Rock n' Load

Ha valaki tud komolyan vehető cikket a zene pszichológiájával kapcsolatban, az legyen olyan jó, és kommentben linkelje be! Most épp ezen a témán elmélkedem, úgyhogy megszakítom a nyaralás által már amúgy is megszakított munka alatt álló bejegyzést, és helyette írok arról, ami a héten eszembe jutott. Ez pedig nem más, mint a zene és a lelki állapot közti összefüggés.

Lock and Load

Ez a mondat az angol katonai szlengből van; aki játszik lövöldözős játékokkal, az a pálya elején hallhatja időnként, mivel igeidőtől függően azt jelenti, hogy "felkészülni", vagy hogy "készen áll". Akkor jutott eszembe, amikor a napokban zenéket töltöttem fel a telefonomra. Feltűnt, hogy rövidül a laza, nyári hangulathoz méltó számok listája, viszont több albumnyi Sabatont "tárazok be" (a Sabaton az egy ilyen "harci metál", szerintem lejjebb írok majd róla, mert még én sem tudom, hogy mennyire vagyok komoly rajongójuk... ).

Ennek okát azért nem annyira nehéz megfejteni: szeptemberben kitör az iskola, tehát az összes állásom és önkéntes állásom újra aktív lesz. Nehéz idők jönnek, bizony - észben tartani, hogy mit mikorra kell megcsinálni, egész nap hajtani, teljesíteni, nem teljesíteni (egy pszichológusnak nem épp teljesítménymotviációt kell bevetnie a munkájához), türelmesnek lenni, konfliktust vállalni, satöbbi, szóval jön minden. Nem mondanám, hogy másoknak kisebb terhei vannak, de a felismerés, hogy lehetne ez keményebb is, nem csökkenti az anticipált stresszt. Az előző félévemet - amely során sikerült a blogot is elhanyagolni - tekintve össze kell szednem magam, be kell osztani az időt, össze kell szedni a motivációt.

Ez a fajta életvezetés jól elhelyezhető pár elméleti keretben, még nem döntöttem, hogy mennyire örülök annak, amit megállapítottam magamról a kérdésben. De most nem is ez foglalkoztat, hanem az, hogy mi és hogyan segít nekem abban, hogy egyben tartsam magam a szorgalmi időszakban. A kávé persze evidens, mint "energiaszabályzó" anyag, de mint tudjuk, a lélek is rengeteg erőforrást tartalmaz, csak valahogy elő kell hozni. Tapasztalataim szerint a "harci metál" kiváló eszköz ezen rejtett erőforrások felszabadításához.

Hogy működik? 

"Ha az ég szakadna is le ránk, mi megtartanánk a lándzsáink hegyén!"

Francia lovagok a nikápolyi csata előtt 

(G. Regan: Nagy katonai baklövések)

...hát éppen ezen gondolkozom. Először is, a zene, legalábbis a könnyű zene szerintem valahogy a Gyermeki énállapoton keresztül hat. Az énállapotokról szívesen írok mostanában, legutóbb a Lázadás c. bejegyzésben ismertettem őket. Egy kicsit most tovább gyarapítom az ezzel kapcsolatos információkat.

Ez a Gyermeki énállapot tényleg a gyermekkorban gyökerezik, hogy az elmélet alkotója, Berne fogalmaz, "mindannyinkban lakik egy kisfiú vagy egy kislány, aki pontosan úgy érez, gondolkozik, cselekszik, beszél és reagál, ahogy mi magunk tettük gyermekkorunkban." Hangsúlyozza, hogy a Gyermeki énállapot nem összetévesztendő a gyerekességgel, sőt, igazából pont ez a személyiség legértékesebb része. Ha jól értelmezte az elméletet, akkor azért, mert nagyon sok érzelem, energia van benne. Szegény nem is túl valami racionális, ezért jobban is ért a képek, zenék és egyszerűbb szövegek, rímek, ritmus nyelvén (ezt már nem a könyvben olvastam, hanem a kollégáimmal való beszélgetésekből szűrtem le). Az önmagáról kialakított képe is olyan kidolgozott és reális, mint amilyen egy öt-hatévesre jellemző; tehát vannak benne indokolatlanul optimista hiedelmek, mint például "elbűvölő vagyok", vagy - hogy rátérjek a saját esetemre - "legyőzhetetlen vagyok".

Ha az élet kemény veled,
ne azt mondd: miért én?
Azt mondd: tégy próbára!

Visszagondolva, nem sok tényre emlékszem, amely alátámaszthatta volna a gyermekkori omnipotencia-érzésem, de ettől még tagadhatatlan, hogy nagyon is megvolt. Mentségemre szóljon, hogy nem voltam vele egyedül, és a szakirodalom szerint ez abban a korban rendben is van. Ez az omnipotencia-érzés úgy jellemezhető, hogy ilyenkor azt gondolod, hogy bármire képes vagy, csak az akaratodon múlik. Te definiálod a korlátokat, te döntöd el, hogy mennyi energiád van, és semmi sem lehetetlen. Ide neked az oroszlánt, legyűröd rögtön!

