Hivatás

Ma, a költészet napján gondolkodtam rajta, hogy van-e valamilyen vers, amin keresztül küldhetek valami jó kis üzenetet. Nem találtam igazán frappánsat, de egy régebbi, ars poetica jellegű viszont eszembe jutott.

Jópofa az emberi agy. Elfelejted a nagy verseket, amelyek mondani akarnak neked valamit, mert javarészt tananyagként, nem tanításként találkozol velük. Még a címükre sem emlékszel tíz év múlva. Aztán kiderül, hogy az emlék ott szunnyad valahol a memóriában, és csak vár rá, hogy valami aktiválja, valami helyzet, amit az elfeledett vers segít megérteni.

Az én mai versem akkor kezdett motoszkálni az agyamban, amikor egy lány járt hozzám, aki orvosként tevékenykedett. A magyar egészségügy azoknak sem egyszerű, akik használni próbálnák, de a működtetők azok, akikkel nem szívesen cserélnék.

Partraszállás Ninivénél (valószínűleg nem ez az eredeti címe...)

Na nem mintha az én munkám olyan könnyű lenne. Fenyeget a kiégés (Véreb c. bejegyzés), kudarcok  és hibák (A kijózanító pofon, Banánhéj 1 - 2- 3, stb...), hétköznapi szívózások (Kegyelemdöfés, Versus). Elég hamar rájössz, hogy nem erre készültél, de azért rádolgozol a segítő attitűdre, hogy ne idegenedj el, és hasznosnak érezd magad (És mégis mozog a Föld). Erre meg páran jól visszaélnek ezzel, és azt várják, hogy mindig ezt a szerepet játszd (A láthatatlan ember). Nekem ráadásul nincs is igazából olyan hajlamom, hogy minden kóbor kiscicát megmentsek (Egyensúly), úgyhogy vagy csodálattal bámulom azokat, akik az "utolsó bárányt is megkeresik", vagy cinikusan nézem ennek a folyamatnak a kevésbé önzetlen változatait (Mein kampf).

Egy szupervízión megtudtam, hogy nem csak az én koponyámon belül keringenek ilyen dolgok. Nem igazán tudtam ezt jól megfogalmazni, de szerencsére térben és időben kinyúlva találhatunk olyan embereket, akik nálunk jobban el tudják mondani a választ ezekre a kétségekre.

Így jött Babits Mihály Jónás könyve című műve (teljes változat a linkre kattintva).

Jónás könyve

Első rész

Monda az Ur Jónásnak: "Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák."
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze.
Kerülvén azért Jáfó kikötőbe
hajóra szállott, mely elvinné őtet
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!

Az Ur azonban szerzett nagy szelet
és elbocsátá a tenger felett
s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor
ingó és hulló kék hullámfalakból,
mintha egy uj Ninive kelne-hullna,
kelne s percenként összedőlne ujra.
Forgott a hajó, kettétört az árboc,
deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz.

(...)

S így lőn hogy a kormányos belebotlott,
a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
"Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
istenedhez, talán ő megkegyelmez!
Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
Mely város vall polgárának, büdös?
S e fene vízen át velünk mivégre jössz?"

S ő monda néki: "Zsidó vagyok én
s az Egek Istenétől futok én.
Mi közöm nékem a világ bünéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.
Hagyjatok itt megbujni a fenéken!
Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.
De ha kitesztek még valahol élve,
tegyetek egy magányos erdőszélre,
hol makkon tengjek és keserű meggyen
békében, s az Isten is elfeledjen!"

(...)

Jónás azonban jajgatott s nyögött
és meglóbálták a tenger fölött.
"Vigyázz - hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!"
S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,
mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.

(...) 

Második rész

Az Ur pediglen készitett vala
Jónásnak egy hatalmas cethalat
s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,
halat s vizet vederszám nyelve mellé
minek sodrán fejjel előre, hosszant
Jónás simán s egészben úgy lecsusszant
gyomrába hogy fején egy árva haj
nem görbült, s ájultából csakhamar
fél-ébren pislogott ocsúdva, kába
szemmel a lágy, vizes, halszagú éjszakába.

(...)

Éber figyelmem erős lett a hitben:

akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gőgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb előtte orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelőlem,
habár e halban sós hús lett belőlem!"

(...)

Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap

és akkor az Ur parancsolt a halnak,
ki Jónást a szárazra kivetette,
vért, zsírt, epét okádva körülötte.

Harmadik rész

(...)

S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
melynek három nap volt járó vidéke,
három nap taposhatta azt akárki
s kanyargós utcáiból nem talált ki.

Menvén hát Jónás, első nap kiére
egy sátrakkal telt, csillagforma térre
s az árusok közt, akik vad szakállát
és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
ahol helyet vőn, kórusban nevették,
kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:
"Halld az Egek Urának Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra mához!"

Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
kimarjult arcán verítéke csorgott,
de az árusok csak tovább nevettek,
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek,
s Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.

(...)

 Jónást meg egy cifra oszlop

tetejébe tették, hogy szónokoljon
és jövendölje végét a világnak.

És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.

(...)

S azontul, harmincnyolcból visszamenve,

a napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Urhoz: "Halld, Hatalmas!
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állitották,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre."

S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.

Negyedik rész

Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szívben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.
S gondolta: "Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, míg láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más",
így gondolá az Ur, csak ezt nem tudta Jónás,

s azért felette megharaguvék,
és monda: "Mikor ide kijövék,
s azóta napról-napra s egyre többen
jöttek a városból kérdezni tőlem,
kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva,
hány nap van hátra még? S én számról-számra
közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!
Hazudtam én, és hazudott a naptár.
És hazudott az Isten! Ezt akartad?
Bünbánók jószándékát megzavartad.
Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!
Azért vágytam hajón Tarsisba futni...
Mert te vagy aki fordít rosszat jóra,
minden gonosznak elváltoztatója.
De már az én lelkem vedd vissza tőlem,
mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem."

Tudnivaló pedig itt hogy kimenve
a városból Jónás, ül vala szembe,
a város ellenébe, napkeletnek,
árnyékban, mert egy nagylevelü töknek
indái ott fölfutva egy kiszáradt,
hőségtől sujtott fára, olyan árnyat
tartottak, ernyőt eltikkadt fejére,
hogy azalól leshetett Ninivére
fátylában a nagy fények fonta ködnek.
S örüle Jónás módfelett a töknek.

Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett
a nagy Uristen egy kicsinyke férget,
mely a töknek tövét megrágta volna
és tette hogy indája lekonyulna,
levele megpörögve kunkorodna
s az egész tök elaszva szomorodna.

Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt:
nem tartott többet sem árnyat, sem ernyőt.

S akkor az Isten szerze meleget
s napkeleti szárasztó szeleket
s lőn hogy a nap hévsége megsütötte
Jónás fejét, és megcsapván, felette
bágyadttá szédítette, ugyhogy immár
úgy érzé, minden körülötte himbál,
mintha megint a hajón volna; gyomra
kavargott, és gyötrőn égette szomja
s ezt nyögte csak: "Lelkem vedd vissza, kérlek,
mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek."

S monda az Ur Jónásnak: "Lásd, valóban
méltán busúlsz s vádolsz-e haragodban
a széleslombu, kövér tök miatt,
hogy hűs árnya fejedről elapadt?"
S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:
"Méltán haragszom azért, mígcsak élek!"

És monda akkor az Isten: "Te szánod
a tököt amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
lombja alatt csak lustán elhevertél.

És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázak folytán épült vala fel?
melynek tornyai vetekedve kelnek?
mely mint egy győztes harci tábor terjed
a sivatagban, és utcái mint
képeskönyv amit a történet irt,
nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének
ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?
A várost amely mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek fényénél, s nem birt meg vele
a sivatagnak annyi vad szele?
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
ő sem tudta, és ki választja széllyel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?

Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
az én szájamban ugyanazt jelenti."

Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.
A nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyü város mint zihálva roppant
eleven állat, nyúlt el a homokban.

Kreatív pályaválasztás

A mai nap éppen megfelelő arra, hogy egy pályaválasztási sztorit meséljek.

Adott egy ifjú pszichológushallgató, aki nagyon szeretné minél hamarabb pénzzé tenni a kreativitását. Ez a kreativitás azonban valahogy nem tud kibontakozni, hősünk nem tudja, mihez kezdhetne, úgyhogy elmegy egy másik, csak kicsivel kevésbé ifjú, de már végzett kollégájához, hogy valami teszttel felszínre hozzák a benne rejlő világhódító tehetséget.

Nem egyszerű a helyzet, a szokványos életpálya unalmas, a kliensnek valami egyedi kell, valami, amihez rögtön hozzákezdhet, mondjuk rögtön egy jó start-up cég, az úgyis menő fogalom mostanában.

No de hol van az a piaci rés, amit ki lehet tölteni egy már majdnem befejezett pszichológia BA diplomával?

Sehol.

De ha csak a papírt, elvégzett kurzusokat nézzük, akkor Átlagisztán logikája szerint gondolkodunk, ide pedig Extremisztán kell (ld. előző bejegyzés). Találjuk hát meg az egyediséget ebben a fiatal egyéniségben!

Az egyik kiváló eszköz erre az MBTI kérdőív, amit széles körben alkalmaznak, ha a személyiség megismeréséről van szó. Én is szeretem, az egyik vívós projektemben is alkalmazom, ami a heraldika és önkifejezés kapcsolatával foglalkozik.

