Holnapután

Az alábbi bejegyzés eredetileg egy iskolai rongálásból indult ki, ami még jó pár hónappal ezelőtt történt. Valahogy sosem éreztem eléggé aktuálisnak ahhoz, hogy megírjam. Viszont mostanában jó sok szervezői feladatom akadt a munkahelyemen, illetve bele-belekeveredek olyan beszélgetésekbe, amelyek valahogy kapcsolódnak a témához, nevezetesen az együttműködés/versengéshez.

Szóval, eljött az ideje, hogy a játékelméletre alapozva megismerjük egy srác konfliktuskezelési stratégiáját, és némi borúlátással barátkozzunk a gondolattal, hogy talán ő egyáltalán nem is deviáns a mai világban...

CSI GYH

A konkrét eset története, hogy egy srác - az anonimitás megőrzése érdekében nevezzük Travisnek - felhúzta magát valamin, és a suli berendezésén vezette le a feszültséget. Az nem is tudott ellenállni a reá zúduló indulatoknak, és tönkrement. Az osztályfőnök nem volt valami feldobva, amikor a tetthelyre érkezett, és tudni akarta, hogy ki alakította át ilyen kreatívan a miliőt. Travisnek "fogalma sem volt", sőt, biztos volt benne, hogy már ő is így talált rá a berendezésre. Travis osztálytársai a betyárbecsület mellett döntöttek: tudták, hogy Travis rongált, de ők boci szemekkel néztek. 

Az ofőnek kezdett elege lenni a dologból, úgyhogy az a döntés született meg, hogy a nyomozást folytatják majd iskolaidő után. Travisnek ez persze igen kényelmes volt, hiszen nem bukott le, de az osztály többi tagja elkezdte átgondolni, hogy valóban megéri-e tovább benn maradni ebben a luxusban egy olyan ember miatt, aki azért már kihúzta egyszer-kétszer a gyufát. Travis amúgy is mérsékelt népszerűsége lassan tovább csökkent. Mondjuk úgy, hogy indirekt módon megerősítették a már meglévő gyanút, hogy az elkövető ő volt. 

Jött hát a szembesítés. Travis konokul tagadott mindent, s bár egész jó IQ-val van megáldva, a záporozó keresztkérdések megingatták a vallomását. De azért tagadott. Oké, gondolta az osztályfőnök, akkor bevetjük a nagyobb kopókat, konkrétan az igazgatót. Az igazgató igazából nem egy igazi véreb, jóformán még meg is vigasztalta Travist, aki ezúttal beismerte tettét, és kénytelen-kelletlen vállalta a következményeket.

Fogolydilemma

Mi értelme volt ennek az egésznek?
Ezt a kérdést tettem fel Travisnek, és ezt a kérdést tette fel nekem egyszer az ofő.

Nos, a történet modellje tulajdonképpen a játékelmélet Fogolydilemma nevű esete. A fogolydilemma sztorija az, hogy elkapnak két körözött bűnözőt gyorshajtásért, és ahogy a filmekben, külön-külön leültetik őket a vallatóban, egy alkut ajánlva. A bűntettet, amelyért körözik őket, közösen követték el, de nincs rendes bizonyíték. Ellenben a gyorshajtást szigorúan is lehet büntetni. Az alku lényege: ha az egyik beismeri a korábbi bűntettet, akkor szabadon engedik, a gyorshajtást is elfelejtik, és rávarrják az egészet a másikra, aki kap 10 évet. Persze a páratlan ajánlat csak páratlan helyzetre érvényes, azaz ha másik fószer is vall, akkor a vallomások már nem érnek annyit, és mindketten kapnak 5 év gondolkodási időt. Ha az egyikük sem vall, akkor megoldják, hogy legalább a gyorshajtásért 1-1 évet kapjanak. Oh igen, és ezt az ajánlatot külön-külön mindketten megkapják. (Az üzletet Mérő László Mindenki másképp egyforma c. könyve alapján ismertettem)

(már rég lejárt, de még mindig vigyorgok rajta)
forrás: nemkutya.com

Táblázatként ez valami ilyesmi:

	vall	nem vall
vall	5/5 év bünti	0/10 év bünti
nem vall	0/10 év bünti	1/1 év bünti

Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el Mérő könyvéből ezt a fejezetet, mivel igen érdekes meglátásai vannak a társadalom és a moralitás működéséről. Én most nem megyek bele ennyire részletesen, csak a legalapvetőbb észrevételek írom le. A fenti táblázatból kiolvasható a kooperatív és a versengő stratégia. A kooperatív az az eset, amikor mindkét fogoly tartja a száját, így mindkettejüknek minimális büntetés marad kilátásban. Azonban az ügy megúszható úgy is, hogy valaki egyszerűen kisétál az őrsről, miután feldobta a másikat. A versengés alatt tehát itt nem a szép, tisztességes sportversenyeket értjük, hanem az "úgy jutok hozzá valami kedvezőhöz, hogy valaki más rosszul jár" elvet. Persze akad itt némi kockázat, mivel a versengő stratégia csak akkor jön be, ha a másik kooperálni akar, és nem vall. Ha ő is inkább versengő stratégiát követ, akkor 5 év a jussa mindkettőnek. A dolog felállásából kifolyóan az óvatosabb stratégia egyébként a versengés, hiszen azzal maximum öt évet lehet veszíteni, míg ha az ember a másik megbízhatóságára alapoz, akkor előfordulhat, hogy tíz évre hűvösre kerül. Arról nem is beszélve, hogy a kooperáció automatikusan azt jelenti, hogy a maximális előnyről le kell mondani.

forrás: aranypiac.hu

A való életben számtalan fogolydilemma-helyzet van, nyilván nem ennyire laboratóriumba való ábrázolással, de hasonló kérdésekkel terhelve az embert, miközben a versengés és az együttműködés között kell választania (sőt, az állatvilágban is megfigyelhető és vizsgálható a dolog). Mérő egy benzinkutas példát is felhozott, amelyben két konkurens benzinkutas azon töpreng, hogy csökkentse-e az árait, amellyel nőnek a költségek, de a forgalom is, vagy tartsa-e az árait, amivel nem ér el nagyobb forgalmat, de nagyobb veszteséget sem. Mivel versenyben állnak, a döntéseikkel automatikusan befolyásolják egymás forgalmát és nyereségét. Ez a fogolydilemma már több menetből áll, ezért számítani kell rá, hogy a másik fél reagálni fog az általuk választott stratégiára. Míg a klasszikus példánál kiszúrhatunk a tettestárssal, és leléphetünk Mexikóba, a benzinkutas esetben nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hamarosan újra lejátsszuk a következő menetet (a könyvben az új árak kiírása havi rendszerességgel történt). Ha jól értem a releváns tudományok üzeneteit, akkor ez a többmenetes fogolydilemma az a folyamat, amin keresztül a piac úgymond

"beszabályozza magát".

Bűn és bűnhődés

Térjünk vissza Travisre, az osztályára, az osztályfőnökére és az igazgatóra! Az ő esetükben a vall/nem vall táblázat nem értelmezhető maradéktalanul, úgyhogy célszerű verseng/kooperál aspektusokban gondolkodni.

Az első ütközetben sem Travis, sem az ofő nem enged a negyvennyolcból: a diák tagadja vétkét, az ofő pedig igen mérges, ami súlyos következményeket helyez kilátásba. Kvázi 5-5 évet kap mindkét fél: Travis végül benn marad tanítás után, az ofő pedig nem tudja meg, hogy kinek lehet küldeni a számlát a helyreállításért. Ezen kívül utálja a kollektív büntetést, szóval elszenved némi morális feszültséget is. Elvileg ezt a feszültséget Travis is érezheti, hiszen - bár a döntést nem ő hozta meg - miatta kell mindenkinek benn maradnia.

Az ofő ugyanis többszereplős fogolydilemmát kezdett el. A közös dolgokat ugyanúgy fogolydilemmák határozzák meg, Mérő erre azt a példát hozta, hogy van egy falu tíz gazdával, ahol a legelő korlátozott létszámú tehenet tud ellátni. Ha a gazdák nem szabnak gátat a terjeszkedésnek, akkor a legelő előbb-utóbb kimerül, és egy tehén se fog ott többet jól lakni; az egyén és a közösség érdekei tehát nem egyeznek meg teljesen. Megemlíti egyébként a környezetszennyezés kérdését is ehhez, de vissza az osztályhoz. Szóval az ofő próbálja megértetni a diákokkal, hogy az ő közös tulajdonuk ment tönkre, úgyhogy valamennyire mégiscsak involválódni kellene, mert a végén még az elkövető helyett az osztály fog fizetni, és akkor lőttek az évvégi fagyizásnak. Travis itt azért nyer, mert az osztály balhésabb arcai ezt befektetésnek látják, azaz várhatóan nekik is fognak falazni, ha ők is falaznak, a szelídebb tanulók pedig feláldozzák a szüleik pénzét annak érdekében, hogy ne kelljen Travisszel konfliktust vállalni. Oké, az ofő emeli a tétet. Itt azért már páran elgondolkoznak azon, hogy jó üzletet kötöttek-e: megéri nekik bent maradni, amikor abszolút vétlenek az ügyben? Miért Travisszel kooperáljanak, aki feláldozza az egész osztályát, és miért ne a tanárral, aki meg tudja szüntetni a kellemetlen helyzetet? Travis erre nem gondolt - ha kapni akar valamit, azért adnia is kell (gondolhatnánk némi szociopátiára, de az ő korában ez még túlzás lenne). Így lesz ebből a többszereplős fogolydilemmából kétszereplős.

Gondolom sejtitek, hogy igazából innentől jön az a rész, amiért be kellett vonni egy iskolapszichológust. Van olyan ember, aki az egyértelmű lebukás után nem próbálna stratégiát váltani? Nos, egy biztos van: Travis. Úgymond feléled benne a harci láz, és megpróbálja kihozni döntetlenre a dolgot. Legalábbis szerinte az döntetlen, hogy az ofő nem kapja meg, amit akar: az ő vallomását. Nos, itt a gond, mert a fogolydilemma egy racionális játék, és mint ilyen, egyértelmű, hogy a döntetlen az előző 5/5 állás volt - most már 10-0 van, hiszen Travis biztos fizetni fog, ráadásul senkiben nem kelt valami jó benyomást a viselkedése. Travis most irracionálisan viselkedik. Az ofő ezért továbbviszi az ügyet, hátha a gyerek észhez tér.

Ugyanazok az utak
ugyanoda vezetnek

Az igazgató már rég játssza ezt a játékot: felismeri, hogy Travist nagyon frusztrálja a gondolat, hogy be kell vallania a tettét. Feltehetően van benne valamilyen szorongással teli kép arról a helyzetről, hogy teljesen bebizonyosodik a vétkessége. Talán az előző iskolájában, vagy otthon túl szigorúan büntették, és ezek az emlékek most előjönnek, olyan szorongást felkorbácsolva, amitől Travis irracionálisan kezd viselkedni. Az igazgató felismeri tehát, hogy a versengő stratégiával az ügy nem megoldható. Ezért kooperatívba vált át. Ez egyrészt eredményezheti, hogy Travis reagál az ő stratégiájára, és ő is kooperatív lesz (ez meg is történt). Másrészt lehet némi nevelési hatása is, azaz megváltoztathatja Travis képét az együttműködésről. A kérdés csak az, hogy az igazgató számításba veszi-e azt, hogy az ofő képére is hathat az ügy, mert ő most úgy érzi magát, mint az átvert fogoly, akit 10 évre bekasztliznak, mivel a partnere nem vele, hanem a zsarukkal kooperált.

Ti amúgy hogy éreznétek magatokat az ofő helyében? Ne feledjük, hogy amit leírtam, az egyszerű hipotézis, amit a tudományomra és a racionális döntésekbe vetett hitemre alapozok. Az is lehet, hogy az igazgató szimplán gyáva. Láttam már olyat, hogy valaki durván inkorrekt volt a vezetőjével, aki felsőbb szintre vitte a dolgot, ahol viszont a vétkes igen olcsón megúszta a dolgot. A középvezető ezután úgy érezte, hogy a felső vezető nem állt ki mellette, fontosabbnak tartja a konfliktus elsimítását, mint a közös szabályokat. Esetleg egyenesen inkompetens. Ha egyértelműnek tűnik, hogy valaki morálisan elítélhető, akkor vele nem akarunk kooperálni, hiszen ő pont azért morálisan elítélhető, mert egyszer már visszaélt a kooperatív stratégiával.

Ha a "szemet szemért" megvakítja az egész
világot, akkor a "megdobnak kenyérrel dobd
vissza  kenyérrel" jóllakatná?