Sejthetjük, hogy ebben az életérzésben olyan energiák lakoznak, amelyek jól jönnek egy olyan embernek, aki több fronton próbál teljesíteni. Ha Felnőtti énállapotból nézzük ennek az embernek az élethelyzetét, akkor még az is lehet, hogy az elején kedvünket veszítjük. A Felnőtt tárgyilagos és racionális, tehát szépen rendesen megtervezi, hogyan lehet az adott élethelyzetben hatékonyan működni. De olyan kis pszichodinamikus segédeket, mint amilyen az érzelem és a motiváció, nem nagyon tud adni. Valahogy tehát el kell intézni, hogy a Felnőtt "célozzon", de a gyerek "adagolja a lőszert", csak hogy hű legyek a bejegyzés címéhez.

Ehhez jól kapcsolódik egy korábbi, érettséggel, hárításokkal foglalkozó bejegyzés (A gyáva). Ebben az írásban a méltán kötelezőnek feladott Haan-cikkből dolgoztam, amelyben a regresszió megtalálható mint hárítás és megküzdés is. Jelen esetben akkor beszélünk a hárítás értelemben vett regresszióról, ha én komolyan hiszek benne, hogy bármire képes vagyok, végtelenek az erőforrásaim, stb. Ez esetben ugyanis tagadom a valóságot. A megküzdés, amit Haan ego-regressziónak ír, azt jelenti, hogy a tényekkel szembenézek, csak tudatosan lejjebb megyek egy szinttel. Például ha elmegyek bulizni, akkor úgy viháncolok, mint egy gyerek, de ha ugyanebben a buliban valaki rosszul lesz, azonnal össze tudom magam szedni, hogy megoldjam a helyzetet. A most boncolgatott zenélős esetben pedig: elfogadom a határaimat, de aktívan tesztelgetem őket, a régi érzelmi töltést felhasználva. Egy metaforával élve az ego-regresszió olyan, mintha lemennék a pincébe tüzelőért, de maga a tűzgyújtás művelete a magasabb szinten van. A pincéhez pedig a Sabaton nívós munkássága szolgáltatja a kulcsot. 

Mutasd meg mit hallgatsz, megmondom ki vagy!

Sráckoromban minden ismerkedésnél elhangzott a kérdés: "mit hallgatsz?" Akkoriban a zene egészen más szerepet kapott az életünkben. Egy egész szubkultúra szerveződött köré, egyedi értékrenddel, szabályokkal. Identitást, personát adott nekünk, azaz valamit, amit bemutathattunk a világnak, hogy kik akarunk lenni.

Manapság, ha felnőttekkel beszélek csak mellékesen kérdezem őket arról, hogy mit hallgatnak szívesen. Bár az ízlés ebben a korban is sokat elárul az emberről, de nem definiálja. Mivel már nem is olyan fontos része az identitásnak, heterogénebb is az ízlés.

Viszont ezt az ego-regressziós elméletet végiggondolva, lehet, hogy mégiscsak érdemes volna nagyobb jelentőséget tulajdonítani annak, hogy ki mit hallgat. A personáról már nem nagyon árulkodik, viszont betekintést ad abba, hogy milyen "tüzelővel" működik az illető, milyen érzelmeket akar előcsiholni a Gyermekijéből (legalábbis én az ego-regressziót úgy tudom értelmezni, hogy ilyenkor az egyén átadja a gyeplőt a Gyermeki énállapotnak).

Ezen a ponton felmerült az ún. Sorskönyv. Az elmélet szerint nagyjából hatéves korunkig kitaláljuk, hogy hogyan fogunk élni, nem kis mértékben a szülői - nem is igazán tudatos - nevelésre alapozva. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy "tűzoltó leszel katona", hanem hogy milyen életstílust, játszmákat, célokat, küzdelmeket választunk majd magunknak a későbbiekben. A választást ugyanis a Gyermeki nagyban befolyásolja. Na mármost, mint feljebb írtam, még nem döntöttem el, hogy az eszmefuttatásom mentén kialakult önismereti kérdések mennyire örömteliek a számomra. Lehet ugyanis, hogy rossz a sorrend: nem arról van szó, hogy belekerültem egy kihívásokkal teli élethelyzetbe, amelynek megoldásához segítségül hívtam a Gyermeki "na majd én megmutatom" énemet. Hanem valójában az történik, hogy a Gyermeki "na majd én megmutatom" énem alakította ki ezt az élethelyzetet, és ezen keresztül a zenei ízlésemet is. Azon kívül, hogy hátborzongatónak hangzik, hogy a hat éves énem hozza a felnőttkori döntéseimet, ez azért mintha emlékeztetne az Ikarosz-komplexusra is (írtam róla egy régebbi bejegyzés végén)...

Ja igen, ígértem, hogy mesélek a bejegyzés titokzatos szereplőjéről, a Sabatonról. Ez egy svéd power-metal (ezt a stílust általában némi freudi szemlélettel úgy szoktam definiálni, hogy felnőtt férfiak ódákat írnak a saját péniszeikhez) együttes, ami az elmúlt kb. 10 évét azzal töltötte, hogy emelkedett, eposzi magaslatokba illő számokba foglalta a történelem nagy háborúit, amik persze borzasztóak és véresek voltak, meg minden, de hősöket neveltek, akiknek helytállása legendává vált, megacélozták a férfi akaratot, erényeket, és persze soha ne legyen több háború, de ha valami többé akarsz válni, akkor lépj be a seregbe...

Ismertetőül berakom ide az egyik számukat, de vigyázzatok, ha túlságosan belemélyedtek a munkásságukba, akkor mellékhatásként előfordulhat, hogy le akarjátok rohanni az egyik szomszédos országot...