A kérdőívről ebben a videóban mesél egy szakember:

Ezen a címen pedig ki lehet tölteni egy netes változatot: http://lelektanitipusok.net/tesztek. A későbbiek megértése szempontjából előnyös egy kicsit megismerkedni a teszttel, a típusokkal, amelyekkel dolgozik.

Nos, a teszt kiválasztása jól sikerül, az ifjú kolléga valósággal beleszeret az elméletbe. Elolvassa a neten felfedezhető anyagokat, hétről hétre osztja meg az elképzeléseit, és érzi már, hogy ebből fog valami nagyot alkotni. Sajnos már sokan érezték ezt, úgyhogy a piaci rések száma elkedvetlenítően alacsony.

Nos, akkor kicsit távolodjunk a szakmától, és vonjunk be más életszerepekből is tapasztalatokat! Szerencsére mindig kéznél van Donald Super Szivárvány-modellje, mely 9 főbb életszerepet nevez meg, és a legtöbb ilyen töprengésnél kiváló kiindulópont.

Itt egy kép a modellről:

De nem találunk semmit. Gyerek-szerepből valami élmény, egy emlék, amit felhasználhatnánk a boldogabb gyermekekért? Nincs. Tanuló szerepből valami jó tanulástechnika, mnemotechnikai trükk? Nincs. Valami civil tapasztalat, társadalmi kezdeményezés, önkéntesség? Dolgozó szerep, mondjuk pályaválasztás, jogi segítség, ergonómiai fejlesztések? Nem, Simpsonék ezt is megcsinálták. Esetleg valamilyen párkapcsolati tanácsadás? Nincs jó ötlet.

Szabadidős szerep? Tényleg, nincs valami jó hobbi, amit be lehetne vetni?

"Hát, szeretek dugni."

Aha. Hát ezzel nem igazán lehet kitűnni a tömegből, jobb szakemberré, vállalkozóvá sem válik tőle az ember, szóval keressünk tovább...

Ám a lezárás után egy-két hónappal később kiderül, hogy minden integrálható mindennel, és vannak még olyan szolgáltatások, amelyek nem hódították meg a piacot. Íme egy kép az új start-up honlapjáról:

Sosem szabad feladni az álmainkat!

Deus ex machina

A múlt héten szinte zsongott a média és a környezetem a ritka égi jelenség, a napfogyatkozás miatt. Én sajnos olyan sokat nem láttam belőle, mivel éppen dolgoztam, meg nem is volt nálam a szemléléshez alkalmas eszköz. De annyira azért engem is megihletett, hogy összekössem a jelenséget pár dologgal, amivel mostanában foglalkoztam. Ezeknek a dolgoknak az eredője az ember evolúciós értelemben vett alkalmazkodó képessége - mit teszünk, amikor borulnak a modellek, és egy ismeretlen, kiszámíthatatlan helyzetbe kerülünk?

Extremisztán

forrás: lelekcafe.hu/elo_matrix

Én szerettem az ELTE-ben ezt a "tudományegyetem" hozzáállást. Élveztem (na jó, vizsga után már élveztem) az olyan tantárgyakat, amelyek megértéséhez nem empátia és azonosulás, hanem természettudományos gondolkodásmód és matematika kellett. A munkám szempontjából az előbbiek egyébként hasznosabbnak bizonyultak, viszont az elvont, reál tudományokra építő előadásoknál volt gyakrabban olyan érzésem, hogy egy kicsit fellibbent a fátyol az univerzum törvényeiről, és bepillantást kaptam a a világ működésébe.

Az egyik kedvenc előadóm korunk polihisztora, Mérő László, aki eredetileg matematikus. Nem sokkal napfogyatkozás előtt olvastam az egyik - korábban már élőben is hallott - előadásáról az összefoglalót. Ezt az előadást egyébként a jövő héten majd megismétli, bár nem biztos, hogy bejuttok rá, mert Mérő nem csak engem inspirál. De a téma, a "csodák logikája", amúgy az egyik könyvében is olvasható. 

A csodák logikájának az a lényege, hogy két külön paradigma szerint írja le a világ két oldalát, melyeket Átlagisztánnak és Extremisztánnak nevezett el. Átlagisztán a hétköznapok világa, jól lemodellezhető, és a legtöbb dolog jól leírható a normális eloszlást prezentáló Gauss-görbével. Pszichológiai szempontból sem lényegtelen ez a görbe, mivel a legtöbb mérési eljárás statisztikai alapú, tehát átlagokkal, eloszlásokkal dolgozik. 

Azok az eszközök, eljárások, becslések, amelyek a jelent irányítják és segítenek felkészíteni a jövőre, Átlagisztán törvényei szerint jöttek létre. Példaként, itt van egy cikk az év elejéről, ami arról szól, hogy a hétköznapi folyamatok ismeretében mi az az 5 lehetséges probléma, amellyel a 2015-ös évben esetleg szembe kell néznünk.

A lista végén van egy plusz tétel, a fekete hattyú, a jelenség, amire egyáltalán nem számítottunk. Ez a fekete hattyú már Extremisztán területéről származik, ahol olyan körülmények vannak, amiket nem is igazán tudunk elképzelni. Extremisztánt leginkább a káoszelmélet írja le. Lehetetlen a hagyományos paradigmák szerint  felkészülni az eseményekre, és a kreativitás az, ami élet és halál ura lehet ott.

Intuíció

"A lövészárokban nincsenek ateisták"

Ismeretlen

A változó körülményeknek köszönhetően esélyes, hogy a hagyományos - például az iskola által is kínált - analitikus gondolkodásmód csődöt mond, és a "megérzések" visznek előbbre.

Elgondolkodtató számomra, hogy tekinthető-e ez regressziónak (pozitív regresszióról és negatívról is írtam korábban), mivel ha az emlékeim nem csalnak, akkor a tapasztalatokra, megérzésekre építő pszichologika fejletlenebb gondolkodásmód a szillogizmusokra, axiómákra épülő logikánál.

Ha igen, akkor mondhatjuk, hogy egy krízis megoldásához éppen valamilyen archepszichés folyamat segít hozzá. Merthogy Extremisztán eseményei szerintem krízis élményével járnak együtt, éppen azért, mert az ember felkészületlen, eszköztelen, így kontrollvesztést, a biztonságérzet frusztrációját tapasztalja. S ahhoz, hogy ezt a negatív élményt megszüntesse, és helyre állítsa a mentálhigiénés státuszát, előáll valamilyen kreatív megoldással.

Blake: Az öreg korú

Itt kapcsolódik nekem össze a napfogyatkozással Átlagisztán és Extremisztán története. Ma már vannak elméleteink és gépeink, amelyek segítségével a napfogyatkozást sikerült átpakolni Átlagisztán földjére, de gondolhatjuk, hogy a régi korok emberének ez érthetetlen, kiszámíthatatlan, és feltehetően ijesztő jelenség volt. Mivel az ember Átlagisztánban jobban érzi magát, ő is kitalált rá elméleteket, elsősorban az éppen a fejében regnáló szuperlénynek tulajdonította a dolgot, és megszervezett pár szertartást, amikkel visszaállíthatta a biztonságérzetét.

Akik történelemből műveltebbek, már alighanem kitalálták, hogy itt az időszámításunk előtt 585-ben megvívott, illetve épp meg nem vívott halüszi csatára célzok. A csata rövid története, hogy a médek és a lüdiaiak úgy döntöttek, ideje rendezni a nézeteltéréseiket egy csata keretein belül. A csata napján azonban napfogyatkozás volt, amit mindkét fél isteni beavatkozásnak értelmezett. Úgy vélték, hogy ezek után mégsem kéne harcolni, úgyhogy a csata érdeklődés hiányában elmaradt.

Mi persze jót röhögünk innen, 2600 év távlatából a babonásságukon, de - és ezért szeretem ezeket az elvont matematikai gondolatokat! - az Átlagisztán vs Extremisztán gondolkodásmód szerint teljesen logikusan viselkedtek a médek és lüdiaiak. A csata akkoriban hétköznapi megoldásnak számított, a napfogyatkozás viszont ma is olyan jelenség, ami miatt akár egy nyelvtanóra is elmaradhat. Az emberi gondolkodás úgy működik, hogy összekapcsolja az egyszerre megjelenő ingereket, nem volt ez másképp akkor sem. Tehát ok-okozati összefüggésbe keretezték a csatát és az extrém jelenséget, amiből logikusan következik, hogy valamilyen kreatív megoldásra volt szükség, hogy el tudják helyezni az élményt a világukban (szokatlan ingerre szokatlan válasz). Úgy látszik, az éles eszű és kreatív emberek inkább a békét preferálták, így végül ez lett a válasz a fekete hattyúra.

Krízis

Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete szerint a krízisek nagyon is szükségesek az ember életében, mivel azok megoldása során tesz szert én-erőkre, amelyek később segítik az alkalmazkodásban.

Persze, min vagyunk meglepődve? A fejlődés azt jelenti, hogy elhagyjuk a járt utat, de ahhoz, hogy ezt megtegyük, kell valami motiváció, mégpedig az erősebb fajtából.

Úgy vélem, hogy a személyes fejlődésük kulcsa, hogy időnként találkozunk egy személyes kis fekete hattyúval. Valamilyen helyzettel, amihez nem elegendő a begyakorolt heurisztika, hanem le kell nyúlnunk énünk mélyére, és elsőre akár irrelevánsnak tűnő, regresszív megoldásokkal kell előhozakodnunk, akár meg is kell változnunk.

