Tájkép csata után

Portré csata után.
Tanár év elején - tanár év végén.

Kongottak a folyosók a héten. Ma jött csak be pár gyerek, amikor a bizonyítványokat osztottuk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a csend nem hiányzott. Kemény időszak áll mögöttünk, főleg, hogy a finisben is "akadt még néhány fennforgás". Egyes gyerekek például az utolsó hónapban jönnek rá, hogy ha van öt egyesük a félévben, akkor már késő szorgalmi feladattal próbálkozni, mert azon kívül, hogy a tanárnak lesz egy tonna dolgozata még az utolsó hétre, igazából már nem lehet kimatekozni egy kettest. A szülő is rájön, hogy egész évben nem sikerült bebizonyítania, hogy törődik magzatával, ezért még bejön cirkuszolni a bukás miatt, hiszen ha cirkuszol, akkor mégiscsak foglalkozott a gyerek problémáival... És persze vannak extrém esetek, akik sajátos nevelést igényelnek, és még most, az utolsó napokban megmutatták, hogy miért. Nem csak a levegő, de a hangulat is forrt időnként.

Narráció

"Soha ne nézz vissza, ha nem tudsz nevetni!

Soha ne nézz előre, ha nem tudsz álmodni!"

Eddie Jordan

Mindig érdekes, hogyan idézel fel egy időszakot. Ez a kérdés narratív pszichológia asztala, amely szerint abból, hogy egy emléket hogyan idézel fel, nem csak maga a történet ismerhető meg, hanem az is, hogy mit kezdtél vele azóta, hogyan épült bele a személyiségedbe, elfogadtad vagy hárítod az egyes elemeket, érzelmi tartalmakat. Naplót írni azért okos dolog, mert vissza lehet nézni, hogy pár évvel ezelőtt hogyan meséltél el, éltél meg egy élethelyzetet. Végig tudod gondolni, hogy mi változott azóta, mi lett a következménye, és rájössz, hogy egészen másképp magyaráznád el most. Máshol vannak a hangsúlyok, más a tanulság. Persze, ismered a történet következő fejezetét, így könnyű okosabbnak lenni. Az előző félév végén írt bejegyzésben veszteseknek neveztem azokat, akiknél nem változott semmit a narráció, azaz felnőttként ugyanolyannak látják az iskolát, mint amilyennek gyerekként látták.

Nem mintha olyan jó lenne, ha a narráció úgy változik meg, hogy nem emlékszünk a régire. Alighanem ezért nem értik a felnőttek a gyerekeket, mivel nincs előttük a régi naplórészlet, narráció, hogy anno ők ugyanígy látták a dolgokat, és ugyanazokat mondták nekik, mint amiket most ők mondanak, és ugyanúgy hárították ezeket a bölcsességeket, mint ahogy most az ő bölcsességeiket hárítják.

Hát, nekem megvan a magam naplórészlete arról, hogyan láttam anno egy évet. Épp ezért tudom, hogy bár igen kemény volt az elmúlt pár hét és az egész év, a gyerekek valószínűleg még durvábbnak élték meg.

Tanár úr, végem!

Úgy tűnik, hogy az én narratív stílusomban fontos szerepet kaptak a hasonlatok, metaforák, szimbólumok. Nem így születtem, az iskolában alakult ki ez a stílus, ott jöttem rá, hogy egy-két szóval, idézettel többet tudok mondani, mint kusza körmondatokkal. Arra is rájöttem persze, hogy ezeket az áthallásokat csak szűk körök értik, úgyhogy muszáj volt megőrizni a körmondatokat. Remélem, hogy senki sem elemez stilisztikailag... Akárhogy is, volt egy hely, ahol megtanították, hogy tudom kifejezni magam.

forrás: Brothers in arms

Gondolom azoknak, akik megtisztelnek a blog rendszeres olvasásával, feltűnt, hogy időnként egész militarista metaforákkal élek. Na, ez is iskolában alakult ki. Nem mintha valami kiképzőtáborba jártam volna, de a mi 100%-osan fiúkból álló osztályunk, de legalábbis az én konkrét baráti köröm tagjai valahogy a katonákkal tudtak azonosulni a legjobban. Egyrészt kijátszottuk a Call of Duty és Medal of Honor című játékokat párszor, és kívülről fújtuk a Ryan közlegény megmentése, az Elit alakulat és a Sólyom végveszélyben, stb. filmek jobb párbeszédeit. Másrészt olyannak éltük meg az adott élethelyzetet, mint a háborút. Ez a narratíva egy kellően brutális, vádló visszajelzés volt a felnőtteknek, hogy szó sincs ám itt gondtalan, boldog gyerekkorról (ha visszaüzenhetnék magunknak, azt tanácsolnám, hogy ne várják, hogy mások tesznek majd az ő boldogságukért, mert ez egy kicsit gyerekes, és így nehezen veszik komolyan őket). Benne van a serdülők frusztrációja, lázadása is, jelzi, hogy "hahó, itt káosz van". A serdülőkör tényleg egy krízissel megterhelt szakasz, így a költői kép egész találó. Az életünk nagy részét olyan helyen töltöttük, ahová kötelességünk, de kedvünk nem volt menni, a döntéseket nem mi hoztuk, hanem "feljebbvalók", akik szívesen parancsolgattak nekünk. Nem tudtuk kiszámítani, hogy mikor mi várható, elég komoly stresszt éltünk meg időnként. A gyakran emlegetett anómia nyers változatát éltük meg. Ezzel az anómiával úgy küzdöttünk meg, hogy vagy agresszívak voltunk, vagy bajtársiasnak megélt kapcsolatokat alakítottunk ki egymással. Segítettük egymást az értelmes és kevésbé értelmes törekvésekben, baj esetén próbáltunk támaszt nyújtani. Időnként igazi veszteségeket is elszenvedtünk, mivel nagyjából úgy éltük meg a haverok évismétlését, mintha kilőtték volna őket.

Feltűnt, hogy minden filmben van
egy ilyen karakter? Ő egyébként a
Pacificből van, de a Nyugaton
főszereplője is ilyen forma.

Az utolsó középiskolai évben valamiért úgy döntöttem, hogy ezt leírom. Akkoriban az irodalom volt a kedvencem, alighanem ez volt az oka, hogy kísérletezgessek. Kötelező olvasmány volt Karinthy Tanár úr, kérem! c. műve, de én nem éreztem olyan viccesnek az életünket. Inkább azonosultam Remarque Nyugaton a helyzet változatlan c. regényének hőseivel, akik egyébként szintúgy végzős diákok. Ennek a két műnek lett a sajátos, elég egyoldalú, inkább a megélt érzéseket, mint logikus következtetéseket felvonultató vegyítése a Tanár úr, végem! című mű, amit ma már nem reklámozok, de anno az osztálytársak bírták. Hogy mit írtam le egy tanévről tizenhét-tizennyolc évesen, lejjebb olvasható.

Magyarázom a bizonyítványom

"Nekünk magyaroknak már évszázadok óta nem jó üzlet a háború. Győzni indulunk, de a végén már csak abban reménykedünk, hogy talpon tudunk maradni. Valahogy így van ez az iskolával is. Év elején még akad pár siker, de mire eljutunk a bizonyítványig, már csak azon mesterkedünk, hogy semmiből se bukjunk meg. Megpróbálom ezt egy elég sajátos példával bemutatni, igyekszem megismertetni mentalitásunkat. A magyarázat az I. és II. világháborúra épül, észrevehetően keverni fogom, de nyugalom, ez kivételesen nem hiányos tudásom miatt van.

Mi a Központi- illetve Tengelyhatalmak területén foglalunk helyet, két erős front között: keleten a humán tantárgyak, nyugaton a reálok. Tudjuk jól, hogy katonáink a háború végére holtfáradtak lesznek, ezért igyekszünk sietni az előretöréssel. A Schliffen-terv és a Blitzkrieg (vagyis egész éjszaka tanulás) működik: Tannenbergnél és a Mazuri-tavaknál győzedelmeskedek, mivel idén Adyval és az I. világháborúval kezdünk, ami nem olyan vészes. Hogy eljussak Breszt-Litovszkig, beiratkozom előkészítőre meg fakultációra is. A nyugati fronton óriási a hadiszerencse. Seregem váratlan teljesítménnyel átkel az Ardenneken, és bekebelezi egész Franciaországot. Persze jobb készülődni, mivel kémeim szerint ellenséges partraszállás várható Pas de Calais –nál. Délen – informatika –, ahonnan az egész indult (informatika szakra járok) zavargások kezdődnek. A legtöbbje egyszerű partizántevékenység, nem nagy ügy, de roppant idegesítő. Az olaszokkal (ITE) azonban nagyon meggyűlik a bajom. Amikor a logikai kapuk alapjait vesszük, Caporettónál sikerül áttörni, de amúgy végtelen, véres harc ez.

Közben nyugaton partra szállnak – Normandiában. A szövetségesek (matek és fizika) új fegyvereket fejlesztettek ki, a térgeometriát és az egyenletesen gyorsuló körmozgást. Megállíthatatlanok, de az Ardennekben kemény, elkeseredett offenzívát indítok, végül a Marne folyónál megmerevedik a front, és lövöldözünk egymásra, várva, hogy a másik kimerüljön. Erre különben én vagyok az esélyesebb. Kell a francnak a nyugat!

Mégis ki kell tartani, mert ha újabb területek kerülnek ellenséges kézre, a hazai ellenzék (szülők) kiveszi a kezemből a hatalmat, és a saját eszközeivel vezeti győzelemre népünket. Csak az a baj hogy félő, hogy a hátországban már nem maradna annyi ember, aki eltartaná a fronton törtetőket. 

A keleten kötött különbéke nem túl tartós. Ismét csatába indul a sereg, és hősi küzdelem után megáll, hogy ostromolja Sztálingrádot. Ez személyes ügy, presztízskérdés. Délen a partizánok már nagyon pattognak, de nincs elég ember, hogy rendet tegyek. Nyugaton a helyzet változatlan. 

A rendszer lassan összeomlóban van… Nekem is van pár szövetségesem, de a kapcsolatunkból ők húznak több hasznot. Én látom el őket fegyverrel, ez különösen a déli területekre igaz, ahol a remek kiképzésnek hála a leghatékonyabb fegyver a bot és kő. A hátországban szaporodnak a háborúellenes tüntetések, látni, hogy a nép már nem sokáig bírja. De bírnia kell. Erőszakkal leverem a lázongásokat, de ezzel csak táplálom a közelgő forradalom tüzét. Elszabadul az anarchia, a katonák dezertálnak. A frontok összeomlanak, csak a fanatikus hősökre lehet már számítani, kamikázékra… És ebben az őrületben szólal meg az utolsó csengő. Békét kötünk, illetve aláírjuk a békediktátumot. Sehol sincs már a transzparens, melyen az állt: „Éljen a háború”. Azóta tudjuk, milyen. De jövőre ismét kirobban a világégés, azzal a célkitűzéssel, hogy megváltoztassa a status quo –t. Ugyanez lesz, esetleg még rosszabb. Van, akinek jó szövetségesei vannak, és közös erővel (munkamegosztás) győzni tudnak. Van, aki egyedül elég erős, és lazán megnyeri a háborút. Van, aki diadalt arat, de pürrhosszi győzelem az övé. Van, akit nem ér már el az ellenség (mint az én esetemben is). És van, akit elfoglalnak. Egyre több ilyen van. Erősödnek a fegyverek – de a nép ugyanaz marad."