Habeas corpus

Készül az új bejegyzés, de most igazából inkább sztorizgatós hangulatban vagyok, mint elmélkedősben. Az elmúlt héten szárnyra kapott pár hír, amelyeknek központjában erőszakos bűncselekmények és áldozataik vannak. Olvasgatván a kapcsolódó cikkeket, számomra kiszűrődik egy jó adag kétségbeesés, elidegenedés is. Az az érzésem - és nem éppen új keletű - hogy a polgárok nem igazán érzik, hogy a rendszer az ő oldalukon áll, és számíthatnak rá, ha baj van.

Eszembe jut erről pár történet, főleg egy 2008-as kutatásból vannak, amelynek során az ország börtöneiben interjúztunk drog-témában. A hosszú és komplex interjúk során volt lehetőségünk ismerkedni a fogvatartottakkal is (főleg, mivel időnként meg kellett tanítanunk őket írni-olvasni), némelyik sztori passzol a mostani eseményekhez.

Ámokfutó

Az első eset az alighanem már mindenki számár ismert "combinós gyilkosság". A történet lényege, hogy egy paranaoid-skizofrén beteg látszólag random kiválasztott egy embert a Margit híd budai hídfőjénél, és belökte a villamos elé. Az áldozat a helyszínen meghalt.

Már csak szakmai szempontból is érdekelt, hogy mi lesz az ügyből, hogyan próbálják az emberek és a média helyreállítani a világ rendjét, keresni a felelősöket, emberi és rendszerszintű mulasztásokat. Nem volt olyan nehéz azért kérdéseket megfogalmazni, hiszen az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) bezárása óta azért egy-két jámbor ember megjegyzi időnként, hogy amúgy jópár súlyos beteg kóvályog az utcán ellátatlanul. Egy klinikai pszichológia-szemináriumon azt hiszem az egyik hozzám hasonlóan cinikus haverommal össze is súgtunk, hogy "ezzel is csak akkor kezdenek majd foglalkozni, amikor az egyikük kinyír valakit". És valóban, évek óta most hallom először újra az OPNI nevét, a helyét, ahová "ezeket el lehetett zárni".

Ez az "elzárni" attitűd háttere elgondolkodtat. Nem is az ilyen felkapott ügyeknek köszönhetően, hanem mondjuk a "sajátos nevelési igényű" gyerekek miatt, akikkel dolgozom. Ez az SNI egy hatalmas gyűjtőfogalom, amelybe beleférnek a legszeretetreméltóbb és legkevésbé szeretetreméltó gyerekek is, mivel csak később, felnőttkorban mondják ki, hogy valakinek egy türelmesebb iskola, valakinek meg egy a börtön az a környezet, amely megfelel sajátos nevelési igényeinek.

Ezzel a türelmes, igazságos hozzáállással nem mindig könnyű azonosulni, akad azért olyan gyerek, akiből senki sem kér többet, mint amennyi feltétlen muszáj, olyan, akiről titkon azt gondolják a szakemberek, hogy "el kéne zárni", még ha átvitt értelemben is. Azt hiszem ez egy nagyon bonyolult belső konfliktus, amiben benne van, hogy igazságos akarsz lenni, és gyógyítani/nevelni akarsz, nem büntetni, próbálsz empatikus lenni, és elhinni, hogy az illető tettei mögött egy betegség áll, és nem az amúgy is nehezen megfogható fogalom, a szabad akarat. Más felől, neked nagyon rossz együtt élni ezekkel az arcokkal, leszívják az energiád, bántanak, kihasználnak, sőt, a durvábbaktól egyenesen félsz. Azt kívánod, bárcsak máshol lennének, egy olyan helyen, ahonnan nem jöhetnek át a te világodba. Sőt, nem csak védekezésnek, hanem egyenesen büntetésnek szánod ezt az elzárást, cserébe a szemétségeikért.

Annyira nem vagyok rajongója a devianciáknak, ezért sem műveltem ki magam komolyabban sem klinikai-, sem kriminálpszichológiából, sem addiktológiából. Éppen ezért azt hiszem keverednek a fejemben a szakmai és személyes vélemények, amikor megpróbálom megkülönböztetni az "útról való letérés" erkölcsi és pszichés verzióit. Nem is tudnám megmondani, hogy a személyes véleményem vajon az átlag emberéhez, vagy egy segítőfoglalkozásúéhoz van-e közelebb, amikor ezekről a tűréshatáron túli, esetleg veszélyes emberekről van szó. Törékeny egyensúly ez. Szerintem azért törékeny, mert amint kilendülsz valamelyik irányba (azaz túl megértő vagy túl elutasító leszel), magad is letérsz az utadról, azaz deviáns leszel. Azt hiszem, ez valami közkeletű probléma, hiszen egy csomó filmben ezt a kilendülést próbálják elérni a hősnél a főgonoszok (lásd a Nolan-féle Batman vs Joker dinamika). A hőstörténetek elemzői mindig fel is hívják a figyelmet rá, hogy a hős csak erkölcsileg halhat meg, testileg igazából nem. Ilyesmi játszódik le bennünk, amikor azon gondolkozunk, hogy mondjuk a combinós gyilkost feltétlenül muszáj-e még valaha emberek közé engedni. Saját élményről a Versusban írtam e témában.