A múltkor egy megbeszélés során előkerült egy elsőre bagatellnek tűnő történet. Adott egy ember, aki jól elvan a kis kapcsolatában, biztonságban érzi magát, szeretetben, de túl sok szenvedélyt már nem tapasztal. És akkor jön egy új szerelem. Van itt dilemma bőven: kapcsolatok szétbombázása, biztonságvesztés, morális bukás, vétkezés, újrakezdés, dráma... De valahogy mégiscsak olyan átlagos - kinek ne fordulna elő az életében ez a krízis? Egészen addig egy sima szappanoperának tűnt az ügy, míg a tanultabb kolléga rá nem mutatott, hogy a biztonságos, de unalmas állapot, és a kritikus, de izgalmas állapot megfeleltethető a freudi pszichoszexuális fejlődés két szakaszának - a dráma, krízis az ödipális konfliktus, ami pedig megelőzi azt, az a preödipális élet. Na most, ezek a szakaszok olyan négy-öt éves korra tehetők...

A történet hőse tehát regresszív szinten éli meg a románcot, lélekben visszakerül arra a szintre, amikor kikelt a világ ellen, szembeszállt a tekintéllyel, erkölccsel, és küzdött az autonómiájáért. Ennek a konfliktusnak meg kell történnie. Ebben az értelemben ennek a váratlan szerelemnek az a funkciója, hogy a vele járó küzdelemben megerősödjön az illető énje, és valakivé váljon.

Ez az ő személyes fekete hattyúja.

Ebből a nézőpontból már más oldalát látom a megváltás-keresésnek is. Amikor erről írtam, az identitás-krízis szempontjából közelítettem meg a kérdést. Feltételeztem, sőt elvártam bizonyos tudatosságot a személyiségfejlődés terén, és igencsak nehezemre esett tisztelettel nyilatkozni azokról, akik úgymond "várják a sült galambot", és jó sok pénzt fizetnek fura szolgáltatásokért, ahol hiedelmeik szerint nagyobb eséllyel zuhognak a sült galambok.

Csakhogy ők nem a sült galambot várják valószínűleg, hanem a fekete hattyút, vagy az aktualitás kedvéért, a napfogyatkozást.

Ez a sült galamb-szöveg afféle gúnyos emlékeztető, hogy "Átlagisztánban élünk, öcsi, és ott nem így mennek a dolgok". Igen, neki pont ez a baja. Emigrálni is akar Extremisztánba, ahol már történhetnek váratlan dolgok, amelyek beindítanak benne valami archepszichikus folyamatot...

Ezek az emberek nem az identitás-krízissel voltak elfoglalva, hanem egy sokkal korábbival: ki akartak törni a stagnálásból, és ehhez valami különleges inger kellett - a spirituális ingerek pedig általában elég különlegesek.

Ilyen spirituális fekete hattyús napfogyatkozós ingert pedig szinte bárhol találni. Szupervízión például mindig felteszik az esetgazdának a kérdést: "miért küldte hozzád Isten pont most ezt az embert?" A kérdést mindig csak félig vettem komolyan. Felnőtt én-állapotból, szakemberként értelmeztem, és úgy véltem, hogy az azonosulást hivatott provokálni. Arra akarja felhívni az esetgazda figyelmét, hogy ő is csak ember, ne tartson akkora távolságot, neki is vannak témái, némelyik esetleg egészen hasonló, mint klienséé.

Ennek feltehetően az az oka, hogy én nem vagyok hívő ember, sőt, be kell valljam, a hitet csak regresszív állapotként tudom értelmezni (mint írtam, van jó regresszió is). Ilyen regresszív nézőpontból viszont a kérdés azt sugallja, hogy vannak titokzatos összefüggések a világban, mint mondjuk a halüszi csatában, és ezek a folyamatok mind azon munkálnak, hogy te több és jobb legyél, csak észre kell venned a párhuzamokat, jeleket, jelzéseket. S még ha ez egy regresszív dolog is, kreativitásra, önmaga meghaladására, fejlődésre készteti az embert, így az a sugallat, hogy az ember, akivel találkoztál, talán épp a neked szánt fekete hattyú, nem is feltétlen szánni való hiedelem.

Elveszett cirkáló

Ennek a bejegyzésnek nem tudnám pontosan definiálni a mondanivalóját, azt hiszem, nem is igazán pszichológiai, mint inkább szociológiai a témája. A leginkább releváns, általam ismert elmélet Super Diadalív-modellje, amit tavaly írtam le nemzeti identitásom alakulása fölötti töprengésem alkalmából.

Azt hiszem, találtam példákat, amelyekkel színesíteni lehet még a teóriát.

A modell arról szól, hogy az egyénnek élete végéig tartó törekvése a tulajdonságaiból, motivációiból származó egyéni céljait a környezet távoli és közeli determinánsaival. Közeli determináns az, amellyel az egyén érintkezik, kölcsönhatásba kerül, a távoli pedig az, amire időnként már nem is gondolunk: geopolitikai helyzet, történelmi kontextus, stb.

Ha jól emlékszem, karácsonyra kaptam a Hankiss-könyvet, amit mostanában olvasok, meg folyamatosan forr a világ bús tengere is, szóval bőven akad lehetőség a két éve még "kondás legszennyesebb inge effektusként" leírt jelenség tanulmányozására is.

Hankiss könyve '82-es, öregebb, mint én vagyok. Az eddig olvasott fejezetek alapján az egyén és determinánsok kapcsolódása, a diadalív felépítése nem ment akkoriban valami jól az embereknek. A napokban tapasztaltak alapján még mindig van min rágódni, ha a kultúránk fejlesztése merül fel témaként.

"Bújt az üldözött s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szerte nézett, s nem lelé

Honját a hazában,

Bércre hág, és völgybe száll,

Bú s kétség mellette"

 Kölcsey Ferenc: Himnusz (részlet)

Jézus, Karcsi!

Van egy Facebook-csoport, ahol pszichológusok közvetítenek egymás közt munkát, klienseket. Hasznos kis oldal, segít, hogy a szolgáltatást igénybe vevő a hozzá leginkább passzoló szakemberhez jusson.

Egy napon újabb megkeresés jelent meg: valaki pszichológust keres, és fontos, hogy az illető vallásos legyen. Ilyenkor beindul az agykerék, hogy vajon miért olyan fontos az? Nem olyan ciki bevallani neki, hogy igazából az ördögűzéssel próbálkoztak először (igaz történet)? Nos, talán nem kell ilyen messzire menni. Feltételezem, az illető úgy véli, hogy csak egy olyan ember képes megérteni őt, aki ugyanúgy látja a világot, mint ő. Vagy csak olyan emberben képes megbízni, aki olyan mint ő. Persze, mélyebben belegondolva, ennyire nem korlátolt a vágya: a vallás végül is a lélekkel foglalkozik, van egy sajátos értelmezése a lélekre, és ami azt illeti, nem sok köze van a természettudományokhoz (a pszichológia viszont időnként próbál bejutni a természettudományok panteonjába /ismervén a szó jelentését, ez így egész vicces/, változó sikerrel). Nyilván az illető nem azért akar pszichológushoz járni, hogy aztán filozófiai vitába szálljon az én-koncepciókról.

Már le is zártam magamban az eszmefuttatást, amikor jött egy komment, ami egyszerre volt szellemesen provokatív, igazi trollhoz méltó, és hírnöke egy új világnak. Azt kérdi valaki: "milyen vallású"? Elsőre azt gondoltam, hogy a katolikus vs. református tengelyen kell elhelyezni a keresett szakembert, majd eszembe jutott, hogy a kérdés értelmezhető a kereszténységen kívül is. Belegondoltam, hogy a szakembert kereső mennyire megsértődhetne egy ilyen kérdés hallatán, holott manapság a buddhista, muszlim, hindu ember is ugyanúgy vallásos, mint ő. Számunkra, ateistáknak ők ugyanabba a kategóriába tartozhatnak, és nem szükségképpen foglalkozunk a kategórián belüli elkülönülésekkel, míg számukra éppen ezek az elkülönülések adják a világ szerkezetét.

Most vannak ezek a vasárnapi boltbezárások, amik nem keltettek éppen osztatlan lelkesedést az ismerőseim körében. Egyik haverom - nem mentesen az indulatoktól - a kormány névben keresztényebb pártját okolja a számára igencsak kényelmetlen változás miatt, így elég neki két logikai lépés, hogy valláskritikussá váljon. Ő úgy érzi, hogy rá akarják erőltetni a vallásosságot, a vallásos időbeosztást. Alapvetően inkább konzervatív, így a kognitív disszonanciát az alábbi okfejtéssel oldotta fel: "én nem vagyok keresztényellenes, tőlem nyugodtan lehet valaki olyan vallásos, amilyen csak akar, csak otthon, a négy fal között". Meg se próbáltam visszafojtani a hahotázásomat, hiszen már hallottam ezt a mondatot, csak épp nem a vallással, hanem a szexuális orientációval kapcsolatban.

Itt, a fővárosban tehát úgy tűnik, hogy ha valaki keresztény, már nem ringathatja magát abba a hitbe, hogy ő van többségben, és a többiek deviánsok. Már ő is egy kisebbség része, és a rezervátumát meg kell ossza más vallásokkal. A rezervátumban még valóban többségben van, hiszen úgy ezer évvel korábban jött ide, de ha kilép a társadalomba, oka van a bizonytalanságra.

