még mielőtt igazán belekezdenék, hadd áruljam el, hogy miért a harmadik bejegyzésre értünk el ahhoz a témához, ami úgy igazából pszichológia!
Azt hiszem, én így tudom a legjobban megérteni a dolgokat: egy szélesebb kontextusból indulok ki, majd egyre szűkítve a fókuszt próbálom kiépíteni a hidakat a makro-szint és a mikro-szint között. Ahogy korábban említettem, ez a "tudományegyetem" elképzelés tetszett az ELTE-ben, épp azért, mert a sok különböző elméleti adalékkal segítettek egy kicsit jobban átlátni a makro-szintet. Ha nyernék a lottón, el is mennék történelmet meg szociológiát tanulni, csak hogy tudjam, miről beszélek...
Az Eshtar értelmezése is ugyanezen a tölcsér-szerű struktúrán ment keresztül: először veszünk egy elméletet az emberi gondolkodásról, annak evolúciós hasznáról (memetika, Eshtar #1). Aztán nézünk rá egy konkrét példát, egy történetet (a cselekményt csak a második bejegyzésben írtam le), ahol látjuk az elméletet gyakorlatban (az Iliászt is vehettük volna). A következő - aktuális - lépésben az a kérdés, ennek a történetnek a mozgatórugói hogyan működnek, mi az a folyamat, ami már konkrétan emberi, amit nem csak megérteni, de átérezni is lehet?
Ez a folyamat az identitásfejlődés, amelyben az egyén és a társadalom, a mikro- és a makro-szint találkoznak.

Identitásfejlődés


Nagyon sokszor hivatkozom Erikson pszichoszociális fejlődéselméletére, ezen belül az identitásfejlődés szakaszára. Egyrészt, ebből írtam a szakdolgozatom, így ezt a teóriát jobban ismerem, mint a többit - másrészt, pont azért választottam ki annak idején, mert tetszik a logikája.
Ahogy a brexites boszorkányüldözős (hehe) cikkben leírtam, az egyén fejlődési feladataihoz szükséges az ő belső világának (pszicho-) és a külvilágnak, pontosabban az őt körbevevő embereknek (-szociális) a kölcsönhatása. 
Az egyik kiemelkedő pontja ennek a serdülőkor, amikor az egyén kialakítja az öndefinícióját, azaz identitását. Persze, arról szó sincs, hogy az identitás-téma ezzel le van zárva, mivel kamaszkor után is vannak változások mind pszichés, mind szociális téren, így a kettő közötti kapcsolatot, az identitást is karban kell tartani (ld. a Véreb c. bejegyzés).
Nem az Eshtar miatt írok erről először, így a szövegcsökkentés céljából rövid összefoglalókkal lehivatkozom azokat a szakaszokat és bejegyzéseket, ahol erről már írtam.

