A gyáva

Szóval az úgy volt, hogy lehetőséget kaptunk rá, hogy olyan harminc gyereket elvigyünk egy drogprevenciós témájú színházi előadásra, ami A gyáva címet kapta. Igazából az előadás utáni beszélgetésig nem is tudtam, hogy ez a címe; aztán meg összefonódott pár dologgal, amiről valamikor amúgy is akartam írni, gondoltam, akkor legyen most.

A mai bejegyzés azt boncolgatja, hogyan nem nézünk szembe problémákkal - pontosabban igyekszem fogyasztható terjedelemben írni, úgyhogy inkább arról, hogy én ennek milyen formáival szoktam találkozni.

A darab

"Nem jók a szavak. Valahol talán tudja a dolgokat, szavak nélkül; s ezért nem szeret magyarázkodni. Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele."

Ottlik Géza: Iskola a határon

Ez egy ilyen alacsony költségvetésű előadás, amiben két színész mutatja be egy cirka 25 éves heroinista srác történetét. Személy szerint nem beszélgettem még olyan sok keményvonalas kábszeressel, de az eddigi tapasztalataim alapján arra tippelek, hogy a darab megalkotásánál tényleg nem csak dísznek volt ott az addiktológus. Maga a történet egyébként drogosok és ex-drogosok elbeszélésein, könyvein alapul. Explicit mondanivaló nem hangzik el, még annak ellenére sem, hogy előadás után az előadók/alkotók leülnek beszélgetni a nézőkkel. Épp ezért csak tőled függ, hogyan értelmezed a látottakat, attól függően, milyen szemüvegen keresztül tekintesz a sztorira (érintettként, szülőként, pszichológusként, stb.); én úgy látom, hogy az igazi téma még a drogfüggőség problémájánál is mélyebben van, úgyhogy a lehetőségek tárháza nagyjából végtelen lehet.

forrás: 7ora7.hu

A főszereplő, a drogos srác amolyan sztorizgatós hangulatban veszi fel a kontaktust a közönséggel, mintha csak a kocsmában találkoztunk volna. Nekem ez volt a legismerősebb rész, mivel bár szakemberként még nem foglalkoztam drogfüggővel, de azt ismerem, amikor valami random tag megneszeli, hogy te általában meghallgatod az embereket, úgyhogy rád zúdítja a gondolait. Ezek a gondolatok nem valami összefüggőek, viszont áradnak bőséggel, ergo az ismeretlen illető úgy köti le a figyelmedet vagy fél órán keresztül, hogy a végére se derül ki, mit akart mondani. A második ismerős jelenség a karakter erőszakossága. Nem úgy értem, hogy agresszív, hanem úgy, hogy egyszerűen nem tudod lerázni udvariasan, nem ért a szép szóból. Olyan közvetlenséget enged meg magának, mintha ezer éve volnátok haverok, belemászik a személyes teredbe, és rendíthetetlenül próbál belerángatni a számodra teljesen érdektelen játékaiba és beszélgetéseibe, abban a hitben, hogy csak azért mondtál nemet, mert még kéretni akarod magad. Eközben van valami fura benne, olyan érzésed van, hogy ha még egyszer nemet mondasz, verekedés lesz a vége. Egy szó mint száz, a világot strukturáló válaszfalak nincsenek meg a figurában, se a gondolatai között, se a kapcsolataiban - és ezt a színész elég hitelesen hozta is.

forrás: 7ora7.hu

A másik fontos szereplő a srác apja, akit úgy általánosságban tehetetlennek, hajszoltnak lehetne leírni. Látszik, hogy próbálkozik - megnyílik érzelmileg, számonkér, ellenőrizget, konfrontálódik, ultimátumot ad, próbál beszélgetni -, de igazából eszköztelen és a végletekig kétségbeesett. Egyedül őt látjuk a családból, de a srác elbeszélésein keresztül képet kapunk a többiekről, meg úgy általában a gyerekkorról.

Ez a gyerekkor-aspektus volt a legérdekesebb számomra. Pontosabban az az érzésem, hogy a főszereplő valahogy nem tudta maga mögött hagyni. Egyrészt megőrizte a gyerek-státusszal járó előnyöket (fater eltart, mert szeret, és ezt el is várhatom), másrészt egyes részletekben feltűnő volt, hogy próbál valamilyen gondtalan, naiv, boldog állapotba kerülni. Mintha a "boldog gyerekkort"láttam volna, amikor még nem veszel tudomást a veszélyekről, mert valaki úgyis vigyáz rád, nincs a válladon nagy felelősség, minden hülyeségedet megbocsátják, kiszolgálnak, és főállásban játszol és örülsz magadnak. Na, 25 évesen én ezt már regressziónak nevezném, annak a hárítómechanizmusnak, amely segítségével az egyén valahogy tagadja a saját életkorát, nem veszi fel az azzal járó szerepeket, viselkedést, gondolkodásmódot, érzelmi világot; azaz próbál megragadni az egyedfejlődés valamilyen éretlenebb formájában.

Az előző bejegyzésben a Hős archetípusával játszadoztam, amellyel a bátorság és gyávaság kérdésköre is előkerült. A gyávaságra egy példát hoztam, amiben pár katona cinikusan reagál egy hősies tettre, amit láttak. Úgy éreztem, hogy felismerik, hogy fejlettségben messze a mártír alatt vannak, és hárítják az ötletet is, hogy ők is erre a szintre emelkedjenek. Akkor ezt gyávaságnak értelmeztem, most úgy látom, hogy a reakció valahogy rokon a regresszióval: visszarettenés valamilyen magasabb fejlődési szinttől. Ezért is gondolkoztam ezen a színdarabon annyit, az összefüggéseken elmélkedve.

A legérdekesebb az volt, hogy a diákok közül sokan nevettek egyes jeleneteknél, sőt, alig várták, hogy a főszereplő valami ciki dolgot mondjon vagy tegyen. Nem bírták a feszültséget, na. Valamennyire sikerült őket is figyelni az előadás közben, és az a benyomásom alakult ki, hogy a teremben nem a főszereplő az egyetlen, aki feltűnő görcsösséggel ragaszkodik ehhez a "boldog gyerekkor" életérzéshez.

Hát nem cuki a kalapom?

A South Park film mellékelt daláról kétféle értelmezésem alakult ki az elmúlt kb. 10 évben.

A nóta arról szól, hogy Amerika háborúba vonul, ami érthetően lelombozza a kedélyeket. Az előadó, Meleg Al egy vidám dallal próbálja feldobni a hangulatot, ami kimondja, hogy nem akar a háborúval, halállal, politikai szemétkedésekkel foglalkozni, ehelyett igyekszik magát jól érezni, és örülni a cuki kis kalapjának.

Tizenéves hivatásos forradalmárként úgy értelmeztem, hogy a dal arról szól, hogy az egyénnek nem feltétlenül kell megadnia magát a környezet ingereinek, és nem kell eljátszania az erőltetett szerepeket, átérezni a ráerőltetett érzéseket. Arra reagál, amire akar, azzal foglalkozik, amivel akar, úgy érzi magát, ahogy akarja. Meleg Al dala maga a megtestesült Szabad Akarat.

Most inkább úgy értelmezem, hogy Meleg Al dala maga a megtestesült Hárítás. Adott az egyén, aki nem hajlandó tudomásul venni a körülötte történő dolgokról, valószínűleg nincs felkészülve azokra az érzésekre, amelyeket a tények várhatóan kiváltanak majd. Úgyhogy keres valamilyen az életére nézve kisebb volumenű tényezőt, mondjuk egy kalapot, és arra irányítja a teljes figyelmét, s ezzel megőrzi azt az örömöt, amelyet a tények alighanem lerombolnának. Vicces egyébként, hogy - mint a serdülőkori - alighanem a jelenlegi értelmezésem is az adott életérzésből táplálkozik (például abból a kérdésből, hogy miért ölök több energiát a hobbijaimba, mint a karrierembe). Szóval várhatóan lesznek még alternatívák, idővel...

A South Park paródia, tehát nyilván felnagyítja és torzítgatja ezeket a kifinomult pszichológiai folyamatokat, úgymond görbe tükröt tart elénk. Ez a görbe tükör azért jó dolog, mert elveszi a visszajelzés élét, a humor által fogyaszthatóbbá teszi. Én is szoktam alkalmazni a srácoknál, az egyik csoporton például megosztottam az elméletemet Meleg Al dalával kapcsolatban. El is kezdtük számolgatni a "Meleg Al dalokat", azaz figyelmeztettük egymást akkor, amikor előkerült valamilyen hárítás. A végére persze elpoénkodták a dolgot, de eleinte - úgy tűnt - hogy átjött az üzenet...

Természetesen finomabb, fájdalmasan életszerű formában ilyen Meleg Al-dalokat vettem észre A gyáva alatt is. Egyrészt a színészektől, másrészt a srácoktól, akik nem tudtak mit kezdeni a feszült helyzetekkel, és "leragadtak" azoknál a részeknél, hogy "höhö, úgy üvölt, mint valami idióta". Nem hiszem, hogy ne lenne meg az eszük, hogy az idióta viselkedés mögé nézzenek (oké, egy-kettőnél azért hiszem). Csak visszarettenek attól, amit ott látnának.

Ezek amolyan regresszív Meleg Al-dalok voltak: amíg komédiát látnak a tragédiából, addig háborítatlan a "boldog gyerekkor" feeling. Addig a drog veszélytelen, addig csak béna emberek csúszhatnak le ennyire, addig simán le lehet erről szokni, addig csak buli valami cuccot belecsempészni másnak az italába, addig menő a rendőrökkel összeveszni. Hogy a Versus című bejegyzésre utaljak, addig nem jön a Castamere-i esők harmadik versszaka.

És a bosszantó az, hogy ezek a dalok nekik a Szabad Akarat himnuszai, mint ahogy anno én is így értelmeztem a nótát a South Parkból, és képzeltem azt, hogy a szabadság az, ha nem veszek tudomást a környezetemről.

So what?

"And I've drunk that

I've drunk this

I've spewed up on a pint of piss

So what, so what

(...)

Well, who cares, who cares

What you do

Yeah, who cares, who cares

About you, you, you, you, you, you"

Metallica: So what (feldolgozás)

Anno az én "Meleg Al-dalomat" nem a South Parkból, hanem a metál világából választottam. Konkrétan a So what című számra gondolok, amelyben elég...hát, sajátos szöveg és világnézet van. A "fuck" kifejezés többször hangzik el benne, mint egy egész estés pornófilmben, s ez még csak a jéghegy csúcsa. Ez is egy regresszió: nem a cuki kis kalapnak örülsz, hanem annak az illúziónak, hogy vagány, sebezhetetlen és megállíthatatlan vagy (káromkodhatsz anélkül, hogy rád szólnak, hűűűűű). Abba a gyermekkori évbe repít vissza, amikor játék közben gyakran hangzott el valami olyasmi, hogy "haha, ez rajtam nem fog, mert lézerrel megerősített kvantumerőtér védőpajzs van rajtam". Ebben az időszakban voltál "csibész": állandóan rossz fát tettél a tűzre, meg is büntettek érte, de igazából senki sem haragudott rád. A bűntényeid inkább tréfák voltak, nem volt szükség elvonóra, gyógyszerre, csak valakire, aki embert farag belőled. Ismerős az előző bejegyzésből a Hős első fázisa, ugye?

Lényegében ilyen tréfaként képzeled a töméntelen alkoholfogyasztást, drogok kipróbálását, osztálytársakkal való szemétkedést, a női szívek kíméletlen összetörését, tanárok ideggondozó felé terelését. Legalábbis nálam mindig ezzel védekeznek ezek a derék fiatalemberek, amikor megpróbálom megmagyarázni a tetteik valós mélységét, és hogy mit élhettek át az áldozataik. Vonogatják a vállukat, hogy "na és?", mintha szociopaták lennének. Nem szociopaták, csak nem valami kényelmes dolog együttérezni a sértettekkel, végiggondolni, hogy mi lett volna, ha valaki rosszul lesz, ha az az ijesztgetésnek szánt kést esetleg valaki komolyan veszi, komoly fájdalmat okoznak... Előkerül a "Meleg Al-dal" keményebb verziója, mint valami varázsige, hogy ha csak "keményen buliznak", akkor ez az egész tényleg csak buli, vicc, amit meg lehet úszni egy kis sarokba állítással.