Magyarázom a bizonyítványom magyarázatát

Kicsit nekem is nehéz már elhinni, de mi annak idején ezt a fejezetet értettük. Igazából már nem világos, hogy miért volt jó ötlet keverni a töri leckékkel egy átlag középiskolai év történetét, gondolom szellemes akartam lenni, vagy valamilyen nagy összefüggést kerestem. Az tuti, hogy akkoriban kifejlesztettem magamnak néhány mnemotechnikai trükköt, és az olykor totál jelentéktelennek érzett tananyagot valamilyen személyesebb dologgal kötöttem össze. Berzsenyi A magyarokhoz I. című ódája (...ódája?) például egy darabig jó ritmusban van a Metallica Damage inc. számával. Egy magyartanár egyszer meg is lepődött, hogy ittasan el tudom szavalni az elejét, egészen a refrénig (mármint a Damage refrénjéig). Később az egyetemen aztán megtudtam, hogy igazam volt, az emberi memória tényleg így működik, de ez már egy másik történet. Az biztos, hogy fel kell idézzek pár emléket, hogy világos legyen a mondanivaló.

Ahogy végigolvasom az akkori évértékelőt, felismerem benne szakdolgozati konzulensem, Kiss István phd munkáját, ami az életvezetési kompetenciákról szól. A kutatásai alapján vannak bizonyos kompetenciák, amelyek - felsőoktatásban tanulókon felvett mintán - meghatározzák az egyén boldogulását, mentálhigiénés státusz abban az élethelyzetben, élettérben, életpályán, amin éppen vannak. Ő konkrétan az észlelt én-hatékonyságra alapozta az elméletét; innen vettem a korábban közzétett magyarázatomat a hármas tanulók gyenge pályaérettségére. A hét kompetencia a következő (erős zanzásítással):

1. A fizikai jóllét megteremtésének kompetenciája (meg tudok magamnak főzni egy ebédet, tisztán tudom tartani magam és a szobám)
2. A tanulással kapcsolatos kompetenciák (tananyag megszerzése, elsajátítása a szükséges stratégiákkal)
3. Saját értékrend kialakítása (mi a fontos nekem, mik a prioritások, hogyan tudom megoldani, hogy ezek ne kerüljenek egymással konfliktusba)
4. Önmenedzselés hosszú és rövid távon (időbeosztás, tervezés)
5. Kommunikáció másokkal
6. Kapcsolatok teremtése és fenntartása a közvetlen környezetben
7. A tágabb társadalmi rendszerekkel való kapcsolatteremtés (pl. ismerem a jogaimat)

Némely bekezdésben visszaköszönnek ezek a kompetenciák.

Egy napon visszatekintve a küzdelem évei tűnnek majd
a leggyönyörűbbnek. (Freud)
forrás: facebook

Évekkel az érettségi után a volt osztályfőnököm azt mondta, hogy "ti még viszonylag szorgalmasak voltatok". Ezt azért meglepő volt hallani, úgy látszik, más mozit néztünk akkoriban. De belegondolva, lehet, hogy tényleg volt bennünk némi szorgalom, csak éppen nem valami kitartóan. A fent olvasható irodalmi kísérletben ezt az attitűdöt a magyar társadalom I. világháborúval kapcsolatos kezdeti lelkesedésével érzékeltettem, amikor az emberek még ki is mentek tüntetni az utcára a háború mellett. Hát mi is így ugrottunk neki a tanulmányoknak minden évben, mert valamit azért mi is megéltünk a korábbi cikkben fejtegetett én-hatékonyság élményéből (emlékeztető: a hármas tanulóknak a pályaérettsége is gyenge, valószínűleg azért, mert nem érzik, hogy kézben tartják az életüket). Sajnos ehhez az élményhez kell némi energiabefektetés is, illetve türelem, mivel az eredmények nem jönnek azonnal. Szintén veszélyezteti a lelkesedést, hogy a vártnál rosszabb eredmény csökkenti a motivációt és a kitűzött cél magasságát is (az ún. igényszintet). Így a jó öreg tanulás-elméletek szellemében olyan félév végére már "rájöttünk", hogy nem kellett volna ennyire lelkesedni, csak pazaroltuk a "lőszert". Érdekes, hogy akkoriban nem vettük észre az agyonnézett háborús eposzainkban, hogy azok, akik megérik a film végét, általában beosztják a muníciót. Hát, ezt például meg lehetett (volna) tanulni az iskolában. 2. és 4. kompetenciakör.

A kétfrontos háború végig kísértette a középiskolás éveinket abban az értelemben, hogy mindig volt valami komoly tantárgy, ami megakadályozott abban, hogy olyasmivel foglalkozzunk, ami érdekel is. Amikor még programozó akartam lenni, akkor a humán tantárgyakat éreztem túlhangsúlyozottnak; amikor már valami humán dologgal akartam foglalkozni, akkor a reál tantárgyak időpazarló tulajdonságát hangsúlyoztam. Valamiért azt hittük, hogy az "örüljenek, hogy egyáltalán tanulunk valamit" attitűd szoros kapcsolatban van a velünk szemben támasztható reális elvárásokkal. Egyébként volt valami igazságunk, mert a jelenlegi munkahelyemen például néhány embert megdicsérnek azért, ha kevesebből bukik, mint félévkor. Csak éppen neki papírja van arról, hogy problémái vannak. Mi, szegény kisgyermekek igazából arra panaszkodtunk, hogy nem csinálhatjuk azt, amit akarunk. Némelyikünk azt mondta, hogy "na, majd az egyetemen csak azt tanulok, ami érdekel". Erről csak annyit, hogy még a mai napig vigyorgok, amikor eszembe jut a keményen humános évfolyamtársaim arca, amikor az egyetemen a legelső óránk matematikai statisztika volt... :D Egyébként ennek a hozzáállásnak az elhibázott mivoltára akkor eszméltem rá, amikor főleg olyan haverjaim lettek, akik egyetemet végeztek. Egyszerűen ciki szakbarbárnak lenni. Azt persze megértem, hogy középiskolában az ember próbálja meghatározni önmagát, felállítja a határokat, hogy hova tartozik, és hova nem, természetesen az érdeklődési kör terén is. De ha visszaüzenhetnék magamnak a múltba, akkor jelezném, hogy érdemes kicsit jobban megosztani az érdeklődést, főleg, mert váratlan összefüggések jöhetnek még az életben. Ha mást nem, akkor legalább tanulja meg beosztani az energiáit a különböző frontok között, mert mindig lesz olyan munkája, ami fontos, de utálja. 2., 3. és 4. kompetenciakör.

"Közben nyugaton partra szállnak – Normandiában." Ez a kedvenc részem. Arra utal, hogy nagyon készülsz valamiből, és annyi energiát fektetsz bele, hogy elhiteted magaddal, hogy nem lehetséges, hogy másból, máshogy vagy máskor kérnek számon (kis történelmi magyarázat: a német hírszerzés azt hitte, hogy Calais-nál lesz a partraszállás, és nagyon bika kis véderőt telepítettek oda, mint kiderült, hiába). Most, hogy én állok a katedrán, látom, hogy tényleg nem elég egyszer elmondani az információkat. Ahogy fenn olvasható, ez is egy kompetencia ugyanis: kapcsolatot teremteni a szűkebb és tágabb környezettel, felkészülni a hátáridőkből, az éves ütemtervből, hogy hány jegyet kell szerezzünk a félévben, és várhatóan milyen eloszlásban, stb.; és ezek alapján készíteni egy tervet.

A "hazai ellenzék" érdekes pontja a történetnek. Iskolapszichológusként el tudok mélázni azon, hogy a tanulással kapcsolatos otthoni konfliktusok valóban a tanulás miatt robbannak ki, vagy a gyenge iskolai teljesítmény egy egyszerűen megfogható téma, ami alapján a szülők egrecíroztatják a gyerekeiket. Erre azért sikerült ráérezni tizennyolc évesen: a külső motiváció nem valami hatékony, különösen akkor, ha az ember egy kellemetlen dolgot akar elkerülni, és nem egy kellemeset megszerezni. Nem arra szoktat rá, hogy milyen jó dolog az iskola, az biztos. Arra szoktat rá inkább, hogy azt a minimumot tegyük bele a munkába, ami már elegendő ahhoz, hogy ne piszkáljanak. Magyarul cél a kettes. Tényleg sok szülő tud kárt tenni a gyerekében a fenyegetőzésével, ezt látom a suliban is, illetve van róla egy jó kis felmérésem is. Erre azonban van ellenszer, mégpedig némi belső motiváció kiépítése, azaz megkeressük az örömforrást a kötelező körökben is. Csíkszentmihályinak volt egy kutatása középiskolában (a könyv címe azt hiszem Életre nevelni, a Nyitott könyv adta ki), amelyben két csoportba oszlottak a vizsgálati személyek: a "játszókra" és a "dolgozókra". Az egyik inkább játékkal töltötte az idejét, a másik pedig főleg munkával. A dolgozók jobban élvezték a munkát, ez gondolom nem újdonság. Viszont a játékot is jobban élvezték, mint a játszók, valószínűleg azért, mert volt viszonyítási pontjuk, illetve jobban ki tudták használni a szabad pillanatokat. Magyarán, aki megtanulja élvezni a munkát, megtanulja élvezni az élet többi részét is. Ez a 3. kompetenciakörrel függ össze.

A következő fejezetben jönnek a presztízs-kérdések és a dac. Erre emlékszem: magyarból József Attilából az ember nem lehetett elég jó, az infó oktatás pedig valahogy nem találkozott a diákok igényeivel és

jellemzőivel. Nem akarok szemétkedni, de az az igazság, hogy még ma is azt gondolom, hogy ebben a kérdésben azért komoly lemaradások voltak a pedagógusok részéről... Tényleg igaz, hogy én tanítottam az osztálytársaimat, és nem ők. Ennek alighanem az volt az oka, hogy nem igazán tudták, hogy mivel lehetne motiválni az embereket. Gondolom a generációs különbség miatt. Ez a dacos időszak egyébként az, amikor az ember már kifárad, és "csakazértis" csinálja a dolgát, de jóval több önuralomra van szüksége. Ez persze némi frusztrációval jár, ami ritkán vezet jóra. Itt lesz kulcsfontosságú az 1. kompetenciakör, a fizikai jóllét fenntartása, illetve az 5., kommunikáció. Lényegében ez a testi-lelki jóllét kérdése, ami szükséges ahhoz, hogy az ember egyáltalán képes legyen dolgozni. Nem vicc, de megfigyeltem, hogy amikor elkezdtem sportolni, a figyelmi kapacitásom, érzelmi terhelhetőségem megnőtt. Így működik az ember, na. Ezért gáz, amikor anyuka béna kifogásokkal kimenti a tesi óráról a gyereket. Illetve ez még nem lenne akkora baj, mert a tesi órák nem mindig tesznek jót az ember lelki világának, viszont ez az anyuka nem gondol bele, hogy akkor viszont valami más mozgásra szükség volna. Szintén gázos, amikor anyuka a tanulás fontosságára való hivatkozással kiköti, hogy a gyerek nem lóghat időnként a haverokkal. Kivel fogja akkor megbeszélni a problémáit? Majd vele, mi? Pont az érzelmi leválás kellős közepén?

