Minden kutya a mennybe jut

Ezt a bejegyzést arra a szezonra tervezgettem, amikor nincs kedvem valami komoly, drámai, moralizálgatós témához. Valamikor elelmélkedtem a kutya-ember barátságról az egyik kissráccal kapcsolatban, akivel foglalkozom, aztán gondoltam, biztos jó lesz valamire. A téma most aktuálissá vált, mivel az Alma Mater, az ELTE kutatói újdonság értékű kutatási eredményeket közöltek nemrégiben a kutyák kommunikációs, sőt, ha jól értem, empatikus képességeivel kapcsolatban.

Sajnos nem tanultam rendesen az állatterápiáról, de azért azt le tudom írni, hogy miért lehet ennek értelme.

Leválasztva

Azokban a történetekben, amelyek elgondolkodtattak az állatterápia hasznos mivoltáról, mind valamilyen kommunikációs nehézség van.

Adott egy lány, akinek valamilyen beszédproblémája van, és a suliban nem szólal meg, vagy csak nagy nehezen. Főleg igen-nem válaszok csikarhatók ki belőle, már ha az ember tényleg ki akar csikarni belőle valamit, mert láthatóan szorongást él meg az interakciók során. Ennek persze vannak negatív velejárói, például gyenge szókincs, kevés társas kapcsolat, érzelmi éretlenség, szóval le van maradva szegény mindennel, amihez kommunikáció kellene.  Nem csak a többi gyerek, de még én is kínosan éreztem magam mellette, mert úgy éreztem, hogy bántom, ha kérdezek valamit, vagy megszólítom. Mindenkinek volt valamilyen sajátos megoldása a közeledésre vagy a tehetetlenség leküzdésére ("savanyú a szőlő"), de nem mozdult a dolog semmilyen irányba. Egyszer beszélgettem az édesanyjával, és azon törtük a fejünket, hogy milyen terápia segíthetne ennek a lánynak annak érdekében, hogy ne izolálódjon. Kiderült, hogy ez a lány otthon teljesen másképp viselkedik: emberekkel ugyan ott is visszafogottan kommunikál, de az állataival hangosan, érthetően beszél, néha még veszekszik is velük. El se tudtam képzelni, de biztos úgy volt...

Ezzel a lánnyal olyan sokat nem dolgoztam, de egy másik állatbaráttal, egy fiúval igen, igazából miatta kezdett el érdekelni a téma. Ez a fiú autista, és ő sem beszél, a non-verbális jelei se valami következetesek. Ezt az autizmus-dolgot nem próbálnám meg definiálni, mivel viszonylag bonyolult téma, és az általam ismert autisták is eléggé különböznek egymástól (meg az autizmusról is csak alapszinten tanultam). Például ezzel a fiúval szemben a többség beszél, némelyik elég okosan. A kommunikáció terén vannak problémáik, nem nagyon értik a környezetükben lévő emberek jelzéseit (azokat, amelyekre nincs definíció, csak simán kitapasztalni szoktuk). A megfigyelésem szerint ennek köszönhetően egyes pszichés kompetenciáik gyakorlatilag gyermeki szinten maradnak, mivel a szociális ingerlés fejlesztené ezeket a kompetenciáinkat.

A kérdéses kisfiú tényleg gyermeki szinten maradt, még belőlem is képes kiváltani a gondozói ösztönöket. Sőt, a tagozatra járó többi gyerekből is, akik azért pusztítják egymást rendesen, de konkrétan azt a kissrácot aranyosnak találják, és "bárki piszkálná őt, kitaposnák a beleit". Tulajdonképpen a kissrác egyfajta házi kedvenc. Ez azért érdekes, mert neki is van egy házi kedvence, egy kiskutya, aki központi szerepet kapott a fiú világában. Gyakran lerajzolja, mutat róla képet, videót (egy ilyen kutyás videón hallottam eddig a legtöbbet beszélni), játékokban őt személyesíti meg. Ő a legjobb barátja, ez nem vitás. Elgondolkoztam rajta, hogy ez az azonosulás a kutyával valamilyen terápiás folyamat is lehet, mintha a fiú olyan akarna lenni másoknak, mint neki a kutya.

Ez a benyomásom igazából akkor erősödött meg, amikor láttam az interakcióit a többi autistával. A csoporttársaknak ugye problémáikból kifolyólag elég nehezen megy a kapcsolatfelvétel. Ez a kissrác az aranyosságával viszont kiprovokálja, hogy törődjenek vele. Egyszer volt egy nagyon ismerős jelenet: az egyik csoporttársa jól felhúzta magát, amire a fiú úgy reagált, hogy odament, és megölelte. Nagyjából úgy viselkedett, mint anno a kutyám, amikor látta, hogy valami dühít, és odajött, hogy simogassam meg, ami valószínűleg inkább nekem volt feszültségoldó, mint neki. Ahogy én is megnyugodtam a kutyámtól, ez a mérgelődő gyerek is megnyugodott hősünktől. Érdekes egyébként a kettejük viszonya: a mérgelődő srác elég intelligens, viszont egyedül úgy tud számára is értelmezhető reakciót kiváltani a környezetéből, ha dühíti őket (aminek a végén ő is dühös lesz). Kivéve ennél a kutyás fiúnál: ő egyfajta örömteli érdeklődést vált ki belőle, és jellemzően abból állnak a beszélgetéseik, hogy beszélni tanítja a kutyás fiút. Nagyjából úgy, mint amikor én próbáltam a kutyámat arra tanítani, hogyan kell pacsit adni.

Egy másik, idősebb autistából is érdekes reakciót vált ki ez a fiú. Kezdetben úgy véltem, hogy azért emlegeti mindenki a kutyáját, illetve azért azonosulnak vele a játékokban, mert így próbálnak kapcsolatot teremteni. Feltűnt azonban, hogy ez a kapcsolódási pont visszahat a többiekre: felszabadultabbak, barátságosabbak, az idősebb srác afféle gondozói szerepet is felvett, elkezdte "nevelni" a többieket. Tulajdonképpen a kutya afféle csapatépítő témává vált, ez lett a hívóingere a társas kompetenciáknak.

Velünk született

"Minden kutya a mennybe jut, mert nem olyanok, mint az emberek. A kutyák természetüknél fogva jók és hűségesek." 

Minden kutya a mennybe jut (ez valami rajzfilm volt)

Az ELTE kutatóinak eredményei és a megfigyeléseim alapján az a feltételezésem, hogy van egy velünk született empátia, ami nagyjából úgy működik, mint a kutyáknál. Tehát eredetileg barátságos élőlények vagyunk, akik próbálnak együttműködni a környezettel, próbálnak kedvesek és aranyosak lenni annak érdekében, hogy hozzájussanak a törődéshez és elkerüljék a bántást. A törődésben érzelmi igények is vannak, noha nem tudom, hogy kutyákkal megcsinálták-e a szőranya-drótanya kísérletet, de szerintem velük is működne. Szóval ha minden az ösztönöknek megfelelően működik, akkor az egyedben kialakul valamilyen ősbizalom a világ iránt (tulajdonképpen ez a múltkor leírt "nullhipotézis"), ami azért nagyban megkönnyíti a kötődést a fajtársakhoz és más élőlényekhez. Az egyed alighanem akkor válik agresszívvá, ha azt tanulja meg, hogy szükséges az agresszió az igényeinek kielégítése érdekében (no persze különbségek vannak abban, hogy ki mennyire hajlamos erre a tanulásra), lehet ez fiziológiás (pl. éhség) vagy pszichés (pl. biztonság) igény.

Később ez a beállítódás valamennyire módosul, alkalmazkodik a környezeti tényezőkhöz, a kifejezésmódjai finomabbak lesznek. Ez azért szükséges, mert az emberi kapcsolatok csöppet bonyolultabbak annál, mint hogy örökíthető képességekkel kezelni lehessen őket. Úgyhogy amit örökítünk, az a képesség, hogy megtanuljuk értelmezni a többiek jelzéseit, és ezáltal hatékonyan tudjuk kezelni a kapcsolatokat, alkalmazkodni tudunk.

Gondolom ez az, ami a kutyáknál másképp van, tehát ők maradnak alapszinten. Az autistáknál meg a kommunikációs problémák miatt nehéz ez a tanulási folyamat, úgymond nekik IQ-ból kell megoldaniuk ezt a feladatot. Alighanem a fent bemutatott lány és fiú azért tud jobban boldogulni az állataival, mert az állatok érzelmileg alapszinten vannak, és ezt az alapszintet ők is simán tudják hozni. Végülis ez bennünk is megvan: ahogy fent írtam, nekem a kutyám az egyik leghatékonyabb nyugtató volt, valószínűleg azért, mert az adott érzelmi állapotban eddig az alapszintig regrediáltam, ahol megint minden rendben volt. Ez a stresszoldás másoknál is bevált: egy barátom mesélte, hogy felvetették az ötletet, hogy stresszoldó funkcióval a cégnél legyen kisállat-simogató. Aztán elvetették, mert rájöttek, hogy "egy nap alatt menetet simogatnának az állatokba", révén a munkahelyen van stressz bőven... Az ő hétköznapi megfigyelésükre ráerősít egy neten talált bejegyzés, mely szerint fizikai tüneteket is enyhíti a kutyák jelenléte. Feltűnő, hogy mennyire tudják képviselni ezt az érzelmi egészséget az állatok; anno a Whiskys Rablót is úgy kapták el, hogy még visszament a kutyájáért, mielőtt megkísérelte volna elhagyni az országot.

Összességében arra tippelek, hogy a kutyás terápiák az alapvető érzelmi biztonságot segítenek újra megteremteni; ez a biztonságérzet pedig meghatározó minden egyéb fejlődési folyamatnál. Nekem konkrétan egy ilyen fejlődési folyamat jut eszembe, az erkölcsi fejlődésé.

Ez az emlékem pár éves, a főhőse az "idősebb autista srác", akiről fent írtam. A közösség ellenséges volt vele, piszkálták folyamatosan - illetve időnként csak ő hitte, hogy piszkálják, de ez mindegy. Egy napon megkérdezte: hogy van az, hogy egy normális embert állandóan bántanak? Az osztály kissé ki volt akadva azon, hogy ő normálisnak aposztrofálja magát, de átgondolva igaza volt: normális abban az értelemben, hogy nem akar ártani senkinek. A normális ember csak akkor akar ártani valakinek, ha a másik ember veszélyt jelent rá (végül ő is eljutott idáig). Ha ő nem jelent veszélyt senkire, akkor miért bántják? Hogy gondolhatják magukat így normálisnak? Naiv kérdés, de azért van valami alapvető igazsága. Alighanem a szocializáció során ezt az alapvető igazságot sikerül egy kissé eltorzítanunk, és már csak a kutyák - és a segítségre szoruló embertársaink - tudják megdönteni azt az énvédő attitűdöt, hogy "ez nem ilyen egyszerű".

Nullhipotézis

Ez most ünnephez kötött bejegyzés, olyan, mint a nőnapi meg a karácsonyi volt.

Azoknál az ünnepeknél is fejtegettem, hogy mi értelme van, miféle ellenállás van az emberben irántuk, most nem az ünnepről, inkább a tárgyáról, a szerelemről jegyzek le pár sort. Ja igen, ahogy a tévé szerint az emberek nagy százaléka, én se Valentinokat fogom most felköszönteni...!

Nullhipotézis

"Fekete országot álmodtam én,

ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete."