Emberi szükséglet, hogy egyedinek és koherensnek érezzük magunkat. Ennek a hiánya az identitásdiffúzió, amikor nem tudjuk, hogy kik vagyunk. Bővebben írtam erről az élet-halál témával foglalkozó A Tout le Monde-ban.
Ez a szükséglet fiatalkorban kezdi el sürgetni az egyént, hogy kezdjen magával valamit. A serdülőkor konfliktusai többek között ennek tudhatók be, mivel az egyén úgy tud egyedi lenni, ha leválasztja magát a többségről, kezdetben nyers módon, amit aztán a szakasz végéig finomítgat. Erről ventilláltam a Versus c. bejegyzésben.
De attól még nem lesz identitása az embernek, hogy hisztizik, ismételgetve, hogy mi nem akar lenni. Kénytelen felderíteni a lehetőségeket, és némelyik mellett el kell köteleződnie, ahogy a Te az orrodig sem látsz c. bejegyzésben levezettem. A mai eszmefuttatásnak ez a bejegyzés az egyik alapja; éppen a makro- és mikro-szint találkozásának összekuszálódása foglalkoztatott, amikor leírtam.
A bejegyzésben nem az eriksoni elméletet használtam, hanem a vele - szerintem - rokon Super-féle pályafejlődés-elméletet, illetve annak Diadalív-modelljét. A metafora lényege, hogy az ént egy árkád zárókövéhez hasonlítja, ami kiegyenlíti a belső és külső erőket. A belső erők az egyén képességeit, temperamentumát jelentik, a külsők pedig a társadalmat, történelmi kontextust. Minél közelebb megyünk a diadalív alapjához, annál távolibb meghatározó tényezőkkel foglalkozunk.
A zárókő úgy kerül a helyére, hogy az egyén mindkét oszlop mentén elvégezte felderítést és elköteleződést - az identitásformálás tehát nem csak a külső környezet felderítését, hanem önismeretet is jelent.
A korábban (Eshtar #1) bemutatott memetika egyébként ennél az elmélkedésnél is működik: mikro-szint szempontjából az exploráció-felderítés dinamikája megfeleltethető a mémek terjedésének, illetve az ennek szabott gátaknak, makro-szint felől pedig a mémek (konkrétan a nemzeti vs globalizált kultúra) élettérért folytatott versenyéről írtam, csak nem így gondoltam rá akkor.  
// (megjegyzés: ez a cikk humán oldalról közelíti meg az oktatást, párja a reál oldalról közelítő Hitelminősítés, csak az szerintem szellemesebb)
Az egyén kialakít elköteleződéseket és ellenelköteleződéseket (nem tudom, van-e ilyen szó valójában, de értelme van...) az identitásfejlődés során. Az elmélet nyolc olyan területet nevez meg, ami mentén kijelöljük a határainkat: lesznek, akik az adott kérdésekben ugyanúgy gondolkodnak, velük egy csoportba tartozunk majd. És lesznek, akik másképp látják a dolgokat, velük akár ellenséges viszony is kialakulhat. Ezeket az identitás-aspektusokat stílszerűen a Mein Kampf című írásomban definiáltam (na jó, csak az írás az enyém, a címet loptam, egy könyvről, amit a padláson találtam nagyapám villanyszerelő sisakja mellett), itt csak felsorolom őket: adott a vallás, politika, hivatás és életmód oldala, valamint a kevésbé elvont barátság, párkapcsolat, szabadidő és nemi szerepek oldala. Ez utóbbi a mi társadalmunkban is sok határvillongást gerjeszt, még a pszichológusok között is feszültség van a nemi szerepek kapcsán (Bagdy vs nyílt levelezők esete, bár ebbe belekeveredik a mikro- és makro-szint határa is szerintem, ahogy abban a bejegyzésben fejtegettem).
Az, hogy az identitás-aspektusok mentén hogyan zajlik a felderítés-elköteleződés folyamata, az identitásstílus kérdése. Ez a kognitív stílus identitás-kérdésekre kihegyezett változata: hogyan kezeli az ember azokat az információkat, amelyek valamilyen módon hatással lehetnek az önmeghatározására? A nap amely sosem jön el című bejegyzésben definiáltam a 3 identitásstílust: az informatívat, normatívat és elkerülőt. Az informatív egy nyitottabb stílus, ami keresi az újdonságot, és könnyen alkalmazkodik hozzá, a normatív pedig merevebb, ami inkább a fontos személyek vélekedéseire alapoz, mint az önálló véleményalkotásra. Gyorsabb, egyszerűbb, stabilabb, de mint tudjuk, "ami nem hajlik, az törik". Erről elmélkedtem az Elveszett cirkáló c. bejegyzésben. Az elkerülő stílus most nem releváns.
Ami az elköteleződést illeti, nem csak értékek, hanem szerepek mellett is lándzsát lehet törni. Így az identitás nem csak az értékeink, hanem a szerepeink szintézise is, legalábbis szerencsés esetben, amikor e szerepek közt nincs ellentmondás (ld. A láthatatlan ember c. bejegyzés).