A csavar ott van, hogy ezek a konfliktusok nem mindig egymenetes fogolydilemmával modellezhetők, hanem több menet is várhat az emberre. Mérő könyvében van egy fejezet arról, hogy számítógépes programokkal vizsgálták, hogy mely stratégiák a leghatékonyabbak a többmenetes fogolydilemmában. Érdekes módon a legegyszerűbb program nyert, ami a "Tip for tat" stratégiát követte. A progi mindig ugyanazt csinálta, amit előző körben az ellenfél. Közmondásokkal megfogalmazva, szemet szemért vett, jó tett helyében pedig jót várhatott tőle az ellenfél. A második pályázatnál egyébként szintén ez a program nyert, azonban az alkotója - Rapoportnak hívják, és szociálpszichológus - óva intett attól, hogy túl mélyreható konzekvenciákat vonjunk le az eredményből. A való életben több tényező befolyásol, mint egy programban, ezért a folyamat is sokkal bonyolultabb. Arról nem is beszélve, hogy a TFT stratégia könnyen vezethet ahhoz, hogy egyetlen versengő manőver végtelen versengésbe űzi a résztvevőket.

A stratégiák hatékonyságát egyébként egyes tulajdonságok segítették: hatékonyság sorrendjében ilyen a barátságosság (hajlam a kooperációra), a megbocsátás (nem feltétlenül bünteti a versengést), a provokálhatóság (jó eséllyel versengeni kezd, ha másik is verseng), reakcióképesség (a stratégiáját a másikéhoz igazítja) és a kiismerhetőség. Ha emlékeztek a Remény c. bejegyzésre, az is valami ilyesmiről szólt: van egy barátságos kezdeményezés, aztán bízunk a másik reakcióképességében, vagy ha provokálhatóbbak vagyunk, akkor elkezdünk versengeni, és jön a vendetta...

Azért érdekes, hogy ilyen rideg, tisztán logikus játéktól tulajdonképpen eljutottak az erényekig (ami igazolja az evolúciós pszichológia azon állítását, hogy ezek segítik a túlélést).

....Kivágott jelenet: elkezdtem elmélkedni a bűnözőkről, de végül arra jutottam, hogy hosszú lesz a bejegyzés, és inkább máskor fröcsögök......

A bölcsészek megváltják a világot miközben egy romkocsmában söröznek

"Nem az a baj ebben a nyomorék világban

Hogy kevés a főnyeremény.

Lehet a kombináció hibátlan

Mégis csökken a remény"

Tankcsapda: Bárány

A ma már sokat hivatkozott könyv azt írja, hogy egy stratégia hatékonysága a konkurenciáétól függ. A TFT marha hatékonynak tűnik, de van benne némi kockázat. Ha jobban ismerném a vallásokat, de legalább a kereszténységet, akkor lehetne elmélkedni arról, hogy vajon az Új Szövetség miért empátiára és megbocsátásra épít (tudod, dobálózni kővel és kenyérrel...); konkrétan milyen szociológiai folyamatok miatt látták ezt életképes konkurenciának a tálióval szemben (szemet szemért; azaz TFT)? Hát, ez a kérdés egy másik blogra marad, egy másik szerzőnek, de a jelenkorról mostanában viszonylag sokat beszélgettem.

Valahogy az összes ilyen beszélgetés arról szólt, hogy a világ, pontosabban a nyugati kultúra elhanyagolja a hosszútávú érdekeket a rövidtávúak javára. A barátaimmal arról beszélgettünk, hogy a fogyasztói társadalom lényegében arra rendezkedik be, hogy minél kisebb erőfeszítéssel elégíts ki igényeket. Igen ám, de egyes igények kielégüléséhez szükséges az erőfeszítés, a küzdelem. Egyes igények, pl. a szeretet iránti igény igazából komoly frusztráció alatt állnak, egyre több a diszfunkció, társadalmi probléma. Észrevételünk szerint a fogyasztói társadalom erre termékekkel reagál, amelyek nem szüntetik a diszfunkciót, csak csökkentik a tüneteket; nem elégítenek ki egyes igényeket, hanem helyettük más, könnyen kielégíthető igények felé fordítják a figyelmet (ilyesmiről szólt a Dementor c. bejegyzés, meg egyes családokban a vasárnapi ebéd a nagyinál). Kizártnak tartottuk, hogy a fogyasztói társadalom döntéshozói (bocs, de ebbe igenis beletartoznak maguk a fogyasztók is!) ne lennének tisztában, hogy ezzel a strucc-politikával szép lassan rájuk rohad a jövő. Csak nem érdekli őket. Pillanatnyi előnyökért feláldozzák.

forrás: greenfo.hu

Lényegében úgy működnek, mint Travis, aki feláldozta az osztályát, illetve a környezetével való jó viszonyát, a jövőben várható támogatást annak érdekében, hogy ne kelljen helyre hoznia egy hibáját. Példaként tudom mondani azt a tipikus helyzetet, amikor egy hibás terméket nem cserél le az eladó, hanem elkezd veled szórakozni, abban a reményben, hogy nem ismered 100%-ig a jogaidat. Vagy amikor egy biztosító elveszít veled szemben egy pert, de fellebbez, mert bár várhatóan akkor is veszíteni fog, talán feladod, vagy legalább a per ideje alatt még forgathatja a neked ítélt összeget a pénzpiacon. Hallottam olyan esetről is, amikor visszaéltek a kooperációval, konkrétan úgy, hogy a károsult megjegyezte, hogy talán figyelhetett volna jobban (valami olyasmi volt, hogy felásták az utat, de ezt nem jelezték táblával, ő meg belehajtott). Amikor belelovaltam magam, ebbe a kategóriába soroltam a kereskedelmi tévéket, akik mindig azzal védekeznek a műsoraik színvonalai miatt, hogy "erre van igény" (egyébként a heroinra is van, szóval kezdek aggódni). Vagy azokat a gyárosokat, akik kiszervezik a munkát valami fejlődő országba, és egyrészt felújítják a rabszolgatartás fogalmát, másrészt cserben hagyják annak a térségnek a piacát, amelyből kiemelkedtek. Amikor igazán belelovalom magam, akkor még cifrább példákat hozok fel. Ezekben a példákban azt a hasonlóságot látom, hogy egymenetes fogolydilemmaként kezelik a konfliktusokat, abban a hitben, hogy mire jön a következő menet, már elfelejtették nekik a dolgot, megbocsátották, vagy épp nem ők lesznek kormányon...

Egy szó, mint száz, nem tudom, mit várhatnánk Travistől, amikor a makro- és mikrokörnyezet, amiben él, szintén a felelőtlen versengés híve.

Nulla

Az iskolakezdésben az a jó, hogy még nem kell dolgozatokat javítani, nincs mit leadminisztrálni. Van még egy kis ideje az embernek; mondjuk blogot írni. Kedve - az nincs. Nekem legalábbis mostanában nem volt, ráadásul az elmés címnek választott mit mondhatnék? kérdésre sem tudtam válaszolni. Semmi ötletem nem volt, amiről írni lehetne. Úgy általában így álltam hozzá a dolgokhoz, és őszintén szólva nem értettem, hogy miért.

Egyszer írtam már ilyesmiről, csak akkor nem én voltam ebben a helyzetben, hanem úgymond kívülről próbáltam átjutni a "semmi pajzsán" (hú, hát ez nagyon költői!). Most belülről vagyok kénytelen ugyanezt a falat áttörni. Az előzőnél is amolyan "keresős" bejegyzést írtam, szerintem ez marad is, csak most saját élményből írok egy olyan állapotról, amit alighanem mindenki átél időnként, és elég bosszantó.

Elégséges

Állítólag elég morgós fejem volt mostanság. Amikor ennek az okát tudakolta valaki, akkor általában azt válaszoltam, hogy nincs bajom. Ez kicsit hasonló a "hogy vagy? - jól" beszélgetésekhez, csak az a különbség, hogy azok a beszélgetések inkább a "nem akarok róla beszélni" üzenetű ellenállások. Én nem voltam ellenálló, csak nem volt mondanivalóm, mert én se tudtam, miért vágok ilyen zord képet. Az nekem is feltűnt, hogy morcos vagyok, de ennél nem éltem meg nagyobb drámát, és nem találtam különösebb okokat sem a szokásos év eleji parán kívül. Mert hát most van pár átalakítás a munkahelyen és úgy általában az oktatásban, és nem garantált, hogy elég hosszú szalmaszál jut nekem a sorsolásnál. Szóval egy kis stressz jelen volt az elmúlt pár hétben azért, de józan ésszel átgondolva ettől még csinálhatnám az általában szívesen végzett dolgaimat (pl. bloggerkedés), révén a várakozásnál jelenleg úgysem áll rendelkezésre hatékonyabb eszköz, talán csak az ima (itt jön egyébként képbe az erényekről szóló bejegyzésből a transzcendencia, mert az segít az ilyen helyzetekben, csak sajnos nekem nincs rá hajlamom).

Feszültség

Nagyjából úgy írnám le az állapotot, mint valami kapcsolási rajzot: megy a vezetéken az energia (a hasonlat szempontjából jobb lenne, ha feszültséget mondanék, de asszem az nem halad, hanem esik, vagy mi), időnként elbíbelődik néhány fogyasztóval. Ezek a fogyasztók a feladatok, amikkel foglalkozom, pl. munka, vívás, írás, stb, szóval úgy általánosságban - én. Na mármost, valahogy bekerült a fogyasztók elé egy kondenzátor, ami úgy működik, hogy feltölti magát energiával, s mikor elér egy bizonyos pontot, egyszerre kisüti az egészet. Ez a kondenzátorom szépen gyűjti itt a bizonytalan helyzetből származó stresszt, megvonva az energiát a fogyasztóktól, többek között a hangulati működésemtől is, s ennek köszönhetően az arcmimikám nagyjából Steven Seagaléra hasonlít.

Azért ez valahogy bosszantó dolog. Pontosan tudod, hogy mi a helyzet, tudod, hogy van egy csomó kontrollálható feladat, abszolút indokolatlan lemerevedni, mint a patkánynak. Különösen, mert belátható időn belül van a stresszorral való leszámolás, addig csak tűrni kell. Maradván az áramkörös hasonlatnál, nincs szükség másra, mint hogy a kondenzátort megkerüld egy párhuzamos kapcsolással, és akkor az áram folyik tovább a fogyasztók felé. Nos... Ha ezt a kevésbé rutinosan használt elektronikai költői képet lefordítom a számomra ismertebb pszichológia nyelvére, akkor értelmezhető az ötlet elkerülő megküzdési módként (egyszerűen nem foglalkozom a stresszorral, hárítom), ami ritkán bizonyul egészségesnek. Talán ezért sem sikerült ezt a párhuzamos kört összehozni. Úgy tűnik, a lélek kicsit bonyolultabb a nyáklapnál (és mégis a nyáklapból kaptam kettest...).

Kisütés/katarzis

Egészen meglepődtem, hogy milyen könnyű kisütni egy ilyen kondenzátort. Az úgy volt, hogy voltam szupervízión, és az egyik eset kapcsán beszélgetni kezdtünk az ellenállásról (nem az elektronikairól); arról, hogy ki mennyit rak bele a pszichés munkába. Van úgy, amikor az ember csak testileg van ott. Erről én azt az élményemet osztottam meg, hogy az önismereti foglalkozásokon valahogy elmarad a katarzis. Megfogalmazok dolgokat, személyes és megterhelő témákat, intenzív érzéseket élek át, de valahogy marad valami hiányérzet. Ahogy ezt próbáltam elmagyarázni, rájöttem, hogy valószínűleg azért, mert csak "személyes és megterhelő témákat" dolgozok meg. Ezek tényleg drámaiak, lehet velük ripacskodni, kitűzni a zászlóra - de a hétköznapi életemet vajon mennyire nehezítik meg?

Valaki a neten nem ért egyet velem...

Egy tanárom mesélte, hogy olvasott egy cikket, ami szerint igazából nem a nagy traumák vezetnek depresszióhoz (kár, hogy nekem nincs meg ez a cikk). A traumák ugyanis látványosak, mindenki foglalkozik velük, és abból a szempontból könnyebb is róluk beszélni, mert ilyen volumenű bajok megosztását senki sem veszi nyafogásnak. A depresszió inkább a - tanárom szavaival élve - "lassú víz partot mos" elvnek köszönheti a létét. Mindig vannak kis feszültségek, amelyek elrontják az ember napját, de mindenkinek szembe kell velük nézni. Például ki vesz komolyan egy olyan siránkozást, hogy egy nappal késik a fizetésed, ezért csak holnap tudsz már elmenni a gyorsétterembe lakomázni? Vagy mi különleges van abban, hogy egy agresszív autós ledudál a zebráról? Ezek a dolgok objektíve nem tűnnek valami durvának. Nem is azok. Csak töltik a kondenzátort...

Végül az eszmefuttatást lezárva erre jutottam: "Ezekkel nem foglalkozom csoporton. Ezek amolyan hétköznapi dolgok, amik mindenki életében jelen vannak. Egyszerűen nem tűntek elég...érdekesnek." Ezen a mondatomon szerintem fogok még gondolkodni, például abból a szempontból, hogy miért kell "érdekesnek", lennem egy önismereti csoporton, és miért csak különleges, "érdekes" problémák érdemesek arra, hogy megvitatásra kerüljenek. De ez most nem lényeges. A téma szempontjából érdekesebb, hogy e rövid elmélkedés után egészen megkönnyebbültem. Úgy látszik, a természet tényleg iszonyodik a semmitől, azaz kell valami a feszültség helyére. Az én esetemben valami okos felismerés.