Erről az igazságosság-büntetés-bosszúállás témáról beszélgettem ezzel a haverommal, akivel a klinikai szemináriumon cinikusan összesúgtam. Jött ő is a börtönbe kutatni, és ő is találkozott vicces alakokkal. A "legijesztőbb eset" díjat azért szerintem én kaptam volna. A fegyházban a véletlenszám-generátor kisorsolta azt a fogvatartottat, aki több időt töltött hűvösön, mint odakint. Azt hiszem maga a börtönigazgató javasolta, hogy generáljunk inkább egy másik véletlenszámot, de a kutatási szempontok miatt erre nem kerülhetett sor. Oké, akkor legalább férfi menjen be hozzá. Meg legyen a közelben őr. Közelebb, mint az eddigieknél... Szóval mindenki mondta, hogy ez a pasas nagyon gáz. Ezt én is hamar megerősítettem, mivel a kisugárzása mondhatni alkalmas volt a nyugalom megzavarására. Ő volt az egyetlen olyan fogvatartott, akinél az interjú során végig a kezem ügyében volt a bejáratnál kapott riasztó, hátha próbálkozik valamivel. Elmondta, hogy neki papírja van arról, hogy disszociatív személyiségzavaros. Meg egyébként a testi sértés összes változatáért elítélték már, a "súlyostól" a "halált okozóig". Az interjú során beszélt össze-vissza, a végén el is árulta, hogy szinte mindenhol hazudott. De nem ez volt a kellemetlen. Az utolsó kérdés valami olyasmi volt, hogy volt-e már olyan, hogy nagyon erős indulatot, idegességet élt át itt bent.

"Igen! Most!" - villant fel a szeme.

 "Értem. Szerencsére már nem bosszantom tovább, mert épp végeztünk." - vettem elő a legnyájasabb mosolyomat.

"Nem végeztünk!" - vakkantotta.

"Tehát szeretne még mondani valamit?" - kérdeztem semleges hangon, miközben az ujjam észrevétlenül a riasztó gombja közelébe került, hátha nekem ugrik ez a derék polgártárs.

"Nem. De ha még itt várunk, akkor az őrnek nem lesz ideje elmenni kávézni." - felelte. De nem valami csibészes vigyor volt az arcán, inkább afféle szadista öröm, hogy még egy kis apró rúgást bevihet fogva tartóinak, akik valószínűleg már amúgy is imádták, hogy ott állnak az ajtó előtt a jó hosszúra nyújtott interjú miatt. De legalább nem engem akart szívatni.

Ennek ellenére sem kedveltem meg a pasast. A haverommal, aki inkább klinikai szakirányban gondolkodott, azon elmélkedtünk az esti sör mellett, hogy az illető miért fegyházban van, és miért nem az IMEI-ben (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet). Végülis ha beteg, akkor nem ilyen idilli körülmények között kellene büntetni kvázi-életfogytig (akkoriban az életfogytiglan nem azt jelentette, hogy akár életed fogytáig is bent héderozhatsz), hanem legalább meg kéne próbálni meggyógyítani, hogy egy kicsit is értelmes életet élhessen. Itt azonban hamar előjött a kárörvendő vigyor, hogy már csak azért is lenne előnyös ez, mert az IMEI-ből állítólag tényleg csak zsákban jönnek ki az emberek, hiszen nincs pszichiáter, aki azzal hazardírozna, hogy gyógyultnak nyilvánítja őket. Rájöttünk, hogy egyáltalán nem annak szurkolunk, hogy a pasas meggyógyuljon, hanem annak, hogy sohase kerüljön vissza a társadalomba. Nem nagyon érdekeltek a jogai, a tragédiája, pedig leendő szakemberként sejtettük, hogy nem lehet valami boldog, és a gyerekkora feltételezhetően olyan volt, amihez képest a Twist Olivér maga a High School Musical. Nem volt bennünk valami sok empátia vagy segítő szándék. Bizonyos értelemben deviáns nézeteket vallottunk. Úgyhogy ittunk is még egy sört...

Igazságosztó

Szóval, az előző anekdota hősét kivonta a forgalomból a rendszer, és mi nagyon örültünk. Nem nagyon foglalkoztattak olyan kérdések, hogy ez az illetővel szemben mennyire igazságos, bőven megelégedtünk azzal, hogy a társadalommal szemben tutira az. Úgymond gyakorlatiasan kezeltük a dolgot.

A Különvélemény c. filmben már akkor tudtak egy
bűntényről, amikor még el sem követték

De azért van úgy, hogy a rendszer nem ennyire gyakorlatias. Néha egészen egyértelműnek tűnik a tényállás, de mégsem mozdulnak a dolgok. Például itt ez a combinós gyilkos, vagy 2009-ből a pécsi egyetemi ámokfutó. Őket látta szakember, aztán valahogy mégis sikerült szabadon őrjöngeniük. Akkoriban egy küszöbön lévő öngyilkosság miatt próbáltam utánajárni, hogy mégis mi kell teljesüljön ahhoz, hogy valakit akarata ellenére kezelésbe vegyenek? Hát, nem egyszerű. Ahhoz, hogy eljuss az ellátásba, vagy magadtól kell menned, vagy annyira be kell kattanj, hogy a mentők vigyenek be. Utána el is engednek egy rövid idő elteltével, ha akarod. Azzal, hogy bent tartanak, eléggé belepiszkálnak a személyiségi jogaidba, és úgy, hogy igazából nem követtél el semmit, ami törvényt sért, ez elég problémás... Az akkori törvényeket olvasva az jött le nekem, hogy hiába tudjuk valakiről, hogy veszélyes, neki is vannak jogai, ami megakadályoz minket abban, hogy cselekedjünk. Úgyhogy ülünk ölbe tett kézzel, és várjuk, hogy okot szolgáltasson rá, hogy rá kényszerítsük a gyógyulást (ami így leírva elég kifordított elképzelésnek hangzik...).

