Banánhéj 2: "Fecsegő"

Egy korábbi bejegyzésben elkezdtem boncolgatni azt a témát, hogy egyes helyzetek, kliensek bizonyos "üzemmódokat" provokálnak ki belőlem, vagy talán más szakemberekből is, ennek még nem sikerült a végére járni (beszélgetni kéne a saját dolgaimról is, ugye...). Ezek az üzemmódok igazából nem olyan jók, vannak benne csapdák, így az őket kiprovokáló viselkedés, interakció kedves egyszerűséggel a "banánhéj" nevet kapta.
Három ilyen üzemmódot neveztem meg: a múltkor bővebben kifejtett "okoskát", az ezúttal terítékre kerülő "fecsegőt", és a "tűzszerészt", amiről majd  majd később mesélek.

"Sokan jönnek majd hozzád tanulni, de főleg azt kell majd tanítanod, amit ők akarnak hallani. Csak kevesen lesznek, akik tőled akarnak tanulni, azt, amit te igazán tudsz."

Egy haverom idézte beszélgetés közben, majd megkérdezem, honnan

Sekélyesség

A "fecsegőről" nagyon nehéz írnom, olyannyira, hogy az eddig megírt gondolatmenet nagy részét ki is vágom innen, és áthelyezem egy másik bejegyzésbe. Megpróbálom kifejteni, hogy miért döntöttem így, akkor alighanem érthető lesz, hogy miért komplikált a téma.

Az első kivágott rész a beszélgetés céljával, kicsit mélyebben értelmezve a szakmai identitásommal kapcsolatos. Egyetemista koromban igencsak aggódtam amiatt, hogy a szakmám igazából a régi korok társalkodónőit pótolja, azaz valójában semmi lényeges nem történik, csak fecserészünk. A külön bejegyzést az teszi szükségessé, mert elkezdtem elmélkedni azon, hogy tulajdonképpen mi a "lényeges". Dióhéjban annyi, hogy lényeg az a szükséglet, ami arra készteti az embert, hogy felismerje, milyen úton jár, és irányítása alá vonja azt. Ez a cél motiválja a klienst, hogy egyáltalán fizessen egy beszélgetésért, ez a cél strukturálja a beszélgetéseket, és az azon kívüli elmélkedéseket.

Ez a struktúra az, ami nincs meg a "fecsegő" beszélgetésekben. Ha nincs struktúra, attól még van cél? És ha nincs cél, akkor van értelme a beszélgetésnek? Ha nincs értelme a beszélgetésnek, van értelme a hivatásomnak? Ha van értelme a hivatásomnak, de a helyzetnek nincs, akkor én vagyok tehetségtelen?

Ez a megfoghatatlanság, hiányérzet néha úgy jön le, hogy semmi sem történik itt, és ha a kételyek labirintusában rosszul veszek egy kanyart, akkor...nos, az szívás mindkettőnknek.

Mivel a hivatás az ember öndefiníciójának, identitásának nem elhanyagolható eleme, a gondolatmenet végére azt hiszem érthető, hogy azért nehéz a "fecsegőről" írni, mert elbizonytalanít, és az identitásomat bomlasztgatja a sekélyességével, strukturálatlanságával. Ez pedig elég kellemetlen érzés, még a szupervízión is aktívabb voltam, hogy valahogy zöld ágra vergődjek ezzel a frusztrációval.

Ez a frusztráció a másik oka annak, hogy kivágtam a bejegyzés tekintélyes részét. Mint tudjuk, a frusztráció agressziót szül, úgyhogy a leírt sorok csak úgy csepegtek a cinizmustól, a cinizmus viszont nem valami korrekt attitűd olyan emberek bemutatásánál, akik bizalommal fordulnak hozzád.

Fecsegő

"Most kell árts, vagy most kell érts

Most kell gyűlölj, vagy most kell félts

Figyelj rám, itt és most

Hogy el ne késs"

Pokolgép: Itt és most

Ahogy a múltkor, ezúttal is a kamaszokon keresztül vezetem le a dolgot. Vannak olyan srácok, akik ha tehetnék, minden nap jönnének hozzám, de nem az órákról vagy a napköziből akarnak lógni. Viszont az nem derül ki, hogy mit akarnak, mert a beszélgetés során valahogy sosem sikerül világosan kifejteni, hogy mi is az a nagy krízis, ami miatt ki kell szakadni az iskola monotóniájából. Valami krízis mindig akad...

Hogy néz ki a forgatókönyv a fecsegőkkel?

Először is, nekik ezért nem kell fizetni. Még utazni sem, helyben vagyok. Sőt, általában még benn se kell maradni suli után, hiszen rászokott a rendszer arra, hogy a problémáik azonnali reakciót igényelnek - inkább menjenek vele pszichológushoz, minthogy felkavart érzelmi állapotban zavarják az órát.

Ha tehát egy romantikus kapcsolat összeomlik a tízórai szünetben, akkor a szünet után már ki is tudják önteni a szívüket. Ez tök jó, csak innentől szükségtelen elsajátítani olyan pszichés kompetenciákat, mint hogy tűrjék a probléma miatti frusztrációt, és képesek legyenek késleltetni a feloldozás iránti igényt. Gondolat-szinten sem visz előrébb, hiszen nem dolgoznak rajta, nem is keresik az elakadásokat, nem fogalmaznak meg kérdéseket. A "miért alakult így, hol vagyok én ebben az egészben, és mit jelent számomra?" témákat tőlem akarják megkapni, mint a dolgozatkérdéseket a tanáraiktól. És a válaszok is csak amolyan tessék-lássék improvizációk, mint amiket ezekbe a dolgozatokba írnak le. Nincs haladás...

De miért nincs? Jó fiú vagyok, elvégzem a dolgom, hozom ezeket a kérdéseket, megvitatom a válaszokat, de mintha csak én akarnám kibogozni a problémát, ők időnként témát váltanak, kérdezni kezdenek... Ott bújik ki a szög a zsákból, hogy ők nem akarnak szakemberként tekinteni rám. Azt akarják, hogy legyek az apjuk, barátjuk, cinkosuk, bármi, csak nem valaki, aki tárgyilagosan látja a helyzetet, felismer összefüggéseket, és őket is ebbe az irányba tereli. Csak beszélnek a problémáról, de nem változtatni akarnak - csupán meg akarják tanulni elviselni azt.

Szemléltetésképp, rögtönzök egy kis párbeszédet:
P: Szervusz. Mi újság? (= Mi történt, mi a gond?)
F: Megvagyok, csak olyan furán érzem magam második óra óta. És te hogy vagy?
P: Jól vagyok, köszönöm. Történt valami második órán? (= Maradj a célon)
F: Nem tudom, igazából semmi. Mindegy. Kicsit fáradtnak látszol.
P: Lehet. Mostanában sok dolgom van. De azért ne aggódj, annyira azért nem vagyok fáradt, hogy ne tudjak figyelni! (= Nem zárkózom el azzal, hogy "ne rólam, hanem rólad beszéljünk", de emlékeztetem, hogy ő van a középpontban. Meg egy kicsit meg is akarom nyugtatni, hogy figyelek.)
F: Köszi, hogy szakítottál rám időt!
P: Szívesen. :-) (általában meg se próbálom visszafojtani a vigyorgást, hiszen egyrészt ez a dolgom, másrészt olyan szenvedve keresett meg, hogy nem is volt már választásom)
Beszéljünk arról, hogy furán érzed magad! Jó lenne tudni, mit érzel pontosan, és hogy miért.
F: Összevesztem anyával. (Mi köze ennek a második órához? Akkor jutott eszébe? Számít ez?)
P: Min vesztetek össze?
F: Ilyen kis hétköznapi hülyeség. Nem is fontos.
P: Valamiért mégiscsak foglalkoztat.
F: Ja, olyan igazságtalan... Te gyakran látogatod meg a szüleidet? Jóban vagy velük?
P: Hát, nekünk is megvannak a harcaink, ha erre gondolsz. Akkor is voltak, amikor annyi idős voltam, mint te. Ti most min harcoltok?
F: Szokásos, tudod... Láttam erről a múltkor egy filmet.
P: Miről?
F: Hát ezekről a harcokról.
P: Értem. És mi volt benne?
F: Már nem emlékszem rá pontosan... Jobban szeretem az izgalmasabb filmeket. Láttad a Bosszúállókat?

...blablabla....

Ez persze egy kicsit karikírozott bemutató, azért nem ez megy 45 percen keresztül. De ez a beszélgetés talán érzékelteti, hogy honnan származnak a "szórakozik ez velem?", "nyögd már ki", "mi értelme ennek" gondolatok.

Kik a fecsegők?

Sokmindenben hasonlítanak a többi klienshez. Érzéseket azért hoznak a helyzetbe, csak gondolatot, s ezzel struktúrát egy szemet sem. Viszont ha az emberek önállóan végig tudnák gondolni, hogy hol van a probléma gyökere, szükségtelen lenne pszichológust alkalmazni. Ebben nem különböznek tehát.

Az sem kiugró példa, hogy próbálnak ismerkedni. Teljesen életszerű, hogy valaki megpróbálja megismerni azt az embert, akivel megosztja a problémáit; és megpróbálja személyesebbé tenni a kapcsolatot.

Oké, akkor mondjuk, hogy "kapcsolatorientált", és pont azért van itt, hogy megtanuljon "problémafókuszú" lenni. Végülis ez egy életvezetési kompetencia, ha van értelme a pszichológiának, akkor pont az, hogy megtanítsa ezt az embereknek. Így aztán emberünk beszél össze-vissza, majd visszahallgatja egy rendezettebb formában a saját mondandóját, amikor a "ha jól értem..." kezdetű mondattal próbálok struktúrát teremteni. Igazából ezzel sem volna baj, az ember azért is van szakembernél, mert rendet akar rakni a gondolatai közt.