Visszacsatolás

Ezen a képen az az okosság van, hogy
egyedül te vagy képes magadat
boldoggá vagy boldogtalanná tenni.
(forrás: spreadjesus.org)

Van egy másik cikk, amit viszont olvastam, és témába vág. Egy kutatásról számol be, aminek eredményei szerint nem szükséges komolyabb pszichés zavar ahhoz, hogy az ember szétessen egészségileg, mentálisan, szociálisan, stb. A kutatás azon népszerű megközelítésen alapult, hogy az egészség "több, mint a betegség hiánya". Ez eddig csak szójátéknak tűnik, de komoly: a hagyományos orvosi megközelítés szerint ha nem vagy beteg, pl. depressziós, akkor egészséges vagy, jól vagy. Az új megközelítés nem ilyen dichotóm módon látja a világot: úgy látja az embereket, hogy egyesek virágoznak, mások hervadoznak, és vannak a klasszikus értelemben vett betegséggel küszködők. A virágzás alatt lényegében a boldogságot érti, amely abban nyilvánul meg, hogy a korábbi kutatások alapján meghatározott "boldogság dimenziók" (tutira nem így fogalmazott, de ez az értelme) közül az ember legalább egyen magas értéket ér el (pl. hasznosnak érzi magát, úgy érzi, hogy van értelme az életének, meg ilyenek). Ha mindegyik dimenzió mentén visszafogottak az értékei, akkor ő hervadozik. A kutatás eredménye szerint a hervadozás nagyjából olyan élmény, mintha az ember már-már komoly bajjal küszködne. Gondolom, ez a nullpont, amikor még dönthetsz: vagy összeszeded magad valahogy, vagy tényleg passzolni fogsz a tankönyvekben található, kevéssé hízelgő leírásokhoz.

Az áramköri hasonlatban itt érthetjük meg a kondenzátor létének értelmét. Adottak az apró-cseprő ügyek az életben, amelyek szürkék, hétköznapiak, nem érdekesek, drámaiak vagy forradalmiak; az ingerküszöb alatt vannak, viszont meghatározzák az életminőséget. A kondenzátor ezeket szépen összegyűjti, és egyben kisüti. Ha az élet apró örömeit tárolta, akkor virágzás lesz a vége. Ha az élet apró bosszúságait, akkor hervadozás. Előzékeny kis szerkezet, mert jelzi, hogy megfelelő úton járok-e, vagy ideje újratervezni. Egyúttal azt is jelzi, hogy olyan nincs, hogy "sehogy sem" vagyok. A természetben nincs "semmi".

Szorongók

Ezzel kapcsolatban elkezdett érdekelni egy dolog. Vannak emberek, akik mindig "sehogy" vannak, minden napjuk ugyanolyan, nem tudnak arról beszélgetni, hogy valami jó vagy rossz volt-e. A beszélgetés persze egy dolog, van egy másik eszköz is, amit időnként be szoktam vetni. Év végén meg szoktam kérni a gyerekeket arra, hogy egy grafikonon rajzolják le, hogy érezték magukat a tanévben. Persze, a "kutatásom" közel sem reprezentatív, de azért vannak feltűnő megoldások: olyan, mintha a különböző érzelmi problémáknak lenne egy-egy sajátos grafikonja. A szorongóknál úgy tűnik, hogy a rajzolt vonal (y tengely) mindig valahol a 0 környékén van. Se komolyabb örömök, se komolyabb bánatok. Minden ugyanolyan. Lehet, hogy túl nagy kapacitású a "kondenzátoruk", vagy nem érzik, hogy tölt? Erre szerintem kitalálok valamit...

Kaméleon

Egyetemista éveim nem kis százalékát töltöttem szerepjátékkal. Értem ez alatt a tényleges játékot és a kutatást egyaránt. A dolog úgy kezdődött, hogy a tárgyfelvétel és egyéb ügyek miatt több időt töltöttem a neten, s végül találtam egy jó kis fórumot, ami nagyjából egy hónap alatt az egyik legfontosabb hobbimmá avanzsált. Egyrészt mindig is szerettem írni, másrészt kezdő pszichológus hallgatóként rögtön érdekelni kezdett a dolog pszichés háttere. A fórum tehát nagymértékben befolyásolta a következő évek munkáját: meghatározta a műhelymunkáim témáját, és néha műhelymunkáimmal fordított idő mennyiségét is...

Most már nem vagyok olyan addikt, mint régen, de még mindig szívesen foglalkozom vele. Még mindig érdekesnek tartom a gólyaként feltett kérdéseket: tulajdonképpen mi ez a szerepjáték, és miért olyan izgalmas?

Szerepjáték

Ha azt mondom, szerepjáték, számos dolog eszünkbe juthat. Lehet például egy konkrét társasjáték-fajta: azoknak, akik a kilencvenes években nőttek fel, a klasszikus rpg-k ugranak be a könyvekkel, kockákkal, hétvégi szerepjátékos partikkal. A mostanában felnövőknek számítógépes, elsősorban internetes játékok jutnak eszükbe, amik látványosabbak, cserébe a játékosok nem ismerik személyesen a egymást (legalábbis gyakran ez a helyzet). Ehhez hasonló a színészkedni is vágyóknak a beöltözős színjátszás, ahol időnként már nem is a kocka és egyéb elvont változók, hanem tényleges képességek döntenek. Meg aztán szerepjátéknak nevezik a "18+" kategóriákból ismert "a feleségünk nővérkeruhában" megoldást is... A pszichológusok pedig alighanem az óvodáskor jellemző játékaira vagy a pszichodrámára asszociálnak a szó hallatán.

forrás: kecskefeszek.hu

Szerintem a szerepjáték összes értelmezésében közös, hogy a személyiség egy részét próbálja fejleszteni, felerősíteni. A gyökerei pedig valóban a gyermekkorig nyúlnak vissza, abba a korszakba, amikor az ember már elég érett ahhoz, hogy másokkal játsszon, és közben a fantáziáját használja. Egy viszonylag jól ismert kutató, Piaget szerint a gyerekek a játékon keresztül alkotják meg a hétköznapi élethelyzetek fogalmi rendszereit, forgatókönyveit. Egyrészt új információkat gyűjtenek be, másrészt az eddigi nézeteiket, gondolkodásmódjukat módosítják az újdonságok alapján. Lényegében arról szól a játék, hogy a képzelet segítségével más szempontokból is lehet ismerkedni a világgal, és olyan helyzeteket is kezelni kell, amelyek a valós életben nem fordulnak elő. Ezzel a külvilágot is felderítik, fejlesztik a képességeiket, és magukról is megtudnak ezt-azt. Ez utóbbi azért még nem jelent olyan összetett, tudatosított önismereti folyamatot, inkább tapasztalat arról, hogy milyen helyzetekben, szerepekben érzik jól magukat, kivel jó érzés azonosulni, és kivel nem.

Személyiségfejlődés szempontjából ez az azonosulás az egyik kulcsfontosságú kérdés (a rend kedvéért: ezt már nem Piaget-nél, hanem Méreinél lehet olvasni). Első lépése az utánzás, amikor valamilyen megfigyelt szerep viselkedését kezdik másolni. Például mit mond az orvos, hogyan mondja, hogy kezeli az embereket, hol lehet vele találkozni? Az érdekesebb kérdés: ez miért van így? Hogyan viselkedhetne még, ráadásul úgy, hogy még mindig passzoljon ahhoz, amit az orvosokról tudunk? Ahhoz, hogy ezek a kérdések megválaszolhatóak legyenek, akár gyermeki szinten is, szükséges elképzelni, hogy mit gondolhat és érezhet ez az orvos. Nyilván a komolyabb elképzelésekhez komolyabb mentális kompetenciák és tapasztalati rendszer kellenek, ami óvodáskorban még nincs meg (ennek kifejlődésére van az egész gyerekkor, de részletesebben inkább egy gyerekpszichológust kéne megkérdezni).

Bár gyerekkorban végezzük "főállásban" a világ efféle megismerését, maga a művelet felnőttkorban is lefut, csak jó esetben már rutinszerűen. Például ahhoz, hogy tényleg megértsük és átérezzük valakinek a motivációit, gondjait, bele kell képzeljük magunkat a helyzetébe, azaz azonosulnunk kell vele. Ez persze már kicsit összetettebb történet, hiszen ilyenkor egy egyénnel, és nem egy szereppel kell megtalálni a közös pontokat. Ennek nehézségeiről keseregtem egy korábbi bejegyzésben, ami lényegében a segítő-szerep és a hétköznapi ember karakterei között lévő feszültségről szólt. Röviden összefoglalva a bejegyzést, az volt a téma, hogy a környezet időnként nem akarja meglátni a szerep mögötti embert, illetve az embernek - pontosabban az adott cikkben nekem - is folyamatos kétségeket jelent, hogy minél többet tud meg a szerepről és önmagáról, annál bonyolultabb megtalálni a közös pontokat és a határvonalakat az egyéniség és a szerep között. Mondhatni a cikk első fele arról szólt, hogy mennyire felületesen lehet gondolkodni a szerepekről (lényegében itt már sztereotípiákról volt szó), és emiatt mennyire ki lehet akadni, ha valami nem a forgatókönyv szerint meg. A másik fele meg arról szól, hogy mennyire túl lehet bonyolítani az azonosulást a szereppel.

Karakter

"Az ogrék rétegesek, mint a hagyma."

Az előbb utaltam rá, hogy van az embernek egy saját karaktere, és vannak olyan karakterjegyek, amelyek bizonyos szerepekre jellemzőek. Mi ez a karakter tulajdonképpen? Ez az egyén egyedisége, jelleme, jellemző viselkedése, reakciói, érzelmi világa, gondolkodásmódja. Nem, nem a teljes egyénisége, csupán amit láttatni akar magából, és amit látnak benne. Ha azt mondjuk, hogy az ember réteges, mint az ogre, vagy esetleg a hagyma (vagy ha dependens karakterek vagyunk, akkor dobostorta, mert azt mindenki szereti), akkor e hasonlat szerint a karakter a külső réteg.

No de akkor mi a különbség a karakter és a - divatos szóval élve - arculat között? A karakter nem feltétlenül akaratlagos vagy tudatos, és főleg nem megtervezett. A környezettel való interakciók során formálódik, elsősorban gyerekkorban. Az interakciók során szerzünk pár tapasztalatot és visszajelzést arról, hogy kell viselkednünk, hogy jófejek, de legalább szeretetreméltók lenni. Ami a környezetnek - na jó, nevezzük nevén, szülőnek - tetszik, azt megerősíti, ami meg nem, azt korholja vagy egyenesen bünteti. Végülis logikus - ha valaki azzal éri el, hogy a szülei figyeljenek rá, hogy hisztizik és drámát csinál mindenből, akkor várhatóan hisztrionikus karakter lesz belőle (szélsőséges esetben ez jó mélyen beépül a személyiségébe, és akkor lesz egy újabb személyiségzavaros köztünk). Ha helyesen látom a dolgokat, akkor ez lényegében afféle kondicionálásos viselkedéstanulás (ld. Pavlov és a blöki), ami általában nem is tudatosan marad meg az emberben. Sejtitek már, hogy miért van értelme az önismeret kifejezésnek, és miért vannak erre tréningek meg csoportok? Egy csomószor nem is jut az ember eszébe, hogy a testtartása, a viselkedése, a véleménye, az indulata olyan, amilyennek anno nevelték; mint ahogy az sem, hogy miért olyan nehéz másképp viselkedni. Vicces, egyébként  én is voltam egy ilyen tréningen, ahol a saját karakterünket elemeztük, miközben ezt a cikket tervezgettem. Utána olvasgattam egy kicsit, és rájöttem, hogy a tréning témája tök jól passzol azokhoz a kérdésekhez, amelyek épp foglalkoztatnak, meg amelyekről bejegyzést próbálok faragni.

Miért? Mert ahogy a tréningen felmerült, ez a karakter lényegében egy önszabályzó stílus. Mikor vagyok oké, mikor vagyok ciki? Egyes viselkedésformák automatikusan jönnek, mások automatikusan legátlódnak. Mindezt nem a helyzet, nem is te irányítod, hanem a karakter. Minél kevésbé rugalmas és összetett ez a karakter, annál nehezebb megjeleníteni a különböző én-részeket. A fent hivatkozott bejegyzés nyomán vegyük például, hogy az embernek az a karaktere, hogy mindenkivel jófejnek kell lennie, mindenkit meg kell értenie, mindenkinek segítenie kell. Általában jól is érzi magát így, ennek megfelelő értékrendet is fejleszt ki magának, hiszen ha már eleve így viselkedik, és meg is dicsérik érte, akkor már elvet is lehetne ebből csinálni. Oké, de mi van akkor, ha mondjuk kihasználják, vagy ha feldühítik, vagy urambocsá' valamilyen okból nem akar segíteni? A karaktere és a tényleges érzései konfliktusba kerülnek. Valamit érdemes ezzel kezdeni...

