Ezt a bejegyzést egy minap olvasott történelmi forrás ihlette, amiben igen lesújtóan fogalmaztak Magyarországról. A hangvétele nagyon emlékeztetett azokra az önvádakra, amelyekkel az emberek kínozzák magukat, akár az általam olvasott könyvekben, akár az általam vezetett konzultációs folyamatokban.
Vajon védhető olykor ennek a belső kritikusnak az álláspontja?
Baj lenne, hogy az embernek van önkritikája? Vagy ennél többről van szó?
Hol és miért tanulunk meg így gondolkodni magunkról?
Milyen kapcsolat lehet az, amiből ez a narratíva származik?
És mit lehet kezdeni vele, ha esetleg mégsem akarunk együtt élni vele?