Aki olvasta az Eshtart és/vagy az előző bejegyzést, annak feltűnhetett, hogy a két főszereplő, Vittorya és Mikael esetében aktuálisak a fent leírt kérdések.
Először is, mindkettejük világa felfordul egy krízis hatására, a szerepeik is megváltoznak a közösségen belül. Az addigi identitásuk (egyetemista/felfedező) nem kapcsolódik ehhez a helyzethez, azaz elveszettnek érzik magukat - elméletileg identitásdiffúziót is tapasztalnak.
Mivel mértékadó pozíciójuk lesz a közösségben, új határokat is kell kijelölniük. Kénytelenek bevonódni politikai, szociológiai, vallási kérdésekbe; sőt, újra kell formálniuk a saját és mások elköteleződését egyes területeken. Ez vonatkozik értékekre és szerepekre: hirtelen kiderül, hogy egy uralkodói dinasztia leszármazottai. Mostantól királyok/királynők, vallási vezetők és hadvezérek, s mellesleg a világ megmentői.
Ennél a résznél reménykedhetünk az identitás-krízis felbukkanásában, hiszen a felderítés és elköteleződés nem csak térben, hanem időben is kinyúlhat - mi van, ha az öröklött identitásunk és a saját magunk által kidolgozott identitásunk nem férnek meg egymással?
A gyors válasz életbevágóan fontos, mivel háború van, amit nem kis mértékben befolyásolnak az identitás egyes aspektusai (ld. előző bejegyzés).

Társadalmi szerződés

"Öld meg a fiút, és hagyd megszületni a férfit!"
Aemon mester (G. R. R. Martin: A tűz és jég dala /Trónok harca/ V. - Sárkányok tánca)

Azt hiszem, a határ-kérdésekben domborodik ki a regény "young adult" mivolta - pontosabban, ezeknek a határoknak a felismeréséről.
Egyrészt, az identitás egy biztonságos határ közted és a környezet között, egy szerződés, hogy mekkora hatással lehettek egymásra. Mindkét főhősnek kezébe adják a társadalom, a történelem és emberiség sorsát, így mondhatjuk, hogy jogot kaptak rá, hogy nagy hatást fejtsenek ki. Cserébe az új társadalmi szerepek őket is átformálják - hogy a nyolc identitás-aspektus szerint nézzük, a következő módon:
  • vallás: Vittorya a Földről jött, ahol nem volt vallásos, erre most alapítanak egyet a nevében. Mikaelnek pedig az egész csak munka lenne, mivel ezt kutatja - erre vallási vezető lesz.
  • politika: Vittorya semmit nem tud a helyzetről Inisfaelen, de országot kell alapítania, szövetségeket kell kötnie. Mikaelnek szintén vezetnie kell egy országot, amiben viszont már van ellenzék is, és a szövetségek sem alakulnak olyan egyszerűen, mint Vittorya háborúja idején.
  • hivatás: Vittorya - ennyit a felfedezésről és a történész diplomáról. Mikael - ennyit a régészetről.
  • életmód: mindkettejüknek fel kell adnia a megszokott életstílusát, révén uralkodók lesznek átlag polgárok helyett.
  • barátság: Vittorya háborúba megy, ahol bajtársi kötelék alakul ki közte és a tanítványai közt. Alighanem eltér az addig megszokott kapcsolatoktól a tény, hogy ezek alá-fölérendelő viszonyok, hiszen ő parancsnok is, akinek halálba kell küldenie ezeket az embereket, még ha ők a legnagyobb bizalmasai is. Mikael szintén át kell értékelje a barátságról alkotott elképzeléseit, amikor kiderül, hogy a civil életéből származó haverok fele ügynök, és a politikában sincs olyan, hogy barátság.
  • párkapcsolat: az uralkodói házasságok nem egészen úgy működnek, mint a polgáriak... Mindketten hamar megházasodnak. Ebből végül a várhatónál kevesebb bajuk lesz, de Vittorya esetében érezhető, hogy csak a szerencséjének köszönheti, hogy boldog. Az ő esete azért érdekes, mert a Földön is volt kapcsolata, amit időnként akaratlanul is összehasonlít a királynői házassággal.
  • szabadidő: nincs szabadidejük, még annyi sem, mint amiről hitték, hogy lesz.
  • nemi szerepek: egy nőnek is lehet Ikarosz-komplexusa. Vittorya harcos királynő, kardvívómester, az első sorok bajnoka. Neki ez nem akkora törés, mert mindig is vonzották az ilyesmik, de amiatt azért aggódik, hogyan tudja emellett megőrizi azt az oldalát, amit a párkapcsolatba vinne magával (pedig neki nincs is ott Bagdy, hogy kioktassa erről). 
Azt hiszem, ezek közül a legnehezebb szülés az életstílusé. Úgy tűnik, hogy a főhősök és követőik a vallási áhítat miatt vesznek össze, ám ez alighanem csak a felszín. Vittoryát és Mikaelt nem foglalkoztatná, hogy ki milyen módon látja a világot, egészen míg vállalja magáért a felelősséget. A két főhőst szerintem inkább az zavarja, hogy az emberek körülöttük nem gondolkodni, hanem követni akarnak, azaz lemondanak az önálló identitásformálás lehetőségéről, és elvakultan, normatív identitásstílussal menetelnek arra, amerre a főhősök mondják.
Ezt pedig aligha érzik tisztességesnek.
Ez egy kétoldalú szerződés modellje:
szerződtök magatokkal és egymással is
(Búcsú a fegyverektől c. bejegyzés)
Nem arra kötnek szerződést, hogy ők mondanak meg mindent. Látnak egy makro-szintű célt, ami mindenkinek érdeke, ezért felsorakoztatják maguk mögé a társadalmat - de ennyi. Nem akarják megmondani, mi a morálisan helyes, kinek hogyan tud teljesülni a magával kötött szerződése, hogyan kell éljen. Nem akarnak ekkora hatással lenni a társadalomra, mert ez nagy hatalom, amivel olyan felelősség jár, amit nem tudnak vállalni.
Ráadásul ha aláírnák, hogy ők istenségek, akkor azzal megszűnne a pszichoszociális kölcsönhatás. Mégis milyen befolyással lehet egy halandó egy istenre? Hogyan tud emberileg továbbfejlődni valaki, akit mindenki az ember fölé helyez egy dimenzióval? A római császárok példájából kiindulva, van ebben némi plusz kihívás.
Kettejük közül azt hiszem, Mikael kezeli bölcsebben a témát: bár nyíltan szkeptikus a vallással kapcsolatban, amint kiismeri az Áramlást, terjeszteni kezdi. Tökéletes kiút: ha másoknak is van hatalma, akkor az övé sem olyan nagy szám már.
Neki viszont nem kell szembenéznie azzal, hogy minden egyes szavát lejegyzetelik, és szent szövegként kezdik el terjeszteni. Vittoryának viszont igen, és igazából ez az a pont, amikor besokall, és szigorú tiltás alá helyezi az eshtarizmust.