Ez persze a jéghegy csúcsa, hiszen egyáltalán nem csak a zavart embereknek jut eszébe, hogy megölnek valakit mondjuk szerelemféltésből. A mélységben sokkal kuszább a helyzet. Ott van példának a családon belüli erőszak: megoldható, hogy ne jöjjön mentő, hogy senki se tudjon róla. Vannak emberek, akikről tudod, hogy hazamennek, és végigverik a családot, ha ma nem, akkor a jövő héten - de ahogy a gyógykezelést, úgy a családterápiát se lehet rájuk kényszeríteni. Sőt, igazából a kevésbé baráti testületek, azaz a zsaruk se nagyon tudnak ezzel mit kezdeni. A héten a Facebookon terjedt egy történet, amiben egy lány mesélte el, hogy az exe megverte. Meg se próbálom kitalálni, hogy hazugságról van-e szó, hiszen még ha ez az is, akkor is ott van helyette egy csomó valódi eset. Egy cikkben azon elmélkedtek a sok megosztást kapott történettel kapcsolatban, hogy fel se merült, hogy az illető a rendőrséghez fordul (amit a cikk szerint később mégis megtett), helyette az internetes közösséghez fordult. Ez nem épp arról árulkodik, hogy a lányban nagy bizalom van az igazságszolgáltatás iránt. Erről a kiábrándultságról elég sokan szoktak írni, vérmérséklettől függően. Egyesek visszahúzódnak, és növelik a megoldott ügyek számát azzal, hogy el se indítják az ügyet, mások leisszák magukat és dühöngenek, páran pedig úgy döntenek, hogy felülvizsgálják ezt a társadalmi szerződést, és majd ők rendet raknak.

Ebben a kutatásban egész könnyen az interjú végére értem egy másik fogvatartottal. Halkszavú, intelligens ember volt, barátságos, összetett mondatokban beszélt, értette a kérdéseket és pontos válaszokat adott. Szóval nagyon kilógott a sorból. Kérdeztem, hogy mégis hogy került ide? Azt mesélte, hogy az egyik hölgyismerősüket bántalmazta a volt pasija. A rendőrség valahogy nem tudott hatékonyan közbelépni, nem tudom már, mi volt pontosan, lényeg a lényeg, a srácok elhatározták, hogy akkor majd ők megoldják a dolgot. Összeálltak páran, és meglátogatták a pasast, hogy figyelmeztessék, baj lesz, ha nem áll le. Valahogy sikerült elszámítani a dolgot, mert a célpont nem volt egyedül, és történetesen a társasága sem riadt vissza az erőszaktól. Amikor a rendőrök kijöttek, a srác még meg volt győződve róla, hogy végül jól sül el a dolog, hiszen valami miatt már bevihetik a megmentendő hölgy exét. Az igaz, hogy őt is bevitték, de végül ezt a srácot vették elő önbíráskodásért. A srác ezt nem bírta elfogadni, úgyhogy megszökött, ami csak súlyosbított a helyzetén. Lényeg a lényeg, a hölgyet bántalmazó ex szabadlábon maradt, a sráccal meg ugye egy börtönben beszélgettem erről. No persze lehet, hogy hazudott. De miért pont ezt? Mert tudja, hogy manapság egy ilyen sztori nagyon is hihető...

Renegát

"Mindég az állat első bennetek,
És csak midőn ezt birád csitítni,
Eszmél az ember, hogy nagy gőgösen
Megvesse azt, mi első lényege."

Lucifer, Madách: Az ember tragédiája

Az első történetben az volt a deviancia, hogy gyakorlatilag exkommunikáltuk a fogvatartottat. Induljunk ki abból, hogy mi amúgy hiszünk az emberi jogokban, akár még ki is állnánk értük - nos az övéiért nem. Nekünk mindegy volt, hogy diagnosztizált beteg (ami szintén lehet kamu, bár a fogva tartói szerint tényleg zakkant) vagy szimplán gonosz, menjen csak a levesbe, és ne kelljen tartani tőle többet. Egy kicsit talán deperszonalizáltuk is, mert ugye ez nem személyes, mi nem tőle akarunk megszabadulni, csak egy veszélyforrástól (a tartalomelemzés-tanárunk szerint direkt ilyen személytelen a katonák nyelvezete). Így utólag persze világos, hogy afféle szorongással próbáltunk így küzdeni, hiszen bele tudtunk gondolni, hogy ez a pasas is csak úgy került be, hogy már megölt valakit, tehát ilyen időzített bombákból van még egy pár...