Persze a senki sem szereti elvinni a balhét, azonban ez az attitűd a felelősség minden formájára vonatkozik. Itt arról a cinizmusról beszélek, amit akár önmagával szemben is alkalmaz az ember. Emlékszem, anno egy tanárunk csalódottan mondta az osztálynak, hogy "azt hittem, a világbanki osztályok értelmesebbek". Akkor akadt ki igazán, amikor válaszul pergőtűzként zúdult rá a gúnyos röhögés. A célpont persze ő volt elsősorban, de másodsorban a saját "jobbik énünk", amit a felnőttek vártak el tőlünk. Azzal, hogy bizonygattuk, hogy ez a jobbik énünk nem létezik, el is hárítottuk a felszínre hozásával, megerősítésével járó fáradalmakat és felelősséget.

Van erre egy konkrét példám. Adott egy srác, aki nem épp a jeles magatartásáról híresült el. Leülünk beszélgetni. A beszélgetés során leszól mindent, a sulit, a szüleit, a tanulmányait, a többi gyereket, s persze önmagát is. Előkerül egy történet: talált egy pénztárcát, pénzzel és iratokkal, és úgy, ahogy volt, saját költségen visszajuttatta a tulajnak. Nagyjából ez a párbeszéd alakul ki belőle:

"- Szóval visszavitted, pénzzel együtt. Nem semmi. Sok embert ismerek, akik legalább a pénzt kivették volna belőle, és azt mondták volna, hogy már így találták. Úgy néz ki, hogy te egész becsületes ember vagy!

- Ühüm. Ja. Na és?"

Mondhatjuk, hogy ez elidegenedés, kiábrándultság, hogy ma már nem érték a becsület, és semmire se megy vele. Idézgethetjük a Facebookon, hogy "minden cinikus emberben egy kiábrándult idealista lakozik" (ez Carlin, azt hiszem). Mi is ezt csináltuk annak idején.

De azért egy kicsit tovább gondolva, lehet, hogy ez a kiábrándultság mesterséges? Merthogy a kiábrándult embernek jó oka van rá, hogy ne várhassunk el tőle semmit, és motiválatlan legyen. A kiábrándult emberrel inkább lelkizni ülünk le, mint dolgozni. Azt azért kétlem, hogy ez valami jól kitalált álca, de élek a gyanúperrel, hogy - vigyázat, metafora következik - a motorháztető alatt nem pontosan ugyanazt a hibát találnám, mint ami a kijelzőn olvasható.

A motorháztető alatt

Nem először írok a hárításról, és aligha utoljára, úgyhogy azt hiszem, kicsit boncolgatni kellene már ezt a fogalmat. Általában a pszichológushallgatók között jól ismert Haan-cikkre (Coping and Defending) alapozom az elméleti hátteret. Ez a cikk analitikus nézőpontból közelíti meg a lelki folyamatokat, azaz alapvető fogalom benne az ego (freudi értelemben). A szerző szerint az egónak lényegében az a célja, hogy szervezze a lelki folyamatokat, mégpedig úgy, hogy az egyén önmagát egy folyamatos, összefüggő "történetnek" (nem tudok jobb magyar szót) élje meg. Azaz az emlékei, gondolatai, cselekedetei, érzései és vágyai legalább önmaga számára kiszámítható, kiismerhető mintázatba rendeződjenek. Azon kívül, hogy "egyben van", az sem árt, hogy ebben a mintázatban lát valami pozitívumot, értelmeset (az "Élet értelme" szöveg).

A lelki folyamatokat egyrészt belülről, másrészt kívülről származó ingerek határozzák meg, vagyis az egó kapcsolatban van a külső valósággal (azzal, amit közmegegyezéssel mindenki valóságnak tekint). Így az összes inger, legyen az ki- vagy bemenő, valahogy átszalad az ego szűrőjén, és jó eséllyel torzul, mivel a fent leírt célnak van alárendelve. Egy gyakorlatban annyit jelent, hogy nem húzzuk fel magunkat minden ostobaságon, képesek vagyunk fontossági sorrendet felállítani, és nem mellesleg szobatiszták vagyunk.

forrás: hazipatika.hu

A hárítás azt jelenti, hogy kimarad valami információ, vagy információk közötti összefüggés, de az egyén még kapcsolatban van a valósággal. A hárítás azért jön létre, mert az egyén nem tudja kezelni az adott problémát, viszont a probléma teljes valójában alaposan megnehezíteni az ego azon törekvését, hogy a "nagyjából rendben vagyok" érzést fenntartsa az egyénben.

A regresszió is hárítás, mégpedig - a Haan-cikk szerint - azoknál a témáknál kerül elő, amikor az egyén önmagával kapcsolatban gondolkodik, reagál; rendezgeti a saját énképét. Ha belegondolunk, nem meglepő, hogy a serdülőknél/fiatal felnőtteknél ez megfigyelhető, hiszen pont abban a korszakban vannak, amikor az énképet gyakrabban kell frissíteni, mint a netbankos jelszavunkat (ahogy a Versusban írtam, nem tudják eldönteni, "melyik ligában akarnak játszani"). Ezen kívül enyhítő körülmény az is, hogy a regressziónak van egy kevésbé problémás változata is, amivel kvázi "időt kérünk" az élettől (sajnos a szerző adott  rövid, közérthető magyarázatot, úgyhogy be kell érnetek az én megfogalmazásommal), és egy kicsit levesszük a felnőtt-jelmezt (a különbség az, hogy ha kell, simán felöltjük újra). Megpróbálom érzékeltetni, mire gondolok: a strucc-politika jól tud jönni, de csak addig, amíg van B-terv arra az esetre, ha betonon ijesztenek meg.

Talán még most sem annyira világos, hogy mit értek egészséges regresszió alatt, úgyhogy illusztrációként itt egy vicces(nek szánt) videó:

Csak hát van itt egy kis probléma, mégpedig a drog és egyéb pszichoaktív szerek. Hogy a gépi metaforánál maradjunk, ez az egész ego-dolog a "szoftveres" működés. Tudvalevő, hogy a szoftver működése a hardvertől függ; például ha beleöntöd a gépbe a kakaódat, akkor az nem árt közvetlenül az operációs rendszernek, de ha az alaplap ettől meghibásodik, akkor az oprendszer sem indul. Ugyanez a helyzet a drogokkal is, csak ott a hardver az agyad, az operációs rendszer meg a lelked. A kakaó meg az, amit az adott hárítómechanizmust segíti (nem tetszik a valóság - hallucinogén; nem tetszenek a határaid - stimuláns; nem tetszik a sok feszültség - antidepresszáns...).

Hogy mi köze van ennek a színházi élményhez? Láttunk egy karaktert, akinek valami baja volt, nem jött össze neki a "boldog család", felnőtté válás, ilyenek. Ezzel a problémával nem tudott megküzdeni, így ahhoz, hogy "egyben" érezhesse magát, hárítania kellett - szerintem ez a hárítás konkrétan a regresszió volt, de erről szívesen vitatkozom. Aztán rájött, hogy ez sem elég, illetve a hárítást "meg lehet támogatni hardveresen". Úgyhogy szerzett valami jó kis pszichoaktív szert magának, és belekerült az ördögi körbe. Eleinte azt hiszi, hogy ura a helyzetnek, és a drog, mint "hardveres támogatás", csak hangszer a "Meleg Al-dalhoz". Valamikor rájön, hogy a szer átvette az irányítást, de hát mit tehetne, ha az eredeti problémáját sem tudta már kezelni?

Szóval úgy látom, hogy a megtekintett darab viszonylag komplexen kezeli a "drog-problémát". Remélem, a diákjaink is láttak benne valami ilyesmit.

u.i.: Nektek is volt "Meleg Al-dalotok"?

Itt fekszünk, vándor

Mint minden rendes iskola, mi is kivittük a diákokat az '56-os forradalom és szabadságharc fontos helyszíneire, hogy ismerkedjenek egy kicsit a történelemmel. Nem tudom, hogy mekkora hatással volt rájuk, nekem azért sikerült a szokásos bébiszitteri teendőkön kívül is figyelni a látottakra. Ahogy szemeztem a pesti srácokkal, azon tűnődtem, vajon én, mint fiatal, egészséges, harcképes magyar férfi, feláldoznám-e az életemet az országért? Nem egyszerű kérdés. Egyszer láttam egy riportot a tévében, amiben ugyanezt a kérdést tették fel korombelieknek. Gondolom, ciki volt hezitálni, úgyhogy azonnal rávágták a választ, hogy igen/nem. Engem nem győztek meg. Még arról sem, hogy értették a kérdést. Szerintem ez nem arról szól, hogy véleményed szerint helyes-e, kötelességed-e harcolni. Ezek csak gondolatok, amiket egy esetleges golyózápor simán elsodor. Azt hiszem, erre a kérdésre a választ valami sokkal alapvetőbb, emberibb, bensőségesebb elmélkedésben kell keresni.

Toystory

"Just like the Pied Piper

Led rats through the streets

We dance like marionettes

Swaying to the Symphony of Destruction"

Megadeth: Symphony of Destruction

Általánosban olvastam még Tatay Sándor Kinizsi Pál c. regényét. A történetben Mátyás királyék úgy próbálják kímélni a seregeiket (az hiszem, a a csehekkel harcoltak), hogy párbajban rendezik az ügyet, bajnoknak pedig az udvari bolondjaikat küldik. Komoly kételyeim vannak azzal szemben, hogy Tatay valamiféle mélyebb értelmet rejtegető szimbólummal operált ebben a jelenetben, de ahogy mondják, a regény az író és az olvasó közös valósága - így számomra ez szimbóluma a világot irányító folyamatoknak. Adottak a hatalmasok, akik megbolondítják a népet, aztán indulhat a véres móka, amit főhadiszállásokról lehet figyelni; bábukat irányítva emberek helyett, veszteségről beszélve áldozatok helyett. Annyira sajnos nem kreatív ez a meglátásom, mivel a mögöttünk lévő évszázad alighanem másoknak is valami ilyesmiről szólt (meg egy kicsit a mögöttünk lévő nemzeti ünnep is). Amikor ilyen forradalmár-hangulatom van, szoktam ilyesmiket írogatni. A legutóbbi bejegyzés végülis utalás arra, hogyan hangoljuk rá az embereket olyan dolgokra, amelyek maguktól nem jutnának eszükbe, egy korábbi, provokatívabb című pedig arról, hogy milyen motivációkat hergelve tudjuk mozgalommá kovácsolni őket.

Vajon a pesti srácokat is kihasználták?

Hát...mit értünk kihasználás alatt?

South Park: Élő pajzs hadművelet

Ugye tanultuk az I. világháború utáni történelmet, hogy ott azért eléggé készültek arra, hogy a jövőben világháborúkat szükséges legyen sorszámozni. Voltak is ehhez ifjúsági közösségek, klasszikusan ide sorolják a Hitlerjugendet, a Levente-mozgalmat, s gyakran erre a listára kerül a cserkészet is. A nagyapám jut eszembe, akinek a gyerekkorát érintették ezek a dolgok. Vajon őt kihasználták? Oda ment kissrácként, hogy milyen jó lesz neki táborozni a barátaival, miközben ment a - múltkori cikk szófordulatával élve - eredet-beültetés, ami arra terelte, hogy lelkesen vonuljon majd be, amikor a hatalom elérkezettnek látta az időt?

És amikor tényleg eljött az idő, úgy jött ki, hogy azzal védi leghatékonyabban a hont, ha részt vesz a németek South Park világára emlékeztető hadműveletében, és kimegy a Don-kanyarba, kartontalpú bakancsban a télbe, hogy megállítsa a túlerőben lévő oroszokat a saját terepükön. Sajnos nem élt már, mire felnőttem annyira, hogy ilyen kérdések foglalkoztassanak. Kíváncsi volnék, hogy hősnek érezték-e magukat, vagy vágóhídra terelt állatoknak, esetleg feláldozható bábuknak valami idétlen sakkjátszmában?