A szerződő fél

Ahhoz, hogy az identitásformálódást megértsük, ismernünk kell a kontextust, amiben történik. Milyen szociális környezettel kerül interakció a két főhős? Bizonyos értelemben ugyanabba a helyzetbe kerülnek, mégis, két teljesen eltérő népet kell vezetniük.

Mikael idejében El-Sayid demokratikus ország, bár még őrzi a királyság hagyományait. Többpártrendszer van, választások, független média, és minden, amit manapság látunk (vagy úgy gondoljuk, hogy látnunk kéne). Mikael aligha kapna bármilyen hatalmat, ha az ő idővonalának antagonistája nem tarolná le a sayid flottát, és szállná meg a fővárost. A titkosszolgálat persze számított rá, hogy ez így lesz, így viszonylag gyorsan kihirdeti az uralmát. Szerencsére a népe, pontosabban a sereg maradéka nem fogadja ezt a hírt osztatlan lelkesedéssel, ami megkönnyítette számomra, hogy komolyan vegyem a sztorit. Mikaelnek bizonyítania kell, hogy képes vezetni az országot, mégpedig nem is vallásilag, hanem katonailag.
Mondhatjuk, hogy az ő idősíkján a krízis visszavetette a népet valami regresszív állapotba, de csak ideiglenesen. Valójában odafigyelnek.