Egy ilyen kis béna hasonlattal élve, ők sem különböznek abban a többi embertől, hogy nem vesznek észre egy mákszemet, ami a fogukra ragadt. Abban különböznek, hogy nem akarják leszedni onnan azt a mákszemet, hanem abban reménykednek, hogy a beszélgetéstől szimplán csak leválik.

Mondjuk úgy, hogy ők csak a kapcsolaton akarnak dolgozni, mintha az egész helyzetnek nem lenne más célja, mint hogy mi jóban legyünk. És miközben mi éppen jóban vagyunk, hirtelen majd nekem villan be valami megoldás, és majd elmondom nekik, és akkor a homlokukra csapnak, hogy "óh, hát erre nem is gondoltam, ezt egyszerűen csak így kell csinálni" és minden rendbe jön!

Már megint kezdek cinikus lenni. Még mielőtt belépek ebbe a spirálba, leírom, hogy milyen elméleteim vannak velük kapcsolatban.

• Próbálják eldönteni, hogy most akkor benne vannak-e a Mátrixban, vagy nem. A Mátrix alatt az iskolát értem, a szabályaival, viszonyrendszereivel, stb. Például egy tanártól soha nem kérdezed meg, hogy milyen viszonyban van a szüleivel, mert a Mátrix szabályai szerint neked ahhoz semmi közöd, viszont ugyanez a szabályrendszer jóformán előírja, hogy te mesélj a magánügyeidről. Tehát ez a kapcsolatteremtősdi azt teszteli, hogy én is a tantestület része vagyok-e (meg a tegezés is, de az már nem olyan nagy szám). A dilemma ott van, hogy mit kezdjenek egy olyan helyzettel, amiben nem kell benne lenniük. Ha nincs ok az ellenállásra, akkor aktívnak kéne lenni. Most tényleg ciki a gondolkodás hiányát a "hülyék vagyunk" pajzs mögé rejteni...szóval hogy is kell gondolkodni? Kijönnek a Mátrixból hozzám, és ötletük sincs, hogy idekint nincsenek megírva a dolgok, nincs jó és rossz válasz, de ha van, akkor én sem tudom azt - úgyhogy tehetetlenül csak tátognak, mint a partra vetett hal (csak szavak is jönnek ki a szájukon).
• Kapcsolódni akarnak. A Mátrix ugye szabályozza, hogy kivel milyen viszonyban vannak, lehetnek. És itt már nem csak az iskola-Mátrixról van szó, hanem úgy általában a világról. A társadalom gyakorlatilag egy nagy színház, amiben vannak forgatókönyvek, normák, szerepek. Ezekkel a társas konstrukciókkal igazodunk el a világban, ezek szabályozzák a viselkedést, így a kapcsolatokat is. Egyes helyzetekben ezek az íratlan szabályok falakat emelnek az emberek közé, szerintem valami ilyesmire utal az Öröm óda szövege azzal a sorral, hogy "egyesíted szellemeddel mit zord erkölcs szétszakít". Egy kamasznak ez aztán tényleg nagy labirintus lehet, hiszen eddig egész életében csak szocializálták, azaz megismertették a normákkal, forgatókönyvekkel, szerepekkel. Ha volt eszük, akkor ezt nem személytelenül csinálták... Ebből a szempontból sajnos én rossz válaszokat írtam le ebbe a példabeszélgetésbe, ami gáz, mert valós helyzetekből mintáztam. Amikor ilyeneket mond, hogy "fáradtnak látszol", akkor lehet, hogy nem tereli a témát, lehet, hogy nem amiatt aggódik, hogy nem kapja meg az áhított figyelmet, hanem annyit akar hallani, hogy "kösz, hogy megkérdezted". Tehát szimmetrikussá akarja tenni a kapcsolatot. Ha én törődhetek vele, nem csak azért, mert a Mátrix szabályai (=a munkaköri leírásom) ezt írják elő, hanem mert tényleg kíváncsi vagyok - nos, akkor ő is velem. Mintha az egész beszélgetésben azt kérdezné, hogy "mi lenne, ha mi most csak két ember lennénk, akik megosztják az érzéseiket és gondolataikat?"
• Ennek van egy regresszívebb formája is, amikor az illető elkezd óvodás-üzemmódban működni, és várja a rég látott "jajj, hát mennyi mondanivalód van!" mosolyt. Egyszóval próbál cuki lenni. 
• Lehet, hogy az egésznek semmi köze a terápiás kapcsolathoz és a szociálpszichológiai fogalmakhoz. Lehet, hogy szimplán arról van szó, hogy valami elfojtás, hárítás miatt viselkedik így a kliens, mert az érzelmei és a gondolatai nem igazán tudnak kapcsolódni. A végtelen szövegelés afféle próba-szerencse problémamegoldó stratégia a belső tartalmak összekapcsolására. Ez afféle kétségbeesett kísérlete a kommunikációnak, mint amit a falcolós cikkben írtam.

Banánhéj

Úgy néz ki, hogy az egyetemen sikeresen beidomítottak arra, hogy a lelki problémák megoldásához mindig kell egy elmélet. Vagy alapból így működöm, és arra használtam az egyetemet, hogy segítsen jobb elméleteket gyártani... Ez a fajta gondolkodásmód a banánhéj egy része. Az egyetem is egy szocializációs környezet, pláne a magamfajtáknak, akik kvázi gyerekfejjel mennek oda. Tanulsz elméleteket, és ideges leszel, amikor a valóságban nem jól működnek (főleg, mert általában bejönnek, úgyhogy ha egyszer mégsem, akkor biztos te hibáztál...) Illetve van egy tágabb értelemben vett Mátrix is, a társadalmi elvárások, amelyeknek próbálok megfelelni, például azzal, hogy a munkámat igyekszem egy valamennyire strukturált, ellenőrizhető, célorientált folyamatként bemutatni. Ha ez sikerül, akkor nem valami kutyaütő vagyok, aki valami hókuszpókusszal próbál pénzt kicsalni a rendes emberekből... Azt hiszem, ez a kényszer él bennem, mindezt úgy, hogy világos előttem, hogy ezeket a folyamatokat igazából elég nehéz egzakt módon kezelni, főleg ha tényleg valami komoly dolog történik a munka során. Lényegében innen is származik az a frusztráció, hogy "mi értelme ennek?". No de, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a terapeutának nem dolga a kliens helyett dolgozni, hiszen a változás a kliens fejében történik, akkor miért ne a kliens dolga volna eldönteni, hogy van-e értelme a helyzetnek? Amúgy, miért a pszichológus aggódjon ezért, amikor a változásra igazából nem neki van szüksége.

Azt hiszem ez a fajta szorongás egyszerűen abból fakad, hogy még csak pár éve csinálom ezt, tehát még mindig kezdő vagyok egy kissé.

A kapcsolódással szembeni enyhe zárkózottság is írható erre a számlára. Hiba, ha egy pszichológus túl sok személyes dolgot oszt meg, mert eltereli a figyelmet - legalábbis így tanultuk. De a túl sok az nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem. Ennek az egyensúlyát kicsit nehéz belőni, főleg, ha még mindig gyakorlom a pszichológus szerepet - ez esetben persze, ha idegesít, hogy ők meg ki akarnak rángatni belőle.

Az elején azt írtam, hogy igazából az én üzemmódjaimról lesz szó. Nos, igen, én is "fecsegő" vagyok. Egyes érzések belőlem is nehezen jönnek elő direkt módon, ezt már megállapítottam önismereti csoporton (meg abból, hogy ezt az önelemzést nem nélkülöző bejegyzést két hónapig írtam). Mint már kifejtettem valahol, komoly dolgokkal kapcsolatban nekem sem mindig sikerül jól megfogalmazni a célokat, nehezen tartom mederben az asszociációimat is. Általában ez az intuitív gondolkodásmód sokat segít, de épp azért, mert a kliensem mindig hagy nyomokat, amin elindulhat az elmém, mint valami vadászkutya. Ha egy "fecsegő" klienssel hoz össze a sors, akkor úgymond nem fogok szagot, és "belelustulok" a fecsegésbe, magamban mondván, hogy "ha neked ennyi kell, akkor én se erőltetem meg magam". Gyakorlatilag átveszem a kliens működését.

És itt a kérdés: ez árt vagy segít? Minek erőltessem a témát, miért ne haladhatnánk az ő tempójában? Ha neki ennyi elég, akkor miért ne tudnám ezt elfogadni, miért fitymálom le? Viszont ha lankad az éberségem, akkor a megfelelő pillanatban tudok-e reagálni, ha tényleg haladni lehetne?

Ez a kérdés igazából költői. Olyan ez, mint az országúton vezetni. Hosszú ideig nem történik semmi, monoton az egész, és már csak reménykedsz, hogy előbb-utóbb találsz valami települést. Időnkét arra gondolsz, hogy eltévedtél. Viszont ha kiugrik eléd valami az útra, akkor utólag gondolkodni már nem valami nyertes pozíció...

Szakítószilárdság

Páran rendszeres olvasók itt, nekik biztosan feltűnt, hogy úgymond "akadozik a szolgáltatás" az elmúlt két hónapban. Ezúton kérnék elnézést azoktól, akiket érdekel az előző cikk folytatása; most már lassan visszatértek a hagyományos kerékvágásba, és ide is fogok írni.

Az igazi férfi megoldja egy fordulóval

Akik személyesen is ismernek, azok tudják, hogy az elmúlt fél évben gyakorlatban is újradefiniáltam magamnak a túlvállalás és túlterheltség fogalmait. Adódott pár új lehetőség, és ezzel új kötelesség is.