Projektor

Klasszikus hárítási mód a projekció, az a folyamat, amely során egy valamiért problémás belső indulatot, feszültséget másokban veszünk észre. Úgymond más szemében a szálkát is észrevesszük. A projekció fogalma azonban nem csak a hárítások, hanem az általános lelki folyamatok között is szerepel, azaz jellemző az emberre, hogy saját lelki folyamatait vetíti ki a külvilágra. A köznyelv ezt fogalmazza meg úgy, hogy "mindenki magából indul ki". Egyébként erre a folyamatra építenek a projektív tesztek, például a híres Rorschach-teszt is.

forrás: dagonya.hu

Mérei a projekciót nevezi meg a gyermekkori játék újabb fontos elemeként: a gyerek belevetíti a saját érzelmi világát, konfliktusait a játékba. Ez segít a feldolgozásban neki (olyan, mint amikor majd kamaszként verseket ír), hozzájárul ahhoz, hogy rendet rakjon a fejében. Vizsgálatoknál is gyakran figyelik meg a gyerekeket játék közben, mivel olyan dolgokat lehet észrevenni, amelyeknek a kis srácok még a nevüket se ismerik. Nekem is volt ilyen feladatom anno egy kurzuson, és meglepően értelmes vége lett. Egy ilyen kis maci egy napját kellett eljátszani. Néhány eszköz adott volt, de nem voltak túl szigorú keretek, a feladat leginkább a fantáziára alapozott. Abból, ahogy a gyerek felépítette a mackó világát, képet kaptam arról, hogy hogyan látja ő a való világot, mit tud róla, mi érdekli. Abból pedig, ahogy a maci intézte a hétköznapi dolgokat, egyrészt képet kaptam a kis srác napirendjéről (illetve ő mit lát belőle), másrészt arról, hogy milyen viszonyban van a környezetével. Kivel akar jóban lenni, milyen pozíciót tölt be és szeretne elérni, kitől tart, mi nyugtatja meg vagy idegesíti fel... Szerencsére egy elég intelligens gyerek jutott nekem, szóval jöttek az infók bőven.

Erre az ismeretanyagra alapozva az önismereti csoportokon időnként megkérdezem a srácokat, hogy nekik milyen karaktereik (a játékos világban a szó eltér a pszichológiai jelentésétől; ez a "maci", amit mozgatsz) vannak a játékokban. Érdekes, de ez azon kevés kérdések egyike, amelyre szívesen és részletesen válaszolnak, és amelyből a legtöbbet tudom meg róluk...

Távol nem terem bánat

Fogadok, hogy akinek vannak szerepjátékos haverjai, annak valahogy nem ilyen komoly folyamatok jutnak eszébe a szerepjátékról. Oké, gyerekkorban lehet ennek még valami értelme, de egyetemistaként... Bevallom őszintén, amikor egy sörözés során az rpg (role playing game) fanatikus haverjaim átkapcsolnak gépi üzemmódra, nekem se az az érzés ül ki az arcomra, amit csodálatnak nevezünk. Valószínűleg azért, mert úgy mesélik a sztorikat, mintha ezek valódi élmények lennének. Bizonyos szempontból valódi élmények voltak: együtt voltak a haverokkal és jól érezték magukat. Meg legyőztek egy sárkányt, ugye. Vajon tényleg legyőzték? Na, itt van a kutya elásva!

Amikor egy bejegyzésben a netfüggőségről értekeztem, utaltam rá, hogy ezt a függőséget általában nem a hírportálok alakítják ki, hanem valamilyen alternatív valóság. Amikor egy ilyen alternatív valóságban, esetünkben egy szerepjátékban az ember megküzd a sárkánnyal, tényleg be kell vetnie a képességeit. Használnia kell a fantáziavilágról kialakított ismereteket (amelyek néha elég bonyolultak), taktikát, stratégiát kell kialakítania, meg kell szerveznie a kooperációt a játékostársakkal, improvizálnia kell, ha olyan típusú a játék, akkor nem ártanak a gyors reflexek sem... Amikor legyőzi a sárkányt, akkor bizonyos értelemben valódi kihívásnak felelt meg, hiszen tényleg mindent bele kellett adnia, és tényleg nem tudta volna bárki elérni ezt a sikert. A probléma abból fakad, hogy az erőforrásai és figyelme innentől nem a valódi világra irányul már, hanem erre. Miért? Mert itt sikeres, kielégülnek egyes alapvető igényei. És hát ez a csapda - a fantáziavilágot arra tervezték, hogy sikeres legyél benne, különben faképnél hagynád. Van egyfajta garancia: ha tényleg gyakorolsz, és mindent beleadsz, akkor előbb-utóbb te leszel a sorsod ura. A való élet ehhez képest elég lehangoló tud lenni néha.

Távol valóra válhat

No de - gondoltam én, az első éves hallgató - ha az ember valódinak éli meg a játékban elért sikereket, akkor nem lehetne ezt valahogy úgy tervezni, hogy ne függőséget, hanem önismeretet biztosítson?

Nem tudom. Pontosabban szerintem biztos lehet, csak arra nem jöttem még rá, hogyan. Elmondom, hogy nekem milyen élményeim vannak, aztán mindenki levonhatja a következtetést, hogy azért látok-e bele ennyit, mert a szakmám lényege, hogy keressem a pszichés folyamatokat, vagy azért, mert ezek a dolgok a többi játékosban is lemennek valamilyen mértékben.

Adott a világ megismerése. A képzelet úgy működik, hogy bizonyos fogalmak között kapcsolatokat teremtesz, ha lehet, minél eredetibb módon. Lényegében az összes fantáziavilág, legyen az gyermeki vagy valami szerepjáték terepe, a valódi világ fogalmaiból van felépítve. De ahhoz, hogy ez a világ koherens legyen, és legyen mit benne felfedezni, komolyan kell venni a megszerkesztését. Ahhoz, hogy legyen miből építkezni, a valódi világot is minél jobban meg kell ismerni. Így jutottunk el odáig, hogy egyes történelmi, földrajzi, gazdasági, politikai, stb. összefüggésre és tudásra úgy tettem szert, hogy a fantáziavilágom összerakásához fel kellett tennem a kérdést, hogy "de mi lenne, ha...?" Ez alapján a szerepjáték segíti az intellektuális képességek kihasználását (míg a valódi világ sajnos gyakran megelégszik a rutinnal, az unalommal).

Választható szerepek egy fantáziavilágból

Választható szerepek a valódi világból

Aztán ott vannak a szerepek. Ugyanúgy, ahogy a világot, itt is a valóság alapján rakja össze az ember a szereplőket. Ugyanúgy meg kell ismernie a valóságos szerepeket, ugyanúgy azonosulnia kell velük, mint gyerekkorában, legalábbis ha hitelesen akar működni a fantáziavilági szerepében. Mondjuk a számítógépes játékokban nem tudom, mennyire jött ki, én fórumon játszom, ahol inkább közös regényt írunk, mint feladatokat teljesítünk (magyarul nem dobókockával vagy klikkelgetéssel nyírjuk ki a sárkányt, hanem leírjuk, hogy megküzdünk a sárkánnyal, és közben a karakter mit gondol). Ahhoz, hogy fórumon hitelesen játsszon az ember, biztos, hogy tudnia kell azonosulni a szerepekkel. Ezzel kapcsolatban van is egy anekdotám. Van egy Jedi karakterem, aki inkognitóban utazott együtt pár egyetemistával. A beszélgetés a Jedikre terelődik, hangzanak el pro és kontra érvek, a karakter próbálja nyesegetni a sztereotípiákat. Az irkálás felénél aztán rádöbbenek, hogy ez a beszélgetés már számtalanszor lefutott a valódi világban. Én nem a Jedikről írok - a pszichológusokról. Mindkettő elvont lelki életet él, amit egyes hétköznapi teremtmények nem képesek/akarnak(?) felfogni. Mindkettő segítőszakma, sőt, az ember néhanapján egy kis önfeláldozásra is képes. Sokan nem értik, hogy mit csinálnak és miért csinálják - néha ő maguk sem. Tele van a világ róluk félinformációkkal. Mindkettőt misztifikálja a környezet, néha irreálisan nagy tudást és hatalmat tulajdonít neki ("te belelátsz lelkembe, és manipulálod a gondolataimat"). Ezért vagy túlidealizálják őket, és valami megmentő lovagot látnak bennük, mások meg félnek tőlük, és mindenféle hülye pletykáknak bedőlnek... Na, ezek után jó sokat elmélkedtem, hogy milyen azonosulások mentén alakult, és alakul a pályaválasztásom (meg az értékrendem, pályaidentitásom, stb.)! Az önismeret itt természetesen nem magában a szerepjátékban történt. A szerepjáték hozott felszínre bizonyos tartalmakat, épp azért, mert a fejemben lévő fogalmakat nem a szokott módon kötöm össze. Aztán hogy mit kezdek ezzel, az egy másik történet.

És mi van a karakterrel? Szerintem ez a legérdekesebb. A karakter ugye önszabályzó funkcióval is rendelkezik, azaz legátol pár dolgot, amik azért szívesen felszínre jönnének. Ezeket a dolgokat a szerepjátékban ki lehet élni, ki lehet vetíteni a választott szerepre. A korábbi "a feleségünk nővérkeruhát vesz fel" megoldás igen szemléletes példa erre. Vegyünk egy átlag család anyát, nevezzük mondjuk Sharonnak. Sharon szexuális élete kezd kissé sivár lenni, mert vannak bizonyos gátlásai. Nem mintha nem szórakozna el szívesen néhány merészebb dologgal, de olyan ciki őket csinálni. De amikor felveszi a nővérkeruhát, és átalakul Michelle-é, na, akkor szégyentelenül művel olyan dolgokat, hogy húúú... Sharon a szerepjáték segítségével kicselezte a karakterpáncélját. Ügyes. Ha akarja, akkor meg is ismerheti a karakterét, és próbálhat kezdeni vele valamit. Pszichodrámában gyakran használják az anti-szerepet, ami egy olyan szerepjáték, amiben a karaktered ellentétét kell eljátszanod. Így jobban megismered a gátlásaidat, elakadásaidat, és hogy igazából miért is olyan a karaktered, amilyen... Önismereti csoporton egyébként mi Beugrót szoktunk játszani, ami amellett, hogy vicces, hasonló eredményekre vezethet.

Az idei projekciós játékom mintája.

A projekciós játékról is van egy történetem, mégpedig egész friss. Igazából én mindig magamat játszottam el a játékokban, általában szándékosan, bár évek távlatából rájöttem, hogy egy csomó olyan dolgot is belevetítek a karakterek cselekedeteibe, gondolataiba és érzéseibe, amiket a játék idején még nem is tudatosítottam (mint a kis srác a macis játékkal). A legélesebben ez az élő szerepjátékban jön ki, mivel nem csak úgy szépen megkomponálod a játékot, hanem ott helyben rögtönözni kell, azaz élesebben látszanak a gátlások, karakterek, a szerep és játékos közötti határ. Idén nyáron alakítottam Flippyt, a poszttraumás stressz szindrómával küszködő kommandóst, akinek természetesen pont a bevetés kellős közepén kell kiakadnia. Eredetileg poénnak szántam őt, de később rájöttem, hogy sikerült összehozni egy projektív játékot. Eszembe jutott ugyanis a Versus című bejegyzés, ami arról szól, hogy ezek a kedves gyerekek, akikkel foglalkozom, időnként képesek olyan nyomás alá helyezni, amitől fel tudnék robbanni. Valahogy megküzdök ezzel a dologgal, jól vagy rosszul, de felrobbanni nem szoktam. Flippy karaktere tulajdonképpen egy kísérlet volt arra, hogy megnézzem: mi van, ha az ember felrobban, kitörnek belőle az indulatai, és valami nagyon durva - vagy annak vélt - dolgot művel. Ráadásul egy kommandós karaktere eltér az enyémtől, azaz a helyzetben nem működhetnek ugyanazok a hárítómechanizmusok, amikkel én jellemzően élni szoktam. Bizonyos értelemben csináltam magamnak egy anti-szerepet.

Elemzői szemmel...

Szóval a szakmai értelemben vett szerepjáték arra jó, hogy egyes én-részeket előhozzunk, megvizsgáljuk, felerősítsük, feldolgozzuk őket - a játékos értelemben vett pedig könnyen összemosódhat tényleges pszichés folyamatokkal. Egyes szakemberek szerint a személyiségfejlődés tulajdonképpen azonosulások sorozata. Mindig, amikor változik valamennyit az identitásunk, keresünk a világban valamit, amivel azonosulni tudunk, amit meg tudunk jelölni pozitív lehetséges énképként, hogy "na, ilyen akarok lenni".

A játékos értelemben vett szerepjátékba szerintem beszivárognak ezek a folyamatok. Időnként felismerem egy-egy játékban magát a játékost, és látom, hogy valamilyen projektív játékot játszik.