Amikor a pesti srácok úgy gondolták, hogy kiállnak a szovjet tankokkal szemben, vajon őket is valami eredet, manipuláció mozgatta, mint a nagyapám generációját, vagy önként vállalták a veszélyeket?

Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza

"És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!"

Kölcsey Ferenc: Huszt

Az elidegenedés fel-fel tűnik ezen a blogon, azt hiszem részletesebben a társadalmi munkákkal foglalkozó cikkben írtam róla. Az is egyfajta elidegenedés, hogy a katonák kihasználásáról, és nem hősi önfeláldozásáról gondolkodunk. Rámutat arra a problémára, hogy van a haza eszménye, és van ugye a gyakorlat, a hazát kormányzó politikai erő. Jó esetben a két dolog ki van békülve egymással: még ha nem is azok irányítják az országot, akiket mi szeretnénk, ez részletkérdés, mivel az alapvető dolgok, az eszmények sértetlenek. Az elidegenedés az, amikor úgy érzed, hogy az eszmény és a gyakorlat nem passzol. Olyan emberek is kerülhetnek irányító szerepbe, akik nem az eszmény gyarapításán, hanem a saját céljaik elérésén fáradoznak, tekintet nélkül a rájuk bízott népre. Egy ország irányító szerepében pedig nem csak pénzt, hanem emberéleteket is el lehet sikkasztani, például a nagyapámét is. Vajon itt tényleg a hazádért esel el, vagy valakiért, aki aljasságból vagy dilettantizmusból háborúba sodorta a közösséget? Valakiért, aki visszaél azzal, hogy elültették a fejedben a hazafiasság eszményét, és ebbe csomagolja a neked átnyújtott számlát, amit az ő hibáiért kell kifizetni?

Szólít a kötelesség.
De mi a kötelesség...?

Ez az elidegenedés valahol egy hárítás is lehet; afféle hárítás, amit kényelmesen gyávaságnak szoktak címkézni, vagy inkább minősíteni. Nem különösebben rajongok ezért a címkézésért: egyrészt olyan emberek is alkalmazzák, akiknek nem kell ugyanazzal a kihívással szembenézniük; másrészt feltételezi, hogy a címkéző jobban tudja, mi a címkézett kötelessége, mint maga a címkézett. Ha a címkézett úgy érzi, hogy kihasználják őt, akkor valószínűleg nem gondolja kötelességének, hogy részt vegyen a játékban. A "gyáva" címke pedig utal némi kihasználásra, hiszen ez nem más, mint az ember önértékelésének piszkálása; azaz távol áll a meggyőzés érveken alapuló módszereitől. Esetleg kihasználás az is, hogy a nagyapám generációját valósággal tömték a hazafias eszmékkel, meg hogy ők "Magyarország kis katonái" (s hogy témánál maradjunk, ez a személet könnyen öröklődhetett a későbbi pesti srácokra is)?

Ezzel elég durván átesnénk a ló túlsó, elidegenedett oldalára. A "haza" eszménye valóban tartalmazza az önfeláldozás motivációját, azonban nem csak élet-halál kérdésekben, hiszen a kooperációnak és altruizmusnak vannak kevésbé drámai formái is. A kooperáció iránti igényt, annak formáit, várható hatásait, stb. a normák közvetítik, a normákat pedig a kultúra rögzíti, a kultúrát fenntartó erőforrásokat pedig a "haza" kifejezés foglalja össze, legalábbis szerintem. Az evolúciós pszichológiának van egy nagyon jó kis elmélete a kultúráról. Az a lényege, hogy a kultúra lényegében egy tudástár azon evolúciós problémák megoldására, amelyekkel az egyedek szembenéznek. Itt elég lényeges ez az "egyed-dolog". Nekünk, embereknek egyenként elég elhanyagolható előnyünk van mondjuk egy megtermett medvével szemben. A kooperáció az, ami elősegíti a faj, s ezzel az egyed túlélését; azaz csapatba verődve azért le lehet már győzni azt a medvét. A medvénél persze vannak bonyolultabb evolúciós kihívások is. Például jó szülőnek lenni, boldog és ügyes gyerekeket felnevelni, akiknek lesz motivációjuk és erőforrásuk saját gyerekek vállalásához, s ezáltal a génállományod sem hal ki. Itt is segít a kooperáció, mivel jó szülőnek lenni a mai világban elég komoly kihívás, ergo jó ötlet megosztani a tapasztalatokat, információkat, kérdéseket (mondjuk egy pszichológussal, a reklám kedvéért). Ennek a kooperációnak a megszervezésében segít a kultúra.

No igen, de a kultúrában elég sok olyan dolog van, amiről nehéz elképzelni, hogy valaha megoldás lehetett bármilyen problémára; illetve van még ok fenntartani a változó evolúciós kihívások ellenére (ilyen például az kötelező olvasmányok kissé elavult listája). Alighanem ezek a dolgok az identitás iránti igényt szolgálják. Az identitás az egyensúlypont az egyén és a társas környezet között: ebben van benne, hogy mihez tartozunk, mitől különülünk el, miben vagyunk egyediek, és miben átlagosak. Mivel evolúciós szükséglet a közösség kialakulása, az embernek van egyfajta csoportos identitása is, azaz az öndefiníciójában a csoporthovatartozása (tkp hazafisága) is szerepel. Alighanem azért nehéz lecserélni néhány régi elgondolást, mert az identitásunk részévé vált. Sőt, elképzelhető, hogy egyszer maga a hazafiság is ilyen régi elgondolás lesz, amit csak az identitásunk miatt őrzünk. Igazából egyesek szerint ez már most is így van - erről inkább nem vitatkozom, tekintettel a témára; lényeg a lényeg, a haza eszményének van funkciója a pátoszon túl is.

Hogy ez mennyire így van, az egy biológiával, neurológiával foglalkozó barátommal folytatott beszélgetés során ütött szöget a fejembe. Egyébként többek között vele is zajlott a fogolydilemmás bejegyzésben olvasható a "bölcsészek megváltják a világot" beszélgetés is, úgy látszik, inspirálóan hat rám. Szóval a szokásos társadalmi folyamatokat fejtegető sörözés során ez a cimborám felhozta a többszintű evolúció elméletét. Ez az elmélet többek közt az önzetlenségre keresi a választ, ami a klasszikus evolúciós elméletben megmagyarázatlan maradt. Mert ugye a klasszikus elmélet szerint a természetes szelekció az egyedek szintjén működik. Ez esetben viszont nem éri meg önzetlennek lenni, márpedig egyes fajok közösségei, pl. a hangyáké kifejezetten arra épülnek, hogy egyes egyedek megállás nélkül dolgoznak a közösségért. Az új elméletek szerint az evolúcióban nem az a lényeg, hogy az egyed minél tovább fennmaradjon, hisz az lehetetlen - de a génje, na, az fennmaradhat, amíg elég ügyes. Ehhez kell neki egy csoport, amin belül ügyeskedhet, azaz az ő túlélési esélye a csoportétól függ. Következésképp a természetes szelekció nem az egyének, hanem a csoportok szintjén hat: mindenki lemond arról, hogy a többiek hátán feljebb kapaszkodjon, lemond bizonyos előnyökről, bedobja a közösbe, akár komoly áldozatot is hoz, viszont cserébe a csoport erősebbé válik. A cimborám egészen alapszintű organizmusokon keresztül mutatta be a példát: a sejtek összeállnak, hogy szövetek legyenek, a szövetek, hogy szervek legyenek, a szervek, hogy állatok legyenek, az állatok, hogy közösségek legyenek, meg emberek, meg ökoszisztéma, meg minden... Utánaolvastam a dolognak valamennyire, de vannak további kérdéseim, cimbora biztos nagyon fog majd nekem örülni... Lényeg a lényeg, szerintem a haza, a nemzeti identitás ennek többszintű evolúciónak a terméke.

Azt hiszem, tudattalanul érzékeljük is a csoportszelekció folyamatát. Legalábbis nekem azonnal eszembe jutott, amikor ezen a túrán eljutottunk az Ötvenhatosok terén található, kedves egyszerűséggel csak "Gyufás skatulyának" emlegetett emlékműhöz az iskolai túrán.

Tulajdonképpen ezen evolúciós folyamat mentén jöttek létre a morális szabályok, pozitív (ha jófej vagy, az rád is jól hat) és negatív (ha nem vagy jófej, azzal csak rövidtávon jársz jól) példák. Valami ilyesmi rejlik a csoporton belüli összetartás és a csoportok közötti versengés között is, ahogy az árvizes cikkben írtam. Igazából az árvizes cikkben leírtak (az emberi természet automatikusan versengést, ellenségeskedést szül két csoport között, amit nehéz feloldani) utalnak legjobban az összetartás, kooperáció fontosságára: ha elönti a szomszédod a víz, az valahogy rád is hatni fog. Ha pedig felsorakoznak a határon a tankok, akkor már mindegy, hogy személy szerint kiért, ki miatt jöttek. Az egész csoport veszélyben van. De akkor hol van itt a probléma?

Hérosz

„Az igazi harcos egyedül választja ki magának a harcmezőt.”

Paulo Coelho

A problémát elég könnyű összefoglalni: senki se akar meghalni, legalábbis ha minden rendben van vele. Mégis, valahogy nem lehet megúszni ezt a kérdést egyes történelmi helyzetekben. Hadd próbáljam meg elmagyarázni az elgondolásomat egy film-/olvasmányélményemen keresztül!

300, a képregény

A 300 című film azon kevés alkotások közé tartozik, amelyeknél komolyan elgondolkodtam rajta, hogy valahogy megpróbálom még a műsor alatt elhagyni a vetítőtermet. Valahogy roppant primitívnek találtam benne számos megoldást, veszélyesen primitívnek. Aki nem ismeri, röviden összefoglalom: készült egy képregény a thermopülai szorosban történt híres ütközetről, amikor egy apró spártai sereg megállította a sokkal nagyobb perzsa sereget, és az utolsó emberig tartották magukat. A hősi ütközetről írt epigrammából idézgetek ebben a bejegyzésben, bár meglepődnék, ha valakinek eddig nem esett volna le. Szóval ez a képregény filmmé avanzsált, megőrizve a képi világot, és zord, erőszakos hangulatát, s persze a történet és karakterek hihetetlen összetettségét... Mondjuk úgy, hogy alapösztönökre céloztak, na. Az alapösztönökkel könnyű ám manipulálni; s ahogy néztem a filmet, az volt az első gondolatom, hogy a nácik a tíz ujjukat megnyalták volna érte (talán jobban ki kéne művelnem magam a propagandagépezetükből, de aggódom, mit szólna az NSA, ha ilyeneket keresek a neten). Adottak a nagy létszámú, erkölcsileg és testileg torz, romlott, perverz keleti hordák, akiket irgalom nélkül, a honvédelem jogán mészárolnak a jellemükben és testükben tökéletes, maszkulin, egészen biztosan heteroszexuális európaiak. Ezeknek az európai katonáknak egyetlen gyenge pontjuk van. Adott ugyanis a belső ellenség, aki testileg torz, s mint kiderül, jellemében is. Ő az, aki az ellenség kezére játssza honfitársait, pedig a film alapján kétszer is megkímélték az életét, dacára a szigorú eugenetikus normáiknak (üzenet: a tökéletlenség /másság/ feletti kímélet bajt hoz rád). Na, a film feléig én kábé ilyen szemmel néztem az eseményeket. Aztán valahogy lehiggadtam, és tényleg csak alapösztönöket láttam. Oké, hogy a kevéssé szimpatikus propagandisták is alapösztönöket használnak, de hát wc papírt is használnak, s ettől még nem leszünk ugyanolyanok. Ez az alapösztön-elmélet egy gyors felismerésnek köszönhető. Melyikünk nem szeretne testileg és lelkileg tökéletes, esetleg legyőzhetetlen lenni? Melyikünknek ne lenne szimpatikus a gondolat, hogy a bukása valaki másnak köszönhető, valakinek, aki nem fair playt játszik, és hátba támadja (pl. munkahelyi konfliktusok)? Melyikünk látja objektíven az ellenfeleit, s melyikünk tud ellenállni a késztetésnek, hogy kissé befeketítse (erre használunk manapság videókat meg nemzeti ünnepeket)? A film lényegében egy nagyon ősi eredetű pozitív lehetséges énképet fogalmaz meg: a Hős archetípusát.