De vajon mit kezd ezzel a bizonytalansággal? Elidegenedik a világtól, elkezdi a "manapság", "ezek a mai fiatalok", "ez a romlott világ" szöveget, visszahúzódik a saját kis világába, ahol nem kell hallgatnia a blaszfémiát, izolálódik, megkeseredik, megsértődik, ellenséges lesz? Lehet, hogy azért keres vallásos pszichológust, mert a saját kis világán belül akar csak mozogni, és reménykedik, hogy majd közösen ítélkezhetnek az erkölcstelen világgal szemben, amit tönkreteszi a családokat. De az is lehet, hogy azért keres vallásos pszichológust, mert tudni akarja, hogyan lehet ezzel a változással megküzdeni úgy, hogy az ember a nagy világ része maradjon, és jól érezze magát benne.

Ez attól függhet, hogy normatív vagy informatív identitásstílusa van-e. Erről írtam szintúgy két éve, és érdekes módon akkor is a hittel volt kapcsolatos az elmélkedés. A normatív identitásstílus nem tud mit kezdeni azzal, hogy a világ nem kötődik, és nem is akar kötődni ahhoz az értékrendhez, amelyben felnőtt. Az ő személyisége merev, sérülékeny, és mint sejthetjük, ez a frusztráció agresszióhoz fog vezetni. Még ha nem is megy el lövöldözni a lelki mocskot árasztó médiára, feltehetően nem ő lesz a legkellemesebb ember azok számára, akik ismerik, de nem vallanak vele azonos nézeteket. Az informatív stílusú egyén megvizsgálja a világot, és keres magának egy helyet, ha szükséges, akkor újat, és él szépen tovább. Gondolom, ő oda fog eljutni a végén, hogy a hite nem sérül attól, hogy mások nem osztják, amúgy meg ha ott van neki egy szuperlény, akkor a mi mocskolódásunk egyenesen bagatell az ő szempontjából.

Az eltűnt idő nyomában

Nemrégiben előadást tartottam egy vidéki egyetem hallgatóinak, ami miatt le kellett utaznom erre az egyetemre. Kelet-magyarországi utazásom ráébresztett, hogy jómagam is rezervátumban élet, melyet úgy hívnak, Budapest. Ebben a rezervátumban vannak azok, akik gyakran mondják, hogy "Európa", meg "fejlődés", bejárták a világot, ahol vagy "minden jobb volt", vagy "jaj de jó, hogy mi Európában élünk", de a világból is igazából csak a nagyvárosokat látták. Nagyjából olyan eltérő a világról alkotott képük a rezervátumon kívüliekétől, mint a GSG-9-nek és nagyanyámnak a csirkékről.

A gyanú akkor ébredt bennem, amikor a vonatom pár perc késéssel futott be Mezőtúrra, ahol el kellett érnem a pár perc szűkére szabott csatlakozást. A másik vonat, amely tovább vitt volna, egyből kilőtt az állomásról, amint a miénk megállt. Gondolom, mondták a vezetőnek, hogy meg kell várnia a pesti vonatot, ő meg is tette; de azt már senki nem mondta, hogy esetleg valaki át akar majd szállni, úgyhogy amint megcselekedte, amit megkövetelt a haza, ment a dolgára. Egy kicsit káromkodtam, de még nem húztam fel magam, mert másfél óra előnyben voltam. Budapesten nincs olyan közlekedési probléma, amit ne lehetne megoldani ennyi idő alatt. 

Mezőtúron van. A következő vonat két óra múlva indult. Megkérdeztem a pénztárnál a hölgyet, hogy van-e esetleg busz. Mondta, hogy ő nem tudja, de fél órára van innen az állomás, ott, a benzinkútnál. Bár Mezőtúr mostanában bekerült az újságokba, nem a benzinkút miatt, úgyhogy a GPS-re kellett hagyatkoznom a túrán. Az állomáson elmondták, hogy tíz perce ment el a busz, a következő két és fél óra múlva fog, sokat nem tudnak mondani, mert nem is az ő buszuk, hanem a borsodiaké. Ekkor elhatároztam, hogy stoppolok. Megnéztem, hogy hol van az az út, ami az én célom felé visz, és megpróbáltam leinteni valakit. Főleg biciklisek jöttek, de előbb-utóbb autósok is elhúztak mellettem. Végül egy biciklis odatekert mellém, és megkérdezte tőlem, merre tartok. Miután megosztottam vele a célom, csak kedélyesen legyintett, hogy nem érdemes próbálkozzak, mert komp hiányában az út márciusig járhatatlan.

Ekkor született meg bennem az az érzés, hogy lejöttem a térképről, és valami fantasy-ba kerültem. Már vártam, hogy azt mondja, "régen én is kalandozó voltam, mint te, de aztán kaptam egy nyilat a térdembe".

Visszakullogtam a vasútállomásra a kihalt utcákon, magamban mindenki anyját szidva, akinek sejtelmem szerint köze lehet a közlekedéshez. A következő vonatnál már fél órával korábban ott voltam, és a peronról figyeltem az alvó masinisztát, hogy véletlenül se hagyjon itt, ha véletlenül felébred. A csend súlyosan telepedett ránk, nagyjából úgy, mint egy westernben, párbaj előtt. A feszültség tovább fokozódott, amikor az interneten kiírt indulás és a tényleges indulás valahogy nem akarták megtalálni egymást. A vonat elméletben már egy-két perce robogott, amikor a kalauz még mindig a peronon beszélgetett pár helybélivel. Úgy öt perccel az elméleti start után szállt fel az utasok 70%-a, a jelek szerint egyszerűen csak megkérték a kalauzt, hogy várja már meg, amíg elszívják a cigit. 

Nincs wifi, beszélgessetek!

Ahogy a menet közben néztem a nevesincs falvakat, azon töprengtem, hogy errefelé másféle erők mozgatják a dolgokat, mint ott, ahonnan jövök. Itt a személyes ismertség sokkal többet nyom a latba, mint valami száz kilométerről megtervezett menetrend. És eszerint is alakul az időbeosztás: senki nem volt ideges amiatt, mert elkéstem. Gondoltam rá, hogy a nagy, angolból átfordított előadásanyagommal olyan leszek majd, mint a középkori térítők, de erről szó sem volt. A hallgatók ugyanahhoz a generációhoz tartoznak, mint én, egy különbséggel: ők valahogy jobban szeretik az életet, van idejük a barátaikra, és mire annyi idősek lesznek, mint én, már két gyerek szülei akarnak lenni.

Idegen

Tavaly márciusban gondolkodtam olyan dolgokon, hogy a nyugati kultúra elterjedése segít-e nekünk a természetes fejlődésben? Ha az én generációmat olyan információk határozzák meg, amelyek nem az itteni környezetben evolválódtak, képesek leszünk-e a helyi problémákra reagálni, egyáltalán felismerni őket? A kommentekben ezen jól el is vitatkoztunk Schundi barátommal, aki szerint '89 után totál megváltozott a társadalom szerveződése, és azok, akik a rendszerváltás után nőttek fel, országhatárok és nyelvi korlátok ellenére is közelebb érzik magukat egymáshoz, mint azokhoz, akiktől csak egy határ választja el őket: az idő.

Rájöttem, hogy igaza van: amikor a pályaválasztásról és életvezetési kompetenciákról írtam, hivatkoztam is egy longitudinális kutatásra, melynek alanyait teljesen megborította a rendszerváltás. Csak igen nehezen tudtak alkalmazkodni az új világhoz. Az alanyok ahhoz a generációhoz tartoztak, amelyik minket felnevelt. Ez a generáció idegen az új világban, és azok is, akik normatív identitásstílust alkalmazva az ő megoldásaikat, értékeiket, hitvilágukat próbálják alkalmazni a mai világban.

Mi meg idegenek vagyunk az országban. Az információk elérhetősége segít abban, hogy megnézzük a menetrendeket, anyagot gyűjtsünk a szakdolgozathoz, állást keressünk; szóval utána járjunk bárminek anélkül, hogy akár egyetlen élő személlyel beszélni kelljen. Csakhogy ez az információgyűjtés nem feltétlen informatív stílus. Az informatív stílus azt jelenti, hogy az ember hajlandó megváltoztatni a világképét, ha kell, és kapcsolódik a környezetéhez vele, nem izolálódik. A nyugathoz való igazodás ugyanúgy lehet normatív stílus (lám, valamit azért mégiscsak eltanultunk!), csak épp a referenciapont más.

Szóval most van két normatív stílusú generáció egymás mellett, amelyek nem tudnak mit kezdeni egymással; egyik a "múltat" tekinti referenciapontnak, a másik a "jövőt", az egyik "kelet" felé nyit,  másik "nyugat felé". És közben idegennek érzik magukat, így rezervátumokba húzódnak vissza, már ha itt maradnak egyáltalán.

Ezen elmélkedtem, amikor egy olyan szociológiai könyv igazát ismertem fel, amely idősebb, mint én vagyok.

Káin mikulása

Mostanában valahogy nincs kedvem megírni a komoly ötleteimet...
Az alábbi bejegyzés tulajdonképpen a projekcióról szól (ld. tavalyi bejegyzés), mégpedig a december elmaradhatatlan kellékével, a mikuláscsokival kapcsolatban.

Predator

"Népem hisz abban, hogy ha valamit meg akar ölni, akkor azt halálában szeretnie és dédelgetnie kell. Nincs korlát közted és az áldozat között, és te is meghalsz, amikor ölsz."