Beszivárogtam egy rejtett erődbe,
leromboltam egy ellenséges lerakatot
és élete legjobb napját adtam
egy rákkal küzdő gyermeknek.
(forrást: 501st Legion)

Végezetül hadd mutassak be egy rövidke elemzést arról, hogyan szoktam nézni ezeket a játékokat! A bal oldalt mellékelt kép az 501. légiót népszerűsítő poszter. Ez a csapat Csillagok Háborúja rajongókból áll, akik a filmek elit rohamosztagos alakulatának jelmezeibe bújnak. Ezt hívják egyébként cosplaynek, ha jól tudom. Elég profi páncéljaik vannak ám, de nem ez a lényeg: időnként felvonulnak benne mindenféle rendezvényeken. Nyilván van itt némi reklám, azonban ugyanúgy van benne jótékonyság is; például beteg gyerekeket örvendeztetnek meg, gondolom valahogy úgy, mint a bohóc-doktorok. Elgondolkodtam, vajon mi a nyavalyának öltözik valaki rohamosztagosnak ahhoz, hogy jótékonykodjon? Minek megy el jótékonykodni, miután beleölt egy rakás pénzt a jelmezébe? Az a hipotézisem, hogy a jelmezesdi ráerősít a már meglévő jótékonykodási hajlamra. Ezt a hipotézist a képen olvasható szövegre alapozom: a légió tagjának lenni - gondolom - azt jelenti, hogy azonosulsz a filmbéli karakterekkel, és átéled a szolgálat, bajtársiasság, önfeláldozás, fegyelem, erő, elszántság és egyéb heroikus tulajdonságok felemelő érzését. És ennek az élménynek megfelelően viselkedsz. Ott a szöveg a képen: az első két hőstett a filmszereplőé, akié a páncél, a harmadik már a rajongóé, aki belebújik a szerepbe. Valószínűleg a jelmez felerősíti a viselője ilyen jellegű én-részét. Valahogy úgy, mint amikor egy kísérletben a résztvevőknek fel kellett vennie Ku Klux Klán-csuklyákat, vagy orvosi öltözetet, és aztán azt vizsgálták, hogy melyik ruhában mutatnak az emberek nagyobb hajlandóságot arra, hogy áramütéssel büntessék a hibákat "egy tanulási kísérletben" (annyira pontosan már nincs meg, elő kell keresnem azt a könyvet). Ez is egy szerepjáték. Hát, a ruha teszi az embert. Időnként mindannyian választunk valami jelmezt egy én-részünk kidolgozásához, csak valaki kardot forgat, valaki raszta frizurát hord, esetleg Lennon-szemüveget vagy bomber-dzsekit.

Tőlünk féltett anyád

Ez az a bejegyzés, amiről kicsit nehéz előre megmondani, hogy miről fog szólni. Ennek elsősorban az az oka, hogy a kérdéses témában igazából félműveltnek érzem magam, és még mindig formálódóban vannak a szakmai attitűdjeim.

Valahogy mindig ambivalens hozzáállásom volt a személyiségzavarokhoz. Eredetileg úgy képzeltem, hogy távol maradok a patológiáktól, és olyan emberekkel dolgozom majd, akik egészségesek, csak van olyan problémájuk, amihez segítség kell. Épp ezért a patológiákkal foglalkozó kurzusoknál inkább a vizsgára készültem, mint arra, hogy ezzel majd tényleg foglalkoznom kell. Amikor dolgozni kezdtem, rájöttem, hogy nem eszik ilyen forrón a kását, és nagyon is fontos, hogy kiműveljem magam azokból a zavarokból, amelyekre korábban azt mondtam, hogy "ez már a klinikumhoz tartozik". Mindezt úgy, hogy gyakran emlékeztetem magam rá, hogy nem kéne átesni a ló túlsó oldalára. Ennek elsősorban az az oka, hogy ez az egészséges/beteg határ nem olyan egyértelmű és látványos, mint korábban gondoltam, és ami azt illeti, egyesek módfelett szeretnek portyázni ezeken a határokon. Az elmúlt évek szakmai fejlődése tehát többek között arról is szólt, hogy megtanuljam felismerni, ha valakinél komolyabb gáz van, viszont ne dobáljak mindenkit a DSM-IV vagy a BNO-10 (ezek ilyen kisokosok, amikben benne vannak a diagnózisok és fontos tüneteik) előregyártott kategóriáiba néhány rosszul sikerült interakció alapján.

De miért olyan nehéz ez?

Hisztis díva

Hiszek a szenvedélyben, abban, hogy azt tedd,
amit a szíved diktál.
Ezért feküdtem le a pasiddal a szülinapodon.
(forrás: 9gag.com)

Ez a reklámból átvett alcím szalonképesebb annál, mint ami először eszembe jutott, amikor megláttam a képernyőn Scarlett O'harát. Nem vicc, ez az egész bejegyzés onnan indult ki, hogy kapcsolgattuk a tévét, és épp az Elfújta a szél ment. Nem láttam még, úgyhogy belepillantottunk. Pár perc alatt többen haltak meg, mint egy átlag akciófilmben, ment a dráma, siránkozás, ahogy kell. Aztán valahogy eljutunk Scarlett húgának a halálos ágyáig, ahol épp a férj és Scarlett búcsúzkodnak tőle. A barátnőm közben elmeséli az előzményeket: ez a pasi - azt hiszem, Ashleynek hívták - és Scarlett hajdanán kerülgették egymást, volt valami románc is. De Scarlett addig szórakozott ezzel az emberrel , hogy az megunta, és elvette Scarlett húgát, aki amúgy is bele volt zúgva, csak hát Scarlett mellett úgy érezte, neki már nincs dobása. Gyanús, hogy Scarlett kapcsolatai ennyire bonyolultak... Ekkor beindul a beszélgetés, a húg halálos ágyánál: Scarlett azt kérdezi Ashleytől, hogy szerette-e őt valaha igazán, miért nem mondta meg, miért vette el a húgát, ilyenek... Általában az öregasszonyok dolga visszabeszélni a tévének, de itt nem tudtam visszafojtani a retorikai kérdést: "nem kéne legalább kimenni a szobából, hogy a haldokló húgodnak ne kelljen végighallgatnia, ahogy a férjével szórakozol?" Innentől azon elmélkedtem, hogy Scarlettnek milyen személyiségzavara lehet, hogy ennyire képtelen normálisan kezelni az ügyeit. Hülyíti a férfiakat, olyan veszettül sok empátiát nem vettem észre rajta, és állandóan viharoznak az érzelmei, állandóan szenved valami miatt. Vajon borderline vagy hisztrionikus?

Még érdekesebb kérdés: hogy a pokolba lett ilyen népszerű? Miért akar ilyen embereket nézni a mozilátogató, és miért választja őket példaképnek?

Személyiség - zavar?

A róka át akar menni a folyón. A parton ott áll a skorpió is, és megszólítja:

"Egyedül nem tudok átmenni a folyón. Átviszel a hátadon?"

"Nem, mert belém fogsz csípni, és megölsz."

"Megígérem, hogy nem fogom megtenni."

A róka beleegyezik, felengedi a hátára a skorpiót, és úszni kezd.

Félúton a skorpió megcsípi. A róka azt kérdi:

"Ezt meg minek csináltad? Így mindketten meghalunk!"

"Nem tehetek róla. Ilyen a természetem."

A fent idézett két probléma az ún. teátrális személyiségzavarok közé tartozik, ugyanabba társaságba, ahová az antiszociális és a nárcisztikus személyiség is.

Mi az a személyiségzavar egyáltalán? A polcomon lévő könyv szerint lényegében olyan attitűdök és viselkedésminták rugalmatlan együttese, ami megnehezíti az ember beilleszkedését környezetébe, illetve sérülésekhez vezethet (lelki és testi értelemben is). Tehát függ az adott kultúrkörtől, ahová be kell illeszkedni - valószínűleg az antiszociális személyiségzavarosok egész jól beilleszkedtek volna a vikingek soraiba, és talán a számomra roppant anitpatikus Scarlett is teljesen oké volt abban a korban, amelyben élt (bár akkor nem hagyta volna el mindenki a film végére). Éppen ezért problémás a személyiségzavar fogalma, és zárul a fejezet dilemmák hosszú sorával.

forrás: indafoto.hu

Ha az, hogy valami zavar vagy sem, az adott kultúrkörtől függ, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy mit és miért nevezünk zavarnak?  Hiszen épp a mi kultúránk propagálja az egyediséget, önérvényesítést, nonkonformizmust, a másság iránti toleranciát. Erre meg létrehoz olyan fogalmakat, mint pl. "teátrális személyiségzavarok"? Hiszen Scarlett nem tett mást, mint kimondta, ami nyomta a szívét, akkor, amikor eszébe jutott, nem rendelvén alá a saját szükségleteit a húgáénak. Hogy szórakozik a férfiakkal - titkon minden nő azt szeretné, hogy téma legyen, hogy kihívás, nehéz zsákmány legyen, nem? Az, hogy melodrámát csinál mindenből - csak megéli az érzéseit, és nem fél őket kimutatni, nem rejti el mások elől, csak azért, hogy ne zavarja őket. Sorra vehetünk klasszikus értelemben vett devianciákat is - ezekkel is az a probléma, hogy a társadalom nevezi őket rossznak, igazából relatívak. Az egyén olyan eszközzel él, ami jut, és ami hatékony. Miért szégyenkezne emiatt? Ez volna a zavar? Az, hogy nem állnak be a sorba, nem kötik meg őket a szokások? Hát nem ez a fejlődés lényege? Az összes forradalom devianciából indult. Talán a személyiségzavar fogalma egy ellenforradalmi hadművelet?

No, hogy bele tudtam ebbe magam lovalni, pedig nem rajongok az összeesküvés elméletekért (az olyan paranoid, és ég óvjon attól, hogy paranoidnak nevezzenek.. :D). Főleg azért kap el a gépszíj, mert valahol van némi igazság benne, gondoljunk csak arra, amikor a szovjetek elmegyógyintézetbe zárták azokat, akik nem értettek egyet a rendszerrel (persze mi különbek vagyunk). A személyiségzavar fenti magyarázata azoknál az embereknél is passzolt... Miért használható mégis a koncepció? Az imént rögtönzött kiáltvány csupán elvekről szól, amiket lehet könyvekben, újságokban, neten, tüntetéseken kóstolgatni. Abból az általános célból születtek, hogy az emberek nyitottabbak legyenek - de a hétköznapi élethelyzetekről vagy tudnak valamit mondani, vagy nem. Ha egy kultúrkör tagjainak folyamatos stresszt jelent, hogy valaki nem a játékszabályok szerint játszik, akkor lehet probléma azzal, hogy számukra ez stresszor, lehet probléma a játékszabályokkal, de azért a teljesség kedvéért a listára vehetjük az illetőt is, aki nem tud/akar szabály szerint játszani. A személyiségzavar koncepciója e harmadik elgondolásból származik. Ennyi.

Híresek még a Vietnámban elkövetett
háborús bűnök is. Ezek kapcsán
kezdtek azon gondolkodni, hogy talán
mégis van olyan, hogy "a körülmények
áldozata".
(fotó: a My Lai mészárlás;
salam-news.com)

Akkor most mindenki, aki nem a szabályok szerint játszik, valamilyen személyiségzavarral küszködik? Nem. A fenti definícióban ugyanis kulcsfontosságú a problémás lelki folyamatok rugalmatlan mivolta. A személyiség, viselkedés, gondolkodásmód ugyanis elég rugalmas, változékony, és uram bocsá' az is előfordulhat, hogy nem a környezet normái szerint alakulnak a dolgok. Nagyon híres eset a stanfordi börtönkísérlet, amelyben a kísérleti elrendezés hatására az egyébként tök normális (ellenőrizték) kísérleti személyek úgy viselkedtek, mint a keményvonalas személyiségzavarosok. Tehát a körülmények igencsak lényegesek, és a szélsőséges viselkedés nem feltétlenül tulajdonítható az egyén stabil személyiségvonásainak. Például valaki lop, mert éhes. Tegyük fel, hogy nagyvonalú a társadalom, és azt mondja, "oké, elhiszem, hogy a körülmények áldozata vagy, elhiszem, hogy igazából rendes gyerek vagy". De ha valakinek az éhség kellemetlen érzésére automatikusan a lopás a válasza - nos, ott azért szerintem mindenki személyiségzavarról beszélne.

A definíció szerint tehát nem tudhatom, hogy Scarlett O'hara szenved-e valamilyen személyiségzavarban, hiszen nem voltam hajlandó megnézni a teljes filmet, és megismerni az ő személyiségműködését (bár a barátnőm összefoglalója alapján lehet vele némi gond). Csak azt tudom, hogy az adott élethelyzet (mondom, hullottak az emberek körülötte, mint a legyek) ilyen tüneteket váltott ki belőle, de traumáknál ez amúgy mindenkire jellemző.

Svindlerek

"A lelki béke hazugság, csak a szenvedély létezik.