A másodikban a devianciát igazából a fogvatartott képviselte, de megmondom őszintén, tudtam azonosulni vele, és csodáltam is, hogy a héten bemutatott asszonyverőt nem csapta meg senki. Ő a fent említett szorongás enyhítését nem a rendszerre bízta, hanem a törvénnyel szemben úgy döntött, hogy majd ő intézkedik. Talán itt nem is az a frusztráció oka, hogy már csak veszélyforrást, és nem egy embert lát magával szemben, hanem hogy a rendszer nem különíti el őket ugyanígy, és ugyanolyan jogokkal ruházza fel őket, holott az "antagonista" már kilépett ezek közül a keretek közül. Úgyhogy ő is kilép közülük, lényegében utána megy az "árnyékba" (megint rátaláltunk Jungra...?), hogy most már az ellenfélnek is legyen mitől félnie. A rendszer szemében így azonosul az ellenféllel, ugyanabba a kategóriába tartozik, bár ő maga úgy véli, hogy ez az azonosulás valójában nem történt meg, sértőnek is találja a dolgot. A frusztráció abból származik, hogy az előírt eszközök korlátozottak, de a deviánsok meg számára is tiltottak, pedig ő igazából jó...

Mindkettőben megvan az a pozíció, hogy "aki engem bánt, vagy rám veszélyt jelent, direkt vagy indirekt módon, az kiiktatandó". És tökmindegy, hogy miért fenyeget, az ilyen oknyomozás nem előzi meg a bajt. Ez vitán felül áll, ez amolyan velem-vagy-ellenem kérdés: ha megvédenek a fenyegetéstől, és az én jogaim 100%-ban győznek az ellenségem jogai felett, jól van. Ha ez nem történik meg, akkor onnantól kezdve már az igazságszolgáltatás is a "másik oldalon" áll.

No persze van jó deviancia is, hiszen az útról jó irányba is le lehet térni. Egy elfuserált jogrendszerben nem tudom, mennyire baj, ha "kompenzáljuk" a hibákat. Azt viszont sejtem, hogy ez nem egy veszélytelen dolog. Ahogy az illusztrációnak használt képekből már rájöhettetek, ez a szembenállás a jó öreg szuperhősös filmekre emlékeztet, amikor van a rendszeren kívül egy hős, akit nem tartanak vissza a szabályok, de mégis jóra használja az erejét. Ilyen platóni bölcselkedésbe foglalva: az ideák világában Batman és Joker valószínűleg mindig is antagonisztikus ellentétet képviselnek, hiába próbálkozik az utóbbi, hogy megingassa ezt a hitet. A mi világunkban viszont attól tartok, hogy Batman a Magyar Gárda egyenruháját ölti fel, és könnyebben válik - tényleg - bukott hőssé, mint azt valaha gondolta volna.

Lázadás

Ez a bejegyzés a felnőtté válásról szól. Eredetileg egy kliensem kapcsán volt egy érdekes meglátásom, és ezt akartam megosztani, de némi saját élményt belekeverve a dologba rájöttem, hogy a felnőtté válás nem a kamaszok ügye, hanem mindenkié, jóformán napi szinten.

A két történetet a tranzakcióanalízis énállapotain keresztül sikerült integrálni, amiről korábban írtam, a "hogyan kezeljük szerencsétlenkedő felebarátainkat" bejegyezés vége felé.

Énállapotok

forrás:
birtalan.hu

A fent hivatkozott bejegyzésben már említettem, hogy a tranzakcióanalízis három énállapotot különít el: a Szülőit, Felnőttet és Gyermekit (nagy betűvel szokták írni, hogy világos legyen, nem életkorról vagy regresszióról, hanem "üzemmódról" van szó). Talán sikerült kellő mélységben érzékeltetni a Szülői, és két típusának, az irányítónak és a gondoskodónak a működését.

Ezúttal a Gyermekit kell egy kicsit jobban megérteni. Szokás kiemelni, hogy az énállapotot, nem illik összetéveszteni a gyerekessel vagy az éretlennel - igazából arra az üzemmódra utal, amit főleg érzelmek, vágyak határoznak meg, meg némi kiszolgáltatottság. Egy gyerek a környezetére van utalva: egyrészt szüksége van másokra a vágyai kielégítéséhez és a fejlődéséhez, másrészt a struktúrát a felnőttek (ami ebben az elméletben inkább Szülő) teremtik meg, azaz ők mondják meg, mi oké és nem oké, hogy lehet viselkedni. Ha jól értelmeztem az olvasmányaimat, akkor a Gyermeki ezekhez a felnőttekhez, azaz az autoritáshoz való kapcsolódásán keresztül osztható három részre. Az egyik az alkalmazkodó Gyermeki, amiben a gyerek azt csinálja, amit mondanak neki, mert mások jobban tudják, meg meg is dicsérik érte, stb. Persze a vágyak időnként ütköznek a környezettel, időnként jön a lázadó Gyermek, aki protestál, hisztizik, hogy nem az van, amit ő akar, és hogy vele nem lehet szórakozni... Ezzel elég sokat lehet találkozni, például ha egy iskolában dolgozik az ember, akkor minden nap (ilyenről írtam tavaly a Versusban), de az ügyfélszolgálatos emlékeimből is előugrik néhány vásárló, aki ezzel az állapottal jellemezhető. A harmadik pedig egyszerűen a szabad Gyermek, aki elvan, ha játszik. Ha sikerül időnként eljutni ebbe az énállapotba, akkor egész egészséges életet élünk.