Ahogy a  fiúk látják a világot (forrás: ...valami vicc-oldal)

Az utolsó bekezdés elég apokaliptikusra sikerült, úgy látszik, összeszedtem az összes szófordulatot, ami megtalálható volt a Nyugaton a helyzet változatlanban vagy a Szakaszban. Megmosolyogtató. Arra viszont emlékeztet, hogy anno én is túldramatizáltam néhány dolgot, és egy bizonyos életkorban lehet komoly nehézség az, ami ma már hétköznapi gond. Emlékeztet rá, hogy ne azt nézzem, hogy egy hozzám forduló gyerek problémája objektíve mennyire komoly, hanem azt, hogy ő mennyire komolynak éli meg. Kioktathatnám ugyan, hogy "eh, ez katonadolog", de ezzel csak bagatellizálom a számára kritikus helyzetet. Nem hiszem, hogy ebből neki az jönne le, hogy törődöm vele.

"Van, akit elfoglalnak." Tanulóként a bukás elég nagy tragédia. Az utolsó sorok végig arról szólnak, hogy "Úristen, meg kell oldanunk egy csomó problémát, és kételkedünk a kompetenciáinkban". Aztán keresünk pár példát, ami alátámasztja a kételyt. Összeállítunk egy én-védelmi csomagot, ami megmagyarázza a bizonyítványt, és világossá teszi, hogy az egész nem rajtunk múlik, nekünk ehhez semmi közünk, egy személytelen, túlságosan magas követelményeket támasztó rendszerbe csöppentünk. Nem velünk van baj, hanem a feladattal. Mintha már írtam volna erről egyszer... Egyébként ez is egy hárítás, racionalizáció a neve. Azt mondjuk ki, hogy evidens, logikus, hogy ilyen nehéz helyzetben összeomlunk, nem is lehetett volna mást elvárni.

Ezen a narratíván igyekszem változtatni. Nemrégiben egy diákunk sírdogált, mire én megkérdeztem tőle, hogy mi a gond? "X megbuktatott" - felelte. Nem jó meglátás. A helyes meglátás a "megbuktam y tantárgyból" lenne. Rosszabb érzés, amikor a saját életeseményben nem tárgy, hanem alany vagyok, viszont ha én vagyok a középpontban, akkor talán kontrollt is fogok érezni, és képes leszek tenni azért valamit, hogy a pótvizsgán ura legyek a helyzetnek.

Visszatekintés

Hát ez remek, az utolsó sorok alapján az iskola megtanított rá, hogy a racionalizáló hárítórendszeremet töltsem fel tudományos tényekkel, és így már tudok intellektualizálni is (ld. Versus c. bejegyzés)!

Azért vannak ennek előnyös oldalai is. Azon kívül, hogy kicsit túráztatták az életvezetési kompetenciáimat is, megtanultam úgy kifejezni a gondolataimat, amit alap nyelvezettel kicsit nehézkes volna. Ha nem használnék idézeteket, intertextusokat a blogon, akkor például egy ilyen bejegyzés kb. egy könyv terjedelmét tenné ki.

Ezen kívül így könnyebb az összefüggéseket is felfedezni. Akkor még úgy láttam, hogy minden filmben van egy jófej altiszt, aki segít a bakáknak lelkileg is életben maradni a harctéren. Alighanem az irodalmi kísérletezgetés, és az akkori állapotunk lejegyzése első lépés volt a szakmai úton, mivel abból a törekvésből származott, hogy nálunk én legyek ez az altiszt. Jóval kifinomultabban bár de végülis ilyen szerep az iskolapszichológusé is. Habár azért jól jön néha a "katonás-narráció" is. Például amikor lehetetlen körülmények között kell dolgozni, akkor fel tud dobni egy régi idézet valami háborús filmből...

Nekünk Mohács kell

Időnként vannak meglepő jelenségek ebben a társadalomban. Egy korábbi bejegyzésben lehivatkoztam egy tanulmányt, amely szerint a magyar népesség körében igen komoly probléma az anómia, azaz az elidegenedettség, frusztráltság, tehetetlenség érzése. Ugyanebben a cikkben írtam arról, hogy én valamilyen aktivitással, lényegében társadalmi munkával próbálok küzdeni az ellen, hogy menthetetlenül elnyeljen ez az állapot.

forrás: nyultam.com

Úgy tűnik, mások is így vannak ezzel. Emlékszem, pont valamelyik Pszinapszis alatt találta ki a BKV állománya, hogy sztrájkba kezd. Budapest közlekedése nem omlott össze, hanem rövid úton összeállt egy közösség, ami autóval furikázta a cserben hagyott utasokat a városban. Aztán ott volt az a számos természeti katasztrófa (na jó, talán ez kicsit hatásvadász egy tornádóhoz képest), amiben anyagiakat és/vagy munkaerőt nem kímélve rendeződött vonalba az ország. Az elmúlt hétben ilyen összefogásra a dunai árvíz apropóján volt lehetőség, én is ott voltam. A homokzsákok pakolgatása igazából nem olyan elgondolkodtató munka, úgyhogy volt időm közben elmélkedni, hogy milyen folyamatnak lehetek a részese tulajdonképpen.

Ádáz Erynnis lelke uralkodik

Volt egyszer egy Tajfel nevű kutató, aki egy szociálpszichológiai kísérlettel akarta megtudni, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember identitását meghatározza, hogy milyen csoportban van, és ennek kialakulása után hogy viselkedik más csoportokkal. Ezt nevezzük minimális csoport paradigmának. Változatos módszerekkel osztotta a kísérleti személyeket csoportokra: volt, amikor csak úgy random elhelyezte az embert az A vagy a B csapatba; volt, amikor igazából lényegtelennek mondható döntések alapján került be a résztvevő a helyére, például meg kellett mondani, hogy Klee vagy Kandinsky képei tetszenek-e neki jobban, illetve egy rakás pont számát 500 fölé vagy alá becsüli.

forrás: carreerassesmentsite.com

Vajon felvették-e a kísérleti személyek a csoportidentitást, azaz a "mi tudatot"? Fel. És hogy viselkedünk akkor, amikor egy csoport tagjaként cselekszünk? Mint egy idióta. Történt ugyanis, hogy Tajfel arra kérte a kísérleti személyeket, hogy osszanak szét zsetonokat a két csoport között. Az jött ki, hogy a döntéshozók nem az abszolút, hanem a relatív előnyre pályáztak. Voltak ugyanis meghatározott arányok, ezekre nem emlékszem pontosan, de a lényeg megvan. Tegyük fel, hogy A csoport kap 10 zseton, B pedig 9-et. Világos, hogy kinek jut több. Van azonban más felállás is, pl. egyenlő arányban is el lehet osztani. Meg olyan is van, hogy az A csoport kap 8 zsetont, a B meg csak 5-öt. Hogy választana egy józan ember? Hát az első eshetőség mellett törne lándzsát, hiszen akkor lesz 10 zsetonjuk. Hogy játszik egy átlag ember? A 8:5 arányt választja, mert bár ezúton ők buknak 2 zsetont, de nem csupán 1, hanem 3 zsetonnyi fölényük lesz a másik csapattal szemben. 

Csoportnyomás alatt, illetve a társas identitást felvéve kicsit nehezebb egyezkedni. Önismereti csoportokon szoktuk kipróbálni annak a klasszikus túlélő-feladatnak a háziasított változatát, amiben a történet szerint hajótörést szenvedtünk, várni kell a segítségre, és egy fontossági sorrendet kell kialakítani mindenféle nálunk lévő tárgyból (víz, tükör, térkép, öngyújtó...). Nálunk inkább osztálykirándulás a sztori, de nem ez a lényeg. Az ember összeállít egy listát. Aztán összeül pár emberrel, és kialakítanak egy közös listát maguknak. Olyan három-négy ilyen kis csoport van, mindegyik delegál egy-egy embert, akik megtárgyalják, hogy a teljes csoportnak (ami jelenleg három-négy alcsoportból áll) mi legyen a listája. Érdekes, hogyan tárgyalnak az emberek. Amikor még csak a saját listádat kell képviselned, egészen barátian alkudozol. Amikor már a kis csapatod érdekeit kell képviselned a tanácsban, valahogy már nem babra megy a játék. Sokan agresszívabbak, ingerültebbek lesznek, hiszen a fejükben az jár, hogy nem csak a saját, hanem a bennük bízó emberek érdekeit kell képviselniük...

Ez alapján szerintem érthető, hogy mi, magyarok állandóan egymás vérét szívjuk. Mi azért kicsit komolyabb dolgok mentén oszlunk csoportokra, mint hogy 500 fölé vagy alá becsülünk egy rakás pontot...

Egységben az erő

Minden nagyobb közösség csoportokra oszlik, hiszen fizikailag nem megoldható, hogy az ember mindenkivel személyesen összebarátkozzon. Mint egy kicsit feljebb írtam, a csoportok eleve versenyben vannak egymással, eleve fölényre törekednek, úgyhogy egymás létezése miatt eleve fenyegetve érzik magukat. Egy nagyobb közösség tehát kész puskaporos hordó, amit valahogy biztonságban kell tartani. Ezt kissé nehéz elérni akkor, amikor a társadalomban nagy az anómia, mivel ott valószínűleg nem  igazán megfogható a tényleges probléma, nem tudnak vele megküzdeni az emberek, így elég frusztráltak lesznek. A frusztrált ember pedig agresszív lesz, úgyhogy keres magának egy ellenséget, akinek nekimehet. Lényegében elég egy szikra, és baj van... 

Közhely, hogy egy megosztott közösséget úgy lehet összekovácsolni, ha valahogy el tudod hitetni az emberekkel, hogy szükséges összezárniuk. Aki történelemből legalább egy kettessel átcsusszant, biztosan emlékszik egy antipatikus kis bajszos figurára, aki elég hatékony csapatépítő tréninget tartott a birodalmának közös ellenségek előállításával. Végülis elérte, hogy a birodalmában lévő csoportok ne egymással marakodjanak, hanem egy kisebbségi csoporttal, illetve később az egész világgal. Tényleg megszületett az összefogás ("Ein Volk, ein Führer"), de a módszertannal nem olyan jó érzés azonosulni, úgyhogy további kutatások zajlottak a témában.

forrás: monty.blog.hu

Pszichológusok között közhelyes a Sherifék által elvégzett vizsgálat is, amelyben egy nyári tábor lakóit osztották két őrsre. A két csapaton belül megerősödtek a barátságok, a csapatok között azonban elhidegültté, ellenségessé vált a viszony. A versenyek már nem voltak valami oldott hangulatúak, és úgy általánosságban olyanná alakult a nyári tábor, ahová az ember nem szívesen küldi a gyerekét. Próbálkoztak különböző módszerekkel újra összerakni a közösséget, de sikertelenül. Egészen addig, míg az ételszállító kocsi valahol el nem akadt, és mindkét őrs erejére szükség volt ahhoz, hogy újra mozgásba lendítsék. A srácok vállt vállnak vetve küzdöttek a közös célért, s vizsgálat végül klasszikus happy enddel zárult...

Nekünk Mohács kell. Meg BKV sztrájk, dunai árvíz. Ezek konkrét problémák, lehet velük kezdeni valamit, legyőzhetőek. De a legyőzésükhöz mindenkire szükség van, függetlenül attól, hogy az egyik harminc éve még jelentéseket írogatott a másikról, akinek a nagyapja géppisztollyal kergette az ártatlanokat; a harmadik mindig rosszra szavaz, a negyedik meg az ország pénzéből képezteti magát a külföldieknek, satöbbi, satöbbi... Ezt egyébként többen is megfogalmazták ott, a gáton, de úgy voltam vele, hogy nem kezdek okoskodni, meg kísérleteket idézgetni, arra itt a célközönség.