Jung használta ezt az archetípus kifejezést. Szerinte ezek olyan kollektív tudatalattiból származó képek, amelyek minden ember személyiségfejlődésében megjelennek valamilyen mértékben, mindenkiben jelen vannak, mindenki tud velük azonosulni, projektáljuk a kultúrába, stb. Remélem, sikerült röviden definiálni... Szóval, a Hős. Ez az archetípus olyan esetekre kell, amikor az egónak szüksége van valami megerősítésre, valami nagy kihívás előtt áll, amihez kellene egy kis plusz. Ilyenkor ezzel az archetípussal azonosulunk, kölcsönözzük a tulajdonságait, hogy ugyanolyan rettenthetetlenül szálljunk szembe a feladattal, mint ő. Egy Henderson nevű fickó tovább bontogatta ezt a dolgot, és indián-mondákat elemezve négy szakaszra osztotta a Hős fejlődését. Mivel az indiánok terminológiáját használta, inkább csak sorszámokkal írom le a szakaszokat, mert az elnevezések...hát, hogy politikailag korrekt legyek, kultúridegenek.

1. Ebben a szakaszban a Hősnek nincsenek valami nagy tettei, inkább amolyan gyerek-csínyei vannak, éretlen. Van viszont egy segítője, aki bevezeti őt a nagyok világába.
2. Ebben a szakaszban a Hős elnyeri a jogot, hogy együtt lógjon a többi hőssel (=férfiakkal), de ő maga még nem vált azzá.
3. Ez a legjobb rész, a nagy küzdelem, dráma, ilyenek. A Hős önmagával kell megküzdjön, persze szimbolikus értelemben. Ha ez összejön, akkor már tényleg nevezhetjük Hősnek.
4. A Hős itt már mindent elért, legyőzhetetlen, ereje az istenekével vetekszik (emlékszünk Ikaroszra?). Úgyhogy meg is kell halnia, vagy szó szerint, vagy szimbolikusan (átvált egy másik archetípusba), esetleg a kettő egyszerre (pl. a 300-ban Leonidász szellemi vezetővé vált a példamutatásával)

Ha jól értelmezem az elméletet, akkor mindannyian a 4. szakasz felé menetelünk, amelyhez viszont teljesíteni kell a 3-at. Az önmagunkkal való megküzdés egyik formája nem más, mint az a kérdés, amit az elején tettem fel magamnak. Tegyük fel, ha nem gondolom, hogy kihasználnak, ha hiszek az ügyben - képes vagyok rá? Feláldozni az életem? A Hős archetípusa szerint, ha a válasz igen, akkor már hős vagyok, valami több, mint ami voltam. Nem, nem hulla, hiszen itt csak a hajlandóságról van szó, nem a tényleges halálról. A többé válás, önmagammal megküzdés lényegében nem más, mint a közösség érdekeit az saját érdekeim elé helyezni. A Hős archetípusa - szerintem - lényegében nem más, mint a többszintű evolúció hívószava, tudományosabb nevén drive-ja.

Változók

"Égverő fenyvek sudarát sürűbben

rázza förgeteg, recsegő robajjal

dől a nagy torony s a hegyek legormát

sújtja a villám."

Quintus Horatius Flaccus: Licinius Murenához

Ha - jó- vagy rosszhiszeműen - a közösség is abba az irányba terel, hogy váljak hőssé, és biológiai örökségként van bennem ilyen drive (mondom, ez saját elmélet, ne tessék csak úgy elhinni!), akkor miért olyan nagy kérdés ez?

Tartozom még egy magyarázattal - fent azt mondtam, hogy ez az elidegenedés-szöveg lehet hárítás is, lehet gyávaságnak is nevezni. Az elidegenedés-szöveg lehet érvekkel való körbebástyázása egyfajta szorongásnak. Ez a szorongás nyilván az életed féltéséhez kötődik, és itt nem a puszta életösztönre gondolok. Már így is vagy valaki, így is vannak kisebb-nagyobb hőstetteid (el mertél menni egyedül a suliba 7 évesen). Miért ne lenne ez neked elég? Lehet, hogy nem leszel hős, de legalább leszel. Aki elmondja, hogy "elhullt csatában a derék", már nem is lehet derék, amiért ő nem hullt el? Miért ne elégednél meg, miért ne mernél kicsi lenni? 

A döntés hasonló azzal, amit az Iliászban Akhilleusznak kell meghozni: mész háborúba, és ott hagyod a fogad, cserébe a tetteid híre legyőzik még az idő és a tér korlátait is, valami több leszel, ezt szavatolja a közösség. Vagy maradsz, lesz egy jó kis nyugis életed, leszármazottaid, így a génjeid fennmaradnak, de a nincs változás, nem lett tőled jobb a világ.

Azt hiszem, a felnőtt-élet egyik velejárója, hogy az ember megértse, hogy ennél komplexebb kérdésről van szó. Akhilleusz mesehős, mára már Leonidász is inkább az, csakúgy mint a többi Hős - szimbólumok, példaképek, melyek egytől-egyig hasonlóak abban, hogy az emberi életnek pusztán egy aspektusáról szólnak. Egy laboratóriumban tényleg tök jól működnek, csak sajnos a valós egyenletekben sokkal több változó van. A Hős csak egy archetípus, egy változó, aminek milliónyi értéke lehet, hiszen csak arra való hogy valamit megtegyél, amivel több lehetsz. A pesti srácok kiválasztottak egy konkrét verziót arra, hogyan lehet az ember valami több - de miért kéne mindenkinek ugyanúgy megoldania az egyenletet, ha a változók más értékeket vesznek fel? Azzal nem lesz-e valaki több, hogy lemond a felkínált dicsőségről, kvázi áldozatot hoz azért, hogy a kölykeinek ne kelljen szülő nélkül felnőniük, hogy aztán felzabálja őket a világ? Azt hiszem az elidegenedés-szöveg mögött ez a bizonytalanság áll. Nagyon sokféleképpen válhatsz a közösség javára. Biztos, hogy pont most, pont így kell?

Igen, ez lehet hárítás, intellektualizáció arra a szorongásra, hogy ebben a 3. hősi szakaszban testileg-lelkileg meg lehet nyomorodni, és ez éppenséggel nem hiányzik. Azonban, pont a sok változó miatt, én nem mernék a gyáva szóval dobálózni, ítélkezni. Ha ítélkezni kell, akkor ennek a hárításnak, "merjünk kicsik lenni" attitűdnek egy agresszívabb formájánál keresgélnék. Egy német szerző, Sven Hassel írt a II. világháborúról, német oldalról, saját élményekből merítve. Egyik regényében a főszereplők egy büntetőszázad tagjai, akik valamilyen baklövésük miatt kapnak helyet az alakulatban. Ide kerülnek azok is, akik megtagadják a katonai szolgálatot. Hőseink tanúi lesznek annak, hogy egy hívő ember kihúzza magát, és a tisztek szemébe nézve közli, hogy ő nem fog fegyvert. Persze ott helyben agyon is verik. A szereplők egyfajta ideges beszélgetésbe kezdenek az eset után, mind azt ecsetelve, hogy mekkora idióta volt ez az ember, hogy kikezdett a tisztekkel, simán élhetett volna még. Az idegességük - és a narráció - arra utal, hogy érzik, hogy a bátorság megnyilvánulását látták, valamit, amire ők nem vállalkoznának. Ez a felismerés nem tesz valami jót az énképüknek úgyhogy cinizmusukkal igyekeznek megsemmisíteni azt az értéket, amelyhez nem tudnak felnőni. Az szerintem nem akkora gáz, hogy nem állnak készen ilyen áldozatokra. Az már igen, hogy devalválják mások hősiességét, hogy ne is érezzék a fejlődés szükségességét. Egyébként ezzel napi szinten találkozom, de azt már tényleg egy külön bejegyzésbe írom meg.

A bátrak igazsága

"Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond

messze az Övétől, mint sastól a vakond

avagy gyáván bújik,

s a bilincses ajak rab szavakat hadar?

Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal

hozza koszorúit."

Babits Mihály: Petőfi Koszorúi

Jó sokat elmélkedtem ezen a hős-dolgon, a pesti srácokon, '56-on, a forradalmakon. Azt hiszem, van üzenete ezeknek, főleg, ha nem ész nélkül kezeljük. Általános iskolában, március 15 kapcsán egy osztálytársammal azt kérdeztük, minek ez a nagy felhajtás egy vesztes harc miatt? Egy tanár leteremtett minket, hogy tisztelnünk kell ezeket a dolgokat, mert értünk haltak meg. Kösz szépen, ebből nem igazán tudtunk meg többet, de most már szégyelljük is magunkat.

Gyerekként mintha láttuk volna, hogy a király meztelen, és egy üres rítus az egész, ami az identitásunk része, de mi sem értjük, miért (szerintem a tanítónő ingerültsége ebből az értetlenségből fakadt). Nincs személyes üzenet, csak valami kényszer, hogy ünnepeljünk, mert "illik".

Hogy a rutint megtörjem, elmondom, hogy nekem mi a személyes üzenet. Ahogy a bejegyzésen, sőt, több más bejegyzést felhasználva végigvezettem, az egyént külső és belső motivációk egész hada sarkallja különböző tettekre. Ezek a motivációk egymásnak gyakran mondanak ellent, és a bonyolultságuk finoman szólva is elbizonytalanító. Voltaképpen itt az egzisztencialista filozófia és pszichológia alapkérdéseiről van szó, a szabad akaratról és a vágyról, hogy valamilyen módon mégse haljunk meg, s megvalósítsuk önmagunkat. Ezen töprengések elég kínzóak tudnak lenni, egy csomó ember, aki segítségért fordult hozzám, ebben a mókuskerékben taposott. Én is ebben a csónakban evezek, sőt, szerintem mindannyian. Amikor a forradalmárokról elmélkedem, olyan emberek vannak a lelki szemeim előtt, akik ugyanolyan hús-vér, a legkevésbé sem szimbolikus arcok, mint én, viszont ők valahogy képesek voltak kiszűrni a számukra legfontosabb, súlyozottabb változókat az egyenletből, és rájöttek, hogyan akarnak valami többé válni (az, hogy életkortól független, megerősíti, hogy valami nagyon alap dologról van szó).

Azért lényeges ez az üzenet nekem, mert egyetértek Junggal és még számos teoretikussal abban, hogy az emberi élet értelme a fejlődés, a többé válás. Ennek vannak drámai megoldásai is, hogy meghalsz a hazádért, meg kevésbé drámai, de azért szintén határozottságot, céltudatosságot, bátorságot igénylő megoldásai is, például felmondasz, amikor szemétkednek veled (vagy mással!) a munkahelyeden, vagy egyáltalán szembe mersz szállni a főnököddel. Vagy amikor megtartod a gyereket, vagy bevallod a szüleidnek, hogy meleg vagy, vagy hogy nem is akarsz mérnök lenni (valahol ez ugyanakkora csapás), el akarsz válni, elismered, hogy megöregedtél, mit tudom én... Vannak fejlődési feladatok, amik krízissel járnak. A pesti srácok számomra szimbólumai annak, hogy ezek a krízisek kezelhetők, hogy a sok változó nem mindig tud dróton rángatni, mert némelyik drótot el lehet vágni.

 S hogy a többszintű evolúcióra visszatérjünk: minél több ember kezd el hinni abban, hogy a krízisek kezelhetők, a kooperációnak van értelme, sőt, akár az áldozatnak is; hosszútávon annál többet nyer a populáció, ami manapság talán már nem is csak a haza, hanem a teljes emberiség (szakszóval a "hazák" csak kolóniák egy populáción belül, ami a teljes világ).