Nagyjából egy olyan képpel tudnám érzékeltetni a mögöttem lévő időszakot, hogy Kolumbusz felfedezi Amerikát, és egyszerre akarja onnan elhozni az összes aranyat. És ahogy a hajója sem alkalmas ilyen nagy volumenű akciókra, nekem se sikerült ezen elgondolás szerint végigcsinálni az évet. Mondjuk úgy, hogy a cél felé útba eső szigeteken fokozatosan kipakoltam egy-két kincset, amiről úgy éreztem könnyebb lesz nélkülözni. Ilyen kincs volt a bloggerkedés is, de most itt az idő, hogy visszajöjjek érte.

Pszichológusként - és olyan emberként, aki nem szereti magát ugyanazzal a dologgal többször is megszívatni - azért illik levonni a konzekvenciát. Milyen tulajdonságra utal ez? Egyrészt, mohóságra. Túl sok mindent megszerezni, megismerni, elmondani, figyelmen kívül hagyva a prioritásokat. Nem azt mondom, hogy semmilyen arányosságot nem sikerült tartani, mert végül a fő cél, a munka rovására nem ment semmi, de a tűréshatárig pakoltam a hajómat, és egész úton rohangálhattam betapasztani az anyag túlterhelése miatt hasadó lékeket. Mondhatnám, hogy időnként mindenki lehet mohó, de nekem azt hiszem maga a gondolkodásmódom ilyen mértéktelen - ezért is akarok túl sok dolgot egy bejegyzésbe suvasztani (ahogy az évadzáróban írtam, még így is sok a kivágott jelenet).

A mértéktelenség másik problémája a tervezés hiánya. Mostanában sokat elmélkedem erről, és tervezem, hogy ennek egy részét azért le is írom. Az önismereti kérdés nem az, hogy miért halmozza a feladatokat az ember, miért nem osztja be az idejét és tervez, hanem hogy mi a biznisz számára az ebből kialakuló káoszban?

Most, hogy itt a nyár, lényegében ezekkel a tanulságokkal küldtem nyaralni azokat a diákokat, akik megosztották velem a nyárral kapcsolatos reményeket. Ahogy az évadzáróban írtam: SMART célok! Jelen esetben ez mindössze annyit jelent, hogy olyan vágyakat űzzenek, amelyeket el tudnak érni a rendelkezésre álló erőforrásokkal és eszközökkel. Oh, és persze amelyek elérésére utólag szívesen gondolnak vissza (így már ki is lőttük a detoxot...). A boldogság kulcsa a tervezés.

Nem mintha az én kincsekkel elindult hajóm tök üresen futott volna a kikötőbe. Az út sikeres volt. Csak ha a kapitány még az induláskor tervezett volna, akkor nem lett volna olyan piszok nehéz megállni minden szigetnél, hogy kipakoljon pár ládát...

Hát, ezt kívánom a nyárra: legyetek okos kapitányok, vagy hogy egy népszerű figurát hozzak, mértéktartó hörcsögök, patkányok, motkányok, vagy fene tudja, miféle kis élőlény való ehhez allegóriához...

Banánhéj 1: "Okoska"

A pszichológiában az egyik legidegesítőbb dolog, hogy nem ragaszkodik túlzottan az egzakt helyzetekhez. Bármi más munkát végeztem eddig életemben, egy idő után kialakult a rutin, és mindig tudtam, hogy éppen mit és miért csinálok, és hogy jól megy-e. Ettől a monotóniától megóv a hivatásom, mivel állandóan azon kell gondolkodjak, hogy a megfelelő eszközt választom, időnként meg azon, hogy dolgozom-e egyáltalán; nem csúszom-e éppen el valami szakmai banánhéjon.

Arra gondoltam, hogy mesélek ezekről a kitérőkről egy kicsit, hátha más is találkozik vele valamilyen módon. Konkrétan három tipikus helyzetet szedtem össze, amiket "okoska", "fecsegő" és "tűzszerész" nevekkel címkéztem. Aztán eszembe jutott egy visszajelzés, miszerint egyes bejegyzések terjedelme akár egy cikksorozat elindítását is indokolná, mivel egy blog nem tipikusan az az ömlengős médium.

Megfogadván a jó tanácsot, ezt a három típust három külön bejegyzésben mutatom be, kezdem is az "okoskával".

"Sokan jönnek majd hozzád tanulni, de főleg azt kell majd tanítanod, amit ők akarnak hallani. Csak kevesen lesznek, akik tőled akarnak tanulni, azt, amit te igazán tudsz."

Egy haverom idézte beszélgetés közben, majd megkérdezem, honnan

Okoska

Nem ritka, hogy nem én vagyok az első pszichológus valaki életében. Van olyan, hogy két személy, vagy egy módszer és egy személy nem passzolnak, és a kliens csalódottan távozik. Például amikor egy serdülőkorú egyén egy idősebb, kliensközpontú módszerekkel dolgozó szakemberhez fordul, akkor lehet, hogy "nem lesz meg a kémia". 

A kliensközpontú terápia nagyon békés kis dolog ám, az a lényege, hogy azt mondhatsz, amit akarsz, a szakember ítélkezés nélkül elfogadja, és visszatükrözi neked. Magyarul hümmög, és időnként elmondja, hogy mit értett a monológodból. Aki még nem próbálkozott ezzel, annak alighanem az az első gondolata, hogy erre olcsón be lehet idomítani egy nagyon buta embert is, hiszen "csak hallgatni kell". Aki már próbálkozott vele, talán egyetért velem abban, hogy hallgatni a legnehezebb dolog a világon. Az ember annyit tanult, szeretné megmutatni, úgy érzi, hogy ő már összerakta a fejében a kirakóst, és különben is, valamivel le kell nyűgözni a klienst, látnia kell, hogy te igenis aktívan részt veszel a helyzetben.

Pedig erre valójában neked van szükséged, nem neki. Neki arra van szüksége, hogy amikor nagy nehezen megfogalmaz olyan dolgokat, amiket önmagának is nehezen vall be, mert azt hiszi, hogy visszataszító, elfogadhatatlan - akkor a terapeutája csak annyit mondjon, hogy "ühüm, folytassa, ez milyen érzés volt?" Mindezt nyugodtan, természetesen, az anticipált undor, ijedtség vagy zavar nélkül. Ez valami olyan felszabadító érzés lehet, mint amiről egyszer írtam a balul sikerült szexuális kísérletezgetések kapcsán (Dexter laboratóriuma, hehe...). Egyébként a mai napig nem vagyok arról meggyőződve, hogy szakmailag az olyan jól kitalált reakció, még akkor sem, hogy a srácok örülnek neki. Lehet, hogy nem azt kellett volna kommunikálnom, hogy "elfér ez a világban, mások is csinálnak marhaságokat", hanem azt, hogy "nekem így is oké vagy". Magyarán lehet, hogy nem kellett volna megmagyaráznom a világ működését, mint valami nagy, okos, maximum 10 évvel idősebb felnőttnek.

Csak hát a kliensnek erre van igénye, nekem meg szolgáltatni kell... Eh, ez leírva még ostobább! Szóval, a kliens, azaz a serdülő nem rendelkezik még valami kialakult énképpel, nagyon bizonytalan, és szüksége volna minél több, minél kidolgozottabb válaszra, értelmezésre, ami megszünteti a feszültséget. Hát a kliensközpontúaktól ezt nem kapják meg, mert ott nekik kell beszélni, ergo - kulissza következik - önállóan kell válaszokat, értelmezést kreálniuk. Ez hosszú és nehéz folyamat, amit nehéz végigcsinálni, főleg, amikor még azt sem tudod megmondani, hogy tulajdonképpen mi is a te problémád.

Tehát, hogy a "kémiánál" maradjunk, a serdülők azzal a pszichológussal lépnek reakcióba, aki megszünteti nekik ezt a feszültséget, valami értelmes mintázatot állít össze az elsőre inkoherens elbeszélésekből, és hozzákapcsolja a megfejtést a világ általános működéséhez. Megmondja nekik, hogy mi van velük, jól van-e ez így, és mit kell ilyenkor csinálni. Helyettük dolgozik, magyarul. Az ő fejlődési feladatuk ugyanis éppen az, hogy megismerjék önmagukat, identitást formáljanak, ami segít nekik kapcsolódni a környezethez (ld. A nap, amely sosem jön el és Te az orrodig sem látsz c. bejegyzések).

A banánhéj

A csapdahelyzet itt arról szól, hogy még ha könnyen is menne, akkor sem lehetnék a klasszikus "hümmögős" pszichológus, hiszen egy ilyentől már elment a kliens. Valamilyen kompromisszumra van szükség. Ez eddig nem csapda: a kompromisszum megtalálása az. A kliens ugyanis folyamatosan megerősít abban, hogy milyen jó, hogy veled "beszélgetni lehet", ami valójában azt jelenti, hogy csak úgy árasztod magadból azokat a gondolatokat, amiket igazából neki kéne árasztani, csak neki nem megy ez olyan könnyen. Mondja, hogy milyen jó, hogy valaki "elmagyarázza neki a dolgokat, most már úgy érzi, hogy tényleg kapott tőled valamit". Ezzel jól megcirógatja a nárcisztikus énedet, meg azt a vágyadat, hogy adj valamit az embereknek. Ember legyen a talpán, aki időben felismeri ezt a játszmát! Főleg azért, mert tényleg úgy tűnik, hogy jobb valami. Azt nem tudom, hogy hosszútávon mennyire lesz ez hatékony, és nem áll-e fent a veszély, hogy az én gondolataimmal tölti meg a saját fejét (ilyesmiről írtam nyáron a szokásos évzárásos balhék által ihletve, Merjünk kicsik lenni címmel).