Babits Mihály: Fekete ország

A nullhipotézis egy statisztikai fogalom, ami minden statisztikai próbához jár. Azt jelenti, hogy van egy alapvető feltételezés, pl. két átlag egyenlő, amit a művelet aztán vagy igazol, vagy megdönt.

Ilyen nullhipotézisnek képzelem el az ember alapvető attitűdjeit, világképét is. Ide tartozik, hogy jellemzően félig teli vagy üres a pohár; az emberek jellemzően rendesek, csak van egy-két bunkó, vagy bunkók, csak van egy két rendes, stb. Ebből a nullhipotézisből vezeted le, hogyan érdemes hozzáállni a dolgokhoz, emberekhez. Aztán jön a próba, mondjuk rámosolyogsz a világra, és figyeled, hogy visszamosolyog-e.

Egyesek szerint ez a jelenség a böngészők piacán
is fennáll

A munkahelyi megfigyeléseim alapján a serdülőkorúak világában a nullhipotézis leginkább a Hobbes-i "ember embernek farkasa" paradigma, erről már írtam is tavaly (Nem vénnek való vidék). Az ő világukban vagy menő vagy, vagy csicska, vagy alfa, vagy omega hím. Küzdened kell a falkában betöltött rangodért, mert a nőstények és a hímek elég válogatósak ám, benned meg van valamilyen leküzdhetetlen ösztön, hogy szerezz magadnak (legalább) egyet. A küzdelemben vannak szövetségesek, vannak kihívók, és vannak falkán kívüliek, akiket zaklatva büntetlenül fitogtathatod az erődet, illetve menőnek és humorosnak mutathatod magad. Mert azért egy kicsit aggódsz, hogy valójában nem vagy olyan menő és humoros, valójában közelebb vagy az omegához, mint az alfához, úgyhogy akár barátod, akár ellenséged valaki, időnként piszkálod, aláásod az önbizalmát egy kicsit, mert ha ő is másodrangúnak érzi magát, akkor vele talán már nem kell megküzdened a rangért és a remélhetőleg azzal járó nőstényekért.

Durva metafora, igaz?

De ti hogyan írnátok le egy olyan közösséget, ahol a szerelem csak valami üres kifejezés, ami végre feljogosít a szexuális aktivitásra?

Ez a nullhipotézis nem egy választott attitűd, inkább afféle tapasztalat, éretlenség, védekezés, hárítás, csalódottság, érzelmi leválás; fajtája válogatja. Van egy kedves emlékem arról, ahogy megdől a hipotézis.

Adott egy illető, aki furán érzi magát. Mostanában nem tudja olyan jól alázgatni az osztálytársakat, nem tud visszaszólni, könnyebben sértődik meg. Nem is érti, hogy mi a fenének kell nap mint nap sértéseket vágni egymás fejéhez, miért nem lehet békén hagyni a másikat, vagy észrevenni benne az értékeket, bocsánatot kérni, ha megbántottuk, ilyenek. Miért kell neki egész nap arra figyelnie, hogy mikor csinál olyat, amiért a többiek kicikizhetik? Persze érti ő, hogy ez így megy, csak valahogy belefáradt... Az új párjával például nem kell ennyire menőnek lennie, ő elfogadja úgy, ahogy van. De ez se normális, hát őt senki sem tudta sokáig elviselni! Meg ő se tudott elviselni senkit, több tér kellett neki, egy idő után idegesítő volt a másik, most meg minden percet vele töltene. Valami gáz van. Biztos valami hormon-izé.

"- Szerintem szerelmes vagy.

- Ne már!

- De, ez a véleményem.

- ...Akkor most mi lesz?

- Nem tudom. Szerintem olyan ez neked, mint belépni valami párhuzamos univerzumba, ahol az emberek nem bántják, hanem támogatják egymást, megértik a másik motivációit és érzéseit, és nem kell tőlük félned. Érdemes ezt megfigyelned, mert a világnak van egy ilyen üzemmódja is.

- Ez elég fura.

- Megértem. Eléggé más, mint amit itt műveltek. És gondolom ijesztő is, mert ha be akarsz lépni ebbe a világba, akkor úgymond le kell adnod a fegyvereidet a bejáratnál."

Hát...kockázat nélkül nincs
győzelem!

Miért új az illetőnek ez az egész? Az rendben van, hogy a családja szereti őt, de hát a családok már csak ilyenek. Igazából egy család nem szokta eldönteni, hogy szeret-e téged. A barátok, szerelmek viszont igen. Ők megismernek és megszeretnek, azért/annak ellenére, amilyen vagy. Nekik volt választásuk. Ez az illető azt tapasztalta eddig, hogy a szeretetet senki sem választja, túl sebezhetővé teszi az embert. Most viszont úgy néz ki, hogy mégsem a család volt az utolsó hely, ahol szeretik őt...

All you need is love

Szerintem azért nem véletlen, hogy a hippik állandóan be voltak tépve. Józanul nehéz azt gondolni, hogy minden megoldódik a szerelemtől vagy szeretettől. Tény, hogy ennek az illetőnek megdőlt a borús nullhipotézise, de valószínű, hogy egyszer megdől a rózsaszín is. Mindkettő tapasztalatot beépíti majd a következő nullhipotézisbe, egy olyanba, ami egy kicsit kifinomultabb lesz.

Ez a nullhipotézis tulajdonképpen az identitása, az énképe. A hipotézist eredetileg arra a kérdésre fogalmazták meg, hogy "milyen a világ?", de közvetlenül következik belőle a "hol van az én helyem ebben a világban?", azaz "ki is vagyok én?". Számos tapasztalat fogja majd még alakítani a hipotézist, és az is lehet, hogy úgy jár majd el, mint néhány tudós: kicsit cicomázza az adatokat, csak hogy igazolja a hipotézist (irreális optimizmus vagy cinizmus).

Egy dologra azért rímel ez a Beatles-dal: eddig a legtöbb személyiségfejlődéssel foglalkozó olvasmányom, szakmai és személyes tapasztalatom is megerősítette, hogy a szerelem kulcsfontosságú az egészséges világkép és identitás kialakulásában. Ebből a szempontból pártolom a Valentin-napot, nem árt, ha időnként az ember teszteli a nullhipotézist.

Egyensúly

Ebben a bejegyzésben arról próbálok értekezni, hogy milyen módon viszonyulhatunk elesett, bénázó, eltévelyedett, megakadt embertársainkhoz. Nem a szerénység miatt írom, hogy "próbálok", hanem mert szokás szerint nehezemre esik izolálni a mondanivalómat az összes többi gondolattól, amelyek hozzá kapcsolódnak.

Talán a legegyszerűbb az lesz, ha ott kezdem, ahol az elmélkedés elindult. Egy baráti társasággal arról beszélgettünk, hogy valakit közénk tartozónak gondoltunk, de aztán minden erőlködés ellenére úgy alakult, hogy ő nem akart közénk tartozni. Pedig - állapították meg közülünk többen - az illetőnek szüksége volna egy elfogadó, támogató közegre. No de hol ennek a támogatásnak a határa? Meddig mondhatod, hogy küzdesz valakiért, aki nem ismeri fel a saját érdekeit (vagy nem képes küzdeni), és mikortól kell beismerned, hogy valójában csak a saját akaratod, értékrended akartad ráerőltetni?

Ez persze a kérdésnek csak ez egyik fele. Te meddig tolerálod, hogy valaki szívja az energiáid, türelmedet, figyelmedet, erőforrásaidat? Meddig vagy képes elviselni, hol az a pont, amikor már sérülsz?

Ezek csak a beszélgetésben felmerült alapkérdések, amiket csak egy kicsit kell tovább fejtegetni, és máris eltévedtünk a kapcsolati dinamikák labirintusában. Látjátok, ezért írtam, hogy "próbálom".

Közeleg a tél

Van egy haverom, aki egy időben mindig mindenhonnan elkésett. Mi persze elnéztük neki, beépítettük a dolgot a programjainkba, sokszor egy órával korábbi időpontot adtunk meg neki, hátha akkor nagyjából időre odaér. A csel sajnos ritkán jött be. Történt egyszer, hogy kicsit messzebbre mentünk bulizni, úgyhogy igénybe vettük a tömegközlekedés nívós szolgáltatásait. Figyelmeztettük a haveromat, hogy a vonat (pontosabban busz) tényleg olyan, amilyennek Demjén Rózsi megénekelte, azaz "nem vár". A találkozón ettől függetlenül csak ő nem jelent meg. Tanakodtunk, hogy mi legyen, végül felszálltunk a járműre, mivel a következő csak órák múlva indult. Felszállás után felhívtam a srácot. "Most már tényleg csak öt perc! Futok!" - lihegte a telefonba. "Igazán ne erőltesd meg magad!" - feleltem ridegen - "A busz nem vár rád. Ezt már lekésted, öregem." A srác tehát pórul járt, mi elmentünk bulizni, aztán pár sör után eluralkodott rajtunk az érzelgősség, és vállaltunk pár kilométer sétát a hidegben, hogy begyűjtsük az illetőt.

Megtehettük volna, hogy nem megyünk el a busszal? Meg, legfeljebb mi is késünk. Nem is az itt a kérdés, hogy mennyire volt fontos ez a buli, hanem az, hogy meddig játszhatja el velünk ez a srác a "még öt perc" játékot következmény nélkül. Ebben a kérdésben nem számít, hogy külső tényezők hátráltatták (kicsit a periférián lakott), vagy belsők, azaz link volt. Úgy voltunk vele, asszem én még kiselőadást is tartottam belőle, hogy addig jár korsó a kútra, amíg el nem törik, és az Univerzum Törvénye az, hogy előbb-utóbb el kell törnie. "Maga pedagógiából ver" - oktatta Az ötödik pecsétben az öreg nyilas a kezdő nyilast. Hát, mi is pedagógiából hagytuk hátra a srácot.

Megérne egyébként egy-két misét, hogy miért iskoláztattuk a gyereket ezen a passzív-agresszív módon. Amennyire visszaemlékszem, volt ebben valami farkasfalka életérzés, ami arról szólt, hogy ez egy kemény világ, ahol az ember nem követhet el csak úgy hibákat, mert nem lesz ám védőháló, mindennek van következménye, és az ember végtére is magára számíthat, és ha te vagy a leggyengébb láncszem, akkor pórul jársz, blablabla... Sokmindenből táplálkozhat ez a világkép, a család érzelmi elhanyagolásából, a felnőtté válással együtt járó szorongásból, a macsós idealizált énképből, háborús filmekből, a túl sok heavy metalból, a tanulmányi kudarcokból, satöbbi, satöbbi, akár egy személyiségzavarig is eljuthatunk.

Viszont ideje volna rátérni arra, hogy honnan a bejegyzés címe. Talán felismertétek az általunk kreált Univerzum Törvényében, hogy ez valójában Apa Törvénye. Amikor valamelyik szemináriumon elkezdtünk ítélkezni az eset fölött, és kijelentettük, hogy nem szabadna ezt tennie, ez erkölcstelen, és meglátja, addig fennmarad a probléma, amíg nem hagy fel ezzel; a tanárunk mosolyogva azt mondta: "olyan ödipálisan beszéltek". Ezzel ugye a freudi Ödipusz-komplexusra célzott, amikor az eredeti elmélet szerint a gyerek beleszeret anyuba, de hamarosan rájön, hogy itt apa az alfa-hím, úgyhogy jó lesz, ha úgy viselkedik, ahogy ő. Én jobban szeretem ezt a teóriát egy költői képnek, mint valóban lejátszódó folyamatnak értelmezni, de a témánk szerint ez amúgy is csak a rendcsinálásról szól. Pontosabban arról, hogy a gyerek azonosul az apával, és eltanulja, hogyan kell rendet csinálni. Érdekes módon elég sokszor előkerül az agresszió is a rendcsinálás témájánál.