Kardue'sai'Malloc, Montellian Serat Mészárosa (K. J. Anderson: Star Wars - Mos Eisley mesék)

Eljött az idő: ma valamelyiknek halnia kell. De ki lesz a kiválasztott? Rájuk nézek, ők vissza rám, kedvesen, mosolyogva, gyanútlanul. "Ők erre születtek" - ismételgetem magamban, hogy egy kicsit elszántabb legyek. Az egyik a suliból van, olcsó darab, növényi zsírt kevertek bele, nem kakaóvajat. Nem különleges. Okos. Csak húzd le a fejed és ne kelts feltűnést - azzal sokáig húzod. Tekintetem unottan tovasiklik felette, majd megállapodik egy másikon, azon, amit a nagyitól kaptam. Igen, övé a megtiszteltetés, hogy feláldozzák a nagy fehér istennek. A kezembe veszem, és közelebbről is megvizsgálom. A mosolya még szívmelengetőbb, ahogy ránézek. Biztos vagyok benne, hogy a nagyi direkt választotta ki, hogy hírnöke legyen annak, hogy mennyire szeret, és örömet akart nekem okozni. Hálátlan feladat a hírnöké. Megpróbálom gyorsan csinálni.

A két markom megszorul rajta: egyik a fejen, a másik valahol a derék tájékán. Önkéntelenül elfordítom a fejem, nem bírok a szemükbe nézni. Félek, hogy kísérteni fog a tekintetük, ahogy a filmekben mondják. Szorosan lehunyom a szemem, és grimaszolok a gyors csavaró mozdulatnál.

Borzongató roppanással törik le a fej a testről, olyan hangos, hogy egy pillanatra még anyám karácsonyi zenéit is elnyomta.

Lassan elernyednek az izmaim. Vége van. Kezdődhet a falatozás. Gyors mozdulattal lenyúzom az alufóliát, és bekapom a fejet. A koponya másodperceken belül szilánkokra zúzódik az őrlőfogaim alatt. Jó íze van. A mikulás örömet okoz, még így, halálában is.

Making of Predator

Az előző meghökkentő bekezdés afféle karikatúrája annak, hogy én sosem tudtam a mikuláscsokikra úgy tekinteni, mint egyszerű csokikra. A nyuszicsokikkal is így voltam/vagyok amúgy: az alakjuk, a festésük miatt antropomorffá váltak számomra. Több év távlatából úgy vélekedem, hogy köztem és a mikuláscsokik között volt valamilyen projektív viszony, ami arról árulkodott, hogy a felettes-énem mit tudott éppen kezdeni a tanatikus ösztöneimmel. Ahogy felidézem messze ringó gyermekkorom világát, a környéken élő rút varangyok nagy szerencséjére az osztálytársaimmal inkább ezeken a csokikon éltük ki szadista hajlamainkat. Sőt, az öcsémmel azért vártuk a releváns ünnepeket, mert mert már egy hónappal előre tervezgettük ezen édességek változatosnál változatosabb halálnemeit, némelyiket még videóra is felvettük.

Egyébként gyakran elgondolkodom, hogy mi lett volna, ha anno találkozom egy gyermekpszichológussal...

Valahogy az idő elhozta azt az korszakot, amikor már nem felperzselni akartuk a világot, hanem megölelni, vagy valami ilyesmi. Persze nem azért nem élveztük már a "most aztán pórul jársz, barátocskám" játékot a mikuláscsokikkal, mert enyhén infantilis, hanem mert nem akartuk, hogy bárki pórul járjon. A projekció velünk változott: továbbra is megmaradt egy emberi alaknak, aki viszont nem a szadista kielégülés, hanem a bűntudat forrása lett. 

Ezek az édességek úgy vannak felfestve, hogy a kedvesen mosolygó arcukról sugárzik, hogy szeretnek téged, csak jót akarnak neked, és örülnek, hogy veled lehetnek. Lehet egy ilyen lénynek ártani? Ezt az ősbizalmat, naiv érzelmi sémát az állatterápiáról elmélkedő bejegyzésben írtam le. Abban van valahol egy olyan fejtegetés, hogy elvileg nem kéne normálisnak tekinteni azt, hogy bántunk olyanokat, akik nem bántanak minket. Azt meg különösképp nem, hogy olyanokat bántunk, akik minden észlelhető kommunikációs csatornán jó szándékot közvetítenek. Hát valami ilyesmi játszódott le bennem a mikuláscsokikkal: megettem őket, még jó, hiszen Felnőtt én-állapotból világos volt, hogy technikailag egy tábla csokit eszem, de a Gyermeki azért nyekergett a háttérben valamit.

Így utólag ebből a sztoriból úgy tűnik, hogy a mikuláscsokikkal való bánásmódom összefüggésben állt az érzelmi és társas fejlettségemmel, azaz a személyiségem érési folyamataival. Gyakorlatilag ugyanarról beszélünk, mint a gyerekek játékainak elemzésénél.

Finest selection

Ezt az elmélkedést megosztottam másokkal is. A legérdekesebb számomra az a beszélgetés volt, amelyben megosztottam ezeket a gyerekkori dolgaimat. Egyik kolléga hozott csokit esetmegbeszélőre, ezek között volt egy mikuláscsoki is. Ez a csoki maradt utoljára, amit a fent leírt fejlődési folyamattal kommentáltam. Kiderült, hogy neki is voltak ilyen projekciói. Ő nem szadizta a csokikat, nála inkább valami eugenetika futott le: mindig a torzabb csokikat ette meg előbb, mert "azoknak már úgy is mindegy". Kapásból két dolog jutott eszembe: az első a spártaiak Taigetosz-szokása volt, a másik a náci haláltáborok körletrendje.

Tételezzük fel, hogy a spártaik azon eljárása, hogy selejtezték a gyerekeket, a természetes szelekció ösztönös megnyilvánulása! Végeztek pár becslést, hogy adott körülmények (erőforrások, célok, stb.) között ki tud adaptálódni, aztán némi válogatás után lezárták a kérdést. Amennyiben ez a feltételezés helytálló, és valóban egy evolúciósan eredendő bűnről van szó, akkor jó eséllyel találjuk meg abban a populációban ennek a megnyilvánulását, amelynek ösztönkésztetéseit még kevésbé szabályozza a szocializáció: a gyerekek között. Ez magyarázná, hogy miért olyan rohadt kegyetlenek egymással, látszólag minden ok nélkül.

A másik asszociáció a náci haláltábor volt. Ezekben a táborokban szándékosan alakították úgy a rabok körülményeit, hogy minden emberi méltóságuk megszűnjön. Egyik oldalról ez szimpla szadizmus. Rengeteg tanulmány jelent meg azonban arról, hogy a táborok őrei sem bírták ám valami jól ezt a munkát: sokan alkoholisták vagy öngyilkosok lettek. Közel sem olyan evidens ugyanis, hogy képesek vagyunk embereket kínozni és gyilkolni. Olyan tanulmány is van, hogy a háborúkban a katonák nem tudnak leadni célzott lövést emberre, illetve a csak 2% tud közelharcban ölni: a pszichopaták és az elitek. Akármilyen elvetemült teremtmények vagyunk, valahogy mégsem végzünk egymással olyan könnyen, csak azóta, hogy megjelent az internet interkontinentális rakéta, ami több száz kilométerről is működik. Van azonban egy kiskapu: ha valaki nem látszik embernek, már könnyeben megy a dolog. Ezen logikát követve, a parancsnokok nem puszta kegyetlenségből alakították úgy a táborok körülményeit, hogy a foglyok elállatiasodjanak az őrök szemében: ez gyakorlatilag egy mentálhigiénés prevenció volt.

A kollégám gyermekkori válogatási stratégiája két módon magyarázható: a pontatlan alak és festés miatt hiányoztak a csoki antropomorf jellegzetességei, ezért nem alakult ki projekció. A másik magyarázat szerint nagyon is működött a projekció, így automatikusan kialakultak alsóbbrendű mikuláscsokik, akik nem olyan tökéletesek, mint a többiek, ezért nem olyan rossz érzés végezni velük. Érdekes fejtörő. Majd legközelebb megkérdezem a kollégám...

Elemi ösztön

Elég nehéz komolyan venni, hogy ez a Freud által tanatikus (halál-) ösztönnek nevezett faktor benne van a mikuláscsoki elfogyasztásában. Szükséges hozzá a projekció, azaz olyan pszichés tartalmak megjelenése, amelyek csak a szubjektív, és nem az objektív valóság részei. 

Ezzel kapcsolatban volt egy vicces beszélgetésem sörözés közben. Valószínűleg kedvenc lövöldözős játékaink kapcsán jutottunk el a világ elitalakulataiig. Elmeséltem, hogy egy műsor bemutatta a német kommandó, a GSG-9 tagjainak felkészülését. Van benne egy olyan teszt, hogy a reménybeli kommandósnak napokig kell egy csirkét gondoznia, majd a végén ki kell nyírnia. Kemény dolog lehet, megölni egy élőlényt, amihez elkezdtél kötődni, de hát egy fegyelmezett katona nem tétovázik, ugye... Gondolom ezt a tapasztalatot, ennek a lelki tehernek a leküzdését kell majd előhívniuk, amikor a sors úgy hozza, hogy bevetésen le kell szedni egy terroristát; hasonlóan ahhoz, mint amikor a spártai ifjaknak kellett helótákra vadászni. Egyik srác felsóhajtott: "nagyanyám mekkora karriert futhatott volna be ezek között"! Ugyanis - mint ahogy az én nagyanyám is - ő rendszeresen csinálta végig ennek a tesztnek a főbb elemeit. Hát, ennyit a GSG-9 marcona kommandósairól - olyan démonokkal küzdöttek, amelyek egy öregasszony számára teljesen komolytalanok voltak.