Viszont, más szemszögből nézve, a hümmögést muszáj kiegészíteni, akármennyire türelmes és kreatív a kliens. A problémákon is lehet műveleteket végezni, mint a fogalmakon, viszont akárcsak a fogalmaknál, itt is meg kell tanulni ennek a módját. A fogalmakra van az iskola, a problémákra meg a pszichológus. Egy tanulási folyamathoz azért nem árt valamilyen értelmezési keret is olykor...

Felmerülhet a kérdés, hogy egy nem serdülőnek mi haszna lehet ezekből a példákból? Nos, az identitáskrízis időnként újra felbukkan, időnként a felnőttnek is könnyebb készen kapott gondolatokkal dolgozni saját konstruktumok helyett, és amúgy is, a határvonal a felnőtt és kamasz között néha tényleg csak hagyomány kérdése.

Te az orrodig sem látsz

Furcsa, de az első alkalom, amikor azt éreztem, hogy "baj van a hozzáállásommal", külföldön volt, konkrétan

Ezt a fényképet én lőttem, bizony!

Jerzy Popiełuszko sírjánál. Ti tudjátok, hogy ő ki volt? Nekem újdonság volt a sztori: népszerű prédikátor volt Lengyelországban, akiről a kommunista rendszer azt gondolta, hogy túl nagy a szája, ezért '84 októberében meggyilkoltatták. A dátum hatott rám a legjobban, hiszen nem is olyan távoli, már a személyes dolgaimmal is összemérhető. "Egy évvel a születésem előtt pár száz kilométerre innen az állam megölet valakit, mert a propagandával nem egyező gondolatai vannak? Abban a korban, amikor a világ már egy éve ismerte a Jedi visszatért, és a Metallica Ride the lightning című albumát kapkodták a polcokról? Akkor, amikor..." Semmi olyan nem jutott eszembe, ami úgymond hazai. Csak úgy pörögtek a fejemben az amerikai popkultúrával kapcsolatos asszociációk, de komolyan kellett kutatnom bármi iránt, ami abból a régióból, kultúrkörből származik, ahonnan elvileg én is.

Azt hiszem, önismereti szempontból lényeges pillanat volt ez. Olyasféle, amikor az ember szembesül azzal, hogy az egyénisége nem valami misztikus, megfoghatatlan mű, hanem folyamatosan ismétlődő, nagyon is irányítható interakciók eredménye, amiért előbb-utóbb muszáj felelősséget vállalni.

Identitás

"Jól van, de eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, vízvezetékhálózattól... mit tettek a rómaiak értünk?"

Reg a Brian élete c. filmből

Miért volt nekem fontos ez a kérdés? Miért éreztem cikinek, hogy az import szubkultúrák évszámai ugranak be először?

Már akkor is viszonylag sokat olvastam arról, hogyan definiálja magát az ember, szakszóval hogyan alakítja ki önmaga identitását (erről korábban írtam itt). A kutatók szerint lényegében két főbb folyamat formálja az identitást: az exploráció (amit senki se akart mondjuk felfedezésnek fordítani, úgyhogy maradok én is ennél) és az elköteleződés. Persze a teóriáktól függően ezeket tovább lehet bontani, sok érdekes vita van ezeknek a folyamatoknak a bonyolultságáról, de az összefoglaláshoz ennyi elég. A lényeg az, hogy az identitáskrízis elején az egyén próbál valahogy kapcsolódni a környezethez, a társadalomhoz, kultúrához. Próbálgatja, igyekszik kiismerni, válogat az értékrendek, megoldások között (exploráció), és amelyekkel azonosulni tud, azaz valósnak és használhatónak talál, azok mellett elköteleződik. Ez a folyamat lezajlik az összes lényeges kérdésnél: ideológiák, életstílus, vallás, politika, pályaválasztás, stb. Például az identitás része az a vélemény, hogy ha valakit az állam megölet a nézetei miatt, az nem oké. Mint arra rájöttem, én elsősorban nem a hazai felhozatalt exploráltam, illetve nem azt építettem bele az identitásomba. A kérdés már csak az, hogy képes leszek-e így alkalmazkodni a hazai körülményekhez?

Donald E. Super: Diadalív-modell

Hadd vezessem le ezt a kérdést az identitás egyik szeletével, a pályaválasztással foglalkozó teórián, a Diadalív-modellen keresztül! Ahogy a mellékelt ábrán látható, a diadalív bal oszlopa egyéni tényezőkből áll össze: adottak az örökletes tényezők, amelyre épülnek a képességek, szükségletek, értékek, stb. A jobb oszlop a környezeti tényezőkből áll, amelyeket meghatároz a földrajzi, történelmi kontextus, a társadalmi helyzet gazdasági, kulturális, munkaerő-piaci szempontból, makro- és mikro-szinten. A két oszlop kölcsönhatásban van egymással: az egyén befolyással van a társadalmi folyamatokra attól függően, hogy bevonódik vagy elidegenedik tőlük, elégedett-e velük; és persze a társadalom is formálja az egyént, hiszen a rendszereken keresztül megoldásokat kínál, szerepeket alakít ki, amelyeket az egyén felvehet, és amelyekhez alkalmazkodhat. Ha minden jól megy, akkor ebben az interakcióban az egyén egyensúlyt alakít ki a diadalív elemeiből áradó erők között, és akkor az építmény szépen, stabilan álldogál.

No de mi van akkor, ha a jobb oszlopba, a környezetbe sok import anyag kerül, mert olcsóbb(?), mint a hazai? Amikor olyan dolgokat explorálsz, amelyek nem is ebből a környezetből származnak, nem is passzolnak pontosan az építménybe? Hogy a pályaválasztásnál maradjunk, elmesélek egy példát a szakdolgozati kutatásomhoz kapcsolódó interjúkból. A srác elment jogásznak, mert nagyon menőnek tűnt a dolog - az amerikai filmekben. Az egyetemen jött rá, hogy neki nem kell majd szép beszédeket, okos érveléseket kitalálni, meggyőznie az esküdtszéket (azért azt tudta, hogy nálunk nincs is olyan), teljesen más ez a szerep itthon, mint amilyennel ő a filmek hatására azonosult, illetve a fenti terminológiának megfelelően, ami mellett elköteleződött.

Nem különb az én példám sem: a filmek, zenék, könyvek, emberek, akik inspiráltak, mind egy másik diadalív részei, máshoz kellett alkalmazkodniuk. Ha tehát tőlük tanultam meg élni, akkor az ő világuk problémáit tanultam meg megoldani, és nem az ittenieket; egy több ezer kilométerre lévő kultúra szemével látom a világot, és nem azéval, amelyikben élek. Így aztán könnyű irreális elvárásokat kialakítani, csalódni és elidegenedni (ld. És mégis mozog a Föld c. bejegyzés).

Nos, igen, tulajdonképpen tényleg a globalizáció miatt nyafogok. Pontosabban, nem azt tartom problémának, hogy a diadalívet több elemből lehet összelegózni. Azt sem, hogy a kultúrák tanulnak egymástól, vagy hogy kicsit könnyebb elérnem egy másik földrész kultúráját, mint a középkorban. Végülis ez az emberiség lényege, ez maga az evolúció.

Ahogy az '56 apropójából írt bejegyzésben kifejtettem, a kultúra egy evolúciósan kifejlődött használati utasítás az élethez, annak minden területéhez. Például ahhoz, hogy ki tudj fejezni annál bonyolultabb gondolatokat, mint hogy "éhes vagyok". Jómagam ezt asszociációk segítségével próbálom megoldani, úgyhogy mondhatjuk, hogy aktívan használom a kultúrát, legalábbis azt a részét, amit exploráltam, és ami mellett elköteleződtem. És itt jön a probléma: az enyémhez elvileg közelebbi kultúrkörhöz tartozó pap sírjánál egy távoli kultúra asszociációin keresztül tudtam csak megfogalmazni a megrendültségemet, illetve egy tavalyi életszakaszváltáshoz tartozó érzést csak idegen nyelven tudtam kifejezni hitelesen (End of line c. bejegyzés). Más a kultúra, amivel érintkezem, mint régen, hála az médiának, információs forradalomnak. Sőt, válogathatok a kultúrák között. Vajon tudattalanul egy másik kultúrát választottam? Miért? Evolúciósan adaptívabb, jobb eszköz a túléléshez? A lokális kultúra most már nem több, mint üres rítusok és idézetek összessége, egy rakás könyv, amit többé senki sem vesz le a polcról? Vagy van más magyarázat?

Nyomorultak

"De te az orrodig se látsz,
neked jó a McDonalds,
Neked elég ha koka a kóla,
te ugyanúgy tehetsz róla
Hogy átbasznak a reklámmal,
ezzel az amerika-lekvárral
Ezzel a műanyag élettel,
ahol annyi ember tévedt el"

Tankcsapda: Jönnek a férgek

Van. Az igénytelenség.

Így másodszor újraírva ezt a fejezetet, magam sem állíthatom biztosan, hogy tudom, mit értek ez alatt. Elsőre a "magas kultúrát" akartam szembeállítani a szubkultúrákkal, popkultúrával, arra alapozva a véleményem, hogy ez utóbbiakat lényegesen egyszerűbb fogyasztani. Újból átgondolva, ha az evolúciós nézőpontnál akarok maradni, akkor ez nem lehet probléma. Itt a hatékonyság a lényeg: az adott kulturális elem leírja-e a problémát, gondolatot, érzelmet, segíti-e a további munkát, tud-e ösztönözni arra, hogy műveleteket végezzek vele? Ha igen, leveszem a polcról, beteszem a lejátszási listába. Ha többé nem, akkor úgy jár, mint a gyerekkori játék, amit az ember sajnál kidobni, de mégiscsak annyi találkozása van vele, hogy időnként letörli róla a port.