A családterápiás irodalom szerint ez a rendcsinálás, kvázi kiképzés a centrifugális erő a családban, és hagyományosan az apák szokták képviselni. A centrifugális erő az, ami kifelé tereli a rendszerből a testet (valami ilyesmit tanultunk fizikából, a családterapeuták legalábbis biztosan), ami ebben a metaforában azt jelenti, hogy az apa kompenzálja az anya védő (rosszabb esetben túlvédő) gondoskodását, és felkészíti a gyereket a külvilág, társadalom kihívásaira. Ő az, aki elvárja tőled az önállóságot, hogy nőj fel, oldd meg a problémákat, és ehhez önmagadban találd meg az erőt; a világ nem tartozik neked semmivel. Ő az, aki való világ törvényeit képviselve meghúzza a határokat, és szembesít a következményekkel, ha átlépted őket. Legalábbis elméletben így van, gyakorlatban ez nyilván nem ilyen fekete-fehér.

Rájöttem, hogy pszichológusként kifejezetten ezeket a centrifugális erőket képviselem, azaz a terápiának az a célja, hogy a kliens elhagyja azt, és képes legyen önállóan küzdeni a problémával, amivel felkeresett. Kicsit nehéz is megfogni az olyan szituációkat, amikor valaki csak panaszkodni akar, változtatni nem (ezek se menthetetlenek, csak hozzám nem passzol annyira). Nem elsődleges célom, hogy enyhítsem a bánatát, szorongását, azaz az érzelmeivel dolgozzak; inkább az a cél, hogy segítsek neki megküzdeni azzal a problémával, ami miatt bánatos vagy szorongó. Így átgondolva a munkám olyasmi lehet, mint a Karate kölyök filmek: van egy probléma, amit nem tudsz megoldani, elmész valakihez, aki segít megtalálni önmagadban az erőt és képességet, hogy ezt a problémát önállóan kezeld. Aztán már csak haverkodni mész vissza, már nem kell segítség. Ha egyszer újra szükség van rá, akkor úgyis tudod, hol találod meg azt, aki segített neked...

Elmesélek egy konkrét történetet, hogy érzékeltessem a centrifugális és centripetális erők közti különbséget. Adott egy fiú, aki áthágta az egyik fontos szabályt a suliban. Nem egészen egyértelműek a bizonyítékok, de nincs értelme tagadni, úgyhogy inkább önmaga megy el vallomást tenni az igazgatónak, mielőtt a tanár mondja el a dolgot. Az igazgató után én vagyok a következő állomás. Elmondja, hogy ő igazából nem volt annyira benne a dologban, csak úgy látszott, de tudja, hogy a tanárral fölösleges ellenkeznie, úgyhogy inkább nem sumákolt, kvázi vállalta a büntetést. De hát ez az intő mi ahhoz képest, amit az anyjától kap majd...(igen, az apák manapság inkább önmagukat centrifugálják ki a családból)? És akkor jön a sokatmondó kiskutya-tekintet, jelezvén, hogy reakciót vár. Olyan reakciót, ami valahogy kivezeti ebből az érzelmi nyomásból, belső konfliktusból. Két rész viaskodik benne: az egyik az, hogy miért ne úszhatná meg konok tagadással (mint ahogy egy másik bejegyzés hőse próbálta), mint más diákok olykor, miért pont neki kell ilyenkor elvinni a balhét? A másik rész meg az, hogy így vagy úgy, de csak áthágta azt a szabályt, ha megúszásra játszik, ő se jobb azoknál az osztálytársaknál, akik nem éppen nagy jellemre utaló technikákkal elhárítják az igazgatói intő veszélyét.

A centripetális, azaz megtartó, gondoskodó erő itt az lenne, hogy "jól van, a fiú láthatólag magától is megtanulta a leckét, fölösleges megbüntetni, amúgy sem volt igazán benne a dologban, majd én közbenjárok érte". A centripetális erő megóvná őt attól, amitől fél, azaz az anyja haragjától. A centrifugális erő, azaz a "kilöklek a rideg valóságba, aztán meglátjuk, hogy elég jó vagy-e ahhoz, hogy megbirkózz vele" viszont nem óvja meg ettől a vésztől, hanem felkészíti rá, hogy megküzdjön vele. A centrifugális erő szembesíti azzal, hogy mindennek ára van: a szabályok áthágásának és a becsületnek is. És persze mindennek van haszna is: a sumákolásnak az, hogy nem lesz otthon balhé, a becsületnek pedig a tényekkel megerősített jog, hogy emelt fővel járjon azok között is, akik nem a márkás sapkákat tartják a legtiszteletreméltóbb dolognak egy emberben.

Igazából nem tőlem, hanem az apjától kellene azt hallania, hogy "büszke lehetsz magadra, amiért vállaltad a felelősséget, jól jegyezd meg ezt a napot, mert ma a nehezebb, de helyes utat választottad, büszke vagyok rád", stb. De hát az elvált apák ma már nem rendcsinálással vívják ki sarjaik tiszteletét, hanem azzal, hogy tudnak még egy hamburgert venni...

Senkit sem hagyunk hátra

Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy a bevezetőben említett beszélgetésben én a "mindenkinek joga van fejjel menni a falnak, főleg, ha csak abból tanul" elvet képviseltem. Volt azonban egy barátom, aki azt mondta: "a jó pásztor az utolsó elveszett bárányt is megkeresi". Vagy valami ilyesmit, a Bibliából idézett, én meg ehhez ideológiailag nem vagyok elég képzett. Amikor ilyet hallok, hogy "senkit sem hagyunk az út szélén", "megkeressük az utolsó bárányt is", "senkit sem hagyunk hátra", cinikusan elhúzom a számat, mert nem hiszem, hogy valódi nemesség van e nemes szólamok mögött. Inkább hitegetik az embert az elveszett Édennel a szolgálatért cserébe. Ez az elveszett Éden a centripetális erő, az Anya, aki vigyáz rád. Mégis, ennél a barátomnál nem éreztem cinizmust, mivel ő már bizonyította, hogy nem a levegőbe beszél.

Történt ugyanis, hogy egyszer együtt mentünk egy képzésre. Ez a képzés közös hobbinkhoz kapcsolódik, szóval pénz nem forgott kockán, de azért komolyan kellett venni, oda kellett érnünk vidékre valamikor reggel 8-9 óra köröl. Megbeszéltünk egy hajnali időpontot, talán fél hatot a Boráros térre, hogy onnan visz minket kocsival. Nekem sok munkám volt, valami gond volt a vekkerrel, meg minden, de lényeg a lényeg, háromnegyed hatkor csörög a telefon, és ez a barátom kedvesen érdeklődött, hogy ugyan merre vagyok? "Otthon, nem ébresztett a vekker. Induljatok el nélkülem!" - áldoztam fel magam bánatosan. "Egy fenét; mennyi idő alatt érsz ide?" - kérdezte. Így történt, hogy a srácok még vagy háromnegyed órán át üldögéltek a kocsiban, rám várva. Eléggé szégyelltem magam, különösen abban a tudatban, hogy én tényleg elindultam volna a helyükben. És azt is tudom, hogy milyen mérges lettem volna, ha a vezető döntése miatt kell vesztegelni, és elkésni a képzésről. 

Én természetesen meakulpáztam rendesen, amit ők elég lazán vettek. Egyáltalán nem nehezteltek rám. Más jellemek, ez tény. Azt hiszem, ezt lehetne centripetális erőnek nevezni, ami bent tart a közösségben. Itt nem csak a fizikai megtartásra gondolok, azaz arra, hogy megvártak és elvittek a képzésre, hanem az érzelmire is, azaz a szívességért cserébe nem kellett szégyenkeznem, és felmondanom, hogy mennyire nem oké ezt eljátszani másokkal. Úgymond átvállalták helyettem a számlát.

Máshol is találni ilyet, például a fenti történetben mi is elsétáltunk a haveromért, csak a mi áldozatkészségünk nem volt olyan színtiszta, és kellett hozzá pár sör is. Most, hogy félév végi lezárások vannak, egyes tanárokon lehet megfigyelni, hogy még mindig adnak esélyeket azoknak a tanulóknak, akikről a többiek már jogosan lemondtak. A megfigyeléseim szerint ezek közül a reménytelen esetek közül néhányból tényleg lesz valami, kirángatja őket a centripetális erő abból a lelki disznóólból, ahonnan indultak.

Yin-yang

Összefoglalva a gondolatmenetet, a centrifugális erő az, ami erőt ad az önálló helytálláshoz, a centripetális pedig az, ami időt ad, hogy erőt gyűjts hozzá, addig átvállalja helyetted a kihívásokat, elvisel téged, áldozatot hoz.

A családterápia apa és anya szerepekre osztotta a centrifugális és centripetális erőket, de érezhetően ez egy sematizált elgondolás. A barátom, aki végül kivitt a képzésre, és bizonygatta, hogy mindenkit meg kell menteni, egyébként nem épp egy feminin karakter, s mellesleg családapa. Ezeket az erőket értelmesebb lenne a tranzakcióanalízis értelmezési keretében elhelyezni. Ebben az iskolában vannak ún. én-állapotok, amelyeket röviden "üzemmódokként" aposztrofálnék. Három fő állapot van: gyermeki, felnőtti, szülői. A szülői a domináns helyzet, pl. az a pozíció, amikor jogod van eldönteni, hogy valakinek milyen napja lesz. A szülői én-állapotnak két típusa van: az irányító és a gondoskodó. Azt hiszem, az irányító lehet a centrifugális, a gondoskodó pedig a centripetális erővel felruházott állapot.

Ebben az a lényeg, hogy ezek az erők nem csak a személyközi helyzetben értelmezhetők, hanem a személyiségen belül is. Mindkettő megvan az emberben, csak az arányosság a kérdés. Ha egyensúlyban vannak, akkor javára válsz a környezetednek, nem fognak kihasználni, és valószínűleg önmagadat is könnyebb lesz jobb emberré formálni (önkritika és önelfogadás, ugye).

Más szemszögből, de erről a külső és belső egyensúlyról írtam a Versusban is egyénként.

Ments meg

Ebben a bejegyzésben lényegében két történetről van szó. Az egyikkel már évek óta ismerkedem, és a napokban fogalmazódott meg bennem, hogy "újra és újra olvasom ugyanazt a könyvet". A másik történet egy filmsorozat, ami érzésem szerint igencsak hasonlít a megfigyeléseimhez, habár csak másodkézből kapott információkra alapozok, mivel az ügybe fektetett eltökéltségem elégtelen volt ahhoz, hogy komolyabban megismerjem.

Közös pont az érzelmi zsarolás, szélsőséges szenvedélyesség, felelőtlenség, színpadiasság. Mindkét történetnek van folytatása, attól tartok, több is, mint kellene.

Oké, befejezem a ködösítést: elkezdem boncolgatni az önsebzés kérdéskörét, amely olyan kiterjedt, hogy várhatóan további bejegyzésekben is írok róla. Főleg azért szeletelem fel így a témát, mert a tapasztalataim szerint elég változatos populációval van dolgunk, s ami igaz az egyik esetben, az a másikban egyáltalán nem. Most az a típusú önsebzés jön, amelynek - úgy tűnik - van némi társas előnye.