Már csak az a kérdés, hogy ezt hogyan lehetne elmondani a diákjainknak. Kéne róla valami MMORPG-t írni...

Eredet

Van ez az Eredet című film, nem rég a tévében is leadták. A filmnek az a lényege (van, aki nem látta?), hogy egy csapat belép a célszemély álmaiba, és azon keresztül próbálják elérni a tudatalatti világát. Ez nem új, ezzel már Freud is mókázott (csak az nem volt ilyen látványos). A csapat azonban azért szórakozott a célszemély álmaival, hogy elhelyezhessenek egy gondolatot, motivációt az illetőben, ezt nevezték őt eredetnek. Igazából ez sem annyira új, főleg ha egy kis humorral nézzük a világot...

Nem én

"Ja, és még valami. Ha beszélgetünk, és buzit csinál belőlem, megölöm. Érti?"

Paul Vitti (Csak egy kis pánik)

Ez a bejegyzés, pontosabban hogy a méltán népszerű filmmel azonos címet adok neki, akkor jutott először eszembe, amikor egy az idézethez hasonló logika mentén zajló beszélgetésben volt részem. De kezdem szép sorjában az esettanulmányokat!

Megfigyeltem, hogy van egy elég nagy különbség a csoportjaimba járó gyerekek között. Vannak páran - főleg a hiperaktív-figyelemzavar-érzelmileg elhanyagolt-stb mondakörből - akik elég nagy elánnal bontják a rendet az iskolában - azaz nálam is. Egy kicsit vicces jelenség, hogy sokan túlszabályozzák magukat, mert attól félnek, hogy rájuk sütök valami pszichológiai diagnózist; ezek a gyerkőcök viszont inkább alulszabályozzák magukat, mert a csoporton zajló folyamat nem olyan strukturált (illetve nem látszik annak), mint egy órán. Szóval durvulnak rendesen, időnként elég alapvető határokat is áthágva. Ilyenkor konfrontálódunk, hogy ezt mégse kéne.

Itt lehet találkozni azzal a felismeréssel, hogy mekkora különbség lehet két rendetlenkedő gyerek között. Vannak amolyan érettebb figurák, akik belátják, hogy - egy kollégám szavaival élve - most elrúgták a pöttyös labdát, elnézést kérnek, megcsinálják az előre megbeszélt büntetést, és próbálnak visszatérni a csoportba. És vannak olyan figurák, akik a körülmények áldozatai, azaz ők nem viselkednének így, csak idegesítjük őket. Ez végülis logikus gondolat, hiszen a focihuligánok is tök békés, jóravaló emberek, akik csupán annak a körülménynek az áldozatai, hogy kikapott a csapatuk.

A különbség rávilágít arra az elvre, hogy a csoporton nem az a kérdés, hogy balhéztál-e, hanem az, hogy vállalod-e érte a felelősséget, szembe tudsz-e nézni azzal, hogy ezt te művelted, akármilyen zavaró körülményekről is van szó. Én legalábbis abban az ódivatú hitben élek, hogy mindig az ember az, aki irányítja a cselekedeteit, feltéve, hogy a koponyáján belül minden rendben van (múlt héten olvastam Adlert, az jött le, hogy ő is ebben a hitben élt). Ellenkező esetben ugyanis beszámíthatatlanságról van szó, ami esetünkben durva túlzás lenne.

Menj, és mondd nekik;
sosem hiszik el neked, hogy én ettem meg a
házidat!

Némi szarkazmussal eredetnek szoktam nevezni azt a helyzetet, amikor valaki nem ismeri fel, hogy ő nem csak reagál a körülményekre, hanem ő maga a cselekedeteinek a kiindulópontja, és nem magatehetetlen elszenvedője. Az ilyen egyén úgy értelmezi a saját viselkedését, mintha valami tőle idegen dolog lenne, mintha a helyzet egyszerűen elültette volna a fejében a szándékot. Ha ez általánosságban jellemző az emberre, akkor a pszichiáterek tárt karokkal várják. Az én srácaim egyébként nem ilyen emberek: ők képesek lennének belátni, hogy felelősek önmagukért, csak nem hajlandóak rá, azaz hárítanak. Ez a hárítás valahogy odáig fajul, hogy szerintük kevésbé égő eredetnek beállítani a helyzetet, mint azt mondani, hogy "bocs, egy kicsit elkapott a hév". Pont úgy viselkednek, mint az előző bejegyzés főhőse, Travis.

Egy másik esetnél az sem egyértelmű, hogy viselkedés, vagy attitűd szintjén ültettük-e el az eredetet. A csoportunkban volt két srác, akik amolyan se veled, se nélküled barátságban voltak. Azon a napon éppen a se veled-szakaszban voltak, mégpedig láthatóan oly intenzíven, hogy attól tartottunk, egymás torkának esnek. Nyilván ez kihatott a csoportfolyamatra is, úgyhogy elhatároztuk, megpróbálunk segíteni megoldani a konfliktust. A jó öreg technikák mentén el is kezdtük bogozni a dolgot, megpróbáltuk elérni, hogy megfogalmazzák, hogy mi a gondjuk, és mit szeretnének másképp. Volt ezzel kapcsolatban némi ellenállás, főleg az egyik srác részéről, aki úgy őrizte a haragját, mint valami kincset. Végül sikerült eljutni addig a pontig, ahol el lehetett őket engedni. A következő alkalommal megkérdeztük, sikerült-e kibékülni (úgy tűnt, igen). Azt mondja az egyik: "igen, rendbe' van minden, annak ellenére, hogy így összeugrasztottak minket".

Mi van????

forrás: docstock.com

Az összeugrasztás alatt konkrétan azt a beszélgetést értették, amikor arra kértük őket, hogy definiálják a problémát, és próbáljanak rá megoldást találni. Szerintük a konfliktushelyzet nem az volt, hogy fújtak egymásra. Nem attól oldódott meg a dolog, hogy bármit megváltoztattak volna, vagy végiggondolták volna a másik szempontjait (vagy lehet, csak ciki volt elmondani), hanem egyszerűen helybenhagyták a dolgot, és lecsillapodtak a kedélyek. Az ő szemükben mi robbantottuk ki az ügyet, hiszen egyszerű "kussoljál", "hagyjál már békén" szólamokon kívül semmi vészes nem hangzott volna el a beavatkozásunk nélkül.

Sajnálom, hogy nem sikerült messzebbre menni ezzel a mondattal, mert ennek az eredetnek az elemzésével komolyabban megismerhettük volna a srác(ok) hárító mechanizmusait. Vajon az összeugrasztás alatt konkrétan a viselkedéses részt kell érteni, azt, hogy ki is mondják, hogy fújnak egymásra? Vagy esetleg úgy vélték, hogy igazából nekik nem voltak komolyabb indulataik, csak feltüzeltük őket, azaz igazából maga az érzelem, a gondolat az eredet?

Miért piszkálódom ezzel az eredet-témával? Miért vagyok ilyen szigorú a felelősség kérdésében? Nos, ahogy egy évértékelő bejegyzés vége felé taglaltam, akkor tudod megoldani a problémákat, ha kontrollod van felettük. Ehhez pedig el kell hinned, hogy te irányítasz azokat a dolgokat, amelyek döntő szerepet kapnak a probléma kialakulásában. Ha például állandóan balhézol csoporton, és mindig veled kell szórakozni, akkor a többiek egy idő után kiközösítenek. Ez a folyamat viszont visszafelé is működik. A kapcsolataid minősége pedig elég nagy mértékben függ attól, ha lezongorázod magadban, ki iránt mit érzel, mit vársz és mit várhatsz tőle. A kapcsolatok egyensúlyát a konfliktusok is segítenek beállítani, nem csak a közös vidámparkozás. Épp azért izgalmas meg érdekes ez a téma (...annyira, hogy egy tonna sorozatot gyártanak hozzá évente), mert a kapcsolatok összetett dolgok, és egyszerre van kellemes meg kellemetlen, segítő és visszahúzó aspektusuk. Ha valakivel megbeszéled ezt, akkor nem elültet a fejedbe egy eredetet, hanem olvas a sorok között, és segít megfogalmazni valamit, amit eddig valahogy nem vettél számításba, vagy hárítottál. Kivéve ha...

Boszorkányok márpedig vannak

"Ah, és mi lett a mi Mariónkból szédítő szavai közben? Nehezemre esik elmondani, mint ahogy nehezemre esett látni is, mert az a legbensőbb érzések kiszolgáltatása, az elcsüggedt és őrületben fölizzó szenvedély világ elé tárása volt."

Thomas Mann: Mario és a varázsló

...kivéve ha kontárt használunk erre a célra. A kontárok ugyanis időnként nem érzékelik a határokat, és nem veszik észre, hogy ami mondjuk nekik működőképes megoldás, az a másiknak inkább káros.

Talán nehéz elhinni, de a pszichológusoktól megszokott "hümmögés" a legnehezebben elsajátítható szokás. Nekem legalábbis nagyon nehéz nem beszélni, hangosan értelmezni, továbbgondolni, dialógust kezdeni a hozzám forduló ember témájáról; pedig tapasztaltam már nem egyszer, hogy az tesz jót valakinek, ha egyszerűen csak végigmondja, amit akar, beleszólás nélkül. Szerencsére nem is szigorúan kötelező a hümmögés, amennyiben az ember tudja tartani magát ahhoz az elvhez, hogy ne irányítsa a kliensét. Ezért vicces a "tanácsadó pszichológus" megfogalmazás, mivel pont ő az, aki valószínűleg nem mondja meg, hogy mit kell csinálni az adott helyzetben. Nem mintha nem jönne néha jól valami tanács, de elég könnyen lesz belőle eredet, mivel a pszichológusról sokan azt gondolják, hogy ők aztán teljesen átlátják a helyzetet, és amit mondanak, az úgy van, és úgy kell csinálni. Aztán ami a beszélgetés során jó ötletnek tűnt, az életben nem jön be. Vagy éppen a kliens mégsem tud annyira azonosulni a megoldással, és tévútra fut a dolog (mint a filmben a főszereplő nejénél). De maradjunk annál az elgondolásnál, hogy a kliensnek csak egy adott problémája van, és a személyisége elég jól működik ahhoz, hogy végiggondolja a terapeuta javaslatát, mielőtt szolgalelkűen végrehajtja. Sajnos volt már példa arra is, hogy ezt a józan észt is megkerülték.

Képzeljük el, hogy van valami lelki problémánk, de csak a tüneteket érzékeljük, a konkrét problémát nem. Sehogy sem tudunk rájönni, hogy mi a gond, még segítő beszélgetés során sem. Ekkor rájövünk, hogy a "kilazult csavar" nem csak tudatos úton közelíthető meg, hanem vannak rá technikák, hogy a tudatalattit is segítségül hívják. Mélyebb vagy felületesebb módon, de ezeket a technikákat gyakran alkalmazzák a pszichológusok, mivel ki lehet vele cselezni az okos felnőttekre oly gyakran jellemző hárítási módokat (intellektualizáció), és érzelmi oldalról tudunk próbálkozni; az elakadás amúgy valószínűleg úgyis ott található. Erre a leginkább klasszikusnak mondható eljárás Freud és barátai munkássága, a hipnózissal, álomelemzéssel, ilyenekkel.

forrás: edesviz.hu

Csak hát hipnózisban nem csak felfedezni, hanem elhelyezni is lehet lelki tartalmakat. Még az első egyetemi évemben olvastam egy könyvet az emberi emlékezet működéséről. A szerző esettanulmányokon keresztül mutatta be a memóriakutatás eredményeit, bár ezt az esetet - azt hiszem - etikai órákon szokták elővenni. A történet úgy szól, hogy egy terapeutát azzal kerestek fel a kliensei, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan lelki problémájuk van, talán családi konfliktusokról volt pontosan szó. Na mármost, van egy klasszikus pszichoanalitikus elmélet, hogy egyes tünetek hátterében elfojtott traumatikus élmények, egész pontosan gyermekkori szexuális zaklatás áll. Hősünk ennek szellemében meg is kezdi a munkát. Szépen lemennek hipnózisba, majd azt mondja a kliensnek: "beszélj az erőszakról"! Mármint arról, ami veled történt. Mert valószínűleg történt, ne küzdj ellene tovább, már nem kell elfojtanod, nézz szembe vele, ecetera... Nos, a memóriáról, pontosabban a felidézés folyamatáról azt kell tudni, hogy nem áll valami távol a képzelettől. Az elme szépen újrakonstruálja az emlékképet az adott részletek alapján. Csak éppen hipnózisban nem világos, hogy melyik részlet mögött vannak életesemények, melyiket láttuk a tévében, melyik történt meg egy barátunkkal... És jön a szuggesztió, hogy velünk történt valami szörnyűség, ez biztos így van, ha a terapeuta mondja, úgyhogy hipnotikus állapotban lévő tudatunk készségesen meg is kreálja az emléket.