Hasonló helyzetben van Vittorya abból a szempontból, hogy őt is egy krízis emeli hatalomra. Viszont ez a krízis hosszabb ideje tart, és a sayidok lényegesen rosszabb állapotban is vannak, amikor ő megérkezik. A történet szerint száz évvel azelőtt érkeztek a Férgek, amiket a El-Sayid állított meg, a saját integritása árán. A független állam megsemmisült, a nép vagy partizán lett, vagy lezüllött, vagy elment menekültnek a szomszédos Új-Alexandriába, ahol szépen kialakította az ottaniakban a "minden sayid seggfej" sztereotípiát.
Amikor Vittorya megérkezik hozzájuk Új-Alexandriába, még alig tud erről valamit a világról, csak annyit mondtak el neki a segítői, hogy ő a királyság örököse. Ezen kívül már tudja valamennyire Áramlást. Ezt demonstrálja, és onnantól mindenki a tenyeréből eszik: neki nem kell úgy bizonyítania, mint leszármazottjának.
De miért?
Mert ezek az embereknek durva identitás-krízisük van. Már nem igazán van értelme a nemzeti identitásnak egy elpusztított országban, és a dicső múltat is felőrli az, hogy nem tudnak beilleszkedni az új-alexandriai társadalomba, csak bomlasztják azt. Szerintem náluk lehet a legjobban látni a félresikerült pszichoszociális kölcsönhatást. Az identitás egyrészt differenciál, ami náluk igen jól működik is: tetoválásaik vannak, temperamentumosabbak, harciasabbak, mint a befogadó ország lakói. Viszont az identitás integrál is, ami ez esetben nem történik meg: nincs sayid közösség, ami értelmes egyéniséget adna az embernek, és nincs alternatív csoport, ami ezt megtenné.
Olyanok, mint a Suicide squad c. film szereplői (írtam róla augusztusban): fixálódtak a kamasz-rangban, az én-keresésben, lázadásban, devianciában, nincs értelmes céljuk, nem tudnak csapattá válni, és minden menőzés ellenére a legjobban pont maguktól szenvednek. Talán még az a depresszív "én nem vagyok oké, te oké vagy" életpozíció is jellemzi őket, ami Megmentőért kiált.
Tényleg kellemetlen alakok. Nem csoda hát, hogy Új-Alexandria királynője az első jöttmentnek, aki képes rájuk hatni, kölcsönadja a hadseregét, hogy foglalja vissza El-Sayidot, és vigye innen őket a fenébe! És ilyen állapotban az sem csoda, hogy lejegyzetelik Vittorya minden szavát, hiszen az elmúlt száz évben ő volt az első, aki értelmes választ tudott adni a "kik vagyunk mi?" kérdésre.

Lázadó ifjúság

"Én bejártam a galaxist keresztül-kasul, jó sok cifra dolgot láttam, de olyat soha sem, ami bebizonyította volna, hogy létezik valami hatalmas erő, ami mindent irányít. Az én sorsomat nem irányítja semmilyen misztikus energiamező. Humbug ez, én mondom."
Han Solo (Star Wars IV - Egy új remény)

Összefoglalva az eddigieket, a két főhős hajlandó változni a népért, és a nép is hajlandó tűzbe menni a két főhősért. Egyetlen baj van csak a szerződéssel, valami titkos záradék, amit én életmódként értelmezek, de nyíltan vallási kérdésekben jelenik meg.
Ahogy feljebb írtam, a határok felismerése "egyrészt" azt jelenti, kialakul az egyensúlya annak, hogy ki mekkora hatással lehet a másikra; hol kezdődik az a terület, ahol már nem piszkáljuk egymás életét?
A határok felismerése másrészt azt jelenti, hogy megtanulod észrevenni és elfogadni mások korlátait, és a sajátjaidat is.

Az előző bejegyzés végén tettem fel a költői kérdést, hogy mi baja van a főszereplőknek a vallással? A regény világában tényleg történnek dolgok, amelyeket lehet csodaként értelmezni, a főellenségek tényleg természetfölöttinek tűnnek azoknak, akik nem tanultak emelt szintű fizikát - csoda hát, hogy vallásos magyarázatokat szőnek köréjük? Amúgy is, Inisfael - pontosabban, az emberiség - a látszat szerint sosem volt meg vallás nélkül: a regényben megismert társadalom a NASA expedíciójából származik, azaz tudósok alapították. Erre meg ezer év múlva a leszármazottak a NASA-t tekintik istennek. Gondolom, az évezred alatt történt pár dolog, amivel a tudomány nem tudott mit kezdeni, a könyv említ is valami járványt, ha jól emlékszem. Úgy néz ki, a válogatott kutatók ivadékai számára egy idő után értelmesebbnek tűnt imádkozni a NASA-hoz, mint ellenszert kutatni.
Mintha a történet azt mondaná, hogy "figyelj, törődj bele, a lövészárokban senki sem ateista". Csak idő kérdése, és mindenki keres valamilyen irracionális kapaszkodót.
De ha ez ennyire alapvető igazság, akkor a két fiatal főhős miért nem fogadja el?