Nekünk persze, akik nem igazán követtük még végig a boci és a hamburger közötti összefüggéseket, lehetnek nehézségeink ezekkel az akciókkal, és nem a táplálkozás, hanem a nyers halálösztön megnyilvánulásaiként kódoljuk őket.

Amúgy, ha valakinek még sosem jutottak eszébe ilyen dolgok a decemberi mikulásfogyasztás közben, ne rémüljön meg, nem gyakorló pszichopata! Egyrészt, még ha van is projekció, nem ugyanazokat a tartalmakat hozza elő. Ugyanaz a projekciós felület mást vált ki az emberekből, hiszen más folyamatok vannak bennünk (lásd Rorschach-teszt). Egy másik barátom, akivel megosztottam e gondolatokat, nem ismeri az én projekcióimat, viszont valami kivetítést ő is észlelt. Szerinte ugyanis a mikuláscsoki valójában fallikus szimbólum. Ezt egyrészt a formája alapján gondolja, másrészt felhívta rá a figyelmemet, hogy nem mindenki töri össze úgy a csokit, mint én: sokan egybe bekapják, és mindig a fejénél... Elméletének kifejtése után végül megegyeztünk abban, hogy a mikuláscsoki népszerűsége valószínűtlen töretlen marad, míg az emberben megvannak a feldolgozatlan tanatikus és szexuális késztetések.

A toleráns rotweiler

Van egy vicces kis történet, amit az egyik srác mesélt nekem a suliban. Arra jutottunk, hogy valamiképpen meg kell maradnia az utókor számára, ezért megengedte, hogy itt is megírjam. A bizarr sztorin kívül persze az sem lényegtelen, hogy mily elmés módon sikerült felhasználni a nem mindennapi látványt...

Tetemre ivás

A zuglói sötét lakótelepen egy kutyaházban fekve találták X nénit.

Lábai mozdulatlan kandikáltak ki a házőrző, a jól megtermett rotweiler számára otthont adó menedékből, s csak éktelen hortyogása nyugtatta meg hajnali járókelőket, hogy X néniből egyelőre nem távozott a lélek.

Ezen a kérdésen túl volt még egy, amely nem hagyta nyugodni a tanúk elméjét: vajon hogyan került a néni a kutyaházba hajnalra? A környékbeliek lassan visszafejtették a történet szálait, amit felrázása után X néninek is elmeséltek, hiszen ő maga is értetlenül állt a rejtély előtt. Tudvalevő, hogy X néni az alkoholizmus terén a profi ligában játszik; lehetetlen nincs előtte, és így vagy úgy, de eddig mindent túlélt. Ezúttal is legurította az emberi fogyasztásra alkalmatlan szeszek hátborzongatóan nagy mennyiségét a kérdéses estén, és elindult abba az irányba, amerre otthonát sejtette. A hajnalban látottak alapján feltételezhetjük, hogy egy kicsit eltévedt. A furcsa kimenetelhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy X néni - valamint hasonlóan komoly befogadókapacitással rendelkező barátnője, akit hiányos fogsora miatt csak Kobrának becéznek - az ilyen esti tivornyák után igen rövid hatótávolságú. E tényből kiindulva a helyiek arra következtettek, hogy X nénit elhagyta az ereje út közben, és csupán egyetlen fedett helyet talált, ahol meghúzhatja magát az újratöltés alatt. Gyaníthatjuk, hogy némi érzéki csalódás is szerepet kapott a történetben, mivel X néni nem olyan rettenthetetlen jellem hírében áll, akit ne riasztana el egy dühödten morgó harci kutya - az is lehetséges, hogy gyakorlott alkoholistaként X néni egyszerűen hallucinációnak értékelte a territóriumát őrző ebet.

A zuglóiak elégedetten zárták le az aktát: újabb anekdotával gazdagodott a közösség. X néni már rég lemondott a méltóságáról, ezért valószínűleg neki is el lehet majd mesélni ezt a kis történetet, és még röhögni is fog rajta.

Amikor a srác előadta X néni kalandját, egy addig megválaszolatlan kérdés ütött szöget a fejembe. Vajon a kutya miért nem támadta meg a betolakodót? Miféle isteni gondviselés tart vissza egy ilyen fenevadat, aminek amúgy is természet adta hajlama van az élő hús marcangolására?

A hipotézisem szerint a rotweiler nagyon is határozottan jelezte X néninek, hogy nem kéne a felügyeletére bízott területen bukdácsolni. Ő azonban nem reagált semmilyen értékelhető módon a figyelmeztetésre, így a kutya döntési helyzetbe került. Abból kiindulva, hogy nemhogy sértetlenül hagyta az öregasszonyt, hanem még abba a megalázó helyzetbe is belenyugodott, hogy az ő házában fogja tölteni az éjszakát, hipotézisem az alábbi részekre oszlik:

• Kifinomult szaglásával nyilván érzékelte, hogy X néni nem éppen minőségi alkoholtól bűzlik, és nem akarta megkockáztatni, hogy a betolakodó esetleg mérgező.
• Zavarba ejtette, hogy a néni nem reagál semmit. A rotweiler nyilván ahhoz van szokva, hogy még ha nem is ijednek meg az ugatásától, de legalább foglalkoznak vele. Azonban ha X néniben már teljesen eltompult az orientációs reflex, akkor képtelen volt eljátszani ebben a darabban a neki szánt szerepet. A kutya tehát megkímélte, mert...
• feltételezte, hogy X néni magabiztossága abból származik, hogy van valami titkos aduja, amit inkább nem kéne piszkálni.
• úgy értékelte, hogy X néninek már annyira vége van, hogy semmilyen fenyegetést nem jelent, ezért kiiktatása szükségtelen.
• felismerte, hogy X néninek már annyira vége van, hogy egyszerűen megsajnálta, és elhatározta, hogy már nem ront tovább a helyzetén azzal, hogy széttépi.

Irgalom

Ez a történet persze nem úgy jutott el hozzám, hogy a srác sztorizgatni jött. Aznap azért találkoztunk, mert már kissé sok volt neki a hétköznapokkal együtt járó stressz. Nálunk ugye mindenféle gyerek van, egyesek igazából nem is értem, kiktől kapták meg a papírt, hogy iskolaérettek, mások pedig sportot űznek abból, hogy idegesítsék a többieket, legyenek azok tanár vagy diákok. Mondhatni a munkahelyem elég ingergazdag környezet, és ennél a srácnál sikerült alaposan túllépni azt a bizonyos küszöböt...

A beszélgetés tehát onnan indult ki, hogy egy csomó gyerek idegesíti őt, némely eseteknél azt is feltételezhetjük, hogy szándékosan. Aztán valahogy eljutottunk X néni és a rotweiler esetéig, ahonnan egy hasonlattal kapcsoltam vissza az eredeti témához: itt az iskolában tulajdonképpen ő a rotweiler, és az őt idegesítő gyerek X néni. Értem ez alatt azt, hogy ez a srác is egy ingerlékeny, időnként morgós személyiség, aki szeretné határozottan definiálni és védeni a határait. Az őt idegesítők folyamatosan ezeket a határokat sértegetik, egyesek olyan pofátlanul, mint amilyen pofátlan volt X néni azon manővere, hogy a rotweiler házába fekszik. És hasonlóképpen X néni esetéhez, ezeknél a diákoknál sem feltételezhetjük teljes magabiztossággal, hogy tisztában vannak azzal, hogy mit tesznek, felismerik a figyelmeztető jelzéseket, és egyáltalán képesek még kontrollálni a cselekedeteiket.

Ahogy X néni története is azért tud vicces lenni, mert a kutya minden idegesítő körülmény ellenére megkímélte az idős hölgyet; ugyanígy, ennek a srácnak és az iskolának is akkor lesz happy end a története, ha valahogy visszafogja jogos haragját, és nem ver meg senkit. Valahogy ki kellene fejlesztenie azt a rejtélyes képességet, ami a harci kutyának már megadatott: felismerni, hogy ki az, aki annyira nyomorult, hogy még széttépni sem érdemes.

And Justice for all...

Amikor ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy mi tulajdonképpen két etikai rendszer viszonylatait boncolgatjuk. Valamikor tavaly tanítottam egy osztályt az etika és az empátia közötti összefüggésekről, amelyhez Kohlberg és Gilligan vitáját találtam megfelelő kiindulópontnak. E vita lényege, hogy az etikai döntésekkel kapcsolatban két minta jött ki: az igazság-etika és a törődés-etika. Az igazság-etika egy elvont rendszerre alapozza a döntéseket, amelyben - elvileg - világosan definiált jogok, szankciók vannak, kivételek pedig nem. A törődés-etika ezzel szemben nem hagyja, hogy a zord erkölcs szétszakítsa az embereket egymástól, mivel a döntéseket a kapcsolatokra, szükségletekre, egyedi tényezőkre, azaz empátiára alapozza. Nagyon érdekes konfliktus van a kettő között, amikor mondjuk egy elmebeteg esetében próbáljuk eldönteni, hogy mi a helyénvaló büntetés. (ld. Habeas corpus c. bejegyzés) A linkelt cikk egyébként amellett érvel, hogy a két rendszer kiegészíti egymást, és nincsenek szemben, de a nevezett vitában még nem merült fel ez a szintézis.