Az információ korában a tudatlanság választás kérdése.
(a szerzőről megoszlanak a vélemények)

Nem is olyan rég egy egészen extrém példáját láttam ennek. Leültünk egy leendő diákunkkal szemben, kicsit beszélgetni. A műveltségi kérdéseknél halmozta a kudarcokat, nem tudott se globális (hol volt most téli olimpia), sem lokális (Himnusz, Szózat, Petőfi, stb) dolgokról mesélni. A mangáról meg az animéről tudott volna, de minket az meg nem érdekelt. Végül megkérdeztük tőle, hogy melyik a kedvenc verse? Erre nagy lelkesen felmondott egy pár soros idézetet, de sajnos a szerzőre nem emlékezett. Én viszont igen. Egy Junkies-számból volt, emlékszem, a haverok ezt vonyították 16 évesen, péntek esténként mámorosan a boros kólától. Tíz év alatt vers lett belőle, oly abszolút igazság, aminél már nem is fontos, hogy ki mondta először...

Azért ez égő, nem? De miért is? Az illetőnek egy fikarcnyival sem könnyíti meg az életét Himnusz ismerete, legfeljebb annyiban, hogy ez egy beugró a gimnáziumba, tehát célszerű megtanulni, még ha nem is jelentenek neki semmit a szavak, adatok csupán. Számára ez a régi játék, amit nem dobhat ki, le kell róla törölnie a port, de használni nem tudja semmire. Az animét meg a Junkies-idézetet meg tudja, érzi, hogy valahogy hozzájárulnak a személyisége formálásához, annak kifejezéséhez.

Ennek ellenére sem alakult ki bennem tisztelet iránta. Miféle személyiség az, akinek ennyi elég? Akinek még arra sincs igénye, hogy ismerje azt az embert, aki a számára sokat jelentő idézetet alkotta? Olyannak láttam, mint valami fogyatékost, aki képtelen a mozgásra, illetve a szellemi mozgásra, az explorációra. Azzal a különbséggel, hogy a fogyatékosságot senki sem választja, viszont az igényesség döntés kérdése. Vagy nem? Ha maradunk a fenti Diadalív-modellnél, akkor ez is a környezeti tényezők függvénye. Ez volna a hátrányos helyzet egy divatos szóval élve, de hétköznapilag elég annyi, hogy a szülei a tévét használták pótmamának. Ez se a gyerek döntése volt, pont úgy, mint ahogy egy mozgássérült sem dönt arról, hogy ő mozgássérült lesz.

Hát, fel lehet menteni. Engem is fel lehet menteni valamivel, amiért a Vasfüggönyön inneni tragédiához csak a Vasfüggönyön túli dolgokat tudtam kapcsolni. 

Csak az a baj, hogy itt ez a bizonyos igénytelenség, ami megakadályoz benne, hogy észrevegyük, hogy a kultúrát hígítják, néha olyannyira, hogy már nem is látja el a funkcióját. A funkció az lenne, hogy segítsen az élet kezelésében, de az változáshoz vezethet, azaz instabil fogyasztási szokásokhoz. A kultúrát nem csak formálni lehet, hanem gyártani is, olyanra, hogy elterelje a figyelmet az életről, és az egyes problémákból identitást faragjon. Hogy megakadályozza a változást, önálló gondolatot. Például ez a gyerek a gimiben várhatóan igen sikertelen lesz, önértékelési problémái lesznek. Találhatna olyan idézetet, ami erőt ad neki

kimászni ebből az állapotból. De sokan gyártanak neki olyat - talán még fizet is nekik -, ami eltereli az energiáit valami más irányba, ami megerősíti majd őt abban, hogy az egész gimi szemétség, a Himnuszt a hülye felnőttek miatt kell megtanulni, valahogy túl kell ezt élni, végig kell szenvedni. Ezek az idézetek, import építőkövek leválasztják a környezettől, amit így nem explorál, nem talál semmit, ami mellett elköteleződhet. Aztán majd az ukrán válságról csak annyi jut majd eszébe, hogy Miley Cyrus akkoriban hintázott rombológolyókon.Vagy hogy Popiełuszko kinyírásánál ment egy Metallica-szám, ami épp a halálbüntetésről szól...

Apropó

Legelőször tavaly március 15-én gondolkodtam el azon, hogy egy kicsit gáz lehet, hogy egy ír népzenei elemeket alkalmazó, angol nyelvű szám tudja a legjobban átadni mindazt, amit én a hazaszeretet szó alatt értelmezek. Aztán persze jött hozzá ez a varsói emlék is, ahogy próbáltam leltározni a diadalívem építőelemei között. Vajon beálltam ebbe a fogyasztói zombi-sorba, vagy éppen attól leszek önálló, hogy egy olyan számot kerestem az érzéshez, amit tényleg hallgatok, ami tényleg hozzám tartozik egy ritualizált ünnepség és az ürességig ismételt versei helyett?

Abból a szempontból is érdekesnek találtam a kérdést, hogy éppen március 15-höz kötődnek olyan kulturális mozgalmak, amelyek próbálják keverni a magas kultúrát a népköltészettel, azaz a korabeli popkultúrával. A történet szerint ők ezzel hozzájárultak a forradalomhoz, a pozitív változásokhoz, adaptívabbá tették a kultúrát. Kíváncsi vagyok, jelenleg merre tart ez a keveredés...

Minden kutya a mennybe jut

Ezt a bejegyzést arra a szezonra tervezgettem, amikor nincs kedvem valami komoly, drámai, moralizálgatós témához. Valamikor elelmélkedtem a kutya-ember barátságról az egyik kissráccal kapcsolatban, akivel foglalkozom, aztán gondoltam, biztos jó lesz valamire. A téma most aktuálissá vált, mivel az Alma Mater, az ELTE kutatói újdonság értékű kutatási eredményeket közöltek nemrégiben a kutyák kommunikációs, sőt, ha jól értem, empatikus képességeivel kapcsolatban.

Sajnos nem tanultam rendesen az állatterápiáról, de azért azt le tudom írni, hogy miért lehet ennek értelme.

Leválasztva

Azokban a történetekben, amelyek elgondolkodtattak az állatterápia hasznos mivoltáról, mind valamilyen kommunikációs nehézség van.

Adott egy lány, akinek valamilyen beszédproblémája van, és a suliban nem szólal meg, vagy csak nagy nehezen. Főleg igen-nem válaszok csikarhatók ki belőle, már ha az ember tényleg ki akar csikarni belőle valamit, mert láthatóan szorongást él meg az interakciók során. Ennek persze vannak negatív velejárói, például gyenge szókincs, kevés társas kapcsolat, érzelmi éretlenség, szóval le van maradva szegény mindennel, amihez kommunikáció kellene.  Nem csak a többi gyerek, de még én is kínosan éreztem magam mellette, mert úgy éreztem, hogy bántom, ha kérdezek valamit, vagy megszólítom. Mindenkinek volt valamilyen sajátos megoldása a közeledésre vagy a tehetetlenség leküzdésére ("savanyú a szőlő"), de nem mozdult a dolog semmilyen irányba. Egyszer beszélgettem az édesanyjával, és azon törtük a fejünket, hogy milyen terápia segíthetne ennek a lánynak annak érdekében, hogy ne izolálódjon. Kiderült, hogy ez a lány otthon teljesen másképp viselkedik: emberekkel ugyan ott is visszafogottan kommunikál, de az állataival hangosan, érthetően beszél, néha még veszekszik is velük. El se tudtam képzelni, de biztos úgy volt...

Ezzel a lánnyal olyan sokat nem dolgoztam, de egy másik állatbaráttal, egy fiúval igen, igazából miatta kezdett el érdekelni a téma. Ez a fiú autista, és ő sem beszél, a non-verbális jelei se valami következetesek. Ezt az autizmus-dolgot nem próbálnám meg definiálni, mivel viszonylag bonyolult téma, és az általam ismert autisták is eléggé különböznek egymástól (meg az autizmusról is csak alapszinten tanultam). Például ezzel a fiúval szemben a többség beszél, némelyik elég okosan. A kommunikáció terén vannak problémáik, nem nagyon értik a környezetükben lévő emberek jelzéseit (azokat, amelyekre nincs definíció, csak simán kitapasztalni szoktuk). A megfigyelésem szerint ennek köszönhetően egyes pszichés kompetenciáik gyakorlatilag gyermeki szinten maradnak, mivel a szociális ingerlés fejlesztené ezeket a kompetenciáinkat.

A kérdéses kisfiú tényleg gyermeki szinten maradt, még belőlem is képes kiváltani a gondozói ösztönöket. Sőt, a tagozatra járó többi gyerekből is, akik azért pusztítják egymást rendesen, de konkrétan azt a kissrácot aranyosnak találják, és "bárki piszkálná őt, kitaposnák a beleit". Tulajdonképpen a kissrác egyfajta házi kedvenc. Ez azért érdekes, mert neki is van egy házi kedvence, egy kiskutya, aki központi szerepet kapott a fiú világában. Gyakran lerajzolja, mutat róla képet, videót (egy ilyen kutyás videón hallottam eddig a legtöbbet beszélni), játékokban őt személyesíti meg. Ő a legjobb barátja, ez nem vitás. Elgondolkoztam rajta, hogy ez az azonosulás a kutyával valamilyen terápiás folyamat is lehet, mintha a fiú olyan akarna lenni másoknak, mint neki a kutya.