Nos, induljunk ki abból, hogy ők tényleg átlagos fiatalok, akiknek informatív identitásstílusuk van, önálló identitást formáltak maguknak, ami még be is illeszthető abba kontextusba, ahol élnek, azaz különösebben lázadónak sem tekintjük.
Ez az identitás egész jó alapja a ténykedéseiknek, segít kijelölni a céljaikat, motiválja őket azok elérésében, és önbizalmat ad nekik a megoldandó problémákhoz. 
A sikeres identitásformálás kompetenciaérzetet is ad: ők maguk találták meg a helyüket a világban, nem csak odaálltak a kijelölt helyre. Ők csinálják a dolgokat, nem a dolgok történnek velük.
Azt hiszem, hogy ennek a két fiatalnak olyan lenne elfogadni az irracionalitást, mint szembeköpni saját magukat. Mintha az irracionalitás a küzdelem feladása lenne, hogy megértsék és kontroll alá vonják az eseményeket. Mintha ez az inkompetencia beismerése lenne, és az autonómia feladása.
Ahogy a próbálok visszaemlékezni, a kulcsszereplők többsége Ikarosz módjára küzd a határaival (van olyan, hogy Ikarosz-komplexus, leginkább fiatal férfiakra jellemző, időnként utalgatok rá egy régebbi bejegyzés kapcsán, ami inkább annak ellentétéről szól), mintha ez a küzdelem maga lenne az identitásuk.

A két főhős közül különösen Vittorya emlékeztet néhány a fiatal-felnőtt kliensemre. Ők elértek már valamit az életben, van saját identitásuk és értékrendjük. Egész jól látják, hogyan kellene működnie a dolgoknak - és rendszeresen konfliktust élnek meg amiatt, mert a dolgok mégsem úgy működnek.
Persze, itt mondhatjuk, hogy idealisták, nem is nőttek fel, és csak siránkoznak, mint a kis Klára, hogy "egy rendes házban mindig akad száz pengő". A tévhitek eloszlatása kedvéért, mondok egy olyan példát, ami a magyar családokat nem kis mértékben érinti a statisztikák szerint, tehát valahol már ti is belebotlottatok feltehetőleg!
Képzeld el, hogy apád alkoholista. Te konkrétan el tudod neki magyarázni, hogy ez milyen egészségügyi kockázatokkal jár, hogy milyen sokba kerül, hogy tönkreteszi a családi kapcsolatokat, önmagát. Kinézel neki a netről addiktológust, aki segítene neki leszokni, mutatsz programokat, hogy hogyan szokott ez történni. Apád erre csak hisztizik egyet, és jön a fedősztorival, hogy ő az apád, ne oktasd ki, meg ne okoskodj itt, aztán elmegy a kocsmába, és leissza magát. De nem azért ám, mert szereti az alkoholt, hanem azért, mert tudja hogy igazad van, és utálja magát miatta, és nincs jobb ötlete az érzés enyhítésére, mint a delírium.
Kénytelen vagy szembenézni vele, hogy az ember, aki felnevelt, irracionális lény. Azzal is szembe kell nézned, hogy a nap most is fel fog kelni, és apád még mindig ilyen lesz, és te ezen nem tudsz változtatni. Rájössz, hogy mit jelent valójában a mondat, hogy "csak önmagad fölött van hatalmad". 

Ez a határ, amit fel kell ismerni: az elvek (makro-szint) és a gyakorlat (mikro-szint) között mindig ott a szakadék, amit emberi tényezőnek hívnak. Az ember pedig irracionális, fegyelmezetlen, makacs, néha akkor sem tud okosan cselekedni, ha tudja, hogy mi lenne az okos cselekedet.
Azt hiszem, ez a határ tényleg a felnőtté válásról szól. Ez is egy egyensúlyhelyzet, az idealizmus és a kiábrándultság között. Pszichológusként egyébként elég gyakran kerül tesztelésre ez a határ, írtam róla pár cikket, a sikeresebbek közül az egyik a kiégésről (Véreb - elfogadás vagy beletörődés?), a másik a munkahelyváltásomról (Búcsú a fegyverektől - nem törődsz bele) szólt.