Dübörgünk

Az elefánt és az egér átkelnek egy hídon. 

Az egér elmosolyodik, és megszólal:

- Hallod, hogy dübörgünk?

A fent emlegetett társas identitás lényege, hogy a csoportba tartozás hozzáad valamit az énképünkhöz. A csoportnak vannak jó tulajdonságai, sikerei, és azzal, hogy mi is a tagjai vagyunk, sütkérezhetünk a csoport fényében. Például büszkén döngethetem a mellemet az angoloknak, hogy a magyar lányok a legszebbek, noha ehhez az érdemhez vajmi keveset járultam hozzá. Ha belegondolunk, a csoport sikeressé tételével mi magunk is sikeresnek érezzük magunkat, s így már nem is logikátlan több pénzt ölni a nemzeti sportválogatottakba, mint mondjuk a kórházak vagy az oktatás fejlesztésébe...

Amikor sikeresen elhárítunk egy olyan veszedelmet, mint az árvíz, akkor azt érezzük, hogy végre, kivételesen sikerült valamit példaértékűen megcsinálni. És mivel a dicsőség zászlaját mindenki szeretné meglengetni, gyűlnek is szépen a hadi kötvények, izé, akarom mondani, adományok a helyreállításhoz.

Végtére is, értelmezhetjük úgy az árvizet, mint afféle országos csapatépítő tréninget.

Versus

Mostanában kezdtem el nézni az HBO Terápia című sorozatát, ami nem kis százalékban a terapeuta-kliens viszonyról, áttételről meg viszont-áttételről, projekcióról meg ilyen finomságokról szól. Nekem azért még nem kellett olyan szorult helyzeteket kezelnem, mint a műsor főszereplőjének, de meg kell hagyni, a pszichológusok élete nem csak játék és mese. Elmélkedtem, hogy nálam milyen játszmák, dinamikák vannak, amikkel dolgoznom kell még, legalábbis ha jól akarom végezni a dolgom. Alighanem a konfliktusok környékén érdemes keresgélni. Ami azt illeti, ezek a dolgok inkább szupervízióba valók, és nem egy blogba, úgyhogy várhatóan nem ez lesz a legösszeszedettebb írásom, viszont az emberek többsége előbb-utóbb nem csak az utcán találkozik kamaszokkal, úgyhogy a fejemben bolyongó kérdések akár mások számára is érdekesek lehetnek.

Erőpróba

A rút varangyot véresen megöltük.

Ó, iszonyú volt.

Vad háború volt.

(...)

Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.

Szép harc után. A szájunk mosolyog.

Kosztolányi Dezső: A rút varangyot véresen megöltük

Konfliktus általában akkor jön létre kettő vagy több ember között, amikor valamilyen céljuk, érdekük, szükségletük ütközik egymással, és akadályozzák egymást a boldogulásban. Ezt mondja a definíció (csak kicsit hosszabban). Ebből a definícióból általában jól le lehet modellezni legtöbb összezördülést, amit tapasztal az ember, legfeljebb sokat kell kutatni az után, hogy tulajdonképpen mit is akartak felek elérni. Itt ugyanis akad némi nehézség, mivel joggal feltételeznénk, hogy a konfliktust kirobbantó illető tudja, hogy mit akar, ha már hajlandó érte megütközni; van valami - legalább számára - világos célja, amit el akar érni ezzel a műsorral. A nehézségek oldódnak, ha a lehetséges célokat a Batman-filmekből jól ismert mondattal egészítjük ki: "néhány ember csak látni akarja égni a világot" (nem tudom pontosan idézni, de valami ilyesmivel zárta az anekdotáját Alfred). Magyarán mondva nem kevés konfliktus magáért a konfliktushelyzetért történik. Van, aki élvezi ezt. Olyan neki a konfliktus, mint a szex, amiért ugye többség eléggé lelkesedik, ám jellemzően nem a szaporodás lehetősége miatt.

Néhány ember csak látni
akarja égni a világot

Mire jó valakinek az, ha összebalhézik másokkal? Miért vannak olyan srácaim, akik szabadidejükben bandákba verődve mászkálnak Budapest rosszabb környékein, és kötekednek? Miért kell egyeseknek az iskolában az első rossz szóra ütni? Miért kell módszeresen felhúzni a tanárokat? Igen, néhányan a lángokat akarják bámulni, mások pedig érezni akarják a büszkeséget, hogy mégsem égették meg magukat (...pedig anyu mindig mondta, hogy baj lesz, ha játszanak a tűzzel). Ez egy verekedésnél egyértelmű, de ilyesmi egy tekintélyszemély (tanár, szülő) felbosszantása is. Akkor nyertes a játszma, ha az előidézett helyzetben nem hátrálnak meg. Némelyek - az okosabbak - a taktikai visszavonulást választják, mert egyrészt mégiscsak ijesztő egy dühös felnőttel szembenézni, másrészt az embernek igazából nem az a józan érdeke, hogy ezzel a felnőttel rosszban legyen, mert hosszú vagy rövid távon az illető befolyásolja a jövőjét. Az volna a logikus, hogy erre a józan érdekre derék serdülőink odafigyelnek, és mérlegelik, hogy tényleg megéri-e a kockázat azért a mámorért, hogy a tekintélyszemély nem tudja irányítani őt. Ez a mérlegelés néha - főleg a hiperaktívoknál - a legszélsőségesebb mértékben hiányzik. Jókat mosolygok magamban, amikor felhangzanak az "ebben a liberális világban..." kezdetű jeremiádok, mivel ez az ostobaság valószínűleg történelmi kortól független. Állítólag római légiókban és a viking seregekben a fiatalokat küldték előre, afféle élő pajzsként. Nem pusztán azért, mert a veteránok ilyen cinikusak voltak, hanem azért is, mert a fiatal férfiak között nagy arányban vannak olyan idióták, akik némi dicsőségért hajlamosak megbontani az alakzatot, azaz nem képesek mérlegelni a pillanatnyi vágyaik és a hosszú távú érdekeik (túlélés) között. Jelenkorban ez a bölcs elővigyázatosság tudomásom szerint a baleset-biztosítások áraiban figyelhető meg.

Összegezve az eddig leírtakat, az iskolai konfliktusok egy része nem valamilyen cél érdekében alakul ki, hanem azért, hogy a srácok levezessék a feszültséget, amivel nem tudnak mit kezdeni. Ez a feszültség rögtön kezelhetővé válik, amikor egy konkrét helyzetben egy konkrét célpontra irányul. A fent idézett Kosztolányi-versben ez a célpont egy varangy volt, de mivel egyre kevesebb a zöldterület, a tanárokra és szülőkre hárul a szenvedő szerep.

Forradalom

Szintén logikus lépés volna, hogy ha már ennyire legénykedni akar valaki, akkor keressen olyan kihívást, amivel mások is jól járnak. Például a héten össze lehet veszni az árvízzel. Sajnos azok a kihívások, amelyek egy jobb üggyel kapcsolatosak, valamilyen értékrenddel is kapcsolatosak. És ez az, ami vagy totál hiányzik a srácokból, vagy épp fejlődik bennük. Az értékrend pedig csak akkor saját, ha jól megkülönböztethető a felnőttekétől. Ennek a fejlődésnek eddig két lépcsőfokát figyeltem meg, elméleti keretben még nem sikerült elhelyezni, de szerintem anélkül is ismerős lesz mindenkinek.

Ezt inkább nem fordítom le :D

Az első rész, amikor a csemete próbál önálló személyiséggé, azaz a világ egyértelműen megkülönböztethető részévé válni. Ez ugye úgy oldható meg, ha kitűnik a környezetből azzal, hogy az ellentéte. Olyan ez, mint hogy fehér alapon a fekete pont, a kéken a piros vehető észre a legkönnyebben. Kis barátunk tehát deviáns lesz. A devianciáról most nem hiszem, hogy van elég helyem írni, de aki kicsit már foglalkozott vele, az tudja, hogy sok arca van, az agresszív, visszahúzódó, konstruktív... Nagyjából olyan a történet, mint a dac-korszak, csak itt már elvont fogalmakra mondják mérgesen, hogy "nem".

Elmegy minden tüntetésre.
Még sosem ment el szavazni.

A második fázis ez a bizonyos konstruktív deviancia, amikor azt hiszik, hogy mindenki hülye, de majd ők megmutatják, hogyan kell ezt csinálni. A szakirodalom ezt a folyamatot értékorientációnak nevezi, vagyis a sok elérhető érték közül lehet válogatni, hogy melyikkel tudnak azonosulni. Jellemzően ez az érték kissé beint a környezetnek: egy elitista helyen lazulni fognak, és rínak, hogy nem törődnek a gyerekek érzéseivel; egy toleráns helyen követelik, hogy a lassú felfogású kölyköket rúgják ki, és pörögjön az óra, mert a jövőjükről van szó (amiért nyilvánvalóan nem ők felelősek, hanem a tanár); egy konzervatív helyen hippi/punk/narkós/stb invázió lesz; egy liberálisabb helyen meg visszatérnek az régi magyar keresztényi szeretethez, amelynek nevében lehet majd dobálózni tojásokkal a tüntetéseken.

(Itt egyébként írtam még vagy fél oldalt, de rájöttem, hogy kezdek nagyon eltérni a témától, úgyhogy majd egy külön bejegyzésben folytatom...)

Összegezve az eddig leírtakat, némely konfliktus, nyilvánuljon meg akár passzív akár aktív agresszióban, nem a pillanatnyi dicsőségért, kontrollért zajlik, hanem a hosszútávúért. A rövidtávú a varangy-ölő "akkor sem veszem elő a füzetemet", "nem ülök a Gejza mellé", "nem kéne már valami értelmeset is csinálni?" összecsapás, a hosszútávú pedig az "én ezzel sosem fogok foglalkozni", "nem hiszek ebben az egészben", "van más dolgom is" összecsapás, ahol az volna a tényleges üzenet, hogy "velem kár is próbálkozni".

Egy dolog azonban közös bennük. Egyiknek sincs konkrét célja, nincs jövőkép, hogy mi lesz, ha megnyerik  ezt a harcot. Gondolkodó ember nem hiszi, hogy egyszer azt fogja hallani, hogy "ja, elnézést, akkor ezt majd tiszteletben tartom a jövőben". E konfliktusok mögött nincs meg az elvárás, hogy valami változni fog. Egyetlen elvárás van: a kielégült érzés, hogy "jól megmondtam neki".