Gondolom sejthetitek, hogy az eset következményei elég negatívak lettek. Egyrészt alaptalanul vádolták meg a szüleiket a gyerekeik, másrészt meg tudták hazudtolni a valóságon alapuló vádakat a tényleges elkövetők. Ezek után nem csoda, hogy kialakult némi bizalmatlanság a terápiával szemben...

Hajmeresztő és kevésbé hajmeresztő sztorikat valószínűleg elég sokan ismernek. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy polihisztor nemzet vagyunk, és nem csak a focihoz és a közgazdaságtanhoz értenek itt tízmillióan. Másrészt tényleg vannak kontárok; én magam is hallottam olyan történetet, hogy csak pislogni tudtam a kolléga megoldásain. Hiába, kis hazánkban nem nagyon alakult ki ennek a kultúrája. Igazából bárki nevezheti magát terapeutának, aki elég sok humbugot tud felsorolni; olyan egy-két éve kezdtek törvényeket írni ezzel kapcsolatban.

Ettől függetlenül a bizalmatlanság szerintem fenn fog maradni még egy jó darabig. Azok az emberek, akik már nem lehetnek terapeuták, még mindig lehetnek ezoterofénylényauralátócsakracsavarócipollák, akiknek konkrét anyagi érdekük fűződik ahhoz, hogy inkább bennük bízzanak a potenciális kliensek. Ha azt ajánlják, hogy gyors megoldás lesz, és rögtön eljön a te napod, sokan harapnak a dologra. 

Egy tanár kérdezett egy szülőt nálunk, hogy felmerült-e esetleg, hogy pszichés megsegítést vegyenek igénybe a gyereknél? Erre a szülő azt válaszolta, hogy nem, mert nem bízik a pszichológusokban, azok belemásznak az ember agyába, és ki tudja mit művelnek ott... Nos, oké, tegyük fel, hogy hallott pár elrettentő történetet. De ha egyetért abban, hogy a gyereknek kéne valami segítség, akkor lépnie kell, legfeljebb nem pszichóhoz mennek. Az a gyanúm hogy az illető nem is a pszichológiával szemben gyanakvó, hanem maga az ötlet zavarja, hogy egyes problémáknál valamilyen szakmai segítség kell. Neki még aszonták, hogy dilidokihoz csak az őrültek mennek. Nos, számára az elrettentő sztorik igazából nem a bizalmatlanság forrásai, hanem megerősítő eszközei annak a rég kialakult elgondolásnak, hogy ilyen problémák valójában nincsenek is, és ez az egész csak valami úri huncutság.

Kereszteshadjárat

Miközben írogattam ezt a bejegyzést, újabb etikai kérdések kezdtek foglalkoztatni. Olyan ügyeket írtam le, amelyek furcsák voltak nekem, mert az emberek a saját működésüket valamilyen külső tényezőnek tulajdonították, nem önmagukat. Amikor leírok ilyen dolgokat, akkor mindig újrajátszom a fejemben a jeleneteket, és próbálom elképzelni a szereplők motivációját, és miért hárítottak számomra teljesen kézenfekvő dolgokat.

Ahogy az összes esetet végiggondoltam, arra jutottam, hogy valószínűleg nem is értették, hogy mi történik. A konfliktuskezelésnél például világos - így, utólag - hogy teljesen mást értünk konfliktus, indulat, kibékülés alatt. Számukra az kibékülés az "idő mindent megold" stratégia mentén alakul ki, mi pedig a "beszéljük ezt meg" stratégiát próbáltuk használni. Valószínűleg azt se értették, hogy mire megy ki ez az egész, mik a várható eredmények, és egyáltalán, mi történik most. A pszichológusokkal bizalmatlan szülő valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy miben különbözhet egy lelkizgetés egy pszichológussal való beszélgetéstől, magát a problémát sem érti, ezért az se világos számára, hogy itt más megoldás kell.

Ők csak azt látják, hogy vannak ezek az okosok, és meg akarják mondani, hogy hogyan kellene csinálni a dolgokat. Ez frusztráló, mert nem értik a magyarázatot, csak azt, hogy rá akarják őket venni valamire - az ember pedig ki nem állhatja, ha rá akarják venni valamire, mert van ez a szabad akarat-izé.

Most akkor ezek az emberek most miért
bóklásznak a falon? Hát én ezt nem értem,
mekkora baromság!

Amikor a saját megoldásainkat erőltetjük, akkor vajon nem azt csináljuk-e, mint a fenn említett tökkelütött hipnózis-terapeuta, aki ragaszkodott az elmélethez, hogy márpedig szexuális zaklatás történt? Igazából ez már társadalmi kérdés, hiszen ide tartozik, hogy az oktatást, kultúrát, jogot, politikát, gazdaságot irányító értelmiség erőlteti a tanulatlanabb embereknek a saját megoldásait. Ezek mind valamilyen eredetet hoznak létre a fejekben, de olyanokat, amiket nem feltétlen értenek, és nem is tudnak célszerűen használni (így lesz pl. a nacionalizmusból sovinizmus). Ez nyilván frusztráló, és nyilván összezavarja az embert, és valószínűleg kivált némi ellenállást.

Aztán meg vakarózunk, hogy a leggyökerebb pártok ellepik a parlamentet, miközben az emberek nyakra-főre veszik fel a hiteleket, kórosan elhíznak a gyorskajától és elzüllenek az alkoholtól.

Talán ha nem akarnánk olyan dolgokat tanítani, amiket nem értenek, nem használnak, és nem is érdekli őket, akkor nagyobb lenne itt a harmónia.

De akkor honnan fogják tudni, hogy a beteg gyereken nem az segít, ha a kondás szennyes ingére fektetik? 

Holnapután

Az alábbi bejegyzés eredetileg egy iskolai rongálásból indult ki, ami még jó pár hónappal ezelőtt történt. Valahogy sosem éreztem eléggé aktuálisnak ahhoz, hogy megírjam. Viszont mostanában jó sok szervezői feladatom akadt a munkahelyemen, illetve bele-belekeveredek olyan beszélgetésekbe, amelyek valahogy kapcsolódnak a témához, nevezetesen az együttműködés/versengéshez.

Szóval, eljött az ideje, hogy a játékelméletre alapozva megismerjük egy srác konfliktuskezelési stratégiáját, és némi borúlátással barátkozzunk a gondolattal, hogy talán ő egyáltalán nem is deviáns a mai világban...

CSI GYH

A konkrét eset története, hogy egy srác - az anonimitás megőrzése érdekében nevezzük Travisnek - felhúzta magát valamin, és a suli berendezésén vezette le a feszültséget. Az nem is tudott ellenállni a reá zúduló indulatoknak, és tönkrement. Az osztályfőnök nem volt valami feldobva, amikor a tetthelyre érkezett, és tudni akarta, hogy ki alakította át ilyen kreatívan a miliőt. Travisnek "fogalma sem volt", sőt, biztos volt benne, hogy már ő is így talált rá a berendezésre. Travis osztálytársai a betyárbecsület mellett döntöttek: tudták, hogy Travis rongált, de ők boci szemekkel néztek. 

Az ofőnek kezdett elege lenni a dologból, úgyhogy az a döntés született meg, hogy a nyomozást folytatják majd iskolaidő után. Travisnek ez persze igen kényelmes volt, hiszen nem bukott le, de az osztály többi tagja elkezdte átgondolni, hogy valóban megéri-e tovább benn maradni ebben a luxusban egy olyan ember miatt, aki azért már kihúzta egyszer-kétszer a gyufát. Travis amúgy is mérsékelt népszerűsége lassan tovább csökkent. Mondjuk úgy, hogy indirekt módon megerősítették a már meglévő gyanút, hogy az elkövető ő volt. 

Jött hát a szembesítés. Travis konokul tagadott mindent, s bár egész jó IQ-val van megáldva, a záporozó keresztkérdések megingatták a vallomását. De azért tagadott. Oké, gondolta az osztályfőnök, akkor bevetjük a nagyobb kopókat, konkrétan az igazgatót. Az igazgató igazából nem egy igazi véreb, jóformán még meg is vigasztalta Travist, aki ezúttal beismerte tettét, és kénytelen-kelletlen vállalta a következményeket.

Fogolydilemma

Mi értelme volt ennek az egésznek?
Ezt a kérdést tettem fel Travisnek, és ezt a kérdést tette fel nekem egyszer az ofő.

Nos, a történet modellje tulajdonképpen a játékelmélet Fogolydilemma nevű esete. A fogolydilemma sztorija az, hogy elkapnak két körözött bűnözőt gyorshajtásért, és ahogy a filmekben, külön-külön leültetik őket a vallatóban, egy alkut ajánlva. A bűntettet, amelyért körözik őket, közösen követték el, de nincs rendes bizonyíték. Ellenben a gyorshajtást szigorúan is lehet büntetni. Az alku lényege: ha az egyik beismeri a korábbi bűntettet, akkor szabadon engedik, a gyorshajtást is elfelejtik, és rávarrják az egészet a másikra, aki kap 10 évet. Persze a páratlan ajánlat csak páratlan helyzetre érvényes, azaz ha másik fószer is vall, akkor a vallomások már nem érnek annyit, és mindketten kapnak 5 év gondolkodási időt. Ha az egyikük sem vall, akkor megoldják, hogy legalább a gyorshajtásért 1-1 évet kapjanak. Oh igen, és ezt az ajánlatot külön-külön mindketten megkapják. (Az üzletet Mérő László Mindenki másképp egyforma c. könyve alapján ismertettem)

(már rég lejárt, de még mindig vigyorgok rajta)
forrás: nemkutya.com

Táblázatként ez valami ilyesmi:

	vall	nem vall
vall	5/5 év bünti	0/10 év bünti
nem vall	0/10 év bünti	1/1 év bünti

Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el Mérő könyvéből ezt a fejezetet, mivel igen érdekes meglátásai vannak a társadalom és a moralitás működéséről. Én most nem megyek bele ennyire részletesen, csak a legalapvetőbb észrevételek írom le. A fenti táblázatból kiolvasható a kooperatív és a versengő stratégia. A kooperatív az az eset, amikor mindkét fogoly tartja a száját, így mindkettejüknek minimális büntetés marad kilátásban. Azonban az ügy megúszható úgy is, hogy valaki egyszerűen kisétál az őrsről, miután feldobta a másikat. A versengés alatt tehát itt nem a szép, tisztességes sportversenyeket értjük, hanem az "úgy jutok hozzá valami kedvezőhöz, hogy valaki más rosszul jár" elvet. Persze akad itt némi kockázat, mivel a versengő stratégia csak akkor jön be, ha a másik kooperálni akar, és nem vall. Ha ő is inkább versengő stratégiát követ, akkor 5 év a jussa mindkettőnek. A dolog felállásából kifolyóan az óvatosabb stratégia egyébként a versengés, hiszen azzal maximum öt évet lehet veszíteni, míg ha az ember a másik megbízhatóságára alapoz, akkor előfordulhat, hogy tíz évre hűvösre kerül. Arról nem is beszélve, hogy a kooperáció automatikusan azt jelenti, hogy a maximális előnyről le kell mondani.

forrás: aranypiac.hu

A való életben számtalan fogolydilemma-helyzet van, nyilván nem ennyire laboratóriumba való ábrázolással, de hasonló kérdésekkel terhelve az embert, miközben a versengés és az együttműködés között kell választania (sőt, az állatvilágban is megfigyelhető és vizsgálható a dolog). Mérő egy benzinkutas példát is felhozott, amelyben két konkurens benzinkutas azon töpreng, hogy csökkentse-e az árait, amellyel nőnek a költségek, de a forgalom is, vagy tartsa-e az árait, amivel nem ér el nagyobb forgalmat, de nagyobb veszteséget sem. Mivel versenyben állnak, a döntéseikkel automatikusan befolyásolják egymás forgalmát és nyereségét. Ez a fogolydilemma már több menetből áll, ezért számítani kell rá, hogy a másik fél reagálni fog az általuk választott stratégiára. Míg a klasszikus példánál kiszúrhatunk a tettestárssal, és leléphetünk Mexikóba, a benzinkutas esetben nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hamarosan újra lejátsszuk a következő menetet (a könyvben az új árak kiírása havi rendszerességgel történt). Ha jól értem a releváns tudományok üzeneteit, akkor ez a többmenetes fogolydilemma az a folyamat, amin keresztül a piac úgymond

"beszabályozza magát".