Azt hiszem, ezzel a határral küzd Vittorya és a népe is. Vittorya nem tudja elfogadni, hogy az embereknek kell valamilyen mese ahhoz, hogy higgyenek a győzelemben. Gyanakodni éppen gyanakodhatna - próféciáról beszélnek, és királynőnek választják. Királynő? Komolyan, felnőtt emberek, az űrtechnológia korában, királyságban akarnak élni?
Ehhez valamilyen regresszió kell - regresszió esetén viszont nem érdemes elvárni az önállóságot.
A sayidok pedig azt nem tudják elfogadni, hogy Vittorya nem azért került oda, hogy mindenkit megmentsen. Egyetlen feladata van, az államalapítás, az erkölcsi vezetés, életmód-tanácsadás nincs benne a szerződésben. Fájdalom, de valójában ő nem minden sayidok anyja!

Itt jön ki tehát az ifjúsági regény vonulat: a főhősnek és a népnek is van egy olyan fejlődési feladata, amivel mindenkinek szembe kell néznie. A sayidok története az, hogy tényleg le kell válni a szülőkről, Vittoryáé pedig az, hogy sem a szülők, sem a világ nem tökéletes, sőt esetleg még annyira sem, mint te. De ettől még talán szerethető.

Vakfolt

"Őrület, de... A Jedik, az Erő, a Sötét Oldal… mind igaz.”
Han Solo (Star Wars VII. - Ébredő Erő)

Még az Eshtar #1-ben azt írtam, hogy Vittoryának mémeket kell gyártania, mivel a Férgekkel való küzdelem várhatóan többgenerációs lesz.
Nos, nem jól írtam ezt.
Vittorya nem elég felnőtt ahhoz, hogy mémeket gyártson, olyanokat, amelyek négyszáz év múlva is harcba tudják vezetni az emberiséget.
Vittorya segítői azok, akik mémeket gyártanak, Vittorya igazából arra jó, hogy ezek a mémek a tetteiből, szavaiból szülessenek.
Ha abból indulunk ki, hogy az ember alapvetően irracionális, akkor olyan mémek kellenek, amelyek irracionális környezetben élnek meg jól. Tehát nem híreket, feljegyzéseket, adatokat kell rögzíteni, hanem meséket és legendákat.
Ha Inisfael egy olyan hely, ahol a NASA-ra már istenként emlékeznek, akkor valószínű, hogy az ember, de legalábbis a helyiek jobban tudják őrizni a vallási emlékeket, mint a tudományosakat. Egyrészt, a valláshoz nem szükséges olyan levezetés, mint amilyenről az előző bejegyzésben szó volt, nem kellenek gondolkodási formagyakorlatok, fegyelmezettség. A tudományra nem mindenki képes, a vallásra viszont bárki. Ezen kívül a tudománynak lételeme a kételkedés, vita, míg a vallás rítusokból áll, amiknek pont az a lényege, hogy nem változnak.
Ha tehát széles körű, aránylag változatlan másolódást akarunk biztosítani az emberiség túlélését biztosító mémeknek, akkor vallást kell alkotnunk belőle.
Alighanem így gondolkodik a Vittorya tetteiből és szavaiból vallást alapító Dios Diodam nevű karakter, akit a hősnő meg is büntet ezért. Nem tudom, hogy Diosban mennyi az áhítat. El tudom képzelni, hogy nem több, mint a bajtársaiban, egyszerűen csak felismerte és elfogadta az emberi gondolkodás határait, és kreált valamit, ami ezek mentén is tud működni.