Aki farkast kiált

Ha szarkazmussal tekintünk ezekre az esetekre, akkor van egy sajátos humora annak, hogy meddig képesek elmenni az emberek, és mennyire könnyű beugrani nekik, vagy mennyire felsülnek. Néha olyan banális az egész. Ha viszont beleéljük magunkat a szereplők helyzetébe, akkor a történet inkább tragikus.

Előzetesként feleleveníteném két korábbi írásomat, mert úgy érzem, hogy témába vágnak, és ezeket felidézve könnyebb megérteni, hogy nem valamilyen elszigetelt dologról van szó. Azt még nem tudom eldönteni, hogy az összefüggések mennyire erősek, feltehetően ez esetenként különböző.

Történetek egy kaptafára: Star Wars és Harry Potter

Az egyik (Tőlünk féltett anyád) arról szól, hogy egyes - a szakma szerint zavartnak vélt - személyiségstílusok gyakorlatilag arra szakosodnak, hogy nem feltétlen etikus manipulációk segítségével dróton rángassák a környezetüket, különösen azokat, akik törődnek velük. Ilyen manipuláció a közismert meséből a pásztorfiú megoldása is: szerette volna, hogy figyelnek rá, és ezt úgy oldotta meg, hogy kihasználta az emberek félelmeit, és farkast kiáltott. A mese egyébként nem csak a manipulációról szólhatna, hanem arról is, hogyan kell kioltani egy kondicionált (tudod, Pavlov és a kutyái) reakciót - a történetben azt, hogy vészjelzésre az emberek a bajbajutott segítségére sietnek (én egyébként ezért nem bírom a kandi-kamerát). Hogy a pásztorfiú személyiségzavaros volt-e, érdekes kérdés, de mindenesetre hosszútávon sikerült ugyanolyan agressziót (csak most passzívat) kiváltania a falusiakból, mint egy személyiségzavarosnak (mert ez a szó azért mégiscsak stigmatizáló).

Egy másik bejegyzés (Kegyelemdöfés) az iskolai felvételikről szólt, többek közt arról a helyzetről, amikor olyan döntést kell hoznod, ami befolyásolja valaki sorsát, és ez a valaki a rendelkezésére álló etikus és etikátlan eszközöket bevetve igyekszik meggyőzni téged, hogy úgy dönts, ahogy ő szeretné. A hasonlatnál maradva, hallod, hogy "farkas, farkas!", és elég jól megalapozott gyanúd van rá, hogy a farkas igazából nem jön. De nem tudhatod biztosan. Mikor alszik ki az a (kondicionált?) reflex-szerűen előtörő motiváció benned, hogy segíts? Vállalod-e a morális felelősséget, hogy megleckéztesd a pásztorgyereket, habár lehet, hogy ezúttal nem csalt?

Ez a farkaskiáltós játszma zajlik le egy csomó esetben, amikor "véletlenül" kiderül, hogy valaki például pengékkel vagdossa magát.

Elég tapasztalatlan voltam még, amikor egy kliensem felvágta az ereit. Alkalomról-alkalomra magyarázta, hogy mennyire közel került a halálhoz, és mennyire nehéz volt meggondolnia magát. Én meg növekvő kétségbeeséssel kerestem valami megoldást. Egy tapasztaltabb, sokatlátott pszichológus végighallgatta az esetet, majd kedvesen, mint amikor a szülő rámutat, hogy gyermeke milyen csacsiságot mond, a következőt kérdezte: "Bálint, mennyi vér is van az emberi szervezetben?" Nos, az efféle információkat én mindig is a könyvekben tartottam, de egy pillanat alatt rájöttem, hogy az a mennyiség már vagy háromszor kifolyt az illetőből. "Bálint, ez az ember magának lesz öngyilkos" - segített értelmezni a helyzetet mentorom. Végülis a történet jól végződött, került bele csattanó is, lehet anekdotázni, hogy mennyire beugrottam. Másfelől képzeljük bele magunkat a kliens helyébe: vajon mennyire szenved az, aki azt hiszi, hogy öngyilkossági kísérletekkel tudja csak magára vonni valakinek a figyelmét? Hogyan működhetnek az emberi kapcsolatok valakinél, aki az érzelmi bevonódásomat csak akkor látja, ha már konkrétan az életéért aggódok?

Ebben a sztoriban az volt a tanulság, hogy az öngyilkossági kísérlet vagy önsebzés nem feltétlenül azért történik, mert valaki már nem bírja tovább. A történet főhősénél baromi sok életeseményre tudtam gondolni, amikor a miértek jártak a fejemben. Eszembe se jutott, hogy a háttérben nem ezek állnak, hanem a kapcsolatunk.

Akiknek már hiába kiáltanak farkast:
"Azt kívánom, hogy a pázsitom emós
legyen. Akkor levágná magát."

Épp ezért könnyebb komolyan venni az iskolai önsebzéseket is, minden különbség ellenére. Ezek többségénél nincs annyi trauma a háttérben, sőt, jellemzően egy se. Némelyik alany ráadásul az emo-stílus stílus híve, s mint köztudott, ennek rituáléi közé tartozik a falcolás. Mondhatnánk tehát, hogy ez valami hülyeség, amit a zenekaroktól vett át a gyerek, mint a jellegzetes hajviseletet, ruházatot, és a kötelező depresszív tüneteket is. Így azért elég nehéz úgy értelmezni a jeleket, hogy valami nagy baj van készülőben, legalábbis a többség úgy reagál ezekre a gyerekekre, mint a falusiak az állandóan farkast kiáltó pásztorfiúra. Hogy finoman fogalmazzak...

Szerintem téves interpretáció az, hogy "csak a figyelmet akarják felhívni magukra, valójában nincs is bajuk". Az lehet, hogy nincsenek objektíve észlelhető bajai valakinek, akit anyu-apu körbeugrál, jólétben él, és a suli legnépszerűbb gyereke. Első ránézésre. Másodikra triviális a megoldás: az a baja, hogy ennek ellenére sem érzi magát biztonságban, és úgy érzi, hogy állandóan készültségben kell tartania a környezetét ahhoz, hogy ne veszítse el. Azért ezzel már elmegy az ember pszichológushoz, nem?

Szóval adott valaki, aki sehogy se érzi, hogy ő értékes, fontos személy. Kivéve akkor, amikor látja mások arcán az ijedtséget, amikor felmerül, hogy őt amúgy el is lehet veszíteni. Hogy ő komoly bajban van, és meg kell menteni. Na jó, de kinek produkálja magát? Mit akar elérni? Pár ötletem azért van erről:

• Szülők: Elképzelhető, hogy valami gond van a családdal, és a gyerek így akarja felrázni a többieket (a családterapeuták szerint ez gyakori). Az is lehet, hogy a nevelésébe szól bele így, azt üzenvén, hogy "megtilthatsz nekem dolgokat, megbüntethetsz a rossz jegyért, de attól én ideges leszek, és azt csak így tudom levezetni". Vagy valami gond van a kötődéssel, és ha a szülők neheztelnek valami miatt, akkor azt érzi, hogy nem szeretik. Ha viszont remegve szorítják őt magukhoz, miközben azt suttogják, "úgy megijedtem, hogy valami bajod lesz", nos, akkor mégiscsak szeretik, és nem mellesleg vissza lehet kerülni a gyámoltalan kisgyerek szerepbe (regresszió, úgy, mint a drognál)...
• Tanárok: Ők azért lényegesek, mert bár nevelik őt, de a kapcsolatotokban meghatározó a teljesítmény. Egy kevésbé fejlett érzelmi intelligenciájú ember (öööö, hát ez a tanár is lehet) nehezen tesz különbséget aközött, hogy a teljesítményére vagy a személyére kap visszajelzést, amikor beírják az érdemjegyet. Épp ezért egy rossz jegyet agresszióként is meg lehet élni. Tipikus védekezés (még az állatvilágban is), hogy gyengének tettetjük magunkat, ami sokszor leállítja a másikat. Ennek szellemében véletlenül elővillan egy-két vágás, ami szinte sikít, hogy "szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának"... A felelés elmarad.
  
• Pszichológus: Ebben a szakmában vannak szabályok. Először is: ez egy szakma. Bár megoszthatja a problémáit a bácsival, bár rengeteg figyelmet kap tőle, ez nem olyan viszony, mintha a bátyjával/apjával/nagybácsival/legjobb baráttal beszélne. Például a pszichológus másoknak is megadja ezt a kitüntető figyelmet. Például nem lehet felhívni éjszaka, sőt, időpontot kell vele egyeztetni, egyes esetekben fizetni is kell neki. Ez túl személytelen. Valahogy ki kell provokálni ebből az emberből, hogy neki is szüksége legyen rá, abban az értelemben, mint ahogy az egyik ember kell a másiknak. Meg kell oldani, hogy többet akarjon adni, hogy ezen múljon az ő lelki jólléte. Úgyhogy tesz egy kísérletet arra, hogy befolyásolja a lelki jóllétét...
• Barátok: Ez a szülő és pszichológus keveréke. Szülő abban az értelemben, hogy ez egy sima személyes kapcsolat szeretettel, haraggal, ítélettel, megbocsájtással, stb. A barátok megengednek maguknak olyasmit (érzelmi kitörések, kétségbeesett aggodalom), amit a pszichológus nem. Viszont az ember - ebben a korban - megengedhet magának olyasmit, amit csak a pszichológusnál mer. A szülőkkel ellentétben ugyanis ez a kapcsolat kontrollálható, választott, megszakítható, és nincs összeköttetésben semmilyen rendszerrel, ami változtatásra kényszerítene. A betyárbecsület nevében ezeket a rendszereket nem is figyelmeztetheti (tehát az illető magára marad a gonddal). Szóval hősünk azt csinál, amit akar, és azzal, hogy az önsebzéssel zsarol, másokkal is azt csináltatja, amit ő akar. Itt persze nem valami bűnözőzsenire kell gondolni, hanem valakire, aki csak így tudja megélni a kapcsolatokat. Ez mondjuk nem lep meg: a barátságokat javarészt a neten tartják karban (ld. A Mátrix rabjai c. bejegyzés), ami annyira mégsem személyes közeg, de ha személyesen találkoznak, még akkor is a mobilneten kommunikálnak (láttam már ilyet). Valahogy mégiscsak ki kell hívni a grundra a többieket... Persze, ha ez már megvan, akkor felmerül, hogy milyen rossz érzés volt a másikat "depisnek" látni. Nem is tudnak mit kezdeni ezzel a rossz érzéssel, kénytelenek ők is fizikai fájdalommá alakítani. Úgy adják körbe-körbe a szenvedést, mint más körök a jointot.

A farkasokkal táncoló

Eddig volt az első történet: az önsebző kamasz. Rájöttem, hogy ez nem feltétlenül valami felszín alatti, sötét dolog, amit fel kell kutatni az emberek életében. A nyilvánosság előtt történik az egész, és van egyfajta kultúrája is. Ez se meglepő, hisz fent már előkerültek az emók. Nos, ennél van egy szélesebb körben elfogadott történet is a fent ismertetett érzelmi manipulációra.

Onnan tudom, hogy a pszichológiára szükség van, és van jövője, hogy egy egész generáció rajong az Alkonyat sorozatért.