Bűn és bűnhődés

Térjünk vissza Travisre, az osztályára, az osztályfőnökére és az igazgatóra! Az ő esetükben a vall/nem vall táblázat nem értelmezhető maradéktalanul, úgyhogy célszerű verseng/kooperál aspektusokban gondolkodni.

Az első ütközetben sem Travis, sem az ofő nem enged a negyvennyolcból: a diák tagadja vétkét, az ofő pedig igen mérges, ami súlyos következményeket helyez kilátásba. Kvázi 5-5 évet kap mindkét fél: Travis végül benn marad tanítás után, az ofő pedig nem tudja meg, hogy kinek lehet küldeni a számlát a helyreállításért. Ezen kívül utálja a kollektív büntetést, szóval elszenved némi morális feszültséget is. Elvileg ezt a feszültséget Travis is érezheti, hiszen - bár a döntést nem ő hozta meg - miatta kell mindenkinek benn maradnia.

Az ofő ugyanis többszereplős fogolydilemmát kezdett el. A közös dolgokat ugyanúgy fogolydilemmák határozzák meg, Mérő erre azt a példát hozta, hogy van egy falu tíz gazdával, ahol a legelő korlátozott létszámú tehenet tud ellátni. Ha a gazdák nem szabnak gátat a terjeszkedésnek, akkor a legelő előbb-utóbb kimerül, és egy tehén se fog ott többet jól lakni; az egyén és a közösség érdekei tehát nem egyeznek meg teljesen. Megemlíti egyébként a környezetszennyezés kérdését is ehhez, de vissza az osztályhoz. Szóval az ofő próbálja megértetni a diákokkal, hogy az ő közös tulajdonuk ment tönkre, úgyhogy valamennyire mégiscsak involválódni kellene, mert a végén még az elkövető helyett az osztály fog fizetni, és akkor lőttek az évvégi fagyizásnak. Travis itt azért nyer, mert az osztály balhésabb arcai ezt befektetésnek látják, azaz várhatóan nekik is fognak falazni, ha ők is falaznak, a szelídebb tanulók pedig feláldozzák a szüleik pénzét annak érdekében, hogy ne kelljen Travisszel konfliktust vállalni. Oké, az ofő emeli a tétet. Itt azért már páran elgondolkoznak azon, hogy jó üzletet kötöttek-e: megéri nekik bent maradni, amikor abszolút vétlenek az ügyben? Miért Travisszel kooperáljanak, aki feláldozza az egész osztályát, és miért ne a tanárral, aki meg tudja szüntetni a kellemetlen helyzetet? Travis erre nem gondolt - ha kapni akar valamit, azért adnia is kell (gondolhatnánk némi szociopátiára, de az ő korában ez még túlzás lenne). Így lesz ebből a többszereplős fogolydilemmából kétszereplős.

Gondolom sejtitek, hogy igazából innentől jön az a rész, amiért be kellett vonni egy iskolapszichológust. Van olyan ember, aki az egyértelmű lebukás után nem próbálna stratégiát váltani? Nos, egy biztos van: Travis. Úgymond feléled benne a harci láz, és megpróbálja kihozni döntetlenre a dolgot. Legalábbis szerinte az döntetlen, hogy az ofő nem kapja meg, amit akar: az ő vallomását. Nos, itt a gond, mert a fogolydilemma egy racionális játék, és mint ilyen, egyértelmű, hogy a döntetlen az előző 5/5 állás volt - most már 10-0 van, hiszen Travis biztos fizetni fog, ráadásul senkiben nem kelt valami jó benyomást a viselkedése. Travis most irracionálisan viselkedik. Az ofő ezért továbbviszi az ügyet, hátha a gyerek észhez tér.

Ugyanazok az utak
ugyanoda vezetnek

Az igazgató már rég játssza ezt a játékot: felismeri, hogy Travist nagyon frusztrálja a gondolat, hogy be kell vallania a tettét. Feltehetően van benne valamilyen szorongással teli kép arról a helyzetről, hogy teljesen bebizonyosodik a vétkessége. Talán az előző iskolájában, vagy otthon túl szigorúan büntették, és ezek az emlékek most előjönnek, olyan szorongást felkorbácsolva, amitől Travis irracionálisan kezd viselkedni. Az igazgató felismeri tehát, hogy a versengő stratégiával az ügy nem megoldható. Ezért kooperatívba vált át. Ez egyrészt eredményezheti, hogy Travis reagál az ő stratégiájára, és ő is kooperatív lesz (ez meg is történt). Másrészt lehet némi nevelési hatása is, azaz megváltoztathatja Travis képét az együttműködésről. A kérdés csak az, hogy az igazgató számításba veszi-e azt, hogy az ofő képére is hathat az ügy, mert ő most úgy érzi magát, mint az átvert fogoly, akit 10 évre bekasztliznak, mivel a partnere nem vele, hanem a zsarukkal kooperált.

Ti amúgy hogy éreznétek magatokat az ofő helyében? Ne feledjük, hogy amit leírtam, az egyszerű hipotézis, amit a tudományomra és a racionális döntésekbe vetett hitemre alapozok. Az is lehet, hogy az igazgató szimplán gyáva. Láttam már olyat, hogy valaki durván inkorrekt volt a vezetőjével, aki felsőbb szintre vitte a dolgot, ahol viszont a vétkes igen olcsón megúszta a dolgot. A középvezető ezután úgy érezte, hogy a felső vezető nem állt ki mellette, fontosabbnak tartja a konfliktus elsimítását, mint a közös szabályokat. Esetleg egyenesen inkompetens. Ha egyértelműnek tűnik, hogy valaki morálisan elítélhető, akkor vele nem akarunk kooperálni, hiszen ő pont azért morálisan elítélhető, mert egyszer már visszaélt a kooperatív stratégiával.

Ha a "szemet szemért" megvakítja az egész
világot, akkor a "megdobnak kenyérrel dobd
vissza  kenyérrel" jóllakatná?

A csavar ott van, hogy ezek a konfliktusok nem mindig egymenetes fogolydilemmával modellezhetők, hanem több menet is várhat az emberre. Mérő könyvében van egy fejezet arról, hogy számítógépes programokkal vizsgálták, hogy mely stratégiák a leghatékonyabbak a többmenetes fogolydilemmában. Érdekes módon a legegyszerűbb program nyert, ami a "Tip for tat" stratégiát követte. A progi mindig ugyanazt csinálta, amit előző körben az ellenfél. Közmondásokkal megfogalmazva, szemet szemért vett, jó tett helyében pedig jót várhatott tőle az ellenfél. A második pályázatnál egyébként szintén ez a program nyert, azonban az alkotója - Rapoportnak hívják, és szociálpszichológus - óva intett attól, hogy túl mélyreható konzekvenciákat vonjunk le az eredményből. A való életben több tényező befolyásol, mint egy programban, ezért a folyamat is sokkal bonyolultabb. Arról nem is beszélve, hogy a TFT stratégia könnyen vezethet ahhoz, hogy egyetlen versengő manőver végtelen versengésbe űzi a résztvevőket.

A stratégiák hatékonyságát egyébként egyes tulajdonságok segítették: hatékonyság sorrendjében ilyen a barátságosság (hajlam a kooperációra), a megbocsátás (nem feltétlenül bünteti a versengést), a provokálhatóság (jó eséllyel versengeni kezd, ha másik is verseng), reakcióképesség (a stratégiáját a másikéhoz igazítja) és a kiismerhetőség. Ha emlékeztek a Remény c. bejegyzésre, az is valami ilyesmiről szólt: van egy barátságos kezdeményezés, aztán bízunk a másik reakcióképességében, vagy ha provokálhatóbbak vagyunk, akkor elkezdünk versengeni, és jön a vendetta...

Azért érdekes, hogy ilyen rideg, tisztán logikus játéktól tulajdonképpen eljutottak az erényekig (ami igazolja az evolúciós pszichológia azon állítását, hogy ezek segítik a túlélést).

....Kivágott jelenet: elkezdtem elmélkedni a bűnözőkről, de végül arra jutottam, hogy hosszú lesz a bejegyzés, és inkább máskor fröcsögök......

A bölcsészek megváltják a világot miközben egy romkocsmában söröznek

"Nem az a baj ebben a nyomorék világban

Hogy kevés a főnyeremény.

Lehet a kombináció hibátlan

Mégis csökken a remény"

Tankcsapda: Bárány

A ma már sokat hivatkozott könyv azt írja, hogy egy stratégia hatékonysága a konkurenciáétól függ. A TFT marha hatékonynak tűnik, de van benne némi kockázat. Ha jobban ismerném a vallásokat, de legalább a kereszténységet, akkor lehetne elmélkedni arról, hogy vajon az Új Szövetség miért empátiára és megbocsátásra épít (tudod, dobálózni kővel és kenyérrel...); konkrétan milyen szociológiai folyamatok miatt látták ezt életképes konkurenciának a tálióval szemben (szemet szemért; azaz TFT)? Hát, ez a kérdés egy másik blogra marad, egy másik szerzőnek, de a jelenkorról mostanában viszonylag sokat beszélgettem.

Valahogy az összes ilyen beszélgetés arról szólt, hogy a világ, pontosabban a nyugati kultúra elhanyagolja a hosszútávú érdekeket a rövidtávúak javára. A barátaimmal arról beszélgettünk, hogy a fogyasztói társadalom lényegében arra rendezkedik be, hogy minél kisebb erőfeszítéssel elégíts ki igényeket. Igen ám, de egyes igények kielégüléséhez szükséges az erőfeszítés, a küzdelem. Egyes igények, pl. a szeretet iránti igény igazából komoly frusztráció alatt állnak, egyre több a diszfunkció, társadalmi probléma. Észrevételünk szerint a fogyasztói társadalom erre termékekkel reagál, amelyek nem szüntetik a diszfunkciót, csak csökkentik a tüneteket; nem elégítenek ki egyes igényeket, hanem helyettük más, könnyen kielégíthető igények felé fordítják a figyelmet (ilyesmiről szólt a Dementor c. bejegyzés, meg egyes családokban a vasárnapi ebéd a nagyinál). Kizártnak tartottuk, hogy a fogyasztói társadalom döntéshozói (bocs, de ebbe igenis beletartoznak maguk a fogyasztók is!) ne lennének tisztában, hogy ezzel a strucc-politikával szép lassan rájuk rohad a jövő. Csak nem érdekli őket. Pillanatnyi előnyökért feláldozzák.

forrás: greenfo.hu

Lényegében úgy működnek, mint Travis, aki feláldozta az osztályát, illetve a környezetével való jó viszonyát, a jövőben várható támogatást annak érdekében, hogy ne kelljen helyre hoznia egy hibáját. Példaként tudom mondani azt a tipikus helyzetet, amikor egy hibás terméket nem cserél le az eladó, hanem elkezd veled szórakozni, abban a reményben, hogy nem ismered 100%-ig a jogaidat. Vagy amikor egy biztosító elveszít veled szemben egy pert, de fellebbez, mert bár várhatóan akkor is veszíteni fog, talán feladod, vagy legalább a per ideje alatt még forgathatja a neked ítélt összeget a pénzpiacon. Hallottam olyan esetről is, amikor visszaéltek a kooperációval, konkrétan úgy, hogy a károsult megjegyezte, hogy talán figyelhetett volna jobban (valami olyasmi volt, hogy felásták az utat, de ezt nem jelezték táblával, ő meg belehajtott). Amikor belelovaltam magam, ebbe a kategóriába soroltam a kereskedelmi tévéket, akik mindig azzal védekeznek a műsoraik színvonalai miatt, hogy "erre van igény" (egyébként a heroinra is van, szóval kezdek aggódni). Vagy azokat a gyárosokat, akik kiszervezik a munkát valami fejlődő országba, és egyrészt felújítják a rabszolgatartás fogalmát, másrészt cserben hagyják annak a térségnek a piacát, amelyből kiemelkedtek. Amikor igazán belelovalom magam, akkor még cifrább példákat hozok fel. Ezekben a példákban azt a hasonlóságot látom, hogy egymenetes fogolydilemmaként kezelik a konfliktusokat, abban a hitben, hogy mire jön a következő menet, már elfelejtették nekik a dolgot, megbocsátották, vagy épp nem ők lesznek kormányon...