De ki tudja, lehet, hogy Diosnak igaza van, és Vittorya tényleg több, mint az ember. Ennek végülis megvan a logikája: Vittorya az Áramlásból szedi az elképzeléseit, nem egy önsegítő könyvből.
A sztori szerint az univerzumnak vannak alaprezgései, ezekből jön ki az anyag és az anti-anyag is. Az előbbi létezést teremt (identitás?) , az utóbbi visszatereli a dolgokat a nemlétezésbe (identitásdiffúzió?). Hasonlóan, mint Freudnál az erotikus (=élet) és tanatikus (=halál) ösztönök.
Ez a létezés-élet-anyag rezgés lenne az Áramlat. Ebben az értelemben Vittorya az univerzum egyik legalapvetőbb fizikai jelenségének a legavatottabb hírnöke. Mifelénk ezt angyalnak hívják, ami definitíve az ember fölött áll.
De Vittorya azért csak tudna arról, hogy ő angyal, nem?
A JOHARI-ablak
Nem biztos. Lehet, hogy ez az önismeret is valamilyen pszichoszociális folyamat eredménye lesz majd.
Ezek a folyamatok pedig úgy működnek, hogy vannak dolgok, amiket csak te tudsz magadról, ám vannak olyan dolgok is, amelyek a vakfoltodban vannak, és mások élesebben látják e tulajdonságaidat, mint te magad (ez a Johari-ablak modellje). Akkor lépsz szintet az önismeretben, amikor megismered a vakfoltodban lévő dolgokat, mondjuk egy önismereti csoportban, és integrálod őket az énképedbe, ezzel tágítva annak határait.
Lehet, hogy ez az angyal-téma Vittorya vakfoltját képezi, azaz mindenki más látja rajta, de ő maga nem. És az is lehet, hogy azok a dolgok, amelyek igazán cáfolnák az angyal-elméletet, Vittorya privát énjében (rejtett terület) vannak, azaz titkosak, csak ő ismeri őket.

...hát ezzel eljutottunk a Diadalív-modell talapzata alá!

Miért nem lesz negyedik bejegyzés?

Ennek a három Eshtar-bejegyzésnek tehát az volt a logikája, hogy (1) megismertünk egy rendszert, (2) megnéztünk egy modellt rá, (3) majd megnéztük, hogy milyen elemek működnek ebben a modellben.
A negyedik szint az lenne, ha bele tudnánk lesni a karakterek személyiségműködésébe.
Valahogy ebben nem érzem a lehetőséget.
Anno a szerző megkérdezte tőlem, hogy melyik a kedvenc karakterem, és csak annyit tudtam mondani, hogy igazából egyiket sem érzem közelebb magamhoz. A történetnek az az erőssége, hogy több helyszínen és idősíkon játszódik, és tök érdekes, hogyan hatnak ezek egymásra. Egy ilyen makro-rendszerben a karakterek nekem inkább bábok voltak egy sakktáblán, egy-egy mém túlélőgépei.
Nem azt mondom, hogy kidolgozatlanok, vagy nem különböznek egymástól, inkább azt, hogy a fejlődésük valahogy a nyilvános énre korlátozódik. Valahogy...nincsenek neurózisaik. Mindent problémát megoldanak, legfeljebb nehezen; még a neurotikusok is meggyógyulnak a főhősök hatására.
Én akkor szoktam közel érezni magamhoz egy karaktert, amikor olyasmi élmény olvasni róla, mint részt venni egy rogersi encounter-csoporton. Amikor belelátok az énjének rejtett területeire, és megértem, hogy miért rejtegeti ezeket a dolgokat. Amikor el kell őt fogadnom, a korlátaival együtt, mint ahogy feljebb írtam az alkoholista-sztorival.
Amikor a Vérebben írtam, hogy azért szeretem a Trónok harcát, mert hitelesek a karakterei, akkor erre gondoltam. Kiváltják belőlem az empátia legmagasabb fokát, és simán el tudom képzelni, hogy némelyikkel együtt tudnánk keseregni a félelmeinken, gyarlóságainkon, kudarcainkon, vágyainkon.

Amúgy, valami hasonló már volt az Eshtar második részében - körülbelül három mondat, de az a szívbe talált! Szerintem az írás egy magasabb foka ez, úgyhogy remélem, hogy a szerző még bőséggel alkalmazni fogja az ilyen jellegű megoldásokat - az inspiráló világalkotást megőrizve, persze.

2 megjegyzés:

  1. "Kiváltják belőlem az empátia legmagasabb fokát," - ezzel egyetértek. Én is szerettem Ramsay karakterét, kár, hogy kiírták. Ő volt a legőszintébb, abszolút önazonos figura az egész sorozatban.
    Egyébként érdekes ez a cikksorozat. Majd megkérdezzük a szerzőt, hogy ő is erre gondolt-e írás közben. :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nohát, ez az új blogger nem jelez, ha érkezik megjegyzés...

      Ramsay egy kicsit cheatel szerintem, mivel pszichopataként viszonylag könnyű önazonosnak lenni, révén nem érez szorongást.

      Törlés