Amennyiben nagyvonalúan elfogadjuk, hogy a rotweiler etikai alapon irgalmazott X néninek, akkor feltételezhetjük, hogy ő a törődés-etika képviselője. Tulajdonképpen joga és feladata volt a betolakodó hatástalanítása, azonban végiggondolta a helyzet egyedi tényezőit, s a néni iránt érzett szánalomból úgy döntött, hogy ezúttal kivételt tesz. Egyébként a srác azóta elmesélte, hogy az eb kölyökkorában ismerhette X nénit, úgyhogy valószínűleg ez a válasz kérdéseimre, de ettől még tetszik a hasonlat.

Rájöttem, hogy hiába magyarázom a srácnak, hogy miért érdemes elengednie a haragját, miért kéne megbocsátani a sérelmeit, és miért ne csapja meg visszakézből a körülötte őrjöngő gyerekeket. Igazság-etika szempontjából ugyanis nem volt olyan ötletem, ami igazán működőképes lett volna. Nekem valójában a törődés-etikával kellett őt összeismertetni egy kicsit (a férfiak egyébként inkább az igazság-etikára fogékonyak Kohlberg szerint).

Nem tudom, hogy ez mennyit segített neki. Amikor találkozunk a folyosón, és köszönünk egymásnak, megkérdezzük mi újság. Mivel a körülmények azóta se változtak az iskolában, nincsenek könnyebb napjai, de a beszélgetés óta csak annyit dörmög: "rotweiler" - és mindketten nevetünk.

Véreb

Talán azért szeretem annyira a Trónok harcát, mert hitelesnek érzem benne a karaktereket. Ezért is alakult ki az a szokásom, hogy a Trónok harcából kölcsönzött jelenségeken keresztül próbálok valódi jelenségeket megmagyarázni, arra az esetre, ha nem volna valami etikus a konkrét tapasztalataimról beszélni.

A bejegyzés igazából a kiégésről szól, s bár nem hinném, hogy etikai határokat feszegetek, az asszociáció annyira élénk volt, hogy megosztom eredeti formájában.

Kiégés

"Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek,

Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy itéltem, mint a gyermek.

De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait."

Pál első levele a korintusiakhoz

A kiégés-szindrómával jó eséllyel találkoznak azok, akik segítőszakmában helyezkednek el. Illetve bármilyen olyan szakmában, ami valamilyen értékrend mentén tud működni. S mivel a személyes értékek kulcsfontosságúak, szívesen közelítem meg a témát nagyobb és összetettebb kontextusban, az életpálya- és az identitásfejlődés nézőpontjaiból. E két elméletben nem csak az a közös, hogy alappillérül szolgáltak a szakdolgozatomhoz, hanem mindkettőben kulcsfontosságú az önismeret, az énkép kidolgozottsága. Az énkép kidolgozása, finomítása pedig az egész életpályát végigkíséri - ami nem is meglepő, hiszen időről-időre új helyzetekbe kerülünk, új tapasztalatokat szerzünk, amelyek formálnak bennünket.

Ez a formálás nem feltétlenül jelent pozitív változást. Ha alkalmazkodnod kell, az azt jelenti, hogy az eddig vallott értékek már nem érvényesek, hiteltelenek. Ugyanez a helyzet a célokkal is, a személyes kompetenciákkal, és az önértékeléssel. Jó esetben sikerül idejében elgondolkodni ezen, és átformálni az eddigi rendszert, hogy hatékonyabban tudj kapcsolódni a valósághoz. Rossz esetben viszont ez az átformálás nem sikerül, akár külső, akár belső okokból. Az ilyen jellegű veszteség az elidegenedés, ami abban különbözik az alkalmazkodástól, hogy bár mindkét esetben oda lett a régi, remek kis attitűd-rendszer, az alkalmazkodás hozott egy újat.

Az összetettebb kontextusból visszatérve konkrétan a kiégéshez; ugyanez a folyamat fut le szakmai attitűdök terén. Kezdőként bemész egy munkahelyre, tele vagy világmegváltó szándékkal, úgy gondolod, hogy képes is vagy egy kis világmegváltásra. Sőt, esetleg olyan iskolába jártál, akkor még azt is mondták neked, hogy meg kell váltanod a világot. Aztán jön a munka, amiben benne van egy csomó olyan dolog, amivel korábban nem kalkuláltál. Legegyszerűbb példának ott van az adminisztráció. Ez az adminisztráció nem is igazán szakmai célokat szolgál: annak készíted, aki fizet a kis világmegváltó hadjáratodért, de nem azért, mert tudni akarja, hogyan dolgozol - ez inkább afféle nyugta. Rövid úton rájössz, hogy aki fizet, az nem is várja el tőled, hogy megváltsd a világot, neki elég, hogy olyan munkát végezz, ami alapján el lehet adni, hogy itt világmegváltás zajlik.

De ami igazából kiábrándító, az az, hogy a világ egyáltalán nem akarja, hogy megváltsák. A világ dagonyázni akar a saját mocskában, és igazából csak annyit kér tőled, hogy tedd egy kicsit lakájosabbá a dagonyáját.

Amikor ezzel szembenézel, akkor úgy érzed magad, mint valami ostoba Don Quijote, aki azért harcol, mert neki van szüksége rá - csak neki. Amit csinálsz, az értelmetlen és öncélú.

Legalábbis ezt gondolod először. Aztán, ha képes vagy alkalmazkodni, akkor kicsit formálsz az attitűdökön. Például rájössz, hogy az egész világot nem válthatod meg, de néhány konkrét embert igen. Később arra is rájössz, hogy sokan azok közül, akik hozzád fordulnak, csak hazudják maguknak, hogy ki akarnak mászni a dagonyából, és valójában nem te vallottál velük kudarcot. Arra is rájössz, hogy attól még, hogy a munkaadód csak pózolni akar, és nem azért fizet, hogy bárkit is megválts, te attól még megteheted.

Ha nem vagy annyira alkalmazkodó típus, akkor előbb-utóbb belekeseredsz abba, hogy semmi sem úgy működik, ahogy szerinted kéne, azaz kiégsz. S mivel a szakmai értékeid közvetlenül kapcsolódnak a személyes értékrendedhez, a probléma nem izolált módon hat, hanem szép lassan átterjed az egész életedre, és a végén már a saját gyerekeiddel se tudsz mit kezdeni.

Hogyan képzeljük el a kiégett szakembert?

Egy, vagy talán már két hónapja megjelent egy cikk a neten, amelyben egy kezdő pszichológusnak sikerült bejutnia egy - állítása szerint - neves kórház neves gyermekpszichiátriájára. Nagyjából az első nap sikerült is kiábrándulnia az egész csapatból, mivel finoman fogalmazva nem azokat az attitűdöket képviselték, amelyeket az ember még kezdő szakemberként 100%-ig a magáénak vall. Közöny, cinizmus, megvetés és ellenségesség jellemezte a szakmai teamet, legalábbis az újonc szemszögéből nézve biztosan. Több szempontból is elgondolkodtató volt ez a dolog számomra.

Először a szokásos "magyar egészségügy" narratíva jött elő, ahol nem épp ideális körülmények között kell helytállni. Tehát nem az emberekkel van ott a baj, hanem a helyzettel. Honnan veszi az újonc a bátorságot ahhoz, hogy megítélje a csapatot anélkül, hogy akár egy hétig is csinálta volna azt, amit ezek az emberek már évek óta?

És egyáltalán, miféle felmérés ez? Ahogy Berne is megfogalmazta, más dolgok történnek a szalonban, és megint mások a hátsó szobában, bármily kiábrándító is ez. Jómagam is írtam erről egy bejegyzést korábban. Minek produkálják a szakemberek egymásnak a szakember-szerepet ott, a "hátsó szobában"? Hogy az újonc biztonságban érezze magát, és elhiggye, hogy évtizedekig ki fog tartani a lelkesedése?

Viszont, mégiscsak fején talált egy szöget. A "körülmények áldozata" duma nagyon jó arra, hogy felmentsünk bárkit, sokszor vetik is be, komoly kísérletek támasztják alá, meg minden. De az újonc azért mégis ráérzett valamire: elég durván kiégett szakemberek vannak a teamben. És biztos, hogy mindannyian sokat tanultak a kiégés-szindrómáról. Mégis, semmi jele annak, hogy akár a sajátjukkal, akár egymáséval foglalkoznának is egy kicsit. Vonjuk ki az azonosulást a képletből, ne legyen kérdés, hogy mi hogyan éreznénk magunkat a helyükben, és tegyünk fel egy egyszerű kérdést: ilyen mélységű érdektelenség esetén mire számítunk a szakemberek eredményességével kapcsolatban?

Ez az a rész, ahol megtalálom a közös nevezőt az újonccal: irreleváns, hogy a szakember milyen érzelmi állapot miatt nem végzi a munkáját jól. Amikor tudod magadról, hogy inkább csak kárt okozol a klienseknek, és foglalod a hatékonyabb emberektől a helyet, akkor sürgősen valamilyen lépést kell tenned, ha meg akarod őrizni az önbecsülésedet. Csak a kiégés végső stádiumában hiheti azt valaki, hogy tök mindegy, hogy mit és hogyan csinál, és fölösleges is önbecsülésről beszélni...

Lényeg a lényeg, vannak a kiégésnek stádiumai, amelyek különböző tünetekkel járnak. Nyilván nem áll meg ott a dolog, hogy néha sóhajtasz, hogy "már nem is tudom, hogy minek csinálom ezt az egészet". Nem marad titokban - de mint az előző bekezdésből érezni lehetett, bőven lehet arról vitatkozni, hogy valóban produkálsz-e tüneteket, és ha igen, akkor ezek mely stádiumhoz köthetők.