A szenvedélyből erőt merítek.

Az erő révén hatalmat szerzek.

A hatalom révén győzelmet aratok.

A győzelem révén a láncaim lehullanak."

Sith-mantra (D. Karpyshyn: A pusztítás útja (Star Wars))

Zavarnak nevezni ezeket a személyiségstílusokat tehát nem minden nézőpontból evidencia. Egyrészt a diagnózisok se olyan megingathatatlanok, másrészt a személyiségzavar elvileg rossz az egyénnek, evolúciós terminológiával élve hátráltatja az alkalmazkodásban (itt nem a társas környezethez, hanem a létezéssel együtt járó kihívásokhoz kell alkalmazkodni). Pedig, ha egy antiszociális alakot veszünk, akkor könnyű belátni, hogy a személyiségműködése igazából nem neki probléma, hanem mindenki másnak. Ő igazából nagyon jól elvan azzal, hogy felrúgja a szabályokat, sőt, többre megy vele, mint a szabálykövetők. Hallani ugye olyan kiskorúakról, akik egy hét alatt annyi pénzt hoznak össze, mint az egész tanári egy hónapban...

Az ötletes kis plakát azokra a tünetekre
utal, amit mindannyian átélünk, ha valami
rosszat csinálunk. Mint sejthető, egy
antiszociális személyiség nem szokott
ilyen kínokat átélni...

Tanultunk a szociopátiáról (röviden: olyan társas viselkedésmintázat, amit a kölcsönösség, illetve a kötelezettségek megszegése jellemez), antiszociális személyiségzavarról egy kurzuson. Az egyik cikkben az evolúciós alkalmazkodás nézőpontja felől közelítették meg a témát. Van egy jellegzetes alkalmazkodási stílus, a csalás. Csalással ( mások kijátszása, cserbenhagyása) egyrészt erőforrásokhoz (pénz, kaja, szállás, stb.) lehet jutni, másrészt megoldható a génállomány fennmaradása is, azaz minél több szexuális partner begyűjtése (elhitetni a másikkal, hogy ő az egyetlen, nyugodtan kitarthat mellettünk). Túl sokat nem is lehet veszíteni a turpisságokon, hiszen a csalás egyik lényege, hogy a másik féllel ellentétben mi - akár fizikai, akár pszichés értelemben - nem invesztálunk túl sok erőforrást az ügybe, úgymond fizetés nélkül távozunk. Előnyös, előnyös, de hosszútávon nem sok jóval kecsegtet, mivel előbb-utóbb mindenki felhúzza magát, ha a bizalmával és jóindulatával visszaélnek. Éppen ezért két út áll az ember előtt: vagy nem ezt választja fő stratégiának, és csak időnként él vele (pl. puskázik a dolgozatnál, bliccel a BKV-n), vagy erre rendezi be az egész életét, azaz bűnöző lesz. Azok, akikre jellemző csalás, mint fő stratégia, nem is tudnak hosszú távon egy kapcsolatban, egy közösségben megmaradni (leszámítva persze a börtönt, de az nem szabadon választott).

A cikk szerint lényegében a személyiségzavarok konkrét típusainak, az antiszociális és hisztériás személyiségnek a csalás a fő stratégiája (ld. a fenti tolvajos példát). A különbség az, hogy az egyik úgymond a férfias fenotípus, a másik nőies, de működésmód ugyanaz.

No de ha a csalás ilyen kiválóan működik, mint stratégia, akkor miért nevezzük betegségnek? Illetve fontosabb kérdés: miért élnek vele - hál' Istennek - ilyen kevesen? Ez utóbbit könnyű megválaszolni: a csalók pont azért nyernek ennyit, mert mások nem csalnak. Amint megnő a csalók száma, mindenki elkezd veszíteni.

Azonosulás

"Inkább gyűlöljenek azért, ami vagyok,

mint szeressenek azért, ami nem."

Kurt Cobain

Kurt Cobain, a rockzenész, aki a mai napi is hatással van
a fiatalokra. Még a rajongói sem vitatják, hogy szegény
elég zavart volt, a zenéje valahol pont erről szólt. Ideális
projekciós felület egy épp identitáskrízisben szenvedő serdülő
számára.

Akár zavart szegény Scarlett, akár nem, szerintem mindenki tudna olyan hírességeket, hősöket mondani, akiknél elképzelhető valamilyen személyiségzavar. Némelyik nagyra becsült művészről tudjuk is, hogy igazából nem volna olyan jó vele együtt élni, mégis példaképnek választjuk őt. Ez persze igaz más sikeres személyekre is, csak az ő belső világukba nincs mindig akkora betekintésünk. Némelyikük valószínűleg csak azért olyan népszerű, mert olyan jó utálni őket, és minden este ítélkezni felettük, amikor megy az aktuális sztárrovat. Viszont sok van, akiket követünk, utánozunk. Sőt, ki is találunk magunknak fiktív anti-hősöket, akik néha meglepően népszerűek. Van egy történet, miszerint mielőtt saját alkotója a Csillagok háborúja ellen fordult, egy gyermekpszichológus megkérdezte a kissrácokat, hogy melyik karakterek lennének szívesen a filmből. A várakozással ellentétben nem a pozitív karakteret mondta a többség, hanem Darth Vadert. Vajon miért azonosulunk az ilyen alakokkal?

Van egy kis történetem arról, amikor először elkezdtem ezen elmélkedni; az internetes társadalomban az "epic fail" kategóriába sorolják az ilyen sztorikat. A fent bemutatott cikk, illetve egy másik referátumom felsorolt kb. 8-10 olyan tulajdonságot, jellegzetességet, ami az antiszociális viselkedéssel gyakran együtt jár. Ezek a következők:

1. Hiperaktivitás: gyerekkori probléma, de a kutatások szerint sokaknak felnőttkorra is megmarad. Közhiedelemmel ellentétben hiperaktív gyerek nem azonos a csintalan, izgő-mozgó gyerekkel. Ez olyan logika, mint amelynek mentén az "olyan depi voltam, majdnem öngyi lettem" mondatok létrejönnek.
2. Kockázat és izgalomkeresés: olyan helyzeteket keres, ahol átélhet némi stresszt, úgymond adrenealinfüggő (láttátok a Bombák földjént? Na, ilyen a főszereplő. )
3. Neurológiailag aktív drogok használata szabadidőtöltésként
4. Aktív szociális interakciók preferálása: állandó pörgés, bulik
5. Iskolakerülés, elhagyás: itt a notórius hiányzókról van szó, nem azokról, akik egyszer-egyszer ellógnak
6. Szerencsejáték, gyorshajtás, az élet veszélyeztetése, drogkereskedés
7. Tiltott anyagok tartása, vétele, eladása
8. Rendbontás, gyermek elhagyása
9. Széleskörű szexuális tapasztalatok, promiszkuitás (értsd: fűvel fával, röptében a legyet is...), instabil kötődés
10. Házasságtörés, kukkolás, pedofília
11. Alkoholizmus
12. Csavargás

Szóval ezek azok a korrelátumok, amelyek statisztikailag az átlagnál nagyobb mértékben jellemzik a szociopatákat. Néztem, néztem, én, a hallgató. Ezek egy része eleve olyan sztori, ami a btk-ban is benne van, szóval nem feltétlen érdemes pszichológusként foglalkozni velük, mert azzal nagyjából olyan állításokat tennénk, mint "a bűnöző arról ismerszik meg, hogy bűnöz". Aztán ott vannak különböző tudatmódosító szerek. Vajon azért lelkesednek érte a bűnözők, mert szociopaták, vagy azért követnek el bűncselekményeket, mert a függőségük másképp már nem kielégíthető, illetve - mondjuk az alkohol esetében - ügyesen háttérbe szorították az önszabályzó funkciókat? Szóval ez se tudott meggyőzni, inkább a gyerekkori részeket néztem, hiszen abban az időszakban formálódik ki a személyiség. Olyan kiugróan durva dolgoknak nem tűntek ezek, úgyhogy vitába szálltam: "lényegében ezek a kamaszkor jellemzői". A kurzus vezetője rövid úton lezárta a diszkussziót: páran kísérleteznek ezekkel a magatartásformákkal, de a legtöbb serdülő mégsem fogyaszt rendszeresen drogot, nem rongál, nem keresi a veszélyeket, nem lép le otthonról és rendesen bejár az iskolába. És tényleg. Azon a kurzuson többek között azt is megtanultam, hogy igazából normális, konform társadalomban élünk, csak szakmailag nem arra fókuszálunk; nem kéne rögtön minden ötletet bedobni, csak hogy lássák, hogy vannak önálló gondolataim; és a kamaszkor - az enyém is - igazából nem volt olyan durva, csak nagyon szeretünk ezzel pózolni.

Ez utóbbi önirónia azért tovább érlelődött, főleg, miután dolgozni kezdtem, és nem csak a könyvekben láttam embereket. Szóval, miért utánozzuk a személyiségzavarosokat? Mit akarunk tanulni tőlük? Miért népszerűbb a rossz fiú a jó fiúnál?

Legegyszerűbb válasz: a jó fiút már ismerjük, mi vagyunk azok, meg a szomszéd, osztálytársak, stb. A rossz fiú ergo izgalmasabb. Egy kicsit összetettebb válasz: ahogy fent már írtam, a csalás nagyon is hatékony eszköz, amit azért kicsit irigylünk. Látjuk, hogy vannak emberek, akiket úgymond nem fognak vissza demokratikus fékek (ez most vicc akart lenni, nem célzás), és ők valahogy többet elérnek. Van pénzük, népszerűbbek, sikeresebbek (-nek látszanak) a szerelemben, boldogabbak (-nak látszanak), erősebbek, nem félnek és a többi... Szóval felületesebben nézve zsebesnek áll a világ. Ha így állunk, akkor jobb nem lemaradni, úgyhogy kifejlesztünk néhány mocskosabb taktikát. Ez különösen fontos a túléléshez, mivel a játékelmélet és a fent bemutatott teória egymástól külön-külön arra a következtetésre jutott, hogy a színtiszta stratégia hosszútávon ugyanolyan maladaptív, mint a csalás. A tiszta stratégiát (nem a morális okok miatt tiszta, hanem mert mindig ugyanúgy játszunk) könnyű kiismerni, így kijátszani is, ahogy egy korábbi bejegyzésben erről már írtam. Viszont azt, hogy kell csinálni, tőlük lehet ellesni.

Ennyit az evolúciós, én-is-akarok-egy-szeletet-a-tortából nézőpontról. Tetszik vagy nem, ezek a megkérdőjelezhető moralitású alakok néha erőt adnak az embernek. Erősnek látszanak, de miért? Mert ők nem szoronganak annyit a tetteik következményei miatt. Ők ilyen übermenschek, akik megtesznek bármit, amit akarnak. Ha nem tesznek meg valamit, az nem azért van, mert félnek megtenni, hanem mert nem akarják megtenni. Talán emlékszünk a Bűn és bűnhődés c. vaskos könyvre, melynek főhőse, Raszkolnyikov azt az elméletet vallja, hogy vannak Napóleon kaliberű emberek, akik meg tudják tenni, amit kell, még ha pár szabályt áthágnak is, és vannak a hétköznapi kis tetvek (azt hiszem, így fogalmazott), akiket ezek a szabályok elválasztanak a nagy tettektől, önmegvalósítástól, boldogságtól, stb. Egyébként a helyzet az, hogy Raszkolnyikov jól látja a dolgot: tényleg tele vagyunk fölösleges szorongásokkal, és tényleg bilincsbe verjük saját magunkat. Ezeket a bilincseket az ember szeretné lerázni. Mert egyszer-kétszer azért mi is el akarunk lógni a suliból. Egyszer-kétszer mi is szeretnénk ész nélkül bulizni, betépni, üvöltözni, tombolni, kihasználni másokat. Vagy elmenekülni a világ elől, különcnek lenni, elzárkózni, másokra bízni mindent. Satöbbi, satöbbi, ez ízlés dolga. Vannak emberek, akik ezeket gond nélkül meg is teszik, úgyhogy amikor mi is próbálkozunk ezzel az úttal, azonosulunk velük, átvesszük az attitűdjeiket, viselkedésüket, még az öltözködésüket is, ha úgy jobban jön ki. Lényegében ez egy projektív identifikáció: beléjük vetítjük a saját szorongásunkat, alantas kis ösztöneinket, ők meg tükrözik őket, és mutatják a megoldást.

A gyermekpszichológus szerint Darth Vaderrel azért azonosulnak a gyerekek lassabban, mert ő erős. Vader azt tesz, amit akar, nem kell félnie senkitől, semmitől. Lehet, hogy negatív karakter, de a pozitívakat azért párszor lenyomták a filmben, és mellesleg őket ugyanazok a szorongások, bizonytalanságok gyötrik, mint bármelyik földi halandót. Miért is akarnánk akkor olyanok lenni, mint ők?