Bevallom, nekem nem sikerült végignézni egy részt sem (azt hiszem, nem az én műfajom), úgyhogy másodkézből kapott információk alapján dolgozom. Ezeket az infókat nagyjából összefoglalja ez a videó:

Sajnos nem tudom hasábokra osztani a felületet, pedig úgy jobban lehetne szemléltetni a párhuzamokat. Leírom, hogy mit tudok a filmről, aztán ugyanazokkal a szereplőkkel leírom az első, önsebzős történetet.

Jacob, Bella és Edward

Alkonyat: van egy lány, Bella, akinek elváltak a szülei, és ő az új lány a suliban. Nagyon tetszik neki Edward,  és úgy látszik, ez kölcsönös, össze is jönnek. Mégis, valami okból Edward elmegy, azaz nem áll rendelkezésre, nem tudja kielégíteni Bella érzelmi igényeit. Szerencsére itt van Jacob, Bella barát-zónába osztályozott barátja, aki úgy-ahogy ki tudja elégíteni Bella affiliációs (szeretet) igényeit. Jacob vonzódik is Bellához, olyannyira, hogy egészen komoly áldozatokat is hozna érte: lemond a barátairól, önmagáról. Bellának ez imponál, ezért valamennyire viszonozza az érzelmeket, kvázi csontot dob a kutyának. Bella mégsem boldog, mert ő Edwarddal akar lenni valójában, és úgy véli, hogy Edward valahogy mégiscsak tudja, mi van vele. Úgyhogy öngyilkossági kísérletekkel próbálkozik, a pásztorfiús analógiával élve mindig farkast kiált, s bár erre inkább Jacob szokott reagálni (ezt így végiggondolva, egész vicces...), meg a faterja, ő addig nem hagyja abba, amíg hőn szeretett Edwardja vissza nem tér. Jól is teszi, hogy visszajött, mert Jacobbal már alakult valami... A szerelem abban nyilvánul meg, hogy Edward megharapja Bellát, gondolom szívja a vérét is, és ezzel beavatja egy új életbe.

Hogy happy end legyen a vége, Jacob sem marad hoppon: ő lehet a pasija Bella újszülöttjének. Azt nem tudom, hogy az apának hogy lett happy end, de az biztos, hogy az idegei azért átestek némi próbatételen.

Önsebzős történet: van egy lány, Bella, akinek elváltak a szülei, és ő az új lány a suliban. Nagyon tetszik neki Edward,  és úgy látszik, ez kölcsönös, össze is jönnek. Edward azonban túl fiatal és jóképű ahhoz, hogy elkötelezze magát egy komoly kapcsolat mellett: kell a haver, buli, más csajok... A kapcsolat tehát megszakad, de mégis minden nap találkoznak, hiszen egy suliba járnak, és a Facebook amúgy is folyamatosan közvetíti az eseményeket. Bella nagyon gyászolja a kapcsolatot, és bánatát Jacobbal osztja meg. Jacob kedves fiú, akire mindig lehet számítani, de sosem merte bevallani Bellának, hogy ő többet szeretne. Nem mintha Bella nem tudná, de hát ő nincs felkészülve egy új kapcsolatra, meg hát Jacob hülye haverjai is... De hát mégiscsak magányos, és be kell bizonyítani Edwardnak, hogy ő képes nélküle élni, úgyhogy esélyt ad Jacobnak, ha letesz némi szerelmi zálogot, és hajlandó változtatni az életén érte. Jacob mindent megtesz, de ezzel valójában csak Bella nárcisztikus igényeit elégíti ki, a szeretet iránti igényeket nem. Mert Jacob rajong, és nem szeret. És különben is, mindig az kell, ami nem lehet az övé... De hogy lehetne övé Edward? Tudja, hogy figyeli őt, csak jelezni kell neki.

És itt jön a lényeg: elterjed az osztályban és a folyosón a pletyka, hogy Bella szenved. A karján vágások jelentek meg. Mindenki megretten, kérdezik: miért? Félnek, hogy talán meg akarja magát ölni. Főleg Jacob, aki mint aktuális pasi, úgy érzi, hogy neki azért mégiscsak befolyással kellene lennie szerelme lelki állapotára. De Bella elhajt mindenkit, hiszen ők ezt nem érthetik. Csak egy ember értheti. És ez az üzenet eljut ehhez az egyetlen emberhez: Edwardhoz. Edward a depresszió ürügyén megkeresi Bellát, hogy mi a baj, segíthetne-e neki, vagy valami. Bella kitárulkozik, megosztja minden bánatát. Újra intim viszonyban vannak. Edward úgy érzi, felelős Belláért, mint a Kis Herceg a Rókáért. Szóval mindig együtt vannak. Jacob persze emiatt elég ideg, hiszen hivatalosan még nem szakítottak vele. Még szükség van rá: ő az eszköz, amivel Bella bünteti Edwardot a korábbi kivonulása miatt. Edward továbbra is úgy véli, hogy mindenki nekik szurkol (=őt utálnák, ha nem akarja a kapcsolatot), úgyhogy elhatározza, hogy ő lesz a hős szerelmes, és boldoggá teszi a kapcsolatot. Ehhez sokat kell tepernie, olyan sokat, hogy a kognitív disszonancia elmélet szellemében a végén már ő is azt hiszi, hogy szerelmes Bellába. Ha minden Bella terve szerint alakul, akkor ezt már csak a házasság után gondolja át újra. Van alternatív vége is, ami nem megy ilyen hosszútávra. Edward bevezeti Bellát egy új életbe, segít neki érzelmileg függetlenedni (ami ebben a kontextusban furán hangzik), új életet kezdeni. Ő is terápiás eszköz, mint Jacob. A valóságban az sem ritka, hogy mindkét fél sebzi magát, így mint a filmben, Edward majd szimbolikusan megsebzi Bellát. Ezzel hivatalosan is önsebzővé avatja, identitást ad neki, beavatja valamilyen underground közösségbe (Amerikában ezek a cutter clubok). Sokféle kifutása lehet, attól függ, ki játssza el Edward és Bella szerepét.

Jacob még megmentheti a méltóságát azzal, hogy "kiderül", hogy igazából nem is Bella, hanem valamelyik barátnője vagy a húga tetszett neki ennyire, és hálás Bellának, hogy rajta keresztül közelebb kerülhetett hozzá.

Hogy a szülők hogy vészelik át ezt, más kérdés. Ők úgyis csak mellékszereplők, vagy antagonisták, mert minden történetbe kell egy főgonosz...

Őstörés

Nem hiszem, hogy ezt a játszmát az Alkonyatból tanulják a fiatalok. Alighanem mindig is voltak ilyen kényszerítőzések az irodalomban és egyéb kulturális közvetítőkben. Ez egy séma.

forrás: bezzeganya.postr.hu

De minek a sémája? Sokat elmélkedtem ezen, és tutira nem vagyok még a végén. Próbálok analógiákat, szakirodalmi hivatkozásokat találni, felismerni, hogy hol láttam még ezt, és ott mi volt a megoldás. Eddig egy igazán használható ötletem van. Melyik életkorban van az, hogy az ember amiatt szorong, hogy magára hagyják? Amikor a létezése függ a környezettől? Amikor állandóan vészjelzésekkel riasztja a környezetét, hogy szüksége van rá? Ebben a korban a "farkas, farkas!" kiáltás még úgy hangzik, hogy "oááá, oááá!". Hát, ez volna az. Az első évek, az ősbizalom (a világ igazából egy jó hely, számíthatok rá, hogy kielégíthetem az szükségleteimet, és a végén majdcsak segít rajtam) kialakulása.

Első év. Pre-verbális szint. Remek. Hát mégiscsak van értelme a tudatalattival szórakozni...

Évadzáró

Az előző bejegyzés közzétételekor pont egy éves lett a blog. A szokások mégis azt kívánják, hogy a naptári év végére időzítsem az elmúlt esztendővel, meg úgy általában a zárással kapcsolatos gondolatokat.

Az év utolsó bejegyzése - mint ahogy a fél internet is mostanában - az önelemzésre, meg az átgondolt célok kitűzésére kívánja felhívni a figyelmet.

A kibicnek semmi sem drága

Két férfi találkozik a utcán. Azt kérdi az egyik a másiktól:

- Mi van veled?

- Hú, ne is kérdezd! Pszichológushoz kell járnom, mert éjjelente bevizelek.

- Tyű, ez komoly! Jobbulást! - Elköszönnek, majd eltelik egy hónap, amíg újra összefutnak.

- Szevasz, öregem. Hogy vagy?

- Sokkal jobban!

- Remek! Tehát már nem vizelsz be éjszaka?

- De igen! De most már büszke vagyok rá!

Rögtön az elején kezdem az elmélettel, de csak röviden, mert ez nem igazán a tanulás időszaka.

Nemrégiben fejeztem be egy munkámat, amelyben szóba kerültek a explicit és implicit célok is. Tömören megfogalmazva, az explicit alatt a formális, "hivatalos" célokat értem, egy célállapotot, aminek az eléréséért elkezdek dolgozni. Implicit cél alatt azt értem, amelyek amolyan járulékos előnyök, de maga a folyamat nem konkrétan róluk szól, nem ezek megvalósulását tűztem ki.

Például ha elmész pályaválasztási tanácsadásra, akkor az az explicit cél, hogy a folyamat végére jobban átlásd ezt a kérdést, és össze tudj magadnak rakni valamilyen jövőképet a munkaerőpiacon, az implicit cél meg az, hogy közben a személyiséged is fejlődjön. 

Amikor életvezetési tanácsadással foglalkozom, akkor jellemzően a tervezettséggel, a jól definiált SMART-célokkal piszkálom a klienseimet. A jól átgondolt cél teszi lehetővé, hogy a közös munka ne egy drága baráti beszélgetés legyen, hanem tényleg haladjunk valami felé. Például ha azzal mész pszichológushoz, hogy "szeretnék boldogabb lenni", akkor valószínűleg még fogtok dolgozni azon, hogy mit is lehet várni ettől az egésztől. Ezt a SMART-célt szerintem jól lehet ilyenkor használni, bár kell hozzá némi kreativitás, mert eredetileg nem a pszichológia területének szánták (eleve gyanús, hogy mozaikszó). Nagyjából így néz ki:

• Specifikus: azaz egy konkrét, jól megfogalmazható célállapotot tűz ki
• Mérhető: lehet, hogy egyszer írok a pszichológiai mérésekről, de a humánosoknak sok lesz a matek, a reálosok meg csapkodni fogják a térdüket a röhögéstől. A mérhetőség alatt itt megelégszünk azzal, hogy világosan eldönthető-e, hogy megvalósult-e, illetve milyen mértékben.
• Attraktív, magyarul vonzó. Az ember azt gondolná, hogy a saját célja motiválja az embert, de - főleg, ha amúgy nincs valami jó passzban - ez nem evidens. Időnként hallani olyat például, hogy "szeretném elfogadni a magányomat".
• Reális, megvalósítható.
• Terminált, vagyis időponthoz kötött, tudjuk, hogy mikorra kell megvalósulnia. A " majd" könnyen jelentheti, hogy "soha".

Ezek alapján időnként érdemes elmélkedni azon, hogy mit várunk a dolgainktól. Én most konkrétan az elmúlt év bloggerkedését teszem meg nyilvánosan.

Alapító okirat

"Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam."

Babits Mihály: A lírikus epilógja (részlet)

A legelső bejegyzésnél még annyira bizonytalan voltam, hogy nem is nagyon osztottam meg. Ez nem valami meglepő, mivel a hosszas töprengés és ötletelés után se definiáltam pontosan az új projektem céljait. Írtam ugyan mindenfélét, de az inkább arról szólt, hogy mit nem akarok, elvégre kritizálni könnyű, alkotni nehéz.