Ez a benyomásom igazából akkor erősödött meg, amikor láttam az interakcióit a többi autistával. A csoporttársaknak ugye problémáikból kifolyólag elég nehezen megy a kapcsolatfelvétel. Ez a kissrác az aranyosságával viszont kiprovokálja, hogy törődjenek vele. Egyszer volt egy nagyon ismerős jelenet: az egyik csoporttársa jól felhúzta magát, amire a fiú úgy reagált, hogy odament, és megölelte. Nagyjából úgy viselkedett, mint anno a kutyám, amikor látta, hogy valami dühít, és odajött, hogy simogassam meg, ami valószínűleg inkább nekem volt feszültségoldó, mint neki. Ahogy én is megnyugodtam a kutyámtól, ez a mérgelődő gyerek is megnyugodott hősünktől. Érdekes egyébként a kettejük viszonya: a mérgelődő srác elég intelligens, viszont egyedül úgy tud számára is értelmezhető reakciót kiváltani a környezetéből, ha dühíti őket (aminek a végén ő is dühös lesz). Kivéve ennél a kutyás fiúnál: ő egyfajta örömteli érdeklődést vált ki belőle, és jellemzően abból állnak a beszélgetéseik, hogy beszélni tanítja a kutyás fiút. Nagyjából úgy, mint amikor én próbáltam a kutyámat arra tanítani, hogyan kell pacsit adni.

Egy másik, idősebb autistából is érdekes reakciót vált ki ez a fiú. Kezdetben úgy véltem, hogy azért emlegeti mindenki a kutyáját, illetve azért azonosulnak vele a játékokban, mert így próbálnak kapcsolatot teremteni. Feltűnt azonban, hogy ez a kapcsolódási pont visszahat a többiekre: felszabadultabbak, barátságosabbak, az idősebb srác afféle gondozói szerepet is felvett, elkezdte "nevelni" a többieket. Tulajdonképpen a kutya afféle csapatépítő témává vált, ez lett a hívóingere a társas kompetenciáknak.

Velünk született

"Minden kutya a mennybe jut, mert nem olyanok, mint az emberek. A kutyák természetüknél fogva jók és hűségesek." 

Minden kutya a mennybe jut (ez valami rajzfilm volt)

Az ELTE kutatóinak eredményei és a megfigyeléseim alapján az a feltételezésem, hogy van egy velünk született empátia, ami nagyjából úgy működik, mint a kutyáknál. Tehát eredetileg barátságos élőlények vagyunk, akik próbálnak együttműködni a környezettel, próbálnak kedvesek és aranyosak lenni annak érdekében, hogy hozzájussanak a törődéshez és elkerüljék a bántást. A törődésben érzelmi igények is vannak, noha nem tudom, hogy kutyákkal megcsinálták-e a szőranya-drótanya kísérletet, de szerintem velük is működne. Szóval ha minden az ösztönöknek megfelelően működik, akkor az egyedben kialakul valamilyen ősbizalom a világ iránt (tulajdonképpen ez a múltkor leírt "nullhipotézis"), ami azért nagyban megkönnyíti a kötődést a fajtársakhoz és más élőlényekhez. Az egyed alighanem akkor válik agresszívvá, ha azt tanulja meg, hogy szükséges az agresszió az igényeinek kielégítése érdekében (no persze különbségek vannak abban, hogy ki mennyire hajlamos erre a tanulásra), lehet ez fiziológiás (pl. éhség) vagy pszichés (pl. biztonság) igény.

Később ez a beállítódás valamennyire módosul, alkalmazkodik a környezeti tényezőkhöz, a kifejezésmódjai finomabbak lesznek. Ez azért szükséges, mert az emberi kapcsolatok csöppet bonyolultabbak annál, mint hogy örökíthető képességekkel kezelni lehessen őket. Úgyhogy amit örökítünk, az a képesség, hogy megtanuljuk értelmezni a többiek jelzéseit, és ezáltal hatékonyan tudjuk kezelni a kapcsolatokat, alkalmazkodni tudunk.

Gondolom ez az, ami a kutyáknál másképp van, tehát ők maradnak alapszinten. Az autistáknál meg a kommunikációs problémák miatt nehéz ez a tanulási folyamat, úgymond nekik IQ-ból kell megoldaniuk ezt a feladatot. Alighanem a fent bemutatott lány és fiú azért tud jobban boldogulni az állataival, mert az állatok érzelmileg alapszinten vannak, és ezt az alapszintet ők is simán tudják hozni. Végülis ez bennünk is megvan: ahogy fent írtam, nekem a kutyám az egyik leghatékonyabb nyugtató volt, valószínűleg azért, mert az adott érzelmi állapotban eddig az alapszintig regrediáltam, ahol megint minden rendben volt. Ez a stresszoldás másoknál is bevált: egy barátom mesélte, hogy felvetették az ötletet, hogy stresszoldó funkcióval a cégnél legyen kisállat-simogató. Aztán elvetették, mert rájöttek, hogy "egy nap alatt menetet simogatnának az állatokba", révén a munkahelyen van stressz bőven... Az ő hétköznapi megfigyelésükre ráerősít egy neten talált bejegyzés, mely szerint fizikai tüneteket is enyhíti a kutyák jelenléte. Feltűnő, hogy mennyire tudják képviselni ezt az érzelmi egészséget az állatok; anno a Whiskys Rablót is úgy kapták el, hogy még visszament a kutyájáért, mielőtt megkísérelte volna elhagyni az országot.

Összességében arra tippelek, hogy a kutyás terápiák az alapvető érzelmi biztonságot segítenek újra megteremteni; ez a biztonságérzet pedig meghatározó minden egyéb fejlődési folyamatnál. Nekem konkrétan egy ilyen fejlődési folyamat jut eszembe, az erkölcsi fejlődésé.

Ez az emlékem pár éves, a főhőse az "idősebb autista srác", akiről fent írtam. A közösség ellenséges volt vele, piszkálták folyamatosan - illetve időnként csak ő hitte, hogy piszkálják, de ez mindegy. Egy napon megkérdezte: hogy van az, hogy egy normális embert állandóan bántanak? Az osztály kissé ki volt akadva azon, hogy ő normálisnak aposztrofálja magát, de átgondolva igaza volt: normális abban az értelemben, hogy nem akar ártani senkinek. A normális ember csak akkor akar ártani valakinek, ha a másik ember veszélyt jelent rá (végül ő is eljutott idáig). Ha ő nem jelent veszélyt senkire, akkor miért bántják? Hogy gondolhatják magukat így normálisnak? Naiv kérdés, de azért van valami alapvető igazsága. Alighanem a szocializáció során ezt az alapvető igazságot sikerül egy kissé eltorzítanunk, és már csak a kutyák - és a segítségre szoruló embertársaink - tudják megdönteni azt az énvédő attitűdöt, hogy "ez nem ilyen egyszerű".

Nullhipotézis

Ez most ünnephez kötött bejegyzés, olyan, mint a nőnapi meg a karácsonyi volt.

Azoknál az ünnepeknél is fejtegettem, hogy mi értelme van, miféle ellenállás van az emberben irántuk, most nem az ünnepről, inkább a tárgyáról, a szerelemről jegyzek le pár sort. Ja igen, ahogy a tévé szerint az emberek nagy százaléka, én se Valentinokat fogom most felköszönteni...!

Nullhipotézis

"Fekete országot álmodtam én,

ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete."

Babits Mihály: Fekete ország

A nullhipotézis egy statisztikai fogalom, ami minden statisztikai próbához jár. Azt jelenti, hogy van egy alapvető feltételezés, pl. két átlag egyenlő, amit a művelet aztán vagy igazol, vagy megdönt.

Ilyen nullhipotézisnek képzelem el az ember alapvető attitűdjeit, világképét is. Ide tartozik, hogy jellemzően félig teli vagy üres a pohár; az emberek jellemzően rendesek, csak van egy-két bunkó, vagy bunkók, csak van egy két rendes, stb. Ebből a nullhipotézisből vezeted le, hogyan érdemes hozzáállni a dolgokhoz, emberekhez. Aztán jön a próba, mondjuk rámosolyogsz a világra, és figyeled, hogy visszamosolyog-e.

Egyesek szerint ez a jelenség a böngészők piacán
is fennáll

A munkahelyi megfigyeléseim alapján a serdülőkorúak világában a nullhipotézis leginkább a Hobbes-i "ember embernek farkasa" paradigma, erről már írtam is tavaly (Nem vénnek való vidék). Az ő világukban vagy menő vagy, vagy csicska, vagy alfa, vagy omega hím. Küzdened kell a falkában betöltött rangodért, mert a nőstények és a hímek elég válogatósak ám, benned meg van valamilyen leküzdhetetlen ösztön, hogy szerezz magadnak (legalább) egyet. A küzdelemben vannak szövetségesek, vannak kihívók, és vannak falkán kívüliek, akiket zaklatva büntetlenül fitogtathatod az erődet, illetve menőnek és humorosnak mutathatod magad. Mert azért egy kicsit aggódsz, hogy valójában nem vagy olyan menő és humoros, valójában közelebb vagy az omegához, mint az alfához, úgyhogy akár barátod, akár ellenséged valaki, időnként piszkálod, aláásod az önbizalmát egy kicsit, mert ha ő is másodrangúnak érzi magát, akkor vele talán már nem kell megküzdened a rangért és a remélhetőleg azzal járó nőstényekért.

Durva metafora, igaz?

De ti hogyan írnátok le egy olyan közösséget, ahol a szerelem csak valami üres kifejezés, ami végre feljogosít a szexuális aktivitásra?

Ez a nullhipotézis nem egy választott attitűd, inkább afféle tapasztalat, éretlenség, védekezés, hárítás, csalódottság, érzelmi leválás; fajtája válogatja. Van egy kedves emlékem arról, ahogy megdől a hipotézis.