Valószínűleg hasonló dinamika mentén lett ikon Scarlett O'harából is. Meg VV Akárkiból, Kurt Cobainből, a Született gyilkosok szereplőiből (true story), Wertherből (közismert sztori), meg a dekadens költőkből is.

Egyébként, nem biztos, hogy akkora gond néha átállni a sötét oldalra. Az is egyfajta személyiségzavar, ha valaki mindig minden szabályt pontosan betart, és ezt várja el mástól is. Kényszerességnek hívják. Volt egy ilyen tanárom, nem volt semmi...

Lapszemle

"Tőlünk féltett anyád"

Cool head clan

Nem ér farkast kiáltani, de néhány eddigi írásom esetében felmerül a kérdés, hogy kapcsolatban állhat-e valamilyen zavarral. Ami azt illeti, egész megjött a kedvem a témához, úgyhogy szerintem még írok róla, de most inkább összeszedem az eddigi termést, hátha további összefüggések ugranak be. 

• A Mátrix rabjai: ebben a bejegyzésben megjelenik az az egyre gyakoribb probléma, hogy az emberek a neten jobban érzik magukat, mint a valós világban. Ez lehet egyrészt valamilyen szorongásos zavar, utalhat a szociális készségek komoly deficitjére (pl. skizoid személyiségzavar), vagy kényszerességre.
• Nequaquam vacui: itt szorongásos problémákról írtam, konkrétan arról, hogy néz ki az, amikor az ember inkább "halottnak teteti magát", mint az oposszum a Jégkorszakban.
• Nem vénnek való vidék: ez a bejegyzés arról szólt, hogy egymás elég kegyetlen szivatásával hogy próbálnak népszerűbbek lenni az diákok. Nyilván itt szélsőséges, komoly károkkal végződő esetekről van szó. Nem tudom, hogy milyen zavart válasszak. Egyrészt áldozat talán okkal lesz célpont, mondjuk valamilyen "különc", vagy szorongásos zavara van, ezért a perifériára kerül. Az elkövető meg sokminden lehet, leginkább a  nárcisztikusra (magát felmagasztalja, másokat lenéz) tippelnék.
• Kegyelemdöfés: ebben a bejegyzésben arról firkálgattam, hogyan próbálnak egy felvételi eljárás során visszaélni az ember jóindulatával. Ez a játszmázás sok zavarra jellemző, a már sokat tárgyalt antiszociális és hisztrionikus problémákra, de tudomásom szerint a borderline-ra is.
• Remény: eredetileg az a bejegyzés arról szólt volna, hogyan élnek vissza az ember lelkiismeretével a szociopaták. Ezt a részt inkább rövidebben, elmélkedés-jelleggel írtam le, mert végül nem akartam összemosni azzal a kihangosított dilemmával, hogy kölcsönadjak-e a haveromnak. (amúgy azóta megadta)
• Dementor: no, itt szerintem jó helyen keresgélünk, ha valamilyen zavart akarunk találni! A bejegyzés arról szól, hogy néhányan úgy teremtenek piacot a szolgáltatásaiknak, hogy felerősítik és kihasználják mások szorongásait.
• Versus: lényegében az egész bejegyzés a tanár vs. diák játszmázásról szól. Ahogy egy kommentben nagyon helyesen le is vonták a következtetést, ez egy speciális konfliktushelyzet, egyrészt a kontextus miatt, másrészt mert a kamaszok tényleg így működnek. De találkozhatunk ilyen dinamikával máshol, mással is. Ahogy egy kollégám szokta mondani, "a borderline-oknál nincs nagyobb játékos"!
• Mein kampf: ez a cikk arról szól, hogy milyen pszichés folyamatokat viszünk bele olykor a társadalmi folyamatokba. A nyilvánosság valóságos Kánaán a teátrális zavarokkal küszködőknek, úgyhogy az ilyen nagy megmozdulásokon tuti találkozunk egy-kettővel!
• Merjünk kicsik lenni: így utólag jövök rá, hogy a cím mást is sugall, mint amit eredetileg gondoltam. Kicsik=önállótlan, védtelen, kiszolgáltatott gyerekek. Mókás, mert a cikk egy része arról szól, hogyan alakítunk ki a túlvédett gyereknek egy frankó kis dependens (másoktól függő) személyiséget. A főnököm egyszer megjegyezte, hogy a címek kiválasztásában olykor nagyon erős tudat alatti folyamatok munkálnak. Hát, egy pont neki. 
  Ezek után már csak azt kéne kitalálni, hogy ennek a bejegyzésnek mi lesz a címe. 

Ki önmagát is legyőzi

Már írtam párszor a kardozós hobbimról, ami őszintén szólva egy kicsit talán több is, mint hobbi. Mostanában ez tevékenység és társaság segít megőrizni a hitet, hogy mégis mozog a Föld. A bejegyzés abból a szempontból aktuális, hogy most jöttem haza az edzőtáborból, amely természetesen szakmai élményekkel is gazdagabbá tett.

Egy korábbi bejegyzésben arról írtam, hogyan próbáljuk levezetni a feszültséget, s egyúttal erősíteni a személyiségünket azzal, hogy mindenféle társadalmi konfliktusban játsszuk a Don Quijotét. Ezúttal ugyanez a téma, azonban a hadszíntér nem a közterület, hanem a ring.

Nyomás alatt

"Nem a stressz az, ami megöl minket,

hanem a stresszhez való hatékony alkalmazkodás teszi lehetővé, hogy éljünk."

Vaillant

Egy kicsit sajnálom, hogy nem foglalkoztam többet egészségpszichológiával, mert akkor rendesen ki tudnám alakítani a vívás (vagy más mozgás) és a stressz-megküzdés kapcsolatáról alkotott teóriámat. Ha valaki esetleg orvos, vagy ért az egészségpszichóhoz, örömet szerez némi kiegészítő kommenttel!

Szóval ez az elmélkedés úgy kezdődött, hogy a versenyvívás pszichés háttere után kutakodva rátaláltam Kopp Mária eredetileg orvosoknak szánt cikkére (A stressz szerep az egészségromlásban - Mikor káros a stressz?). A cikk első fele még a magamfajta ún. tanácsadással foglalkozó pszichóknak is érthető. A Selye János-féle stressz-elméletre alapoz, miszerint a stressz egy általános adaptációs (alkalmazkodó) szindróma, melynél mindig van egy vészreakció, egy ellenálló-, majd egy kimerülő fázis. Ebből világosan látszik, hogy a tartós stressz garantáltan kiégeti az embert. A szerző rögtön ezután felhívja rá a figyelmet, hogy igazából a stressz jó dolog (legalábbis ha nem hosszútávú, ill. sikerül megküzdeni vele), megerősíti a testet és a lelket egyaránt. Ebből már sejthető, hogy a stressznek biztosan van fiziológiai aspektusa is, bár tény, hogy egyénenként más mintázatok tapasztalhatóak. Természetesen nem csak testi, hanem lelki szempontból is különböznek az emberek, mégpedig abban, hogy mit tudnak kezdeni a stresszel, ha már egyszer a nyakukba szakadt.

forrás: egeszsegkalauz.hu

Kezdem az ismerősebb terepen, a lelki szempontnál. Egyrészt eltérőek vagyunk abból a szempontból, hogyan látjuk a világot, és mit élünk meg egyáltalán stresszornak (lásd legutóbbi bejegyzésem). Az is elég egyedi, ahogy reagálunk a stresszorra, ha már találkoztunk vele. Kopp itt Lazarus és Folkman munkásságát idézi, amelyben az áll, hogy a stresszre adott válaszok megkülönböztethetőek egyrészt adaptív/maladaptív szempontból, másrészt aszerint, hogy a problémamegoldó, érzelmi vagy támogatáskereső kategóriába tartoznak-e. A problémamegoldó ugye azt jelenti, hogy végiggondolom a dolgot, megpróbálok a stresszorral kezdeni valamit, például átgondolom, hogy tényleg akkora veszélyt jelent-e. Az érzelmi megküzdés azt jelenti, hogy a stresszorral igazából nem tudok mit kezdeni, de az általa kiváltott érzelemmel igen: adaptív esetben valahogy kiürítem magammal sírással vagy egy jó verssel, maladaptív esetben addig iszom, ameddig már képtelen vagyok érezni. A társas támogatás keresése azt jelenti, hogy összegyűjtöm a haverokat, rokonokat, stb., és egy darabig rájuk támaszkodom (a kutatások szerint akiknek ez nem megy, előbb dobják fel a talpukat). 

forrás: ezotop.hu

Eddig a környezet és a pszichés kompetenciák. Az igazi izgalom mégis az ún. bio-pszicho-szociális megközelítésben van. A lényeg az, hogy a testi, lelki és (társas) környezeti tényezők egyfajta egyensúlyhelyzetet képeznek, és ha valamelyiknél gáz van, az magával rántja az egész rendszert. A pozitív az, hogy ugyanígy javíthat valamelyest a rendszeren, ha egy rész viszont jól működik. Biológiai szempontból az a lényeg, hogy evolúciósan úgy fejlődtünk, hogy egy rutinból nem kezelhető, azaz stressz-helyzet felszabadítja az energiatartalékokat, felkészítvén minket arra, hogy harcoljunk vagy meneküljünk (ez a Cannon-féle vészreakció). Ha jól értem a cikket, akkor az egyik legfontosabb eleme ennek a légzés, mivel az akaratlagosan irányítható, meghatározza a szövetek anyagcseréjét, valamint visszacsatolást ad az idegrendszernek, hogy mennyire pörgesse a dolgokat (mondjuk a szívet). Ha valamilyen fizikai válasz létrejön, azaz sikerül felhasználni a test által generált plusz feszültséget, akkor örülünk. Azonban elég sok olyan élethelyzet van, amikor nem érdemes fizikai választ adni; ahogy a szerző fogalmaz, nem ütjük meg a hatalmaskodó főnököt, vagy rohanunk ki a teremből. Az eredetileg hasznos plusz feszültség hosszútávon már egyáltalán nem hasznos, és előbb utóbb biológiai elváltozásokhoz vezet. Így jönnek létre a pszichoszomatikus betegségek.

Minél gyakoribb élményünk, hogy a helyzet nem kontrollálható, annál nagyobb valószínűséggel jön létre a tanult tehetetlenség (Seligman) állapota (ami pedig a depresszióval jár kéz-kézben). Ennek az a lényege, hogy van valamilyen kellemetlen inger, amit sehogy sem tudunk megszüntetni, s végül már akkor sem próbálkozunk a megoldással, amikor a helyzet megváltozott, esetleg kedvező irányba. Azért fogalmaztam ilyen laboratóriumi nyelven, mert az elmélet eredetileg patkány-kísérletekből indult ki. Szintén állat-kísérletek a bizonyítékok rá, hogy ez a "lemerevedés" konkrét betegségekhez vezet (szív- és anyagcsere zavarok). A tanult tehetetlenségnek hála egy idő után az ember már nem is azonosítja a stresszort, és csak az általa kiváltott negatív érzést, a szorongást tapasztalja meg.

Szerencsére nem csak a tehetetlenséget, hanem a sikert is lehet tanulni. Szerencsére a pszichés egészség fizikailag is gyógyít. Szerencsére a jó társaság pszichésen is gyógyít.

Bánatomat harcban mondom el

"What don't kill ya make ya more strong"

Metallica: Broken, beat n' scarred 

Na, eddig az elméleti rész. Remélhetőleg sikerült úgy összeszedni, hogy ne csak számomra tűnjön a küzdősport protektív faktornak. Egyrészt, maga a mozgás felhasználja azt a feszültséget, amit a stressz felhalmozott a szervezetben. Többek között az izmok anyagcseréjéről van szó, amire elég nagy szükség van egy párbaj során, hiszen az csak másodpercekig tart (a valóságban, nem a moziban), de közben kiköpöd a tüdődet. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy komolyabb testmozgás után bizonyos értelemben pihentebbnek szoktam magam érezni, mintha "kiizzadtam volna" a lelki terheket. Gondolom egy cikknél kicsit többet kellene átnyálaznom ahhoz, hogy ezt igazán meg tudjam érteni, és el tudjam magyarázni.

Hosszúkardvívás
forrás: vk.com

Tulajdonképpen a vívás adaptív érzelmi fókuszú megküzdés, hiszen egy máshol képződött stresszt vezetek le benne. Más szempontból azonban éppen a megküzdési kompetenciák fejlesztéséről szól. Adott egy stresszor, a párbaj. A fejed felé süvítő egy méteres acélpenge legalábbis szerintem elég komoly stresszor. Erre egyrészt fizikailag kell reagálni, tehát a vészreakció nem megy le hiába, nem akadnak meg benned az energiák. Másrészt lehet problémafókuszúan reagálni, mivel a stressz úgy küzdhető le a leghatékonyabban ebben a helyzetben, ha nem a veszély (fizikai, mert megsérülhetsz; lelki, mert veszíthetsz) miatti érzéseket próbálod valahogy kiadni magadból; hanem úgy lépsz, úgy állsz be és úgy ütsz, hogy ne találjanak el, illetve véget vetsz a helyzetnek azzal, hogy lepontozod az ellenfelet. Ez persze elég egyszerűen hangzik, de egy jó ellenféllel vívni nagyjából olyan, mintha sakkoznod kellene. A tanulási folyamat tehát az, hogy megtanulsz fenyegető helyzetben nem lemerevedni, és mivel a vívás félig agymunka, a mozgásrendszeren kívül megtanítod rá az agyad is, hogy hatékonyan működjön nyomás alatt.

