Önlélekrajz

Az elmúlt években nem egy önéletrajz megszületésénél bábáskodtam, legutóbb az Állásbörze adta az apropót, hogy arról konzultáljak, ki hogyan készíti a CV-jét. 

Nyilván, ennek van egy csomó technikai része: érdemes tudni, mit kell beírni egyáltalán, milyen formátumok vannak, mit üzennek a típushibák az olvasó számára.

És van egy kicsit bensőségesebb, pszichológiai oldala is, ami nem tudom, mennyire befolyásolja végül az álláskeresést, de ha tippelnem kellene, valami hatása azért van.

Ez pedig az a viszonyrendszer, amit a pályázó feltételez a leendő munkáltatóról. Ennél a pontnál szoktam átváltani a tranzakcióanalízis én-állapotaihoz, mivel azok jobb magyarázókeretet adnak.

Az ilyen beszélgetések nullhipotézise az, hogy akár CV-t írsz, akár a LinkedInt szerkesztgeted, te éppen kapcsolatfelvételre készülsz.

Ennek sok formája van, de mivel érdekelt vagy a kapcsolat létrejöttében, törekszel jó benyomást kelteni, így azt a formát választani, ami ebben a legjobban segíthet.

Na de melyik forma az, ami jó benyomást kelt? Milyen az a forma?

Ez attól függ, hogy kiben kell jó benyomást kelteni. Másféle CV nyűgöz le egy olyan embert, akinek össze kell egy órán belül hasonlítani százat, meg egy olyat, aki a tíz fős Bosszúálló csapat legújabb szuperhősét keresi.

Ezen a ponton elkezdhetsz lázas kutakodásba, hogy akkor milyen cég ez, ahova be akarod adni az önéletrajzod; mik itt az értékek - modern, konzervatív, családias, ipari, profitorientált...?

De talán ez a kutatómunka sem előzi meg a kivetítést. Milyennek képzeled őket? Hogyan gondolnak rád Ők, a munkáltatók? Te hogyan gondolsz rájuk?

Ennek az elmélkedésnek egy pontján jön a felismerés, hogy a TA én-állapotai jobban leírják ezt a virtuális kapcsolatot, mint tonnaszámra fogyasztott karrieres oldalak tippjei.

Én-állapotok röviden

Berne iskolája szerint a személyiségfejlődés folyamán rögzülnek olyan pszichés folyamatok, amelyek funkció, viselkedés, gondolkodásmód szerint jól elkülöníthetőek egymástól, és ezek kvázi üzemmódjai a személyiségnek. Három fő állapotot írt le:

• Gyermeki: szükségletek vannak a fókuszban, valamint az a kiszolgáltatottság-élmény, hogy mindig van valami nagyobb nálad az életben. Kezdetben ezek a szüleid, később a társadalom, még később a halál. Ennek relációjában működsz, amikor Gyermekiben vagy: lehetsz alkalmazkodó, lázadó és szabad.
• Felnőtt: ahogy a homloklebenyed létezése szép lassan értelmet nyer, rájössz, hogy annyira azért mégsem vagy kiszolgáltatott. A világ rendszere, működése javarészt kiismerhető törvényszerűségeken, forgatókönyveken alapul - tehát ha racionálisan odafigyelsz akár a belső, akár a külső folyamatokra, akkor meg tudod oldani a problémáidat.
• Szülői: sajnos a világ mégsem annyira kiszámítható. Vannak szabályok, amelyek szimplán megegyezés kérdései, és ezek adják annak a keretét, hogy mi helyes vagy helytelen. Sokan igyekeznek is neked ezeket megtanítani, a sok adaptív korlát mellett nem elhanyagolható mennyiségű gátoltságot és frusztrációt is átadva, illetve a képességet, hogy őket utánozva megerősítsd vagy lerombold mások önértékelését. 

Akármit csinálsz az életben, mindig e három én-állapot egyikében vagy.

Akkor is, amikor kommunikálsz valakivel.

Mivel ez a másik valaki is a három közül valamelyik én-állapotban lesz, de nem biztos, hogy abban, mint te, számos lehetőség van rá, hogy az én-állapotaitok között különböző tranzakciók jöjjenek létre: 

Ezen az ábrán a tranzakcióknak két fő típusa van: kiegészítő és keresztezett. Amikor a vonalak - akár vízszintesen, akár átlósan - párhuzamosak, akkor a két én-állapot kiegészíti egymást. Vagy ugyanabban az én-állapotban van a két fél, vagy olyan eltérőkben, amelyek egymás párjai. Ez utóbbi a Gyermeki-Szülői kapcsolatot jelentik.

A keresztezett tranzakciók minket most nem érdekelnek: ilyenkor az én-állapotok nem passzolnak, így vagy megszakad a kommunikáció, vagy valakinek én-állapotot kell váltania.

Olyan mélyen nem mentem bele a témába, hogy az összes kiegészítő/szimmetrikus tranzakcióhoz találjak példát a CV-írás világából, de a három kedvencemet szívesen megmutatom.