Szóval, milyen célokat tűztem ki egy éve?

1, A könnyű út
2, Az én utam

Explicit célként alighanem a reklámot nevezhetnénk meg. Szép dolog, ha segíteni tudsz másokon, de ha senki nem tud erről, akkor végülis senkinek sem fogsz segíteni, meg ahogy a Macskafogóban mondták, "mehetsz vissza a balettba ugrálni". Más kérdés, hogy ha reklámozol valamit, akkor illik konkrétumokat felkínálni, legalább annyit, hogy mit, mikor, hol és mennyiért adsz. Szóval ez a cél valahogy nem tűnik megvalósultnak.

A második explicite megfogalmazott cél az ismeretterjesztés volt, noha bevallottan én se tudtam, hogy ez pontosan mit takar. De legalább volt egy megfogható probléma, amit anno a diplomaosztón "humán Mekk mesterekként" írt le a dékánunk. A lényeg az, hogy ennek a dolognak is van egy piaca, és mint tudjuk, a piac diktál. A piac kényelmes megoldásokat diktál, amire páran reagálnak is, csak nem fejlesztésekkel, hanem bóvlival (mókás, hogy egy konkrét esetre volt szükség ahhoz, hogy elegendő tettvágyat érezzek az írás elkezdéséhez). Valahogy úgy éreztem, hogy bele kell trollkodnom ebbe az álomvilágba, mondván, hogy "nem, a lelki munkát nem lehet ilyen könnyen megúszni". A legjobb eszköz erre a célra annak tűnt, hogy kerülöm az "én szakember vagyok, és majd megmondom, hogy mit kell tegyél ahhoz, hogy neked jó legyen" attitűdöt.

És itt jönnek az implicit célok. Egyrészt célom volt képviselni egyfajta emberi és szakmai alázatot, révén ezeket igen fontos erényeknek tartom. Azt hiszem, időnként még mindig keverem az alázatot a határozatlansággal, többek között ezért sem sikerült a fent olvasható elvek szerint megfogalmazni a célokat, és eldönteni, hogy mit is akarok én ezzel az egésszel. Visszatekintve, szerintem a blog címe is ebből született...

Ez az alázat megkövetelte, hogy személyes nézőpontból írjak, az állítások ne a "Szakmáé" legyenek, hanem csak a szakmai anyagra támaszkodó magánvélemények. Talán mégsem alázatról, hanem nárcizmusról lehet itt szó, mert ennek következtében én lettem a blog állandó főszereplője.

1, Amit gondolok
2, Amit mondok

Ez utóbbi annyira nem lep meg. A gyakorlatból azt tanultam meg, hogy igazából minden, amit csinál az ember, az róla szól, legfeljebb ezt sosem tudatosítja. Nincsenek véletlen mozdulatok, reakciók, mondatok. Még a szerepjátékos időkben elhatároztam, hogy ha ez már úgyis elkerülhetetlen, akkor igyekszem tudatosan megfigyelni és értelmezni az alkotásaimat. Végülis így valósul meg az egyik leglényegesebb implicit cél: az önfejlesztés. Amikor elkezdtem, elhatároztam, hogy rászoktatom magamat a gondolataim rendszerezésére. Ennek céljából igyekeztem összefűzni őket nagyjából követhető írásokba, és ezáltal - ahogy később fel is merült - jobban átgondolni a munkában és a való életben tapasztaltakat, elsősorban szakmai szempontból. Néha egészen meglepődtem, hogy milyen intellektuális vágányokra, felismerésekre terelnek az asszociációk. Gondolom olvasni is meglepő volt, sőt, alighanem kissé zavaros és dagályos is. Mentségemre próbálom felhozni, hogy ennél még többet tudtam volna firkálni, ahogy ráéreztem, hogy a "minden mindennel összefügg" tézis meglehetősen közel áll a valósághoz.

Köszönet

"A legnagyobb ajándék amit a másiknak adhatsz,az a tiszta figyelmed!"

Ennél jobb idézetet nem találtam. Egyszer olvastam egy olyat is, hogy "a legértékesebb ajándék, amit mások adnak neked, az az idejük". Van benne valami.

A fent leírtak szerint az elmúlt évben inkább utcazenészként tevékenykedtem, mint komoly cikkíróként: ha volt valami téma, ami megihletett, nosza, írtam róla valamit, majd nyilvánosságra hoztam, hátha tetszik valakinek. Az utcazenésznek aprót dobnak a kalapjába, amit átvitt értelemben én is megkaptam, mégpedig figyelem és ráfordított idő, időnként építő kritika formájában. Jól átgondolt célok nélkül kicsit nehéz kiértékelni a kalapban lévő apró mennyiségét, úgyhogy csak megérzésre tudom azt mondani: számomra értékes. Kb 5600 oldalletöltés jött össze egy év alatt, ennek egy része a saját ellenőrzés, nem kis hányada a keresőprogramoké, de alighanem egy jó része mégiscsak hús-vér emberekhez tartozik, akik időt áldoztak az írásaim végigolvasására. Én is szoktam más oldalakat böngészni, az alapján sejtem, hogy nem egyszerű ilyen terjedelemmel megküzdeni. Épp ezért megtisztelve érzem magam.

Azt hiszem, ezt a sok "aprót" be tudom abba fektetni, hogy tovább fejlesszek magamon meg a blogon.

Évadzáró

Nem tudom, hogy hány szempontból fogom végignézni a 2013-as évem eredményeit, munkáit. Azt azért tudom, hogy sokat számít. Egyrészt az ember így megélheti önmagát egy folyamatosan fejlődő személyként, észreveszi, hogy mégiscsak megtett némi utat, még ha az év során ez nem tűnt fel.

Aki követi a példát, és szán némi időt a múltra, annak van egy segédeszköz, egy kollégám osztotta meg. Itt elérhető: http://2014.lathatatlanegyetem.hu/

Ennek segítségével talán tervezni is egyszerűbb, és nem csak akkor kezdesz bele valamibe, amikor már kellően felhúztak ahhoz, hogy változtatni akarj!

Amiért a csengő szól

Nézd már, szenteste dátuma...!

No, hát egy hónap alatt végül csak sikerült eljutni egy bejegyzésig! Ha az elmúlt időszakot tömören össze kéne foglalnom, akkor a 24 című sorozat karácsonyi kiadása lenne a legjobb summázat: hajsza, drámai fordulatok, stressz, mindig meg kell találni valamit (csak nem bombát, hanem ajándékot)... Az év utolsó aktív hetei, amikor egyszerre találja ki mindenki, hogy "na még most gyorsan", "én már nem bírom tovább", "miért kell az utolsó héten is dolgozni", és hasonlók. 

Adventi (ehhez már késő) és karácsonyi (ez talán még meglesz) bejegyzés következik.

Kölcsönösség

Annak idején egy középiskolai tanáromnak nem nagyon volt már kedve a karácsony előtti utolsó órák valamelyikét megtartani, úgyhogy inkább beszélgetésbe kezdett. Azt kérdezte tőlünk, hogy szeretjük-e a karácsonyt, pontosabban ki az, aki nem szereti? Ezzel az egy kérdéssel jobban kiismerte az osztályba járók családi hátterét, személyiségét, mint egyes pszichológusok egy rakás teszttel. Többek között ezért sem szoktam bárkivel a karácsonyról beszélgetni, mert nem akarok belemászni a magánéletükbe, és persze a sajátomat sem szívesen tárom fel bárkinek.

A diákjaim viszont kezdeményezték mostanában ezeket a beszélgetéseket, ami nem meglepő, hiszen ez az aktuális. Ami meglepőbb, hogy simán hozzájárultak a komolyabb kifejtéshez is, ergo komolyan vették a témát. Természetesen rögtön ráharaptam a dologra, hiszen - ahogy anno a tanárom - nem kevés információ gyűjthető be, és nem kevés probléma piszkálható egy ünnep alkalmából; legalábbis nőnapkor már bejött az ötlet. Nem szeretek szentimentális lenni, de valódi élmény volt erről társalogni velük. Ahogy a nőnapnál, itt is megfigyelhető volt, hogy gyanúsan "felnőttes" gondolatokat fogalmaznak meg, amelyek aligha a sajátjaik, inkább úgy tűnik, hogy egy fontos személytől vették át őket. Legalább tényleg átvették, végiggondolták őket, hiszen tudnak rajtuk módosítani, ha szükséges, alá tudják támasztani az állításaikat érvekkel, szóval értik, hogy miről beszélnek. Ez egyébként nem annyira magától értetődő, például elég nagy bukta szokott lenni, amikor ugyanilyen beszélgetésekkel próbálkoznak politika terén. Az élmény egyébként azért lényeges, mert úgymond meghívtak maguk közé, hogy ne mint pszichológus, hanem magánszemély csatlakozzak ezekhez a beszélgetésekhez. Nekem pedig egyáltalán nem esett nehezemre elfogadni ezt a meghívást, simán át tudtam változni csoporttaggá egy kis időre. Ez a szimmetrikus viszony valahogy őszintébbé is tette a helyzetet, és valahogy azt a benyomást alakította ki bennem, hogy egészen valós, alapvető kérdéseket vetünk fel. Néhányat le is írok.

Napforduló

Szinte csoda, hogy mennyire evidens összefüggés van a személyiség érettsége és a karácsonyozó-stílus között (ez a szószörny közös kreatúra)! Vagy talán azért csodálkozom, mert nem én mondtam ki először a csoporton. 

Az érettség alatt itt a személyiség egyik legfontosabb funkcióját, a másokhoz való kapcsolódást értem. Akármennyire is eltorzította a fogyasztói társadalom, ez a "szeretet ünnepe" attitűd még mindig él. De hát mi is a szeretet? Mindenkinek ugyanaz? Definíció szerint talán, de megélt érzelmek, elvárások és szándékok, tettek szempontjából aligha. Egyébként ezt hívják szeretet-nyelvnek (Chapman), majd ha megint érzelgős hangulatban leszek, vagy van valami aktualitása, szerintem bővebben is írok róla. Szóval, kapcsolódás. Lényegi kérdés, hogy kihez próbálok közeledni. Ki ő nekem, miből érzi, hogy szeretem őt? Ő mit vár tőlem? Ki vagyok én neki? Ez utóbbi kérdés inkább rólam, az énképemről szól már.

Elgondolkodtató, hogy mennyire személyes az a kapcsolat, amikor ezek a kérdések lózungokkal megválaszolhatók? Hát ő a nagyanyám, tehát én vagyok az unokája, azt várja tőlem, hogy legyek kedves unoka, és látogassam meg karácsonykor (és töltsem ki a jelenléti ívet) és onnan érzi, hogy szeretem, hogy mondom neki. Mintha könyvből olvasnám. Inkább nem kísérlem meg elmagyarázni, hogyan képzelem el ezt a kapcsolatot személyesebbnek, inkább mondok egy - szóismétlés - személyes példát. Kissrác koromban azzal tudtam megörvendeztetni a nagyanyámat, hogy írtam neki verseket. Egyrészt értékelte az erőforrás befektetését, pontosabban azt, hogy ezt az időt és energiát az ő örömébe fektettem bele. Másrészt önmagában örömöt okozott neki, hogy a versem jobb volt az előző évinél, azaz demonstráltam a fejlődésem. Van itt egy kis érdekesség, ami nem jutott volna eszembe, ha az egyik srác nem mondott volna el egy saját sztorit: voltak olyan karácsonyok, amikor ő már rég tudta, hogy nincs Jézuska, de a szülei kedvéért eljátszotta, hogy még hisz benne. Így az egész család átélt valami varázslatot, amelyhez a gyerek konkrétan a naivitásával járult hozzá. Nagyon érdekesnek találom ezt a dinamikát: igazából a szülők voltak azok, akiknek erre a naivitásra igényük volt. Csak az ő korukban ezt már regressziónak hívják (ld. A gyáva), úgyhogy kivetítették a gyerekre (ld. Projekció). A gyerek meg fogta ezt, és eljátszotta a neki osztott szerepet. Ebből a szemszögből én is észreveszek valamit a nagyanyámnak írt versekben: mindig törekedtem arra, hogy aranyosak legyenek. Ugyan szándékomban állt profibbnak lenni az előzőhöz képest, de ugyanígy törekedtem a gyermeki ártatlanságra, bájra is.