Adott egy illető, aki furán érzi magát. Mostanában nem tudja olyan jól alázgatni az osztálytársakat, nem tud visszaszólni, könnyebben sértődik meg. Nem is érti, hogy mi a fenének kell nap mint nap sértéseket vágni egymás fejéhez, miért nem lehet békén hagyni a másikat, vagy észrevenni benne az értékeket, bocsánatot kérni, ha megbántottuk, ilyenek. Miért kell neki egész nap arra figyelnie, hogy mikor csinál olyat, amiért a többiek kicikizhetik? Persze érti ő, hogy ez így megy, csak valahogy belefáradt... Az új párjával például nem kell ennyire menőnek lennie, ő elfogadja úgy, ahogy van. De ez se normális, hát őt senki sem tudta sokáig elviselni! Meg ő se tudott elviselni senkit, több tér kellett neki, egy idő után idegesítő volt a másik, most meg minden percet vele töltene. Valami gáz van. Biztos valami hormon-izé.

"- Szerintem szerelmes vagy.

- Ne már!

- De, ez a véleményem.

- ...Akkor most mi lesz?

- Nem tudom. Szerintem olyan ez neked, mint belépni valami párhuzamos univerzumba, ahol az emberek nem bántják, hanem támogatják egymást, megértik a másik motivációit és érzéseit, és nem kell tőlük félned. Érdemes ezt megfigyelned, mert a világnak van egy ilyen üzemmódja is.

- Ez elég fura.

- Megértem. Eléggé más, mint amit itt műveltek. És gondolom ijesztő is, mert ha be akarsz lépni ebbe a világba, akkor úgymond le kell adnod a fegyvereidet a bejáratnál."

Hát...kockázat nélkül nincs
győzelem!

Miért új az illetőnek ez az egész? Az rendben van, hogy a családja szereti őt, de hát a családok már csak ilyenek. Igazából egy család nem szokta eldönteni, hogy szeret-e téged. A barátok, szerelmek viszont igen. Ők megismernek és megszeretnek, azért/annak ellenére, amilyen vagy. Nekik volt választásuk. Ez az illető azt tapasztalta eddig, hogy a szeretetet senki sem választja, túl sebezhetővé teszi az embert. Most viszont úgy néz ki, hogy mégsem a család volt az utolsó hely, ahol szeretik őt...

All you need is love

Szerintem azért nem véletlen, hogy a hippik állandóan be voltak tépve. Józanul nehéz azt gondolni, hogy minden megoldódik a szerelemtől vagy szeretettől. Tény, hogy ennek az illetőnek megdőlt a borús nullhipotézise, de valószínű, hogy egyszer megdől a rózsaszín is. Mindkettő tapasztalatot beépíti majd a következő nullhipotézisbe, egy olyanba, ami egy kicsit kifinomultabb lesz.

Ez a nullhipotézis tulajdonképpen az identitása, az énképe. A hipotézist eredetileg arra a kérdésre fogalmazták meg, hogy "milyen a világ?", de közvetlenül következik belőle a "hol van az én helyem ebben a világban?", azaz "ki is vagyok én?". Számos tapasztalat fogja majd még alakítani a hipotézist, és az is lehet, hogy úgy jár majd el, mint néhány tudós: kicsit cicomázza az adatokat, csak hogy igazolja a hipotézist (irreális optimizmus vagy cinizmus).

Egy dologra azért rímel ez a Beatles-dal: eddig a legtöbb személyiségfejlődéssel foglalkozó olvasmányom, szakmai és személyes tapasztalatom is megerősítette, hogy a szerelem kulcsfontosságú az egészséges világkép és identitás kialakulásában. Ebből a szempontból pártolom a Valentin-napot, nem árt, ha időnként az ember teszteli a nullhipotézist.

Egyensúly

Ebben a bejegyzésben arról próbálok értekezni, hogy milyen módon viszonyulhatunk elesett, bénázó, eltévelyedett, megakadt embertársainkhoz. Nem a szerénység miatt írom, hogy "próbálok", hanem mert szokás szerint nehezemre esik izolálni a mondanivalómat az összes többi gondolattól, amelyek hozzá kapcsolódnak.

Talán a legegyszerűbb az lesz, ha ott kezdem, ahol az elmélkedés elindult. Egy baráti társasággal arról beszélgettünk, hogy valakit közénk tartozónak gondoltunk, de aztán minden erőlködés ellenére úgy alakult, hogy ő nem akart közénk tartozni. Pedig - állapították meg közülünk többen - az illetőnek szüksége volna egy elfogadó, támogató közegre. No de hol ennek a támogatásnak a határa? Meddig mondhatod, hogy küzdesz valakiért, aki nem ismeri fel a saját érdekeit (vagy nem képes küzdeni), és mikortól kell beismerned, hogy valójában csak a saját akaratod, értékrended akartad ráerőltetni?

Ez persze a kérdésnek csak ez egyik fele. Te meddig tolerálod, hogy valaki szívja az energiáid, türelmedet, figyelmedet, erőforrásaidat? Meddig vagy képes elviselni, hol az a pont, amikor már sérülsz?

Ezek csak a beszélgetésben felmerült alapkérdések, amiket csak egy kicsit kell tovább fejtegetni, és máris eltévedtünk a kapcsolati dinamikák labirintusában. Látjátok, ezért írtam, hogy "próbálom".

Közeleg a tél

Van egy haverom, aki egy időben mindig mindenhonnan elkésett. Mi persze elnéztük neki, beépítettük a dolgot a programjainkba, sokszor egy órával korábbi időpontot adtunk meg neki, hátha akkor nagyjából időre odaér. A csel sajnos ritkán jött be. Történt egyszer, hogy kicsit messzebbre mentünk bulizni, úgyhogy igénybe vettük a tömegközlekedés nívós szolgáltatásait. Figyelmeztettük a haveromat, hogy a vonat (pontosabban busz) tényleg olyan, amilyennek Demjén Rózsi megénekelte, azaz "nem vár". A találkozón ettől függetlenül csak ő nem jelent meg. Tanakodtunk, hogy mi legyen, végül felszálltunk a járműre, mivel a következő csak órák múlva indult. Felszállás után felhívtam a srácot. "Most már tényleg csak öt perc! Futok!" - lihegte a telefonba. "Igazán ne erőltesd meg magad!" - feleltem ridegen - "A busz nem vár rád. Ezt már lekésted, öregem." A srác tehát pórul járt, mi elmentünk bulizni, aztán pár sör után eluralkodott rajtunk az érzelgősség, és vállaltunk pár kilométer sétát a hidegben, hogy begyűjtsük az illetőt.

Megtehettük volna, hogy nem megyünk el a busszal? Meg, legfeljebb mi is késünk. Nem is az itt a kérdés, hogy mennyire volt fontos ez a buli, hanem az, hogy meddig játszhatja el velünk ez a srác a "még öt perc" játékot következmény nélkül. Ebben a kérdésben nem számít, hogy külső tényezők hátráltatták (kicsit a periférián lakott), vagy belsők, azaz link volt. Úgy voltunk vele, asszem én még kiselőadást is tartottam belőle, hogy addig jár korsó a kútra, amíg el nem törik, és az Univerzum Törvénye az, hogy előbb-utóbb el kell törnie. "Maga pedagógiából ver" - oktatta Az ötödik pecsétben az öreg nyilas a kezdő nyilast. Hát, mi is pedagógiából hagytuk hátra a srácot.

Megérne egyébként egy-két misét, hogy miért iskoláztattuk a gyereket ezen a passzív-agresszív módon. Amennyire visszaemlékszem, volt ebben valami farkasfalka életérzés, ami arról szólt, hogy ez egy kemény világ, ahol az ember nem követhet el csak úgy hibákat, mert nem lesz ám védőháló, mindennek van következménye, és az ember végtére is magára számíthat, és ha te vagy a leggyengébb láncszem, akkor pórul jársz, blablabla... Sokmindenből táplálkozhat ez a világkép, a család érzelmi elhanyagolásából, a felnőtté válással együtt járó szorongásból, a macsós idealizált énképből, háborús filmekből, a túl sok heavy metalból, a tanulmányi kudarcokból, satöbbi, satöbbi, akár egy személyiségzavarig is eljuthatunk.

Viszont ideje volna rátérni arra, hogy honnan a bejegyzés címe. Talán felismertétek az általunk kreált Univerzum Törvényében, hogy ez valójában Apa Törvénye. Amikor valamelyik szemináriumon elkezdtünk ítélkezni az eset fölött, és kijelentettük, hogy nem szabadna ezt tennie, ez erkölcstelen, és meglátja, addig fennmarad a probléma, amíg nem hagy fel ezzel; a tanárunk mosolyogva azt mondta: "olyan ödipálisan beszéltek". Ezzel ugye a freudi Ödipusz-komplexusra célzott, amikor az eredeti elmélet szerint a gyerek beleszeret anyuba, de hamarosan rájön, hogy itt apa az alfa-hím, úgyhogy jó lesz, ha úgy viselkedik, ahogy ő. Én jobban szeretem ezt a teóriát egy költői képnek, mint valóban lejátszódó folyamatnak értelmezni, de a témánk szerint ez amúgy is csak a rendcsinálásról szól. Pontosabban arról, hogy a gyerek azonosul az apával, és eltanulja, hogyan kell rendet csinálni. Érdekes módon elég sokszor előkerül az agresszió is a rendcsinálás témájánál.