Bukott istenek

"I see faith in your eyes

Never you hear the discouraging lies

I hear faith in your cries

Broken is the promise, betrayal

The healing hand held back by the deepened nail

Follow the god that failed"

Metallica: Tha god that failed

Van ez a srác, aki állandóan összeakasztja a tengelyt az autoritásokkal. Ő ezt úgy interpretálja, hogy nem szereti, ha megmondják neki, hogy mit csináljon, gondoljon meg érezzen. De hát - vetem fel - senki sem szereti, és mégsincs mindenkinek ilyen sok konfliktusa. Hát igen, neki sincs mindenkivel baja, valaki megtanulta, hogy kell hozzá közelíteni. Ez rendben is van, én is azokkal vagyok jóban, akik megtanultak elviselni, de nincs ennyi balhém azokkal, akik viszont nem áldoztak időt és energiát arra, hogy kiismerjenek. Hogy lehet, hogy ennyire különbözünk?

Ahogy meséli ezeket a történeteket, nem az jön le nekem, hogy ő szokta kezdeményezni ezeket a balhékat. Inkább mintha mindig megtalálnák őt azok, akik egy kicsit fitogtatni akarják a hatalmukat. Ezeknek a provokációknak valahogy mindig felül: vagy lázadó Gyermeki énállapotot vesz fel, és jön a szópárbaj, a "kinek van igaza" meccs és a rendszabályozás; vagy alkalmazkodó Gyermekit, és megpróbálja "kiengesztelni" az agresszort, mindezt úgy, hogy nem követett el olyan dolgot, ami miatt meghunyászkodnia kéne.

Jellemzően Gyermekiben van, nem uralja a helyzeteket, és nem sűrűn érzi, hogy nyertesként jön ki egy szituációból. Amikor alkalmazkodik, akkor együttműködő, megcsinálja, amit mondanak, és várja, hogy megengedjék, hogy jól érezze magát. Mint a gyerek, aki a Mikulást várja a jó viselkedésért cserébe, vagy a bűnös, aki feloldozást vár. Csak hát a másik félnek nem áll érdekében megszüntetni ezt a remek állapotot, amivel sakkban tartja őt, úgyhogy egy idő után hősünk úgy éli meg, hogy szórakoznak vele. Ekkor jön a lázadó Gyermek (ha nem azzal kezdett). De mit jelent ez gyakorlatban? Azt, hogy innentől nem érzi kötelezőnek, hogy együttműködő legyen, és jogot érez, hogy dühös legyen. De történni nem igazán történik semmi. Tehát nem javul a helyzet, még mindig nem érzi jobban magát, de most már rá lehet sütni azt is, hogy rendbontó, deviáns, meg ilyenek.

"Olyan, mintha egy görög dráma hőse lennél, és szórakoznának veled az istenek" - mondtam. Mintha az élete minden területén ki lenne szolgáltatva nagyobb hatalmú embereknek, akiknek szeszélyei szerint alakul az élete. Ezek az "istenek" azt várják, hogy betű szerint tartsa be az általuk deklarált törvényeket, és menjen el a templomaikba áldozni, imádkozni, bűnbocsánatért. Aztán ezeket vagy megkapja, vagy nem, egy isten útjai kifürkészhetetlenek, és nem lehet számon kérni tőlük semmit. Hiszen az istenek sosem ígértek semmit, csak az a norma, hogy hisz bennük, és éli egy jó vallásos ember életét. Ha pedig lázad, az se jelent semmit. Az csupán azt jelenti, hogy nem jár el a templomba, nem imádkozik, nem áldoz. Ettől még az istenek, a köréjük kreált vallás, a hatalmuk és a híveik megmaradnak, csak most már biztos, hogy nem lesznek valami jó fejek.

A srác számára felnőtté válás azt jelentené, hogy kilép ebből a világból. Ez a változás nem azt jelenti, hogy nem csinálja meg, amit az istenek elvárnak tőle, vagy pont az ellentétét csinálja. Ez még csak lázadó Gyermek, még mindig az istenek szabályozzák a viselkedését, hiszen az ő parancsaikra reagál folyamatosan. A Felnőtt énállapot itt azt jelenti, hogy hősünk ismeri a jogait, és ezektől a jogoktól függ, mit tervezhet, hogyan viselkedhet és érezheti magát, nem néhány ember önkényétől. Felismeri, hogy ők csap próbálkoznak, hogy megszerezzék a kontrollt, és csak akkor van hatalmuk, ha elhiszi, hogy tényleg van hatalmuk, mégpedig korlátlan, az emberek törvényei felett álló. Valójában nem istenek, csak portások, tanárok, 2nd line managerek, és így tovább...

Szent harag

"Fuck it all and no regrets

I hit the lights on these dark sets

I need a voice to let myself

To let myself go free"

Metallica: St. Anger

Ettől a sráctól nem kisebb dolgot várunk el, mint hogy világnézetet váltson. Főleg azon dolgoztam vele, hogy megértse, hogy igazából vannak alternatív univerzumok, ahol nem piszkálják az embert holmi jött-ment istenek. Hogy melyikben él, az attól függ, hogy melyikben hisz igazán, melyikre hangolódik rá, hogyan konstruálja az ő szubjektív valóságát. Azt a valóságot is ő konstruálta, hogy a vele konfliktust kezdeményező embereknek ilyen hatalma van - ha ezt nem hitte volna el, mások lennének ezek a történetek.

De mi ad erőt valakinek ahhoz, hogy világnézetet váltson?