Vajon a felnőtté válás az, hogy az ember már nem képes, vagy az, hogy nem hajlandó már eljátszani ezt a játékot?

Azért fontos kérdés ez, mert ez a karácsonyi varázslat szerintem tényleg a regresszióról szól, nem a gyermeki ártatlanságról. A beszélgetésbe beleszövődött az egyik pénzintézet reklámja is, amiből megtudhattuk, hogy milyen jó ötlet hitelt felvenni karácsonyi ajándékok vásárlásához. Ezt a témát is a diákok hozták fel, és komoly - bár aligha saját - ítéleteket is mondtak e hozzáállás, s úgy általánosságban a kommercializált karácsony és fogyasztói társadalom felett. Ez mondjuk nem lep meg, révén ők az a generáció, akik az előbb emlegetett ártatlan gyermeki világból rögtön egy gazdasági válságba léptek be. De hogy jön ide a regresszió? Igazat adok a diákjaimnak abban, hogy okos felnőtt ember nem azért vesz fel hitelt, mert karácsony van, hanem mert ezt kívánják a jól átgondolt érdekei, céljai. Itt a felnőtt a kulcsszó. Ahogy a fenti példában a szülők el akarták játszani a varázslatot, hogy van Jézuska, úgy eljátsszák itt, hogy ez a hitel nem olyan, mint a többi. Erre nem lehet ráfizetni, ezt nem kell úgy átgondolni, mert ez nem üzlet, hanem karácsonyi varázslat. Amolyan Jézuska-pótlék, engedély, hogy az ember újra gyerek legyen, és ne foglalkozzon a felnőtt világ fárasztó terheivel. A számla meg ugye úgyis csak 2014-ben jön meg... Ehhez hasonló gondolkodásmód mentén alakul a diéta is - ki akarnak fegyelmezett étrendet karácsonyra? Úgyhogy eljátsszuk, hogy a bejgli nem szénhidrátból van, hanem szeretetből, és ugye az nem hizlal...

Mindez még csak az egyik fele a kapcsolódásnak. A gyermeki oldala, amikor a világ tele van örömökkel, a terheket meg átveszi tőlünk valaki, ha más nem, akkor a Jézuska, noha annak inkább tavasszal lenne szezonja (fun fact: a beszélgetések során egyszer sem jött elő, hogy ez egyébként vallási ünnep). De eljön a gyászos nap, amikor el kell fogadnod, hogy az ajándékokat valójában a szüleid rakták a fa alá. Következésképpen nincs értelme drágább ajándékokat kérni, mint amiket ők ki tudnak fizetni (beszéltem egy gyerekkel, aki minden drága ajándékot a Télapóra és Jézuskára hárít, mert a szüleinek most nem megy jól a bolt...). Személy szerint nem emlékszem, hogy ez hogy alakult nálam, nem emlékszem valami nagy drámára. Gondolom az érettséggel együtt jár, hogy az ember magától rájön, hogy a varázslat nem valódi. Ez azonban csak az egyik fele a változásnak: ha minden jól megy, akkor rájössz, hogy nem csak te kaphatsz király ajándékokat, hanem adhatsz is. Most már nem kell eljátszani az aranyos kisgyereket, aki azzal szerez örömöt, hogy aranyos. Te is kitalálhatod, hogy minek örülnének a szeretteid, és megadhatod (nem, ez nem feltétlen jelenti azt, hogy megveheted) nekik ezeket az ajándékokat.

A konklúziónk tehát az volt, hogy ezzel a felnőtté válással veszítesz egy Jézuskát és némi csodát, de cserébe megkapod az ajándékozás örömét, meg a szimmetrikus kapcsolatokat (adsz és kapsz is). Ez utóbbi fejlődési fázisra jól rímel, hogy diákok bevontak engem a csoportba, azaz karácsony alkalmából már nem csodára, hanem kölcsönösségre vágynak.

Négy hét a kilövésig

"Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek

S vessem oda testem, hogy elégessenek,

Ha szeretet nincs bennem,

Mit sem használ nekem."

Pál apostol 1. levele a korintusiakhoz

A beszélgetések során tehát megfejtettük, hogy a karácsonyi ajándékozás, közös fadíszítés, készülődés rituáléjában rejlik egyfajta szimmetrikus-asszimetrikus kapcsolati tengely; azaz csoda történik velem, vagy csodát teszek másokkal.

Ez utóbbi, az ajándékozás felnőttkorra már mindenkinek szokásává válik, de nem mindenkinek jelenti ugyanazt. Ahogy korábban írtam, az ember ilyenkor néha eljátssza, hogy itt valami varázslat van, és a való élet szabályai nem működnek. Például a diszfunkciós családokban eljátsszák, hogy minden oké, és szeretik egymást. Itt nem az anyagiak, vagy a józan tervezésre való hajlandóság hiányát kompenzálják, hanem a személyességét, szeretetét. Korábban már írtam a lózungokkal megoldott "jelenléti íves" karácsonyozásról: együtt kell lenni, mert szokás, ajándékot kell adni, mert szokás. Szokás az is, hogy karácsonyra drágább dolgot adunk, mert ez az év legfontosabb ünnepe. Szokás az is, hogy az ajándék árával fejezzük ki az illető fontosságát. Az árával - nem azzal, hogy mennyit gondolkodtunk rajta, vagy vesződtünk a csomagolásával. Valójában itt az elidegenedés egyik formájával, a ritualizmussal nézünk szembe, amikor az ember követi a társadalmi normákat, de nem azonosul velük.

Az karácsony számára teljesítmény, illetve a nyugtatószedés és idegeskedés fő időszaka. Nem sértésnek szánom, de az a megfigyelésem, hogy ez főleg a jómódú családoknál van. Tegyük fel, hogy nem a jó öreg lop-csal-hazudik kombóval szedték össze a vagyont, hanem tényleg kőkeményen megdolgoztak érte. Az tehát rutinszerű, hogy a feladatot minél precízebben, magasabb színvonalon el tudják végezni. Sajna a karácsonyozás is ilyen feladat, egy kb. négy hetes projekt, amelynek vasárnaponként vannak a mérföldkövei, az utolsó vasárnap után pár nappal meg jön a kick-off, vagy hogy hívják ezt a projektmenedzserek. Ha ők így boldogok, akkor nekem oké, de a gyerekeik érzelmi fejlődéséhez azért hozzáfűznék egy lábjegyzetet, mivel a kapcsolódás mikéntjét a szüleiktől tanulják el. Sajnos nem nehéz cáfolni azt az elméletet, hogy az érzelmi odafordulás pótolható anyagi ráfordítással. Nem egy olyan kölyköt ismerek, akinek a telefonját akkor tudnám megvenni, ha nem költenék egy fillért se kb. két hónapig. Ezek kölykök amúgy nem is vonódtak bele ebbe a beszélgetésbe, nem érezték a lényegét. Ők az egészre 20 perc ajándékvadászatot szánnak, pár ezer forintot, egy óra bazsajgást a családdal, aztán majd mennek játszani. Hát, nagy ügy, mondhatnánk, a serdülők nem szívesen lógnak együtt a családdal. Ez éppenséggel igaz, csakhogy ezeknél az arcoknál ugyanígy működnek a kortárs kapcsolatok: rakás ismerős a Facebookon, de sehol egy igaz barát, rakás csak megvolt már, de egyet se szerettek, óriási szülinapi parti, de azt se tudjuk, kik jöttek el rá... Nem hiszem, hogy ez volna az egészséges kapcsolati séma.

Főnix

"Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni."

József Attila: Kései sirató

Van nekem egy pajtásom, aki alaposan utána szokott nézni a dolgoknak, és nagy lelkesedéssel osztja meg az eredményeket másokkal. Ő azt mondta, hogy a karácsony igazából anno a fény ünnepe volt, és nem véletlenül van közel a téli napfordulóhoz. Azt mondta, hogy a karácsony eredetileg ahhoz kapcsolódik, hogy idáig egyre sötétebb lett, de eljött az időpontja, hogy ez a sötétség végül visszaszorul, és újra a fény uralkodik majd, ahogy hosszabbak lesznek a nappalok. A remény születik meg a kis Jézussal - mondta ez a pajtásom - hogy nem lehet örökké sötét, és újra fény, azaz megváltás lesz.

Belegondolva, valami halál/újjászületés dolog tényleg van abban a közös elméletben, amit a csoportokkal kialakítottunk. Adott az ember gyerekként, amikor az egész egy varázslat, hogy minden szép és jó, mert jön valami angyal, aki figyel rá, és örömöt akar neki szerezni. Aztán eljön az elmúlás pillanata, amikor rájön, hogy a világ nem egészen így működik. A kérdés, hogy mit kezd ezzel? Vagy vissza-visszavágyódik ebbe a varázslatba, és belerángatja az egész családot (pl. "karácsonykor nem szabad számolni a pénzt"), vagy lemond az egészről, úgy ahogy van, a varázslattal együtt kihajítva a kapcsolódást is ("jó karácsonyunk lesz, ha belepusztolok is"). És van ennek egy arany középútja is, amikor hősünk lemond az angyalkáról, de a meghittségről azért nem, és ezt az időszakot arra fordítja, hogy örömöt szerezzen a szeretteinek, kvázi ő legyen az angyalkájuk.

Projekció

Sun Tzu

"Ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket."

Sun Tzu: A háború művészete

Mostanában valahogy a hárító mechanizmusok érdekelnek. A munkám során is ezeket veszem észre a legkönnyebben. Meg a színházban is. Meg más blogok, oldalak olvasásánál is. Gondoltam, ha már ennyire foglalkoztat a dolog, akkor írok még róla egy kicsit...

Védelem

Ironikus módon erről a felismerésről is egy hárító mechanizmus jutott eszembe, mégpedig a kivetítés, szakmai nevén projekció. A kivetítésnek az a lényege - amennyiben hárításként jön elő - hogy egy belső tudattartalmamat, pl. önértékelési problémát, bűntudatot másról látom tükröződni, s így már nem önmarcangolásként élem meg, hanem visszajelzésként. Ez azért előnyös nekem, mert így "objektív" lesz a bennem lévő bizonytalanság, tehát "indokoltan" sajnálhatom/utálhatom/büntethetem magam. Ha inkább harcos típus vagyok, akkor jól nekimehetek annak az embernek, akire kivetítettem a dolgaimat, és védekezhetek, hogy rólam nem lehet ilyen dolgokat gondolni (ez a védekezés kicsit nehezebb lenne önmagammal szemben). Ha jó projekciós felületet találok, mondjuk valakit, akivel hasonló bajok vannak, mint velem, akkor sajnálhatom/utálhatom/büntethetem őt magam helyett.