Ha szeretnél még kapcsolódó TA-s bejegyzéseket:

• Búcsú a fegyverektől: ez az emberek közötti rejtett vagy kommunikált "szerződésről", együttműködési keretekről szól, amit lehet mindegyik én-állapotban kötni, csak különböző pszichológiai céllal.
• Lázadás: ez leginkább a Gyermeki én-állapot lázadó és alkalmazkodó oldalával foglalkozik egy kamasz srác és egy vívóbaleset kapcsán.
• Egyensúly: ez a Szülői kontrolláló és gondoskodó oldalát bontja ki, csak más fogalmi keretben (a végén kötjük csak az én-állapotokhoz).

Légyszi vegyél fel

Talán azoknál a leggyakoribb ez a történet, akik épp belépni próbálnak a munkaerőpiacra. Valahol egy felnőtté válási feladat is ez, így az önéletrajz elkészítése magába is sűríti az összes olyan beavatási hiedelmet, ami kering az emberben.

A "légyszi vegyél fel" CV-k Gyermeki én-állapotban íródnak, és egy absztrakt Szülői én-állapotnak szólnak - az ábrán ezt a 7=>3 vonal jelöli. Ez a Szülő elbírálja a jelölt személyét: elég jó-e a tudása, elég jók voltak-e a karrierépítési törekvései, megfelelő ruhában és frizurával ment el megfelelő fotót készíttetni magáról?

A CV-írás közben megélt szorongás hasonlatos a gyermekként érzett elutasítás miatti szorongáshoz. Ha nem írnak vissza a pályázatra, vagy továbbkattintanak a LinkedIn profilról, abban - a pályázó szerint - egyértelműen az az üzenet, hogy "nem vagy elég jó". És ahogy a Gyermeki általában gondolkodni szokott, ennek a "nem vagy elég jó" üzenetnek nincsenek limitációi: nem csak arról van szó, hogy nincs elég tapasztalata a pozícióhoz, hanem általánosságban és megváltoztathatatlanul érdemtelen a jelölt arra, hogy belépjen a munka alapú társadalomba.

Ezeknél az önéletrajzoknál azt szoktam látni, hogy van bennük valami szigorú, minimalista konformizmus. Olyan embernek készültek, aki tudja, hogy milyen profi CV és egy profi jelentkező, és mély megvetéssel mutat majd rá az összes gyenge pontra ebben a dokumentumban.

Ennek az a folyománya, hogy a jelölt eltávolít minden róla, mint személyről szóló információt az önéletrajzból, mert bizonytalan, hogy az mennyire profi, mennyire vált ki szimpátiát, mennyire lehet kritika célpontja?

Lényegében csak annyi marad meg róla a papíron, hogy igen, tényleg járt iskolába, és hogy milyen elérhetőségeken keresztül lehet behívni interjúra.

A másik feltűnő dolog, hogy ezek a CV-k tényleg az utolsó szögig próbálnak megfelelni minden technikai javaslatnak, amit a tanácsadók mondanak.

Úgy tűnik a bizonyítási vágy (=túlalkalmazkodás) már a pályázat legelső lépéséből is süt: "légyszi vegyél fel, minden szabályt be fogok tartani, minden követelménynek 100%-ig meg fogok felelni, nem egyénieskedem, beállok a sorba, csak adj egy esélyt!"

Akarsz-e játszani?

Asszem leginkább az én milleniál generációmnak köszönheti a világ, hogy ma már nem egyértelmű, hogy egy irodába vagy egy játszóházba léptél be az első napodon az új munkahelyen.

Mert hogy most már buli a munka, családias, modern és inkluzív és fiatalos a légkör, rugalmas a munkaidő, trendi a főnök, meg minden, csak légyszi gyere ide dolgozni, ne a takarítót kelljen átképzeni adatelemzővé!

Vannak munkahelyek, amelyek próbálnak úgy kinézni, mintha ők is csak egy egyetemi projekt vagy öntevékeny kör lennének, ami lelkes emberekből áll, akik tök jó dolgokat csinálnak együtt, és mellesleg valami pénzmozgás is van a végén. Természetesen versenyképes.

Ezekre a helyekre a világ nyerteseit várják, akiket nem tört meg az élet, és passzírozott bele holmi öntőformába, és nem félnek őszinték lenni, stb. Így hierarchiára sincs szükség igazából, esetleg néha agilisan megszavaznak egy projektfelelőst, de ő se nagyon fogja piszkálni a többieket, mert itt mindenki szereti, amit csinál.

Lényegében ez egy önkéntes munka, csak fizetnek érte.

Leginkább a kreatív CV-ket olvasva szokott kialakulni bennem az az érzés, hogy az illető úgy gondolja, a munkáltató igazából játszópajtást keres magának.

Félreértés ne essék, nekem is tetszenek a szokatlan, eredeti formátumok általában, de amikor a csapat művészetterapeutája mondja, hogy ez már azért egy kicsit túl van tolva, akkor én is validnak érzem azt az álláspontot, hogy ez az önéletrajz ugyanúgy Gyermekiben íródott, mint a "légyszi vegyél fel", csak nem Szülőit szólít meg.

