Helytartó

Ezt a bejegyzést egy minap olvasott történelmi forrás ihlette, amiben igen lesújtóan fogalmaztak Magyarországról. A hangvétele nagyon emlékeztetett azokra az önvádakra, amelyekkel az emberek kínozzák magukat, akár az általam olvasott könyvekben, akár az általam vezetett konzultációs folyamatokban.

Vajon védhető olykor ennek a belső kritikusnak az álláspontja?

Baj lenne, hogy az embernek van önkritikája? Vagy ennél többről van szó?

Hol és miért tanulunk meg így gondolkodni magunkról? 

Milyen kapcsolat lehet az, amiből ez a narratíva származik?

És mit lehet kezdeni vele, ha esetleg mégsem akarunk együtt élni vele?

Yoda, a humanisztikus terapeuta

A pszichológusi karrier egy szakaszában szinte elkerülhetetlen, hogy az ember valamilyen módszerspecifikus képzésre járjon. Ott aztán különböző intervenciós eljárásokat, technikákat tanul, amelyek gyakorlása hatékonyabbá teszi a munkáját, és nem kisebb mértékben növeli a szakmai önbizalmát.

No de tényleg a technikáktól működik a pszichológia?

Nem. Legalábbis erre jutottam, ahogy többek között a saját önismeretemen is rágódtam. Út közben érintettem egy kollégám munkamódszerét, vívó taktikákat, de a válasz leginkább lényeges részét ezúttal is Yoda mester adta meg.

Destiny is all - 2025 összefoglalója

A 2025-ös év összefoglalója részben a tavalyi bejegyzések felelevenítéséről szól, de van benne új tartalom is: mi teremti meg az ember számára a koherencia-érzetet? Milyen emberképben hisz igazán, és a pszichológia mely ága harmonizál legjobban ezzel a képpel? Mennyire kell szorosan illeszkednie a kliens, terapeuta, módszer és társadalom világképének? 

A tavalyi évben felfedezett kedvenc-sorozat, Az utolsó királyság példáján keresztül elmélkedtem azon, hogy mennyire megkerülhetetlen egy önismereti folyamatban, hogy az élet működéséről gondolkodjunk, függetlenül a módszertől.