Válaszcsapács

Aki idáig elolvasta a bejegyzést, most végre megtudhatja, hogy eredetileg mit is akartam mondani. A felvezetésben igyekeztem különösebb tudományos magyarázat nélkül leírni, hogy vannak konfliktusok, amikben részem van, és gyakran azt érzem, hogy nem személy szerint velem akarnak küszködni, hanem kell valaki, akivel lejátszhatnak valamilyen meccset, levezethetnek valamilyen feszültséget. Hmm... Észreveszitek a hárítást? Azt írom, "nem személy szerint velem akarnak küszködni". Hogy lehet nem személyes egy olyan helyzet, ahol szemtől szembe feszülünk egymásnak? Persze, lehet személyteleníteni, elhelyezni a veszekedést valamilyen átlagokból összerakott rendszerben, amit azóta építgetünk, amióta ez a tudomány hódító útjára indult. És akkor látod, hogy mások is kerültek már ebbe a helyzetbe, és megosztották róla a tapasztalataikat, és rájöttek az ok-okozati viszonyokra, és a kamaszok így működnek, ne aggódj, nem személy szerint téged akarnak kicsinálni... Ezt a hárításmódot hívják intellektualizációnak - okosan megmagyarázom a dolgot az utolsó mozzanatig, csak az érzelmi részét hárítom. Merthogy akármennyire is alapja ez a kamaszkornak, identitáskeresésnek, sajátos nevelési igénynek, ezek a konfliktusok kibaszott idegesítőek ám (most direkt nem intellektualizáltam)! Hadd osszam meg ennek dinamikáját egy dal formájában, amelynek címe Castamere-i esők:

"Mondd, ki vagy, így szólt az úr,
Hogy meghajtsam fejem.
Macska, csak más bundában, óh,
Nem több, én úgy hiszem.
Aranybunda vagy vérvörös,
Csak oroszlánkarom;
Az enyém épp oly éles,
Már rég próbálgatom.
És így papolt és így papol a castamere-i úr,
Termében most eső dobol,
S a szél pernyét sodor.
Termében most eső dobol,
S a szél árván pernyét sodor."

A nótához dukál egy rövid magyarázat, azok kedvéért, akik nem ismerik. Ez egy ballada a Trónok harca című könyv- és filmsorozatból, ami arról szól, hogy egy nemesi család fellázadt a hűbérura ellen. A hűbérúr, bizonyos Tywin Lannister nem tűrte, hogy szórakozzanak vele, úgyhogy összehívta a bandériumokat, és ledózerolta hűbérese birtokát, Castamere-t, nemesestül, családostul, jobbágyostul. (a fordítás egyébként a  Kardok vihara c. könyvből van)

Valami ilyesmi dinamika megy le hetente párszor nálunk, de szerintem mindenik ismeri, akinek kamaszokkal van ügye. Az első, aranyozott hátterű négy sorban kezdődik a provokáció, amikor a kezdeményező fél megkérdőjelezi, hogy kijár a másiknak a tisztelet. Ez lehet tekintélytisztelet is, amit mondjuk egy régebbi vágású tanár elvár, meg lehet hétköznapi, ember-és-ember-közötti tisztelet, amit a magamfajta vár el, például visszaköszönés formájában. Serdülőink persze nem ragaszkodnak a balladai homályhoz, és konkrétabban fogalmaznak, például "mit akar ez a vén szatyor", viselkedés szintjén pedig az órai sminkelés a kedvencem. A következő négy sorban a provokátor összeméri az erejét a kihívottal. A mi századunkban ez úgy hangzik, hogy "nehogy má' megmondja nekem, azt hiszi, felsőbbrendű". Ennek a négy sornak a végén figyelhető meg az erőpróba, amiről korábban beszéltem. Próbálgatják a karmaikat varangyokon, egymáson, rajtunk. Most erősnek képzelik magukat, és úgy hiszik, hogy létezik valamilyen függetlenség, amit el lehet érni a konfliktussal. Persze a célállapot nem ismert, mint ahogy Castamere ura sem gondolta át igazán, hogy mit hozhat a jövő a lázongása után.

forrás: wickedmessenger.com

A harmadik, vörössel kiemelt rész az, ami nálunk elmarad. A válaszcsapás. Mert megmondom őszintén, amikor az aktuális lázadó belevigyorog a képembe, hamis hatalomérzettel, hogy "semmit nem tehetsz ellenem", akkor azért én is tudnék neki mondani ezt-azt. Csak vele ellentétben én mérlegelek. Akármit is művel itt, nem azért kezdtem vele dolgozni, hogy kárt tegyek benne. Márpedig sikerülne, az tuti. Elég sebezhető ő valójában. Időnként előkerülnek ilyen konfliktusok, egyoldalú elbeszélésekben. Szegény gyerekek összeomolva rínak, hogy "hogy mondhatott nekem ilyet". Mert szerintük ők ebben a szituációban gyerekek, akiknek védeni kellene a lelkét. Nem kellene ilyen komolyan venni őket, a provokációikat, sértéseiket. A tanárnak, aki indulatból visszaszólt, tudnia kellett volna fékeznie magát. Hiszen ők még csak gyerekek...

Önszupervízió

"- (...) Most végre beszélni akarok.

- Hát beszélj.

- Mi őt nem szeretjük.

- Kik?

- Mi.

- Hogy mondhatsz ilyent?

- Igenis - kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. - Gyűlöljük őt. Utáljuk.

- Megőrültél? - kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt. Ákos pedig, hogy kihozza sodrából feleségét, és megbotránkoztassa őt, egyre emelte hangját, mely megbicsakolt, rikácsolt.

- Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg...

Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna."

Kosztolányi Dezső: Pacsirta 

Biztos vagyok benne, hogy tőlem is hangzott el olyasmi, ami nem a "ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel" el szerint alakult. Szerintem emberileg érthető lenne, de szakmailag nem igazán. Ezért is kell rajta elmélkedni. Arra jutottam, hogy kihívást jelentenek nekem az olyan emberek, akik nem tudják eldönteni, hogy melyik ligában játszanak, illetve kényük-kedvük szerint váltogatják azt (itt konkrétan a gyerek és felnőtt "ligáról" van szó, de van még elég párosítás...). Én úgy vagyok vele, hogy ha valaki nem akarja, hogy megüssék, akkor ne üssön meg senkit, ha viszont üt, akkor számítson rá, hogy visszakapja. Ezt hívják következménynek és felelősségvállalásnak. Csakhogy ez ennél kicsit nehezebb ügy.

Először is azért, mert a srácok nem (csak) azért nem maradnak konzekvensen a gyerek vagy felnőtt ligában, mert gerinctelenek. Azért is, mert ők konkrétan tényleg a két liga között vannak, és éppenséggel az összes élethelyzetre, életszerepre valamilyen új elgondolást kell kidolgozniuk. Éppenséggel pont ezért van az önismereti csoport. Kicsit hülyén jönne ki, ha a csoporton azt tanulnák meg, hogy "nyomorult kis senkik vagyunk, akik jobb, ha nem ugatnak be a nagyobbaknak (az én nevem Bűzös, rímel arra, hogy bűnös)". Ez az elgondolás ugyanúgy káros, mint a konfliktuskeresés, csak az agresszív stílus helyett önalávető lesz a vége.

Másodszor, nem hiszem, hogy igazságosan tudnám megoldani a válaszcsapást. Kizárt, hogy amit én mondanék, ugyanúgy hatna, mint az ő viselkedése. Én csak bosszús leszek tőle, amiért provokálnak és nem tudok szép szóval hatni, de aztán vége a napnak, és megyek haza. Ő is, csak ő valószínűleg magával viszi, amit kapott tőlem, mivel az erőfitogtatás ellenére általában van jelentősége annak, amit hall magáról. Ő igazából nem tud lerombolni, mivel - elvileg - nekem már van egy kiépült személyiségem, védőpajzsom, rajta viszont könnyebb gyenge pontokat találni, egyes esetekben pont ezeket leplezi az agresszióval. Ha haragból szólok vissza, akkor jó eséllyel eltalálok egy ilyen gyenge pontot, és tényleg olyan lesz a történet vége, mint a Castamere-i esők, vagy a pár bejegyzéssel ezelőtti kis történetben szereplő kis víziló, kis vonat és a kis varjú esete.

Hagyj békén, rossz napom van!
...néhányan egyszerűen nem hallgatnak a jó szóra!

Remélem, sikerült érzékeltetni, hogy mi a gond a válaszcsapással. Ha gyerekekkel foglalkozunk, akár szakemberként, akár szülőként, elméletileg az a cél, hogy épüljenek, erősödjenek. Bármennyire is csábító fizikailag vagy pszichikailag megtorolni a támadásokat, jó eséllyel romboló hatást érünk el. Szerintem ez azért van, mert az instabil énkép miatt (azaz nem tudni, éppen "melyik ligában játszik") nehéz megkülönböztetni a javarészt indulatok által vezérelt válaszcsapást a józanul megfontolt következménytől; nekik is, nekünk is. Éppen ezért találta ki a világ az Erikson által moratóriumnak nevezett elgondolást a serdülőkorra, ami dióhéjban egy türelmi idő, és azt jelenti, hogy a társadalom, erkölcs, jogrendszer, környezet hajlandó elviselni  a két liga közötti átmeneti időszakot. Eriksonék szerint minden kultúra fenntart valamilyen moratóriumot, a kannibáloktól a nyugatiakig.

Viktimológia

Egy barátom azon elmélkedett, hogy van-e oka annak, hogy több verekedésbe keveredett már, mint a haverjai együttvéve. Szintén elgondolkodtató, hogy egy tomboló autista gyerek miért pont a bokszolót találta meg magának.

A konfliktusok nem személyesek abban az értelemben, hogy a feleknek nincs kimondott bajuk egymással, néha még nem is ismerik egymást. Pszichológusként azonban mélyebbre is tudunk nézni, és ott azért megvan a kapocs, hogy miért pont ezek az emberek ütköztek meg. Következésképpen nyilvánvalóan az én konfliktusaimhoz is megvan a kapocs, ami megmutatja, hogy miért pont nekem, miért pont azokkal az emberekkel és miért pont olyan jellegű konfliktusom alakult ki.

Hát ez a film nem pont
erről szól, de a címe passzol ide.

Vegyük például ezt az intellektualizációt, mint jellemző hárítási mechanizmusomat. Tegyük fel, hogy ez egy negatív dolog, mert  nyugalmat mutatok ki, miközben belül megy fel a pumpa. Így hiteltelennek, úgymond inkongruensnek látszom (azaz a kommunikált és a valós állapot nem fedi le egymást). Itt vannak ezek a srácok, akiknek mindenki azt szajkózza, hogy viselkedjenek jól. Ez az elvárás nem arra vonatkozik, hogy higgyenek a normákban, csak arra, hogy tegyenek úgy, mintha hinnének benne. Hasonuljanak meg. Erre itt vagyok én, aki legszívesebben azt mondaná, hogy "anyáddal szemétkedjél, kisgyerek", közben meg igyekszem intelligensen, kompromisszum-készen viselkedni. Az ő szemükben ez nem a józan mérlegelés, hanem a meghasonlás. Elhatározzák hát, hogy segítenek előhozni az igazi énemet, hiszen csak az az igazi, ami mögött intenzív, kontrollálatlan érzelmek vannak - a puszta gondolat, szándék az nem. Magyarul a saját képükre akarnak formálni. Oké, végülis én is ezt csinálom velük... Aztán ott van az a verzió, hogy az intellektualizációval  kivonom a kapcsolatból az érzelmeket, s ezzel személytelenné teszem a dolgot. Mi pedig nem színészek vagyunk egy színpadon, hogy megtervezett szerepek szerint járjunk el, tessék jelen lenni, teljes személyiséggel, az itt és mostban!

Tegyük fel, hogy az intellektualizáció egy jó dolog. Mondjuk van egy srác, akit már három helyről kicsaptak az indulatkezelési problémái miatt. Most meg látja, hogy bár sikerült létrehoznia egy jó adag haragot, vele ellentétben én nem kezdek törni-zúzni, nem üvöltök, nem sértegetek, nem rohanok ki a teremből, és nem verek meg senkit. Vajon hogy vagyok erre képes? Érdekes. Érdemes volna ellesni. De ehhez először tesztelnie kell, hogy mit bírok...