Egy szó, mint száz, nem tudom, mit várhatnánk Travistől, amikor a makro- és mikrokörnyezet, amiben él, szintén a felelőtlen versengés híve.

Nulla

Az iskolakezdésben az a jó, hogy még nem kell dolgozatokat javítani, nincs mit leadminisztrálni. Van még egy kis ideje az embernek; mondjuk blogot írni. Kedve - az nincs. Nekem legalábbis mostanában nem volt, ráadásul az elmés címnek választott mit mondhatnék? kérdésre sem tudtam válaszolni. Semmi ötletem nem volt, amiről írni lehetne. Úgy általában így álltam hozzá a dolgokhoz, és őszintén szólva nem értettem, hogy miért.

Egyszer írtam már ilyesmiről, csak akkor nem én voltam ebben a helyzetben, hanem úgymond kívülről próbáltam átjutni a "semmi pajzsán" (hú, hát ez nagyon költői!). Most belülről vagyok kénytelen ugyanezt a falat áttörni. Az előzőnél is amolyan "keresős" bejegyzést írtam, szerintem ez marad is, csak most saját élményből írok egy olyan állapotról, amit alighanem mindenki átél időnként, és elég bosszantó.

Elégséges

Állítólag elég morgós fejem volt mostanság. Amikor ennek az okát tudakolta valaki, akkor általában azt válaszoltam, hogy nincs bajom. Ez kicsit hasonló a "hogy vagy? - jól" beszélgetésekhez, csak az a különbség, hogy azok a beszélgetések inkább a "nem akarok róla beszélni" üzenetű ellenállások. Én nem voltam ellenálló, csak nem volt mondanivalóm, mert én se tudtam, miért vágok ilyen zord képet. Az nekem is feltűnt, hogy morcos vagyok, de ennél nem éltem meg nagyobb drámát, és nem találtam különösebb okokat sem a szokásos év eleji parán kívül. Mert hát most van pár átalakítás a munkahelyen és úgy általában az oktatásban, és nem garantált, hogy elég hosszú szalmaszál jut nekem a sorsolásnál. Szóval egy kis stressz jelen volt az elmúlt pár hétben azért, de józan ésszel átgondolva ettől még csinálhatnám az általában szívesen végzett dolgaimat (pl. bloggerkedés), révén a várakozásnál jelenleg úgysem áll rendelkezésre hatékonyabb eszköz, talán csak az ima (itt jön egyébként képbe az erényekről szóló bejegyzésből a transzcendencia, mert az segít az ilyen helyzetekben, csak sajnos nekem nincs rá hajlamom).

Feszültség

Nagyjából úgy írnám le az állapotot, mint valami kapcsolási rajzot: megy a vezetéken az energia (a hasonlat szempontjából jobb lenne, ha feszültséget mondanék, de asszem az nem halad, hanem esik, vagy mi), időnként elbíbelődik néhány fogyasztóval. Ezek a fogyasztók a feladatok, amikkel foglalkozom, pl. munka, vívás, írás, stb, szóval úgy általánosságban - én. Na mármost, valahogy bekerült a fogyasztók elé egy kondenzátor, ami úgy működik, hogy feltölti magát energiával, s mikor elér egy bizonyos pontot, egyszerre kisüti az egészet. Ez a kondenzátorom szépen gyűjti itt a bizonytalan helyzetből származó stresszt, megvonva az energiát a fogyasztóktól, többek között a hangulati működésemtől is, s ennek köszönhetően az arcmimikám nagyjából Steven Seagaléra hasonlít.

Azért ez valahogy bosszantó dolog. Pontosan tudod, hogy mi a helyzet, tudod, hogy van egy csomó kontrollálható feladat, abszolút indokolatlan lemerevedni, mint a patkánynak. Különösen, mert belátható időn belül van a stresszorral való leszámolás, addig csak tűrni kell. Maradván az áramkörös hasonlatnál, nincs szükség másra, mint hogy a kondenzátort megkerüld egy párhuzamos kapcsolással, és akkor az áram folyik tovább a fogyasztók felé. Nos... Ha ezt a kevésbé rutinosan használt elektronikai költői képet lefordítom a számomra ismertebb pszichológia nyelvére, akkor értelmezhető az ötlet elkerülő megküzdési módként (egyszerűen nem foglalkozom a stresszorral, hárítom), ami ritkán bizonyul egészségesnek. Talán ezért sem sikerült ezt a párhuzamos kört összehozni. Úgy tűnik, a lélek kicsit bonyolultabb a nyáklapnál (és mégis a nyáklapból kaptam kettest...).

Kisütés/katarzis

Egészen meglepődtem, hogy milyen könnyű kisütni egy ilyen kondenzátort. Az úgy volt, hogy voltam szupervízión, és az egyik eset kapcsán beszélgetni kezdtünk az ellenállásról (nem az elektronikairól); arról, hogy ki mennyit rak bele a pszichés munkába. Van úgy, amikor az ember csak testileg van ott. Erről én azt az élményemet osztottam meg, hogy az önismereti foglalkozásokon valahogy elmarad a katarzis. Megfogalmazok dolgokat, személyes és megterhelő témákat, intenzív érzéseket élek át, de valahogy marad valami hiányérzet. Ahogy ezt próbáltam elmagyarázni, rájöttem, hogy valószínűleg azért, mert csak "személyes és megterhelő témákat" dolgozok meg. Ezek tényleg drámaiak, lehet velük ripacskodni, kitűzni a zászlóra - de a hétköznapi életemet vajon mennyire nehezítik meg?

Valaki a neten nem ért egyet velem...

Egy tanárom mesélte, hogy olvasott egy cikket, ami szerint igazából nem a nagy traumák vezetnek depresszióhoz (kár, hogy nekem nincs meg ez a cikk). A traumák ugyanis látványosak, mindenki foglalkozik velük, és abból a szempontból könnyebb is róluk beszélni, mert ilyen volumenű bajok megosztását senki sem veszi nyafogásnak. A depresszió inkább a - tanárom szavaival élve - "lassú víz partot mos" elvnek köszönheti a létét. Mindig vannak kis feszültségek, amelyek elrontják az ember napját, de mindenkinek szembe kell velük nézni. Például ki vesz komolyan egy olyan siránkozást, hogy egy nappal késik a fizetésed, ezért csak holnap tudsz már elmenni a gyorsétterembe lakomázni? Vagy mi különleges van abban, hogy egy agresszív autós ledudál a zebráról? Ezek a dolgok objektíve nem tűnnek valami durvának. Nem is azok. Csak töltik a kondenzátort...

Végül az eszmefuttatást lezárva erre jutottam: "Ezekkel nem foglalkozom csoporton. Ezek amolyan hétköznapi dolgok, amik mindenki életében jelen vannak. Egyszerűen nem tűntek elég...érdekesnek." Ezen a mondatomon szerintem fogok még gondolkodni, például abból a szempontból, hogy miért kell "érdekesnek", lennem egy önismereti csoporton, és miért csak különleges, "érdekes" problémák érdemesek arra, hogy megvitatásra kerüljenek. De ez most nem lényeges. A téma szempontjából érdekesebb, hogy e rövid elmélkedés után egészen megkönnyebbültem. Úgy látszik, a természet tényleg iszonyodik a semmitől, azaz kell valami a feszültség helyére. Az én esetemben valami okos felismerés.

Visszacsatolás

Ezen a képen az az okosság van, hogy
egyedül te vagy képes magadat
boldoggá vagy boldogtalanná tenni.
(forrás: spreadjesus.org)

Van egy másik cikk, amit viszont olvastam, és témába vág. Egy kutatásról számol be, aminek eredményei szerint nem szükséges komolyabb pszichés zavar ahhoz, hogy az ember szétessen egészségileg, mentálisan, szociálisan, stb. A kutatás azon népszerű megközelítésen alapult, hogy az egészség "több, mint a betegség hiánya". Ez eddig csak szójátéknak tűnik, de komoly: a hagyományos orvosi megközelítés szerint ha nem vagy beteg, pl. depressziós, akkor egészséges vagy, jól vagy. Az új megközelítés nem ilyen dichotóm módon látja a világot: úgy látja az embereket, hogy egyesek virágoznak, mások hervadoznak, és vannak a klasszikus értelemben vett betegséggel küszködők. A virágzás alatt lényegében a boldogságot érti, amely abban nyilvánul meg, hogy a korábbi kutatások alapján meghatározott "boldogság dimenziók" (tutira nem így fogalmazott, de ez az értelme) közül az ember legalább egyen magas értéket ér el (pl. hasznosnak érzi magát, úgy érzi, hogy van értelme az életének, meg ilyenek). Ha mindegyik dimenzió mentén visszafogottak az értékei, akkor ő hervadozik. A kutatás eredménye szerint a hervadozás nagyjából olyan élmény, mintha az ember már-már komoly bajjal küszködne. Gondolom, ez a nullpont, amikor még dönthetsz: vagy összeszeded magad valahogy, vagy tényleg passzolni fogsz a tankönyvekben található, kevéssé hízelgő leírásokhoz.

Az áramköri hasonlatban itt érthetjük meg a kondenzátor létének értelmét. Adottak az apró-cseprő ügyek az életben, amelyek szürkék, hétköznapiak, nem érdekesek, drámaiak vagy forradalmiak; az ingerküszöb alatt vannak, viszont meghatározzák az életminőséget. A kondenzátor ezeket szépen összegyűjti, és egyben kisüti. Ha az élet apró örömeit tárolta, akkor virágzás lesz a vége. Ha az élet apró bosszúságait, akkor hervadozás. Előzékeny kis szerkezet, mert jelzi, hogy megfelelő úton járok-e, vagy ideje újratervezni. Egyúttal azt is jelzi, hogy olyan nincs, hogy "sehogy sem" vagyok. A természetben nincs "semmi".

Szorongók

Ezzel kapcsolatban elkezdett érdekelni egy dolog. Vannak emberek, akik mindig "sehogy" vannak, minden napjuk ugyanolyan, nem tudnak arról beszélgetni, hogy valami jó vagy rossz volt-e. A beszélgetés persze egy dolog, van egy másik eszköz is, amit időnként be szoktam vetni. Év végén meg szoktam kérni a gyerekeket arra, hogy egy grafikonon rajzolják le, hogy érezték magukat a tanévben. Persze, a "kutatásom" közel sem reprezentatív, de azért vannak feltűnő megoldások: olyan, mintha a különböző érzelmi problémáknak lenne egy-egy sajátos grafikonja. A szorongóknál úgy tűnik, hogy a rajzolt vonal (y tengely) mindig valahol a 0 környékén van. Se komolyabb örömök, se komolyabb bánatok. Minden ugyanolyan. Lehet, hogy túl nagy kapacitású a "kondenzátoruk", vagy nem érzik, hogy tölt? Erre szerintem kitalálok valamit...