Hanem egy másik Gyermekit. (9 => 9)

Az információk rendezése jobban hasonlít egy társasjátékra, mint egy adatlapra. A jelöltről szóló kép valami szabadidős tevékenység közben készült, ahol sportruházatot visel és valami különlegesen izgalmas dolgot csinál, a nagy dinamizmusban kivillantva az összes egyediséget szimbolizáló nonfiguratív tetoválását is. A dokumentumon alig van kihasználatlan hely, sok színes és játékos ábra mutatja, hogy milyen kreatív ember készítette, aki még sose nyomtatott ki semmit (fun fact: a mi HR-esünk az interjúkra nyomtatott CV-vel szokott jönni. Nem szokott örülni, amikor egy tonna festék ment pocsékba, mert az alacsony kontraszt miatt olvashatatlan az egész.)

Kicsit olyanok ezek a CV-k, mintha nem is az illető szakmai felkészültségét akarnák sugározni, hanem valami összetartozás érzést, hogy "én is adom ezt az életstílust, én is hiszek ebben az ügyben, én is élem a work hard - play hard érzést, engem se vágott méretre a világ; ahogy titeket sem, úgyhogy velem lesz teljes a csapat!"

Szabadúszó

Amikor még Szülő-Felnőtt kontaminációból néztem a neten ezeket a szabadúszó kollégákat, cinikusan gyártottam a definíciókat, hogy "a szabadúszó a szebb kifejezés a munkanélküliségre", vagy hogy "nem tudok megmaradni egy munkahelyen se", és a többi.

Valakinél ez tényleg csak cinizmus volt: a "szabadúszó" igazából egy attitűd, nem egy státusz. Én is gondolhatok magamra szabadúszóként, annak ellenére, hogy 2016 óta ugyanaz a főállásom (nagyjából). Ez fejben dől el: annyi a lényeg, hogy nem munkáltatóként, hanem ügyfélként kell gondoljak a BME-re (mondjuk nem árt, ha ő is így gondol magára, különben lesznek félreértések).

Vannak CV-k, amik valahogy ezt a gondolkodásmódot tükrözik. A pályázónak van egy szolgáltatása, aminek van egy piaci értéke. A munkáltató pedig igénybe veheti ezt a szolgáltatást, ameddig akarja, és ameddig mindkét fél számára kielégítő szerződést tudnak kötni és fenntartani.

Ez egy Felnőttből Felnőttbe küldött üzenet (az ábrán 5 => 5).

Itt a kommunikáció abból a feltételezésből indul ki, hogy a másik fél ismeri a saját érdekeit, és fel van rá készülve, hogy ezeket képviselje, illetve a hogy a tárgyalópartnere is képviselni fogja a sajátjait.

A pályázónak nem szükséges túlalkalmazkodnia, alárendelődnie a vélt vagy valós elvárásoknak; nem szükséges meggyőznie a munkáltatót a várható életre szóló barátságról és bajtársiasságról. Magabiztos, hogy mindketten képesek lesznek az együttműködésre, mivel a termék (=szaktudás), amit elad, megér annyit, hogy érdemes legyen együtt dolgozni.

Leginkább akkor lehet sejteni, hogy ebben az attitűdben készült egy CV, ha az illető írt még párat, amiket máshova ad be. Apró különbségeken lehet érezni; mindig azok a dolgok vannak kihangsúlyozva, amelyek az adott munkáltató szempontjából a legfontosabbak. Például egy tudományos jellegű állásnál leírja, hogy mi volt a szakdolgozat témája, egy másiknál nem. Egy precizitást igénylő munkahelynél megemlíti, hogy a modellező klub lelkes tagja, egy másiknál nem. Egy nagyon globalista multihoz beadott CV-be nem rak fényképet, egy másikba igen.

Mindig felkészül az adott cégből, lemodellezi a fontosabb teendőket, értékeket, és aszerint ír pályázatot.

Mintha csak Szun Cétól tanult volna ("ha ismered magad és az ellenfeled, száz csatában sem kell félned")!

Disclaimer

Igazából ezt a három megfigyelésemet szerettem volna csak megosztani.

Ami a mondanivalóm volt, hogy a munkáról való gondolkodásmódod aktiválni fog egy én-állapotot benned, és különböző én-állatokban különböző módon oldod meg ugyanazt a feladatot; például a CV írást.

Amit nem akarok mondani, hogy az ezekben az én-állapotokban írt CV-k mind így néznek ki, vagy csak így néznek ki; illetve hogy a fent írt stílusoknak nincs adaptív formája. Illetve az is egy túlzó állítás lenne, hogy egy CV küllemét kizárólag az én-állapot formálná, hiszen általában vannak konkrét formai követelmények.

Úgyhogy légyszi ne tekintsd se gúnyolódásnak, se szentírásnak!