A hitelességhez tartozik az elfogadás is, mert elméletben nekem feltétel nélkül el kell fogadni őket olyannak, amilyenek. Azzal, hogy felhúzom magam, ez még nem dől meg, mert a viselkedése, és nem a személye váltja ki ezt a reakciót. Ezt célszerű tisztázni, főleg, mert általában a szülők sem értik a különbséget, és ezért hiszik itt néhányan, hogy a gyerekük ellen valamiféle bosszúhadjárat folyik.

Az apa, akivel nem érdemes ujjat húzni.
Ő egyébként a fent emlegetett Tywin Lannister.

Aztán ott van a szerep. Érdekes, hogy ezekben a "majd én megmutatom neked" harcokban mindig engem hívnak ki. Akár férfi, akár nő a csoportvezető-társam, ezeket a köröket nekem kell lefutni. Szimplán arról van szó, hogy én vagyok az, aki az "apa-szerepet" játssza a csoportban, tehát én irányítok, én képviselem a rendet, a szabályokat, és én is kérem számon őket. Én vagyok a hűbérúr, aki ellen fel lehet lázadni. Egy ilyenre éppenséggel szükség van, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a szerep egyáltalán nem passzol hozzám. Annyira azért nem szeretem, és sajnos nem is megy valami következetesen, ami csak fokozza konfliktusok gyakoriságát és számát. A fontos kérdés az, hogy én, mint atya, mint hűbérúr, mit kezdek a lázadókkal. Mert  - ahogy fent írtam - ők most letérnek az útról (a deviancia szó szerinti fordítása ez), tehát biztosan lázadnak. Ennek lehet olyan vége is, mint a Castamere-i esőknek, meg lehet valamilyen más, békésebb vége is, amit ők még egyáltalán nem ismernek. Na bakker, hát mégiscsak eljutottunk Freud ödipális dolgaihoz...

Ide is írtam még egy fél oldalt, mivel úgy gondoltam, hogy a témához passzol az iskolaőrség ötlete is, de végül úgy döntöttem, nem menekülök társadalmi témába a személyesből. Majd egy másik bejegyzésben. Igazából úgyis akkor volna értelme társadalmi változáson elmélkedni, ha számíthatnánk változásra, de az valószínűleg akkor lesz, amikor majd mindenki megpróbál úgy szembenézni magával, mint ahogy most én megkíséreltem.

Dementor

Amikor a diákjaimmal az alkalmazott pszichológia különböző fajtáit vettük, terítékre került a reklámpszichológia is. A könyv, ami rendelkezésünkre áll, annyira már nem up-to-date, konkrétan 1983-ban írták, és valami olyasmit ír a reklámpszichológiához, hogy "igaz, hogy a marxista gazdaság sokkal jobb, de a szabad piac egyes megoldásai élénkebb kereskedelemmel járnak, s így a reklámok elemzése...blablabla...". Azon az órán gondolkodtam el rajta, hogy szerzek új könyvet, azóta már le is töltöttem egyet, de még nem olvastam végig. Mindegy, ott helyben kellett megoldani, hogy véletlenül ne képezzek ki egy újabb munkásőr-generációt, úgyhogy rögtönöztem egy másik definíciót. "A reklámpszichológia kihasználja az emberi lélek működésével kapcsolatos ismereteit, hogy haszonszerzés céljából manipulálja a befogadót". Amikor a diákjaim szemrebbenés nélkül írni kezdtek, hálát adtam az égieknek, hogy nem iróniából kell őket osztályoznom, aztán összeállítottam egy kicsit korrektebb leírást. Azért nem véletlen, hogy rögtön ez a definíció jutott eszembe az alkalmazott pszichológia ezen ágáról. Össze is szedek pár dolgot, hogy miért.

Dementor

Dementor egyenruhában.

Nem vagyok Harry Potter-rajongó, de ez a figura azért megmaradt a filmből. A wikipedia az alábbi definíciót  adja a dementorokra: "...a legvisszataszítóbb lények közé tartoznak, akiket valaha a hátán hordott a föld. (...) Ha túl közel mész egy dementorhoz, kiszippant belőled minden kellemes érzést, minden boldog emléket. A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá.” Szerintem mind ismerünk olyan polgártársakat, akiktől még ezek a lények is elleshetnének néhány fortélyt. Jellemzően utáljuk őket. Néha elővesszük az empátiánkat, és megpróbáljuk megérteni, hogy milyen sérült, magányos, elkeseredett emberek is ők. Olykor még segíteni is próbálunk nekik. Az viszont ritka felismerés - legalábbis számomra - hogy némelyikük született marketinges a maga módján.

Ez az eszmefuttatás akkor jutott eszembe, amikor a barátnőm elhatározta, hogy igénybe vesz valami akciós kozmetikai hepajt. Be is fizetett, meg is jelent a megfelelő helyen, ahol kisebb káosz fogadta, mivel épp összeomlott az informatikai rendszer. Senki sem tudta, hogy akkor ő most ki, hol a helye, ő meg csak várt, és várt és várt... Aztán megjelent a Főnök, aki megkérdezte, hogy mi a probléma. Ugye az ember arra számítana ilyenkor, hogy azt fogja hallani, hogy "elnézést, kis türelmet, mindjárt megoldjuk", de a Főnök úgy érezte, hogy legjobb védekezés a támadás, és nekiment a vendégnek, hogy nekik több ezer elégedett ügyfelük van, akik mind nagyon kedvesek, nem ilyen bunkók. Ezidáig a barátnőm semmi okot nem adott rá, hogy bunkónak nézzék, most már ő is megjegyezte, hogy talán nem annak kéne üvöltöznie, akinek az üzlete nem képes az elvárható színvonalon megoldani a szolgáltatást. De nem veszekedni jött, szépülni. Na, azt meg is kapta a Főnöktől! A Főnök elmondta, hogy hihetetlen ronda a bőre (ezt nem tudom, honnan szedte), nem is érti, hogy nézhet ki így valaki, bezzeg az övé, tessék, ő már ötven is elmúlt, és mennyit letagadhatna! Na, majd ő megmutatja!

A barátnőmnek aznap rossz napja volt. Megkérdeztem, hogy miért megy el megint, hiszen az előre befizetett pénz talán nem ér annyit, hogy újból el kelljen viselnie ezt az embert és a modorát. A beszélgetés hosszabb volt, de sommásan a Good Will Huntingból ismert "hogy ott rohadjon meg, azért" érv volt a válasz. Nehogy már a Főnök nyerje meg a játszmát, hogy belerúg, ő meg vinnyogva elfut, mint egy kiskutya. Ő fizetett, tessék megadni, ami jár, akár tetszik a képe, akár nem. Az én kedvesem egy igazi harcos. Talán ezért is bír ki.

De azért rossz napja volt. Egy dementor se végzett volna ilyen alapos munkát vele. Elgondolkoztam rajta, hogy mi van, ha a Főnök igazat mondott, és tényleg több ezer elégedett kuncsaft van már mögötte. Az volna a logikus, hogy ilyen embert szó nélkül ott hagynak. De a barátnőm is ott maradt. Valamiért mindenki ott maradt.

Első fázis: keresletet teremteni

Kedvenc bűnözőzsenink,
Mr. James Moriarty

Szoktak a filmekben ilyen bűnözőzsenik lenni, akik megoldják, hogy igény legyen a szolgáltatásaikra. Például felrobbantják a készleteket, és monopolhelyzetük lesz, vagy - és a témánkhoz ez jobban passzol - rászabadítanak az emberekre valami járványt, aztán előállnak a vakcinával. Valószínűleg a Főnök is valami ilyesmit csinált. Megalázza a vendégeiket, akik ha maradnak, akkor már tényleg valami nyomós indokot kell találjanak, amivel megmagyarázzák maguknak a saját viselkedésüket. A kognitív disszonancia redukció esete, kedves Watson. Esetleg a szidalmak közepette csepegtet egy kis figyelmet is, ami lényegében kozmetikusi munkakör szerves része, és a végén afféle Stockholm-szindróma alakul ki? Vagy az áldozat azonosul az agresszorral, Freud papa elvei szerint?

Nekem az a magyarázat tetszik, hogy a Főnök, szerepe szerint dementor ráerősít már alapból meglévő szorongásokra. Logikus, hogy aki kozmetikushoz megy, az úgy véli, van még mit fejleszteni a külsején. Nem vagy tökéletes? Még nem is tudod, mennyire... A dementor ridegen szembesít a valósággal: elhanyagoltad magad. 

forrás: deviantart.com

Csúnya vagy. Kövér. Ebből arra következtetek, hogy igénytelen is. Hanyag. Lusta. Vagy csak ostoba, és azt se tudod, hogy ápold magad. Kinek kell egy ilyen ember? Ne áltasd magad, szivi! Azonnali segítség kell, ha bármire jutni akarsz. Vagy azt hiszed, a férfiak az eszed miatt szeretnek? Tessék, itt ez a kezelés. Előre szólok, nem lesz olcsó, de ez az utolsó esélyed. Nézd meg, én már elmúltam ötven, és milyen jól nézek ki! Hol vagy te hozzám képest? 

Rájössz, hogy olyan szeretnél lenni, mint ő. Ő nem fél, határozott. És jól is néz ki. Nyilván ért is a szakmájához, tehát ha ő azt mondja, akkor tényleg gáz van. Talán egy kicsit nyers, de legalább őszinte. A környezeted nem mer konfliktust vállalni, csak nyugtatgatnak, pedig ők is látják, hogy nézel ki. Azért áltatnak egy kicsit, így legalább lesz valaki, akihez képest jól néznek ki. A barátodnak persze hogy tetszel, ha nem tetszenél, azzal bevallaná, hogy mekkora egy lúzer, hogy csak te jutottál neki. Anyádnak meg mindig te leszel a kis hercegnője.

A legtöbb emberben van valamilyen szorongás önmagával kapcsolatban. Szorongás, hogy nem vagy olyan nagyszerű, nincsenek olyan remek lehetőségeid, bármikor a perifériára kerülhetsz, stb., kinek melyik a kedvence. A dementor erre a szorongásra alapoz. Elbizonytalanít, aláássa az önbizalmad az agressziójával, hiszen nem sikerült valami jól az első találkozás, nem is tudtad megoldani azt a helyzetet. Ebben a negatív hangulatban, amikor azt érzed, hogy egy kicsit mégiscsak vesztes-dolog itt maradni, kiderül, hogy egyéb problémák is vannak veled. Ezeket szépen összemosod, és a végén ott tartasz, hogy az összes problémád abból indult ki, ami miatt ide jöttél. És ő ezt a problémát meg tudja oldani. Naná, hogy kapsz a lehetőségen! A végén meg persze, hogy elégedett vagy. Azon kívül, hogy a zöld 35-ös árnyalata helyett már a 36-os ékesíti a szemed, a dementor kegyesen feloldoz a szorongásaid alól, amikor elmosolyodik, hátba vereget, és azt mondja: "na látja, tud maga szép is lenni!"