Minthogy a fent hivatkozott teóriák a tanuláselméleteken alapulnak, én is innen válogatok. Ezen elgondolások szerint a kialakult szokások, attitűdök, kompetenciák hatnak más területekre is, azaz általánossá válnak. Erre alapozva az a tippem, hogy ha az ember megtanulja kezelni a küzdelemből fakadó stresszt, az segíti a többi stressz-helyzetben is. Erre példaként a 2011-es edzőtábor eredményét tudnám mondani. Az ottani sikerek segítettek erőt gyűjteni az akkori munkahelyi, egyetemi és pénzügyi problémáim leküzdésében.

Nem utolsó sorban, mint az egyértelmű, minden sport csapatba kovácsolja az embereket. Itt is van egy jókora közösség, ami a fenti elmélet szellemében protektív tényező tud lenni. 

Miért küzdesz?

"Kétszer győz, ki önmagát is legyőzi."

Nem tudom kitől, de eredetileg latinul volt...

Ahogy feljebb írtam, a nehézségek leküzdésében segítséget jelentenek a lelki erősségek, attitűdök, nézetek. Régebbi terminológiával élve, a jellemről, erényekről (érdekes utat járt be a XIX. század óta a jellem kérdése). van szó  Itt jön képbe a "tanult sikeresség", tágabb értelemben a pozitív pszichológia, aminek többek között Seligman is az úttörője. Ennek az egész elgondolásnak az a lényege, hogy a pszichológia már rengeteg elméletet kitalált arra, hogyan mehet tönkre az ember lelkileg, és milyen remek kis patológiák veszélyeztetnek. Talán most már ennek ellentétéről is lehetne valamit mondani, arról, hogyan lehetünk jobbak, boldogabbak, és egyáltalán, mit jelentenek ezek a fogalmak.

Itt jön képbe az erények kérdésköre, amivel Seligman is foglalkozott (biztos elfogytak a patkányai, hehe...). Az erény lényegében olyan akaratlagos pozitív attitűd (amelynek ugye van gondolkodásmódbeli, érzelmi és viselkedéses aspektusa), ami segíti az egyént abban, hogy pozitívan kapcsolódjon a környezetéhez, azaz bio-pszicho-szociális szempontból jó irányba fejlődjön. Ebből logikusan következik, hogy minden társadalomban mást jelentenek az erények, hiszen minden társadalom mást tart értéknek, helyeselt attitűdnek. Hőseink kíváncsiak voltak rá, hogy tényleg ennyire relatív-e ez a dolog, úgyhogy egy jókora elemzésbe kezdtek.

forrás: tvn.hu

Minden kultúrának megvan az a forrása, amelyben az értékeit rögzíti. Ilyen például a Biblia, a Korán, a Bushido, stb., a szerző itt felsorol még egy rakás könyvet. Ezekben a könyvekben tehát az áll, hogy milyen attitűdöket, erényeket kell képviselned ahhoz, hogy jó fej legyél a környezeted szemében. A kutatók azt az eredményt kapták, hogy van hat alapvető erény, ami valamilyen formában (van némi hibaszázalék, pl. bátorság alatt más-mást értenek a kultúrák) mindenhol megtalálható. A 6 erény összesen 24 erősségből áll össze, de helyhiány miatt ezeket nem írnám le teljesen, inkább ezt a hatot részletezném.

forrás: hotdog.hu

1. Bölcsesség és tudás: ez a legtágabb fogalomkör, hat erősség tartozik ide. Egyrészt a bölcsesség része, hogy az ember kíváncsi a világra, szeret tanulni, és képes a megfontolt, racionális gondolkodásra, valamint jellemzi a kreativitás. Azonban a bölcsesség-kutatások alapján egyértelműen értünk a szó alatt némi érzelmi intelligenciát is, tehát a bölcsességbe beletartozik az is, hogyan kezeljük az embereket, illetve észrevesszük a világban lévő összefüggéseket, úgymond "megértjük, mit üzen az élet".
2. Bátorság: ez alatt az akarat értelmes, pozitív célok felé irányítását szokták érteni. Bátorság húzódik meg azon tettek között, amelyek esetében valamilyen nagy akadályt kell leküzdeni. Ide tartozik a merészség, ami klasszikusan azt jelenti, hogy az ember veszélyhelyzetben képes szétválasztani a félelem érzelmi és viselkedéses tüneteit. Manapság a veszély pszichés jellegű is lehet, pl. félünk a megalázástól, de azért elmegyünk az X-Faktorba...  Szintén a bátorsághoz sorolják a kitartás, illetve szorgalom erősségét, mivel ott is komoly akarati erőfeszítésekre van szükség. A tisztesség, becsület és hitelesség erőssége (ez a három ugyanoda tartozik) lényegében arról szól, hogy az ember akkor is kiáll az elvei mellett, amikor nem könnyű, illetve az elveinek megfelelően él, akkor is, amikor nem könnyű. Hát, ehhez tényleg kell bátorság néha.
3. Szeretet és emberség: ezt nem annyira nehéz kitalálni. Ide tartozik a kedvesség, nagylelkűség, tudományos nevén proszociális magatartás. Ennél még fontosabb a szeretet adása és elfogadása, ami a könyv szerint a mi kultúránkban kicsit furán működik, főleg a férfiaknál. Pedig minden kutatás kimutatja, hogy jót tesz az egészségnek, ha szeretünk és szeretnek.
4. Igazságosság: a szerző szerint az ide tartozó erősségek a civil életben nyilvánulnak meg. Ez alapján a

   

   ...and justice for all
   (forrás: deviantart.com)

   Mein kampf c. bejegyzésben karikírozott emberek lényegében ezt az erényüket szeretnék fejleszteni, csak néha kicsit ostoba módon. Az első erősségnek nem sikerült igazán jó nevet találniuk, én kötelességérzetnek szoktam emlegetni, de a szerző hozzácsapja még a csapatmunka, polgárság iránti elkötelezettséget és a lojalitást is. Lényegében azt érti ez alatt, hogy az ember valamilyen nagyobb csoportnak az aktív része, és nem a pénzért, hanem valamilyen ügyért küzd velük vállvetve. A klasszikus igazságossághoz közelebb áll a másokkal való tisztesség, egyenlő elbánás elve. A szerző ide sorolja még a vezetői képességeket is. Egy kicsit azért vitatkozhatott volna vele valaki, mert ő a humánus vezetésre gondolt, ami egyfajta demokratikus, kapcsolatorientált attitűdön alapul (az igazságosság tehát csoporton belül, és más csoportokkal kapcsolatban értendő). Na már most kutatások igazolják, hogy a hatékony vezető néha nem engedheti meg magának, hogy humánus legyen. Szóval az elnevezésen még agyalhattak volna egy kicsit.
5. Mértékletesség: itt nem az aszketizmusról van szó, hanem az egészséges "addig nyújtózz, míg a takaród ér", illetve a "szabadság addig terjed, ameddig másokét nem korlátozza" elvekről. Ide tartozik az önuralom, amit a szerző nem csak viselkedéses, hanem érzelmi szempontból is fontosnak tart. Azaz szerinte nem elég, hogy nem csapod le a másikat, miután megütött karddal, hanem a fájdalom okozta haraggal is kezdened kell valamit. A mértékletesség erényéhez hozzátartozik még az óvatosság, körültekintés is, valamint a szerénység és alázat is. Seligman meg is jegyzi, hogy ezen a témán a nyugati társadalmak elgondolkodhatnának egy kicsit.
6. Szellemiség és transzcendencia: tömören ezt úgy tudnám megfogalmazni, hogy hiszel "valami nagyobban". Ez lehet az, hogy rend uralkodik az univerzumban, Isten szeret téged, az ember alapvetően jó, vagy a Mikulás létezik. Ebben az erényben nagyon erős az érzelmi aspektus. Ide tartozik a szépség és kiválóság csodálata, a hálaérzet ("örülök a magas telefonszámlának, mert ez azt jelenti, hogy volt kivel beszélnem"), a remény és optimizmus, illetve ennek egy kicsit spirituálisabb vonulata, a hit. A pozitív pszichológia, meg az elmúlt évezredek megfigyelései egyébként már kimutatták, hogy a testi-lelki egészségnek ezek jót tesznek. Konkrétan a megbocsátás erőssége elég sok stresszt levesz a vállunkról, nem különben humor/játékosság, ami a pszichológusok szerint a legérettebb hárító mechanizmus. Legvégül, ehhez az erényhez tartozik a szenvedély, azon képesség, hogy teljes erőbedobással tudunk lelkesedni a dolgok iránt.

Mondasz valamit...
(forrás: bagdibella.hu)

Ha valakinek megtetszett az elmélet, van ám róla kérdőív, elérhető itt: www.authentichappiness.org

Oroszlán

"Megtaláltam a választ a kérdésemre. (...) A félelem ellentéte a szeretet."

Diénekész (Steven Pressfield: A tűz kapui)

Kép Fiore kódexéből
(forrás: unsheathe.wordpress.com)

Az idei edzőtáborban azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy én oktassam az embereket az olasz tradíciókból. E tradíciók egyik legnagyobb alakja egy Fiore dei Liberi nevű lovag, aki 1410 körül írta a kódexeit. Ez a Fiore négy "erényt" nevezett meg, amellyel egy vívónak rendelkeznie kell: erő, gyorsaság, távolságérzet és bátorság. Négy nap állt rendelkezésre, úgyhogy arra gondoltam, milyen poén  lenne minden napra egy erényt, képességet kiválasztani, hogy azt fejlesszük egy kicsit. Az egyetlen pszichés jellegű a bátorság (középkori jelképe az oroszlán, és az akkoriban még valamivel menőbb szívecske), amiben benne van az önbizalom és határozottság is, ha jól értelmeztem a fordítást. Mivel a táborban van kőkemény szivatás is, például éjszakai edzések formájában, gondoltam, érdemes ezt a témát akkor elővenni, amikor áldásos tevékenységünk következtében az emberek már a padlón vannak testileg-lelkileg, és kissé nagy a stressz.

Aznap - míg a többi edzésen bemelegítettek - kényelmesen leültettem a rám bízott vívókat, és beszélgetni kezdtünk, hogy tulajdonképpen miért is csinálják ezt az egészet, hiszen pihenhetnének valami jó kis vízparton is. Előkerült hát a hat erény is, amelyeket egy rövid előadás kereteiben megismertettem velük. Aztán megkérdeztem őket, hogy számukra milyen kapcsolat lehetséges a vívás és az erények, erősségek között. Nos, mindre találtunk egy példát. Valamelyik egyértelmű volt, valamelyik kicsit erőltetett, de számomra is meglepő módon akármelyik erősségét szeretné az ember fejleszteni, a vívás erre alkalmas eszköz.

Ennek szellemében jött a következő feladat, amit a kalandterápiából nyúltam le. A kalandterápiának az a lényege, hogy az ember valamilyen megpróbáltató helyzetbe kerül, és miközben felülkerekedik azon, egy konkrét nehézségre gondol. Nyári egyetemem kipróbáltuk, akkor egy magaslatról kellett leugrani, miközben kimondtál egy nehézséget, amivel küzdesz, és persze a célállapotot. Fontos - pszichés és biztonsági szempontból is - hogy a csoport közös erővel tartott meg, biztosítókötéllel. Nagy élmény volt, szerintem ez egy jó dolog. Gondoltam biztos működik vívással is. Az edzés zárófeladata tehát az volt, hogy mielőtt belekezdesz egy párbajba, ki kell mondanod annak az erősségnek, értéknek a nevét, amiért küzdesz. Sajnos nem volt időm visszajelzéseket kérni, hogy mennyire jött be az ötlet, de talán még nem késő...

Kitekintés

Nyilvánvalóan közel sem a vívás az egyetlen szóba jöhető eszköz, aminek segítségével az ember jobbá válhat. Sőt, biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem jönne be, hogy a lovagi ideálokat kóstolgatva fedezze fel önmagát, lehetőségeit és korlátait, erősségeit és gyengéit. Erre ott van egy csomó más tevékenység: sport, művészet, társadalmi munka, ki tudja, még az általam cinikusan szemlélt tüntetések is.

Egy dologban azonban biztos vagyok: valamire szüksége van az embernek ahhoz, hogy fejlessze magát. Nem azért, azaz nem csak azért, hogy a társadalom szép és jó legyen, mindenki szeressen minket, és unokáink is dicsőítsenek. Hanem azért, mert ezek az erősségek a pszichés immunrendszert erősítik, azaz segítenek legyűrni a stresszt. Szóval, ahogy a művelt amerikaiaktól szoktam hallani: "it's good for your health".