A családterápiás irodalom szerint ez a rendcsinálás, kvázi kiképzés a centrifugális erő a családban, és hagyományosan az apák szokták képviselni. A centrifugális erő az, ami kifelé tereli a rendszerből a testet (valami ilyesmit tanultunk fizikából, a családterapeuták legalábbis biztosan), ami ebben a metaforában azt jelenti, hogy az apa kompenzálja az anya védő (rosszabb esetben túlvédő) gondoskodását, és felkészíti a gyereket a külvilág, társadalom kihívásaira. Ő az, aki elvárja tőled az önállóságot, hogy nőj fel, oldd meg a problémákat, és ehhez önmagadban találd meg az erőt; a világ nem tartozik neked semmivel. Ő az, aki való világ törvényeit képviselve meghúzza a határokat, és szembesít a következményekkel, ha átlépted őket. Legalábbis elméletben így van, gyakorlatban ez nyilván nem ilyen fekete-fehér.

Rájöttem, hogy pszichológusként kifejezetten ezeket a centrifugális erőket képviselem, azaz a terápiának az a célja, hogy a kliens elhagyja azt, és képes legyen önállóan küzdeni a problémával, amivel felkeresett. Kicsit nehéz is megfogni az olyan szituációkat, amikor valaki csak panaszkodni akar, változtatni nem (ezek se menthetetlenek, csak hozzám nem passzol annyira). Nem elsődleges célom, hogy enyhítsem a bánatát, szorongását, azaz az érzelmeivel dolgozzak; inkább az a cél, hogy segítsek neki megküzdeni azzal a problémával, ami miatt bánatos vagy szorongó. Így átgondolva a munkám olyasmi lehet, mint a Karate kölyök filmek: van egy probléma, amit nem tudsz megoldani, elmész valakihez, aki segít megtalálni önmagadban az erőt és képességet, hogy ezt a problémát önállóan kezeld. Aztán már csak haverkodni mész vissza, már nem kell segítség. Ha egyszer újra szükség van rá, akkor úgyis tudod, hol találod meg azt, aki segített neked...

Elmesélek egy konkrét történetet, hogy érzékeltessem a centrifugális és centripetális erők közti különbséget. Adott egy fiú, aki áthágta az egyik fontos szabályt a suliban. Nem egészen egyértelműek a bizonyítékok, de nincs értelme tagadni, úgyhogy inkább önmaga megy el vallomást tenni az igazgatónak, mielőtt a tanár mondja el a dolgot. Az igazgató után én vagyok a következő állomás. Elmondja, hogy ő igazából nem volt annyira benne a dologban, csak úgy látszott, de tudja, hogy a tanárral fölösleges ellenkeznie, úgyhogy inkább nem sumákolt, kvázi vállalta a büntetést. De hát ez az intő mi ahhoz képest, amit az anyjától kap majd...(igen, az apák manapság inkább önmagukat centrifugálják ki a családból)? És akkor jön a sokatmondó kiskutya-tekintet, jelezvén, hogy reakciót vár. Olyan reakciót, ami valahogy kivezeti ebből az érzelmi nyomásból, belső konfliktusból. Két rész viaskodik benne: az egyik az, hogy miért ne úszhatná meg konok tagadással (mint ahogy egy másik bejegyzés hőse próbálta), mint más diákok olykor, miért pont neki kell ilyenkor elvinni a balhét? A másik rész meg az, hogy így vagy úgy, de csak áthágta azt a szabályt, ha megúszásra játszik, ő se jobb azoknál az osztálytársaknál, akik nem éppen nagy jellemre utaló technikákkal elhárítják az igazgatói intő veszélyét.

A centripetális, azaz megtartó, gondoskodó erő itt az lenne, hogy "jól van, a fiú láthatólag magától is megtanulta a leckét, fölösleges megbüntetni, amúgy sem volt igazán benne a dologban, majd én közbenjárok érte". A centripetális erő megóvná őt attól, amitől fél, azaz az anyja haragjától. A centrifugális erő, azaz a "kilöklek a rideg valóságba, aztán meglátjuk, hogy elég jó vagy-e ahhoz, hogy megbirkózz vele" viszont nem óvja meg ettől a vésztől, hanem felkészíti rá, hogy megküzdjön vele. A centrifugális erő szembesíti azzal, hogy mindennek ára van: a szabályok áthágásának és a becsületnek is. És persze mindennek van haszna is: a sumákolásnak az, hogy nem lesz otthon balhé, a becsületnek pedig a tényekkel megerősített jog, hogy emelt fővel járjon azok között is, akik nem a márkás sapkákat tartják a legtiszteletreméltóbb dolognak egy emberben.

Igazából nem tőlem, hanem az apjától kellene azt hallania, hogy "büszke lehetsz magadra, amiért vállaltad a felelősséget, jól jegyezd meg ezt a napot, mert ma a nehezebb, de helyes utat választottad, büszke vagyok rád", stb. De hát az elvált apák ma már nem rendcsinálással vívják ki sarjaik tiszteletét, hanem azzal, hogy tudnak még egy hamburgert venni...

Senkit sem hagyunk hátra

Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy a bevezetőben említett beszélgetésben én a "mindenkinek joga van fejjel menni a falnak, főleg, ha csak abból tanul" elvet képviseltem. Volt azonban egy barátom, aki azt mondta: "a jó pásztor az utolsó elveszett bárányt is megkeresi". Vagy valami ilyesmit, a Bibliából idézett, én meg ehhez ideológiailag nem vagyok elég képzett. Amikor ilyet hallok, hogy "senkit sem hagyunk az út szélén", "megkeressük az utolsó bárányt is", "senkit sem hagyunk hátra", cinikusan elhúzom a számat, mert nem hiszem, hogy valódi nemesség van e nemes szólamok mögött. Inkább hitegetik az embert az elveszett Édennel a szolgálatért cserébe. Ez az elveszett Éden a centripetális erő, az Anya, aki vigyáz rád. Mégis, ennél a barátomnál nem éreztem cinizmust, mivel ő már bizonyította, hogy nem a levegőbe beszél.

Történt ugyanis, hogy egyszer együtt mentünk egy képzésre. Ez a képzés közös hobbinkhoz kapcsolódik, szóval pénz nem forgott kockán, de azért komolyan kellett venni, oda kellett érnünk vidékre valamikor reggel 8-9 óra köröl. Megbeszéltünk egy hajnali időpontot, talán fél hatot a Boráros térre, hogy onnan visz minket kocsival. Nekem sok munkám volt, valami gond volt a vekkerrel, meg minden, de lényeg a lényeg, háromnegyed hatkor csörög a telefon, és ez a barátom kedvesen érdeklődött, hogy ugyan merre vagyok? "Otthon, nem ébresztett a vekker. Induljatok el nélkülem!" - áldoztam fel magam bánatosan. "Egy fenét; mennyi idő alatt érsz ide?" - kérdezte. Így történt, hogy a srácok még vagy háromnegyed órán át üldögéltek a kocsiban, rám várva. Eléggé szégyelltem magam, különösen abban a tudatban, hogy én tényleg elindultam volna a helyükben. És azt is tudom, hogy milyen mérges lettem volna, ha a vezető döntése miatt kell vesztegelni, és elkésni a képzésről. 

Én természetesen meakulpáztam rendesen, amit ők elég lazán vettek. Egyáltalán nem nehezteltek rám. Más jellemek, ez tény. Azt hiszem, ezt lehetne centripetális erőnek nevezni, ami bent tart a közösségben. Itt nem csak a fizikai megtartásra gondolok, azaz arra, hogy megvártak és elvittek a képzésre, hanem az érzelmire is, azaz a szívességért cserébe nem kellett szégyenkeznem, és felmondanom, hogy mennyire nem oké ezt eljátszani másokkal. Úgymond átvállalták helyettem a számlát.

Máshol is találni ilyet, például a fenti történetben mi is elsétáltunk a haveromért, csak a mi áldozatkészségünk nem volt olyan színtiszta, és kellett hozzá pár sör is. Most, hogy félév végi lezárások vannak, egyes tanárokon lehet megfigyelni, hogy még mindig adnak esélyeket azoknak a tanulóknak, akikről a többiek már jogosan lemondtak. A megfigyeléseim szerint ezek közül a reménytelen esetek közül néhányból tényleg lesz valami, kirángatja őket a centripetális erő abból a lelki disznóólból, ahonnan indultak.

Yin-yang

Összefoglalva a gondolatmenetet, a centrifugális erő az, ami erőt ad az önálló helytálláshoz, a centripetális pedig az, ami időt ad, hogy erőt gyűjts hozzá, addig átvállalja helyetted a kihívásokat, elvisel téged, áldozatot hoz.

A családterápia apa és anya szerepekre osztotta a centrifugális és centripetális erőket, de érezhetően ez egy sematizált elgondolás. A barátom, aki végül kivitt a képzésre, és bizonygatta, hogy mindenkit meg kell menteni, egyébként nem épp egy feminin karakter, s mellesleg családapa. Ezeket az erőket értelmesebb lenne a tranzakcióanalízis értelmezési keretében elhelyezni. Ebben az iskolában vannak ún. én-állapotok, amelyeket röviden "üzemmódokként" aposztrofálnék. Három fő állapot van: gyermeki, felnőtti, szülői. A szülői a domináns helyzet, pl. az a pozíció, amikor jogod van eldönteni, hogy valakinek milyen napja lesz. A szülői én-állapotnak két típusa van: az irányító és a gondoskodó. Azt hiszem, az irányító lehet a centrifugális, a gondoskodó pedig a centripetális erővel felruházott állapot.

Ebben az a lényeg, hogy ezek az erők nem csak a személyközi helyzetben értelmezhetők, hanem a személyiségen belül is. Mindkettő megvan az emberben, csak az arányosság a kérdés. Ha egyensúlyban vannak, akkor javára válsz a környezetednek, nem fognak kihasználni, és valószínűleg önmagadat is könnyebb lesz jobb emberré formálni (önkritika és önelfogadás, ugye).

Más szemszögből, de erről a külső és belső egyensúlyról írtam a Versusban is egyénként.