Azon elmélkedtem, hogy hol láttam már ilyet, miért jut erről eszembe a reklám-pszichológia. Aztán újra láttam a tévében egy potencianövelő szer reklámját, amiben a pasas fekszik a felesége mellett, és lázálom gyötri. Álmában a felesége alázza, valami olyasmit mond, hogy "micsoda dolog ez, kapitány, a fél árboc nem árboc!" A pasas rémülten felriad, majd megnyugszik. Az éjjeli szekrényen ott a csodaszer, amitől biztosan feláll majd neki.

forrás: deviantart.com

Saját és klienseim korából kifolyóan annyira még nem műveltem ki magam az impotencia témájából, de úgy hallottam, hogy ez probléma az esetek nagyon nagy százalékában lelki, és nem szervi eredetű. Elképzelem hát a férfit, aki ül a tévé előtt, tele van szorongással, ami már kezd szomatikusan kijönni nála (az impotencia formájában), és akkor a tévé azt sugallja neki, hogy a félárboc nem árboc. Micsoda dolog ez, kapitány? Hát te így nem vagy igazi kapitány. Nem vagy igazi férfi. Nem vagy teljesítőképes. Nem tudod kielégíteni a feleséged. Gyenge vagy. Férfinak gyenge, érted? Mindennek, amit ez a szó jelent. Fogadjunk, hogy nálatok az asszony hordja a nadrágot. Máshol sem állsz ki magadért, mi? Vagy igen? Kompenzálunk, kompenzálunk? Üvöltöztél az alkalmazottal? Szerinted komolyan venne, ha tudná, hogy fél árbocon lóg a zászló?

Igen, ez biztos jót tesz a pasas önbecsülésének. Még szerencse, hogy itt ez a remek szer, ami egy csapásra megoldja a problémákat!

Már nem emlékszem, hogy végül mit diktáltam le a reklám-pszichológiával kapcsolatban a diákjaimnak, de valami olyasmi benne lenne, hogy "arra használja a lelki folyamatok ismeretét, hogy megelőzze a reklámok által okozott lelki károkat". Ha működik, akkor Könyves Kálmánnak lesz igaza, és lúdvércek (ami nyilván a dementor ómagyar neve) tényleg nem lesznek. ...ezt azért nem diktálom le, kínos lenne érettségin kimagyarázni...

A gyász aratója

"Drink up

Shoot in

Let the beatings begin

Distributor of pain

Your loss becomes my gain"

Metallica: Harvester of sorrow (...and Justice for all, 1988)

Egy másik dementor a díler. Ő nem teremt piacot, mert a piac már megvan. Ez a piac a nyomor, ő pedig mások nyomorából él. Nyilván nem a kiscsávóról van szó, aki elad két gramm füvet, és nagyon menőnek érzi magát. Neki valahol van egy főnöke, aki tudja, hogy a drogosok pszichés problémák tömkelegét próbálják enyhíteni az anyaggal. Sok drogost látott már, de még egynek sem oldódott meg a gondja az anyagtól. Inkább súlyosbodott. Sebaj. Több a fájdalom, több fájdalomcsillapító is kell rá. Megy az üzlet.

Könnyű ezt a dolgot a droggal elmagyarázni, mert az elég látványos, de igazából bármi működhet így. Nekem a kedvencem az, amikor a South Park egyik részében (konkrétan 4. évad 15. rész) Cartman egy fogyózós táborban édességboltot nyit. Odajön sírva az egyik srác, hogy nem akar örökké kövér lenni, mert csúfolják miatta, de képtelen lemondani az édességről. Mit mond Cartman? "Tudod mi kell neked? Egy barát. Egy édes barát. Mr. Csokiszelet nem ítél el, neki úgy vagy jó, ahogy vagy. És mindezt megkaphatod harminc dollár ötven centért."

Lényeg, hogy valakinek van valamilyen baja, a dementor ezt tudja, és elad neki valami teljesen hatástalan dolgot. A szerencsétlennek időlegesen enyhül a terhe, aztán jön vissza újabb adagért, és így tovább.

Időnként elgondolkozom azon, hogy én is lehetek-e dementor. Bizonyos érteén is mások nyomorából élek, legalábbis legtöbben nem azzal keresnek fel pszichológust, hogy mennyire jól vannak. És lehetek neki olyan, mint a drog. Eljön, megnyugtatom. Hurrá, szebb a világ. Aztán kimegy a valóságba, megint jönnek a bajok, megint megnyugtatom. És ez így megy hétről hétre. Változás nincs. A probléma nem oldódott meg, csak a tünetet kezelem, ő meg szép lassan függő lesz. Igazából akkor végzem jól a munkám, amikor a kliensem egy nap azt mondja, hogy "köszi, innen egyedül megyek már tovább". Ha jól végeztem a munkám, akkor a dementoroknak is ezt fogja mondani.

A közepes tanuló felel

Ezúttal nem ide írok egy cikket, mivel már megírtam, mégpedig a Life Gardennek. Még pont befértem a hallgatói pályázatra. Mégiscsak van előnye, hogy eddig húztam a végzést...

A kérdéses cikk a szakdolgozatom alapján készült, ahol az e blog hasábjain már többször (például a legutóbbi bejegyzésben is) emlegetett pályaérettség, személyiségfejlődés témáját hoztam összefüggésbe az iskolai tanulmányi eredménnyel. Jobban mondva az énkép tanulmányokkal kapcsolatos részét, hiszen nem a naplóból vettem ki a független változót, hanem a vizsgálati személyek írták le, hogy hányas tanulónak érzik magukat.

Az eredmények érdekesek lettek: a hármas tanulókra volt legkevésbé jellemző a pályaérettség. Vajon miért? 

Erről írogattam mindenfélét a pályázatra beadott cikkben.

Hajnali asszertivitás-tréning

Most megyek ki külföldre, ahol köztudottan drága az élelem, úgyhogy felkerekedtem, hogy egy hipermarketben bevásároljak, még munka előtt. A kasszasor mellett látom ám, hogy egészen jutányos áron lehet müzliszeletet kapni, ha hármat veszek. Remek ajánlat, veszek is kilencet.

Fizetés után nézem a blokkot, az áll rajta, hogy a gép nem vonta le a kedvezményt az árból. Éppenséggel nincs egy nagy összegről szó, egy gombóc fagyit tudok venni talán belőle, de hát mégse vagyok egy lúzer...

Szinte már mindenki ismeri a három konfliktuskezelő stílust, az agresszívet, az asszertívet (magyarosabban önérvényesítő) és a szubmisszívet (önalávető). Ezek ugye abban különböznek, hogy a másik féllel szemben hogy viselkedsz: lenyomod a torkán az érdekeidet, megegyezést keresel, vagy hagyod a fenébe az egészet, és reméled, hogy a másiknak megesik rajta a szíve, miközben bocsánatot kérsz, amiért élsz.

Ebben a helyzetben ez nagyjából így néz ki:

• Agresszív: odamész a pénztároshoz vagy ha egy kis eszed is van, a vevőszolgálathoz, és felháborodva csapkodod az asztalt, hogy itt téged át akarnak venni.
• Asszertív: végiggondolod, hogy kinek a dolga ezzel foglalkozni, rájössz, hogy nem a pénztárosnak, ezért odamész a vevőszolgálathoz, köszönsz, elmondod mi a probléma, és tényekkel támasztod alá (blokk, akciós tábla).
• Szubmisszív: felsóhajtasz, hogy több is veszett Mohácsnál, nincs neked erre időd, különben is menned kell dolgozni, és az igazságtalan világon morfondírozva elkullogsz.

Rám egyébként leginkább az utóbbi jellemző, még a suli menzájánál is ritkábban reklamálok, mint ahányszor okot adnak rá. Most azonban úgy döntöttem, hogy nem fogok morfondírozni az átverésen. Úgyhogy odamentem a vevőszolgálathoz, szépen elmagyaráztam, hogy valami gond van, a hölgy megnézte, és jé, tényleg kinn van az akciós tábla, igaz, másodika óta lejárt. Ez utóbbi akkora betűkkel virít rajta, amiket a vásárlók fele valószínűleg nem is lát, maximum valami vonalkódnak nézi őket. Megkaptam a különbözetet, a hölgy mosolyogva elnézést kért, és bónuszként adott egy kétszáz forintos vásárlási utalványt, nyilván a hallgatásomért. :-)

Számomra azért vicces a dolog, mert az áruház tudtán kívül csinált nekünk egy kognitív-viselkedés terápiát. Vagyok annyira rosszmájú, hogy elhiggyem, nem véletlenül felejtődött kinn az akciós tábla. Innentől érdekes a viselkedés: ha nem állsz ki magadért, buksz müzliszeletenként 20 forintot. Ha kiállsz magadért, nyert müzliszeletenként 20 forintot, plusz 200 forintot afféle pozitív megerősítésként, hogy látod, így viselkedik egy okos állampolgár.

Ehhez kapcsolódóan hadd osszak meg egy kedves történetet:

End of line

Most kicsit magyarázkodom a cím miatt: általában törekszem magyarul summázni a bejegyzéseket, egyes esetekben még azt is felvállalom, hogy erőltetettnek hangzik (A nap, amely sosem jön el, Jézusom...). Az aktuális (azaz amikor elkezdtem, még az volt, mire közzéteszem, lesz pár napos) érzésnek, illetve az abból következő asszociációknak azonban sehogy sem érzem az ízét az anyanyelvemen. Különös. Sokszor szembesültem már azzal, hogy lelkileg már szinte Amerikában élünk; ebből jó beszélgetéseket lehetne faragni, de nem ma. 

Találkozás egy fiatalemberrel

Emlékszem, a huszonhatodik születésnapomon még novemberhez képest is elég borongós volt a hajnal. Nekem volt borongós. Most már tényleg közelebb kerültem a harminchoz, mint a húszhoz. Néhány volt osztálytársam azon a reggelen a feleségét, férjét, gyerekét keltegette, reggelit csinált a saját konyhájában a saját (vagy legalább bérelt) lakásában, elutalta a pénzt a takarék számlájára vagy a banknak törlesztette a lakáshitelt, majd bement a munkahelyére építgetni a karrierjét. Itt tartottak ők, velem egyidősek. Addigra én már majdnem elvégeztem az egyetemet. Kicsit bosszús voltam, még annak ellenére is, hogy elég sok embert ismerek, akik odáig se jutottak el huszonhat éves korukra, mint én. Nehéz belőni, hogy mik a reális elvárások magaddal szembeni, amikor körülötted néhánynak nagyon összejön, néhánynak nagyon nem. Aznap Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című novellája jutott eszembe, de valahogy ezt is félműveltségnek éreztem, révén kötelező olvasmányok világában élek, pedig azok már nyolc éve nem kötelezőek. Aztán dolgozni mentem, küzdeni a szakdolgozatomért, hogy jövőre azért ne ilyen reggel találjon meg. Ez sikerült is, de azt hiszem az érzéssel nem számoltam le. Talán nem is jött még el az ideje.
A héten ballagtak a végzős diákjaim. Ennek örömére volt szerenádozás is, ami után még beszélgettünk, haverkodtunk. Elég jó viszonyban vagyok velük, meg a többi tanár is, úgyhogy oldott volt a hangulat, jókat nevettünk, poénkodtunk. Hirtelen az a benyomásom támadt, hogy nem ők akarnak nálunk bevágódni, hanem mi náluk. Az érettségin ugyan mi ítéljük meg, hogy elég jól dolgoztak-e ahhoz, hogy létjogosultságot kapjanak a felnőttek világában, de az iskolán kívül ők ítélik meg, hogy elég jófejek vagyunk-e még ahhoz, hogy létjogosultságunk legyen egy olyan világban, amit nem a társadalmi szerep, csak a talpraesettség irányít. Ha ilyen körülmények között kapcsolatot tudsz teremteni velük, még jó vagy. Ha már nem leküzdhető a generációs szakadék, akkor neked itt már nincs helyed, marad az iskolapad és a katedra mesterséges világa...