Mondok példákat. Az önismereti csoporton egy tag csinál valamit, majd hozzáteszi, "persze, tudom, hogy szerintetek nem ezt kellett volna". Éppenséggel egy egész barátságos, elfogadó csoport tagja, úgyhogy valahogy nem stimmel ez a vélekedése. Valójában nincs kibékülve magával, úgy érzi, hogy sosem lehet elég jó, s így létrejön az a gondolat, hogy ha önmagának nem felel meg, akkor másoknak sem. Ezen a szűrőn jönnek át a külvilág jelei, amelyek ennek köszönhetően torzulnak is, olyan formára, hogy passzoljanak az önmagáról kialakított képnek.

Esetleg ott van az a srác, akinek nagyon tetszik egy lány, de félénk, nem meri megmondani. Elhatározza, hogy mégiscsak tesz egy próbát. Hogy, hogy nem, de amikor már majdnem megmondta a lánynak az érzéseit, akkor felfigyel rá, hogy a lány egyre távolodik tőle, és non-verbálisan azt mutatja, hogy "semmi esélyed nálam".

Vagy van egy másik példa. Adott egy ember, aki mindig szeretne jól dolgozni, a legjobb eredményt elérni, és elégedetté tenni másokat. Ebbe elég sok energiát hajlandó befektetni. Sajnos az eredményei olyan körülményektől is függenek, amelyekre semmilyen módon nem lehet befolyással, s ennek következtében az eredmények nem lehetnek tökéletesek. Aztán valaki átveszi az eddigi munkáját, hogy folytassa, de az illető nehézségekbe ütközik, úgyhogy konzultációt kér hősünktől. Hősünk felháborodik, amiért számonkérni akarják őt, és panaszkodik, hogy raportra hívják olyan emberek, akik ugyanúgy nem tudnának többet kihozni a feladatból mint ő. Mikor lett ebből számonkérés? Abban a pillanatban, amikor először végiggondolta, hogy az adott munkát lehetett-e volna szebben, jobban elvégezni? Talán igen. Biztosan a konzultációt kérő kolléga erről akarja kioktatni, vagy számon akarja kérni, hogy hogy adhatott ki ilyen munkát a kezéből, vagy valami ilyesmi. Azt várja, hogy magyarázza a bizonyítványát. Meg akarja alázni. Nos, az első két példától eltérően ez egy hipotetikus karakter (bár a hétköznapi tapasztalataimra alapozva nem kellett túl sok kreativitás a megalkotásához), szóval tételezzük fel, hogy hősünk kollégája valójában nem csak a feszültséget akarja levezetni valakin! E feltételezés mellett könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy hősünk a saját - akár indokolatlan - szégyenérzetét vetíti ki a kollégára, s vele veszekedve talán majd fel is dolgozza azt.

Tükör a tükörben

Most jöttem rá, hogy már írtam a projekcióról, mégpedig a szerepjátékkal kapcsolatos bejegyzésben.

Még szerencse, hogy ott nem részleteztem ennyire, különben fölöslegesen koptatnám a billentyűket ennyi ideje... 

forrás: cognitivedissidents.files.
wordpress.com

Szóval, abban a bejegyzésben már leírtam, hogy nem csak hárításról van szó, hanem egy olyan észlelést torzító folyamatról, ami többé-kevésbé mindig működik. Ahogy írtam, ezen elmélet szerint működnek a projektív tesztek (pl. Rorschach, TAT). Miért? Az érzékszervekkel felfogott valóság valójában csak egy rakás inger, az elme az, ami értelmes, feldolgozható mintázattá formálja, feltölti jelentéssel. Ehhez a jelentéshez már meglévő információk, emlékek kellenek, legyen szó arról, hogy felismered, hogy az adott színt pirosnak nevezik, vagy arról, hogy ezt a színt arra használják, hogy heves érzéseket, agressziót, vészhelyzetet fejezzenek ki vele. És az egyszerűség kedvéért ezek még csak szemantikus emlékek, nyilván egy csomó személyes emléket aktiválnak az ingerek, legyenek ezek akár a tudatban leképződők, vagy tudatalattiak (most nem feltétlen elfojtásra gondolok: egy kondicionált reflex sem tudatos). Ezek az emlékek ugyanúgy információt adnak, mint a szemantikus emlékek, úgyhogy beszűrődnek az értelmezésbe is, így a folyamat végére összekeveredik az, amit látsz, és a sajátos látásmódod (személyiségműködés, eddigi tapasztalatok, vélekedések, sokminden tartozik ide). Magyarul objektív valóságot sohasem észlelsz, mert az információfeldolgozó rendszer eleve torzít. A Rorschachnál például csak tintapacákat érzékelsz, de véres belsősé...izé, vidáman táncoló manókat észlelsz. Sokat elárul valakiről az, hogy mit vetít bele a dolgokba.

Azért nem volna haszontalan reálisan látni a világot. Az önismeretnek - szerintem - pont az az egyik legfontosabb funkciója, hogy segítségével szét tudd választani a objektív és a szubjektív tényezőket, és - amennyire lehetséges - reálisan észleld a helyzetet.

Önismeret

Fiore dei Liberi:
Flos Duellatorum

Ennek örömére készültem egy kis játékkal. Két feladat van, szerintem eléggé hasonlóak, de kíváncsi vagyok az ezzel kapcsolatos véleményekre.

Az elsőt egy blogról lopom, amit egy cimborám ír, közös szenvedélyünk, a hosszúkardvívás témájában. Ehhez a feladathoz nem árt, ha valaki tisztában van e harcművészet alapjaival, de a lényeg ettől függetlenül is át fog jönni.

A bejegyzés itt érhető el, de a teljesség kedvéért bemásolom ide:

"Szituáció leírása. Verseny van. Az egyik vívó bal kezével elkapta, és a hóna alá szorította a másik vívó kardot tartó jobb kezét. A versenyszabályok megengedik a fizikai kontaktust és a birkózást is. 

Kérdés: Mit teszel ebben a helyzetben?"

Még nem lövöm le a poént. Következzen helyette az a kép, ami egészen hasonló elmélkedést váltott ki belőlem:

Ez eredetileg egy videó volt egyébként, csak azt már leszedték a netről. A videóban nekem az volt a legérdekesebb, hogy majdnem két percig jóformán semmi sem történt, minden szereplő mozdulatlanul elemezgette a taktikai helyzetet. Elemezd te is!

Te mit tennél ebben a helyzetben?

Nem egyszerű, igaz? A leggyakoribb válasz alighanem a "mit tudom én". Honnan tudná az ember, hogy a két vívó milyen lehetőségekkel élhet? Honnan tudja, hogy mire képes egy krokodil, egy falka vadkutya, vagy egy varacskos disznó?

Ez utóbbiban egyébként tudok segíteni, a krokó konkrétan erre képes:

A lényegi kérdés valójában nem az, hogy meg tudod-e oldani a szituációt (azt hiszem a Star Trek rajongók ezt szokták Kobayashinak emlegetni), hanem hogy melyik szereplővel azonosulsz. A kardívívós feladatra itt a magyarázat:

"A leírás nem határozza meg, hogy melyik versenyző szerepében vagy, te választasz a szorult helyzetben lévő és az előnyt magához ragadó között. Aki igazi versenyző típus, az az előnyben lévővel azonosul."

Maga a helyzet értelmezésébe tehát eleve belekeveredett a személyiséged. Érdekes, nem?

Valami ilyesmi lehet szerintem Krokó, Pumba és a Vadkutyák történeténél is. Tudományosan jól körülbástyázott magyarázatom nincs arról, hogy pontosan mit jelenthetnek a projekciók, azonosulások ennél a képnél, de elméletem azért akad.

• Pumba: krízis, szorongás, stressz, tanult tehetetlenség, elidegenedés, önalávető személyiség. Amikor Pumbával azonosultam, akkor én voltam a társadalom ártalmatlan polgára, aki csak a hétköznapi szükségleteit szerette volna kielégíteni, anélkül, hogy bárkinek keresztbe tenne. De ez a rohadt világ úgy működik, hogy mások úgy próbálják kielégíteni az ugyanilyen igényeiket, hogy közben nekem az rossz lesz. Állandóan hívogatnak, hogy vegyek meg tőlük valamit, átvernek, követelnek, kiszipolyoznak, kihasználnak, megbüntetnek, valósággal felzabálnak. Egy tapodtat sem tudok megtenni anélkül, hogy ne leselkedne rám valaki. Annyi bajom van, hogy képtelen vagyok dönteni (azaz a megküzdési kompetenciáimon túlmutat a kihívás).
• Krokó: itt nem tudok szakkifejezéseket sorolni, majd kutatok utánuk. Itt olyan személyiségről lehet szó, aki hosszú távon, türelmesen tárolja a sérelmeit, és egy döntő, váratlan pillanatban törleszt, inkább intrikával, mint nyílt konfrontációval. Jól rejtegeti az érzéseit. Nem valami aktív: nem űzi a céljait, hanem berendez magának egy életteret, ahol ő az úr. Ez a territórium lehetőleg legyen olyan helyen, hogy másoknak át kelljen menniük rajta: akkor megbírságolhatja őket, vagy csak van valami oka, hogy bánthassa őket. Vagy ha nem is akarja bántani őket, valahogy érintkezésbe akar velük kerülni, olyan érintkezésbe, ahol ő a domináns, és mivel ezeket az érintkezéseket az emberek szívesen elkerülik, muszáj rájuk telepedni valahogy. Ha a lehetőség felbukkan, akkor is óvatosan közelíti meg. Az ismert utat csak akkor hagyja el, ha kikapcsolódni akar. Amikor én voltam Krokó, akkor valami ellenőr helyébe képzeltem magam, vagy abba rigolyás vénemberébe, akin muszáj segítened, ő meg állandóan kötekedik.
• Vadkutyák: itt sincs szakkifejezésem. Mondjuk én vagyok itt a falkavezér: tudom, hogy mi a projekt célja, tudom, hogy milyen lehetséges veszélyek vannak. Kockázatfelmérést, terveket készítettem, felkutattam a tökéletes helyszínt, és hajlandó voltam odamenni, mobil vagyok. Összeszedtem a kellő számú embert a feladatra, biztosítottam mindent. Ismerem a konkurenciát, és tartok is tőle. Jól felkészülten várom a megfelelő pillanatot... Amikor a Vadkutyák helyébe képzeltem magam, menedzser-szerepben tetszelegtem.

Esetleg a három szereplő értelmezhető úgy, mint elkerülő stressz-megküzdési stratégiák (Pumba), érzelmi fókuszú megküzdési stratégiák (Krokó, a bosszúálló), és problémafókuszú stratégiák (Vadkutyák, a tervező/túlbiztosító).

Az elméletem önismereti szempontból igazából irreleváns az olvasó számára, nagyobb jelentősége van annak, hogy mit gondol, miért pont azt gondolta, amit gondolt (már ha belépett a játékba)?

Valami ilyesmiről szól a projektív tesztek előnye és hátránya is, legalábbis ahogy én látom. Egy "mennyire igazak Önre egy 1..5 skálán az alábbi állítások" kérdőívnél torzító tényező az illető önismerete (nem tudja, hogy mennyire igazak rá), illetve az egyéni kódjai (az 1 nála nem biztos, hogy ugyanannyi, mint nálam). Ezek után mennyire valid az eredmény?

A projektív tesztnél ezt megkerüljük, ott egyedül én, a kódoló torzítom az eredményt, mert hát én is projektálok, ugye.