Erre személyes példám az az eset, amikor valami öregdiák-találkozón vettem részt a Kortársban, amit az aktív, azaz még bőven a hallgatói éveiket taposó kortársak szerveztek. Amikor meséltem a munkámról, úgy fogalmaztam, ahogy a szakemberekkel beszélek: szarkasztikusan buktatva le a játszmákat, amolyan cinkos összekacsintással, hogy valójában mindketten tudjuk, hogy a hozzám járó gyerekek nem igazán akarnak kimászni a "dagonyából". Erre megkaptam, hogy máris produkálom a kiégés tüneteit. Ők ugyanis valahogy még mindig hittek benne, hogy ilyen gyerekekkel foglalkozni olyan, mint a kóbor kiskutyákat dajkálni. Ehhez a világnézethez képest valóban nyersen fogalmaztam, de mégis, valahogy nem jött át nekem a dolog, épp emiatt a naivitás miatt.

Ugyanígy kiégettnek tűnhetek azoknak a tanároknak is, akik még felülnek a gyerekek érzelmi manipulációinak, és kétségbeesve keresnek, amikor "véletlenül" eljut hozzájuk, hogy valaki nagy bajban van. Gondolom, azt hiszik, hogy már nem is érdekel a dolog. Nos, nem így van. Csak a delikvenst már ismerem egy jó ideje, és tudom, hogy mikor szórakozik az emberrel...

A Véreb

"Ma még csak tükörben, homályosan látunk, 

Akkor majd színről-színre. 

Most csak töredékes a tudásom, 

Akkor majd úgy ismerek, 

Ahogy én is ismert vagyok."

Ez még mindig Pál első levele a korintusiakhoz, csak egy sorral lejjebb

Azért mégiscsak van olyan élményem, amit a kiégéshez tudok kapcsolni. Feltűnt, hogy az egyik durvább, a pusztítás iránt igencsak fogékony csoportom után egyfajta undorral távozok az iskolából, és egész úton hazafelé valamilyen kevésbé emberbarát metált bőgetek. Hazaérve pedig vissza-visszatérő elem, hogy megnézem a Trónok harcából a Véreb és Arya jeleneteit.

Az első két megoldás betudható egy sima érzelmi fókuszú megküzdési módnak. De miért nézem meg hetente ugyanazt a jelenetet? Rájöttem, hogy a Vérebben látom azt a negatív lehetséges énképet, ami valós énképpé is válhat, ha nem kezdek ezzel valamit.

Akik ismerik a Véreb, azaz Sandor Clegane történetét, talán szintúgy bizarr módon viccesnek találják, hogy a kiégéssel tudom összekapcsolni. Pontosabban, annak a végső stádiumával (az enyhébb helyzetet más karakterekkel szoktam bemutatni).

Úgy vélem, hogy a lejtő vége az, hogy már utálod az egész hivatást, és azokat, akik valamilyen - akár közvetett, akár közvetlen - módon kapcsolódnak hozzá. És talán azokat a legjobban, akik még nem ábrándultak ki belőle. A szakma Hősei ellen fordítod azt az energiát, amit anno a világmegváltásra tartogattál. Azzal próbálod enyhíteni a kisebbség-érzeted, hogy bemocskolod őket, elhitelteleníted az az értékeiket, hogy ezzel lecsússzanak a te szintedre (mint ahogy tavaly írtam róla a nemzeti ünneppel kapcsolatos elmélkedésben). Ennek az oka valószínűleg az, hogy már nem is hiszel benne, hogy valóban létezik magas szint, és a szakma Hősei szerinted valójában légvárakban élnek.

Egészen konkrétan ez az a jelenet, amit a csoport után szoktam nézegetni:

Mondjuk a tanári hivatásra átültetve (szerintem azon keresztül könnyebb értelmezni), valahogy így képzelem el ezt a beszélgetést:

- Mit csinálsz? Színezel?

- Nem, óratervet írok. Sok képet, videót, kiemelést használok, vannak páros feladatok, beszámolók, meg minden.

- És ezt hogy fogod majd kikérdezni?

- Dehogy fogom kikérdezni! Minden gyerek azt gondol róla, amit akar, én csak megmutatom nekik a témát.

- És mire adsz jegyet?

- Nem akarom ezzel stresszelni őket. Megmondtam az elején, hogy mindenki ötöst fog kapni.

- Hát ez nem éppen az a mód, amivel munkára bírhatsz harminc kamaszt...

- Ez nem is munka! Ez reform-pedagógia.

- Ki tanította neked ezt a szart?

- A legnagyobb gondolkodó az egyetemen, Forel professzor úr.

- Fogadok, hogy valami tarisznyás hippi volt, mint a többi!

- Ez sztereotípia! Mit tudsz te ezekről?

- Például hogy sosem láttak még igazi gyerekeket.

- Ő látott, és igenis jó órákat tartott!

- Tartott? Miért, lelépett?

- A diákjai állandóan randalíroztak az óráin, és nem tanultak semmit, úgyhogy felmondott, mert úgy látta, hogy visszaélnek a jó szándékával.

- Randalíroztak a diákok? Egy közepes tanár is képes elkussoltatni egy csapat kölyköt!

- Forel tanár úr sosem használt tekintélyelvű eszközöket!

- Talán mert a legnagyobb gondolkodónak nem is volt tekintélye! A professzorodat hülyére vette egy csapat kamasz. Na lássuk, mit tudsz te a módszereivel!

- Oké. Ez itt megbeszélés tárgya lesz, az anyagot a netről kell begyűjteni. Hagyom, hogy használják a mobiljukat, így rájönnek, hogy az eszköz, amihez annyira kötődnek, hasznos lehet a tanulásban. Próbáld csak ki!

- Jó. Nézd csak, már öten lájkolták a bejegyzésem, hogy milyen béna ez az óra! ...A barátod elmenekült, a többi, "hagyományos" tanár meg még mindig oktat. Tudod, hogy miért? Mert ha a kis nyavalyások nem hajlandóak legalább a minimumot kiköhögni, kibaszottul megbuktatják őket!

Egy darabig azt hittem, hogy azért tetszik ez a jelenet, mert ez egy virtuális párbeszéd köztem és a tapasztalatlan hallgatók között. A harctéren már sokat próbált Véreb is nyers őszinteséggel mutatja be, hogy Arya módszere nem valami hatékony, és csak a vívótermekben (=egyetem) működik, a valódi harcban (=osztály) nem. Zordan vigyorogva képzeltem el a kortársakat az aznapi csoportomon, és a pillanatot, amikor megkérdezem a végén, hogy még mindig úgy gondolják, hogy velem van a baj, és csak ki vagyok égve?

Azon a napon, amikor arra jutottam, hogy megírom ezt a bejegyzést, rájöttem, hogy joggal mondhatnának igent. No nem azért, mert én is tudok durván beszélni, vagy esetleg kiábrándultan minősítgetem az egyetem falai közül kiszivárgó ötleteket. Ez csak megküzdés - nem valami elegáns, de láttam már komoly, tapasztalt pszichológusoktól is, akik emellett amúgy baromi jól dolgoztak. A fogáspont az azonosulásnál van: az adott helyzetben egy kisiklott alak bőrébe tudok bebújni a legkönnyebben.

A karakter ugyanis segíteni szeretne Aryának, a maga módján vigyázni próbál rá, de a személyes problémái miatt ez a mód csak eltorzult mása a valódi segítségnek. Ez olyan dolgokból látható, hogy mindig, amikor megmenti a kiscsajt, akkor egyúttal bántja is. A Véreb - hála gyerekkori traumáinak - nem képes az egészséges kötődésre, ami azért a segítő kapcsolathoz nem ártana. Épp ezért távol tartja magától pártfogoltját, annak ellenére, hogy a film egyes jelenetei alapján akár az életét is áldozná érte. Olyan, mint egy alkoholista, bántalmazó apa.

A másik, hogy értékrend terén csak elvesz, de nem ad. A beágyazott jelenetben a porig alázza azt a tudást, amiben Arya hisz, elveszi ezt az értéket tőle - de nem ad helyette másikat, nem ajánlja fel, hogy majd ő megtanítja rendesen harcolni. Egyetlen dolgot tanít: "nem fog menni, nem megy, nincs esélyed".

Átgondolva a dolgot, ez a pont az, ami közös bennem és a Vérebben (remélem nem arra haladok, hogy lesz ez még több is). Ha az elképzelt párbeszéd valóban lezajlott volna, ugyanezt csináltam volna: elveszem a hallgató hitét, de nem mondok semmit arról, hogy merre lehetne valójában indulni. Csak elültetem benne azt a tehetetlenség-érzetet, amit bennem meg a kérdéses csoport ültetett el.

A kiégett szakemberek szerintem általában ezt csinálják. Ők már nem tudnak/akarnak mit kezdeni a problémával, feladták, és erre próbálják rávenni a többieket is, hogy aztán ne kelljen még rosszabbul érezni magukat, ha kiderül, hogy mégis meg lehetne oldani a dolgot egy kis módosítással. Mert amúgy meg lehet. Ha jól sejtem, a videóban látott mozgás Aryától a rapier-víváson alapul, ami egy elég jól működő dolog, igaz, nem vértesek ellen. A Vérebnek csak ennyit kellett volna mondania. A reform-pedagógia is jól tud működni, ha megvan a kontextus, és eszközként, nem pedig ideológiaként használják. A pedagógus-Vérebnek csak ennyit kellett volna elmondania. És biztos van megoldás az én pusztító-csoportomra is, így vagy úgy...!