Most ők olyanok, mint én voltam meglepően rövid idővel ezelőtt. Úgy érzik, hogy végre lenyomtak valamilyen igazán nagy akadályt, megcsináltak valami jelentőset, és előttük az új világ, ahol bármit elérhetnek. Ők most ott tartanak. Akkor én hol? Elvileg a diplomaosztóm után ugyanezt kellett volna éreznem, de mint a szülinapi elmélkedésemből sejteni lehet, az valahogy megkésettnek tűnt, emiatt nem is nagyon hívtam el rá senkit (de a győzelmi sört azért megittam, biztos ami biztos). Gondolkodtam azon, hogy milyen utat jártam be az óta az élethelyzet óta, amiben most a diákjaim vannak, és valahogy eszembe jutott (mindezt egyszerre) a Metallica End of the line című száma, a Battlestar Galactica hibridjeinek "End of line" próféciái, és a programozás EoL kódjai, amik után kizárólag újabb sorok következhetnek - vagy a fájl vége.

Holnap

"Azt ismered, hogy egy pasi leesik az ötvenedikről? Ahogy zuhan lefelé, azzal nyugtatja magát: "Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben."

Tudod, nem a zuhanás számít. A leérkezés."

Gyűlölet (/La haine/ Mathieu Kassovitz)

A depresszív realista azt mondaná, hogy még egy év, és nem lesznek ám ennyire lelkesek a diákjaim. A depresszív. Mert nem kell Disney-világban élni ahhoz, hogy eszedbe jussanak azok az osztálytársaid, akik megcsinálták, és most boldogok. Nem mintha ez olyan könnyű volna, vagy szerencse nélkül könnyen menne. De mehet.

A szakdolgozatomhoz, ami végülis az én EoL-kódom egyik fontos komponense, csináltam néhány interjút, ami a középiskola közbeni és utáni pályafejlődésről szólt. Visszagondolva a sikeres pályafejlődés egyik legjellemzőbb vonása az volt, amikor az egyén valahogy közös ritmusban volt az élet általános kihívásaival, azaz az életszakaszok "objektív" EoL-kódja és az egyén szubjektív érzése, hogy lezárult a szakasz, nagyjából azonos időpontba estek. Ez egyébként nem nagy újság, lényegében erről szól Erikson és Super munkássága is, legalábbis a dolgozathoz szükséges szakirodalmi kutatás alapján.

Középiskola idején úgy lehet tartani a ritmust az élettel, ha az ember a gondtalan fiatal évek mellett azért próbál kicsit érdeklődni a világ iránt, és keresni magának egy helyet benne. Magyarul elgondolkodik azon, hogy milyen életstílust szeretne, mivel foglalkozna, mi érdekli, meg ilyenek. Egy csomóan valószínűleg azért mennek egyetemre, mert ezeket a kérdéseket ott kezdik el igazán boncolgatni. Ezt persze nem tartom olyan meglepőnek, mivel ebben a kalandban is vannak ám szirének, akik azon dolgoznak, hogy ne érj célba. Ilyen szirének azok a haverok, akik valahogy mindig csak akkor kerülnek képbe, ha buliról van szó. A pályaválasztásban egyébként elég fontos szerepe van a kortárs csoportnak, akik motiválhatnak és el is terelhetnek. A szakdogámban ugyan nem volt kérdés, de szerintem egy jól megtermett szirén a fogyasztói társadalom is, aki azzal tömi a fejedet, hogy "most élsz, most örülj, hogy szép a nyár", "húzz rá cigány, ne gondolj a gonddal", és ezt, azaz a freudi öröm-elv szerinti létezést könnyedén megteheted mondjuk a közeli plázában, akciós áron. Aztán abrakadabra, páva lettél!

A pillanat, amikor rájössz, hogy
el kell jönni a játszótérről.
(Amúgy ő a fent idézett hibrid, aki
mondja, hogy "end of line")

A legérdekesebb szirének természetesen itt is a család, tanárok, azaz felnőttek. A szakdolgozatomban kétféle szélsőség volt, ami fölösleges fordulatokat tett az emberek pályafejlődésébe. Az egyik volt a "jobban tudom, hogy mit kell tenned, látom rajtad, hogy merre van az utad", azaz a tekintélyelvű jóakarók, akik nem hagynak önálló döntést hozni. Talán tényleg jó akaratról van szó, de érdemes lenne végiggondolni, hogy a tanácsadó akkor is jobban fogja-e tudni a megoldást, amikor az ember mondjuk már harminc éves (egyébként az a tapasztalatom, hogy végiggondolják, és természetesen meg vannak győződve az igazukról), és elégedett lesz-e azzal, hogy anno engedett a nem is mindig enyhe nyomásnak. A másik a "van még időd" tanácsadó, aki szintén jót akar, mégpedig úgy, hogy megpróbálja oldani az egyébként nem feltétlen egészségtelen stresszt, és hamis nyugalomba ringat, hogy "ne félj, amíg engem látsz, anyu megvéd". A szakdolgozati interjúban konkrétan volt olyan srác, akinek a tanárai mondták, hogy nem kell aggódni, úgyis a második diploma az, ami tényleg számít. A szülők kiegészítették ezt azzal az ígérettel, hogy mindegy hogyan, de majd előteremtik a pénzt a felsőoktatásban való kalandozásra, ne aggódjon.

Nem foglalkoztak az egésszel, vagy hallgattak a haverok, tanárok, szülők tanácsára, aztán belevetették magukat. Örültek, mert megoldották a pályaválasztás problémáját. Jött a "második x", de még messze a tanulmányok vége, nincs gond...

End of line.

Holnapután

"How can I be lost, if I've got nowhere to go?

Search for seas of gold,

How come it's got so cold?

How can I be lost? In remembrance I relive

And how can I blame you,

When it's me I can't forgive?"

Metallica: The Unforgiven III (Death Magnetic, 2008)

A fura érzés, ami a szerenád alatt felsejlett, abból eredhet, hogy én elvileg a következő szakaszt is lezártam már. De valahogy nem tudnám belőni, hogy ez mikor történt, illetve mikor kezdtem bele az új szakaszba. Középiskola után ez könnyű volt, mert ott a társadalom beállított nekem egy elég egyértelmű EoL-kódot, az érettségit. Persze sosem voltam egy gyors felfogású ember, emlékszem, az egyetemre, illetve annak kiválasztására még rá kellett szánjak egy évet...

A szakdolgozati interjúk egyik legérdekesebb része az volt, hogy a középiskolát lezáró döntést követő szakaszba is engedtek némi betekintést. Az emberek egytől-egyig rájöttek, hogy még csak most jön a java, és a serdülőkor nem is volt olyan durva, mint korábban hitték. Az egyetemen tanultunk az úgynevezett quarterlife-crisis nevű problémáról, aminek a magyar fordítása általában  a kapunyitási pánik (amiről egyébként a jövő héten lesz egy konferencia). Esetleg életnegyedi válságnak is nevezhetnénk, mivel némely vonásaiban hasonlít a jobban ismert életközépi válsághoz. Ez általában az ember ötvenes éveiben jelentkezik, amikor rájön, hogy nem hogy le kell zárnia egy sort, de már nem is kezdhet bele túl sok újba. A kapunyitás egyrészt arról szól, hogy baromi sok úton el lehet indulni. De arról is, hogy az eddig megtett út azért befolyásolja, hogy ezen utak közül melyik reális. Rájössz, hogy sok minden már nem lehetsz, hogy az élet nem tart örökké, és valahol már tartanod kellene. Már mozgásba kell lendülnöd. Ha az előző szakaszt ellébecoltad, akkor rádöbbensz, hogy nincsenek meg ehhez a kompetenciáid.

Szokás mondani, hogy az ember húsz-harminc évesen azt csinálja, amit tizennyolc évesen szeretett volna - mert akkor már van saját fizetése, amit rááldozhat. Igen, mi is az egyetem évei alatt éreztük, hogy ideje garázszenekart alapítani, akkor dúltak a legnagyobb szerepjátékos idők, és tekintélyes mennyiségű kapacitás ment el mondjuk a kardvívás kutatására. Egyébként ezek mind olyan dolgok, amikhez bármikor újra visszatérnék (bár a kardvívást jelenleg is nagy hévvel csinálom), de arányaiban nem szánnék rájuk annyi időt, mint akkor. Természetes módon kialakult egy EoL-kód velük kapcsolatban, ha ez nem történt volna meg, akkor alighanem még mindig nem lenne diplománk vagy munkánk. Lényegében a húszas éveink első fele arról szólt, hogy megnöveltük a felnőtté válásig kapott haladékot (ami elvileg a serdülőkor volt), és még játszottunk egy kicsit, csak már önállóbban, javarészt saját pénzből. Közben azért szép lassan átrendeztük a dolgokat, hogy lehetőleg a húszas évek második fele már ne arról szóljon, hogy egy barkácsáruházban szedjük össze a pénzt egy fesztiválra. Van szerencsém közelről végignézni egy ilyen folyamatot, mivel egy közeli barátom éppen a saját EoL-kódját rakosgatja össze.

Felnőttes harag gyermeki én-állapotban

Néhányan szembe kell nézzenek azzal a problémával, hogy nem megy az átrendezés. Ők általában csalódottak, dühösek, mert érzik, hogy a tudást, amire most szükség volna, valahol meg kellett volna szerezniük, de senki nem volt ott, hogy tanítson. A beszélgetésekből kiderült, hogy általában ők olyan családok sarjai, ahol úgymond "rideg tartással" nevelik a gyereket, vagyis kiküldik a mezőre, hogy éljen, ahogy akar, és időnként megetetik, hogy a jelenléti ív azért ki legyen töltve. Vagy nagy okosan mindent eldöntöttek a gyerek helyett, és most, huszonöt körül adódik olyan helyzet, hogy az illető életében először önálló döntést hozhat. Egy kicsit nehezebb ilyenkor tanulni a hibáinkból, mivel mindenki komolyabban veszi őket... A tipikus kérdés ilyenkor az, hogy "miért nem neveltek normálisra?" Nekem az a véleményem, ez már nem számít. Ők felnőtt emberek, akikért már nem a szülők a felelősek, akkor sem, ha tényleg vétettek komoly hibákat. Ők a történetek főhősei, s ezzel a felelősök is ők maguk, a hibáikkal együtt, mindegy, hogy azok honnan és miért származnak. Ha ezt el tudják fogadni, le tudják zárni a sort. Ha nem, akkor túlfutnak rajta, aztán korrigálhatják majd a műveiket, ahogy csak bírják.

End of line?

Újabb Battlestar-idézet (bizonyítandó
az élet ciklikusságát és a személyiség
 stabilitását): "Mindez már megtörtént,
 és megtörténik majd megint."

Sorköz

A ballagás alapján azért sikerült belekezdenem az új sorba. Én is felkerülök már a tablóra, de pár sorral feljebb, a tanárok közé. Én is kapok könyvet a kiváló munkámért, csak nekem nem arra kellett rájönnöm, hogyan tanulható, hanem hogyan tanítható az anyag. Összességében, belekezdtem a következő sorba, csak annyira az elején vagyok, hogy gyászolom még az előzőt. Nagyjából olyan ez, mint amikor a pályaválasztási döntéshez is hozzá kellett még csapnom egy évet. Egy kicsit lassan haladok...