Ez tulajdonképpen egy többszintű konfliktus: a mostanival szemben áll az a szubjektív valóság, amit kisgyerekkorában konstruált; az egyén szemben áll azokkal, akik azt szeretnék, hogy maradjon ennél a régi, jól bevált rendszernél; a járt út szemben áll a járatlannal... Egy ilyen összetett konfliktusrendszerben energiaforrást találni a változtatáshoz nem egyszerű. Amikor elvittem esetmegbeszélőre a kérdést, az egyik kollégám megkérdezte: "hol van itt a harag? Miért nem dühös ez a srác, miért fogadja el az osztott lapokat?" Logikus kérdés - a közmondás szerint rossz tanácsadó, de mégis az akaratunk érvényre juttatására van egy evolúciósan kifejlődött alapérzelmünk: a harag.

Nyilván itt egy komolyabb beszélgetés kezdődött a lehetséges megoldásokkal kapcsolatban. Viszont ezt a harag-kérdést érdekesnek találtam, főleg, miután nem rég egy kis saját-élményt is szereztem a témában.

A vívókkal nagy fába vágtuk a fejszénket: komolyan vehető bírókat képzünk ki gyermekcipőben járó sportágunkhoz. Ehhez természetesen jó adag gyakorlás is kell, minek céljából kivonultunk egy szombati nap, hogy egy verseny körülményeit szimulálva viaskodjunk egy kicsit. 

Ebben a történetben én vívóként vettem részt. Mivel a védőfelszerelésem még nem teljes, ezért egyes alkatrészek körbe-körbe járnak, és idő kell, amíg az előző vívó leveszi, én meg felveszem őket. Idő viszont nincs, legalábbis egy versenyen. Éppen raktam fel a térdvédőt, amikor a bírók először jeleztek, hogy kezdőpozícióba kellene álljak. Aztán még egyszer jelezték, és még egyszer, aztán kilátásba helyezték, hogy megintenek, ha nem jelenek meg időre a helyemen. Én meg szép kötelességtudóan odasiettem a kiindulópontra, csak épp teljes védelem nélkül. A tarkómat védő alkatrészre nem volt időm, de feloldottam az ezzel kapcsolatos aggodalmat azzal, hogy "nem baj, máskor se mindig van rajtam, és különben is, a támadások szemből jönnek". Nos, a támadások jellemzően tényleg szemből vagy oldalról jönnek, de természetesen ez az a párbaj volt, amikor sikerült elérni a tarkómat is.

Úgy egyszerre öntötte el az agyamat a fájdalom, az ijedtség és a düh. A fájdalom és ijedtség egyértelmű: nem kellemes, és nem is igazán egészséges, amikor acéllal tarkón csapnak. A düh egy oldalról magától értetődik: ha fáj, harcolsz vagy menekülsz, ahhoz pedig energiát ad a harag. De kire voltam mérges?

Hát a bírókra, amiért nem várták meg, amíg rendesen felszerelkezem, helyette még siettettek, fenyegettek is, hagytak harcba indulni megfelelő védelem nélkül. Pedig igazából még én segítek nekik...!

Fújtatva, szitkozódva visszamentem a kezdőpozícióba, volt ott egy tarkóvédő, leszedtem a maszkról, és dühöngve feltettem. Persze jöttek oda, hogy megnézzék, megsérültem-e, de nem voltam tárgyalóképes. Végül, amikor látták, hogy fizikailag igazából stabil maradtam, akkor tovább engedtek. Nem mondom, hogy durván vívtam ezek után, inkább mondjuk úgy...céltudatosabban.

Azért beszéltünk erről ebédnél. Elmondtam, hogy igazából azért voltam dühös, mert tudják, hogy idő kell a felcuccoláshoz, ez nem olyan, mint egy nagy verseny, ahova mindenki felszerelve érkezik. Megvárhatták volna, amíg felveszem a védőfelszerelést, igazságtalan szívózás volt még büntetéssel fenyegetőzni is. Szóval ők nem hagyták, hogy megfelelő védelemben párbajozzak... Van ott egy srác, egy bölcsebb merítésből származik, ő is bírónak készül. Elismerte, hogy a bíróknak valóban kell arra figyelni, hogy minden a helyén van-e a párbaj előtt. De akármit kerteltek a büntetésről, akkor is felvehettem volna a tarkóvédőt. Végülis az én tarkóm, talán megérhetne nekem egy büntetést...

Hát elég hülyén éreztem magam, ahogy átláttam, mennyire igaza van. Pontosan azt a hibát követtem el, mint a fentebb említett srác: afféle istenségeknek tekintettem a bírókat, és minden parancsuknak meg akartam felelni, ahogy egy jó gyerekhez illik. Ez az alkalmazkodó Gyermeki annyira elhatalmasodott rajtam, hogy a saját biztonságom fölé helyeztem az ő idővel kapcsolatos elvárásaikat. 

Eddig ez még sima behódolás lenne, viszont jön a második fele: dühös voltam rájuk, amiért majdnem megsérültem. Mintha a párbajt elindító jelzés egyben ígéret is lenne, hogy ők szavatolják a biztonságomat. Mintha mindent a kezükben tarthatnának. Szóval minek is szólt a düh? Egyrészt nekik, mert még annyira sem mindenhatóak, mint kéne (emlékszem, egy az előtti párbajban szinte megbotránkoztam azon, amikor az egyik megkérdezte, hogy mik is a szabályok). Hasonló ez a harag ahhoz, amit egy másik, fejlődéssel kapcsolatos bejegyzésben idéztem: "miért nem neveltek normálisra" (vagyis még mindig úgy gondolom, hogy itt nekik kellett volna valamit intézkedni).Másrészt önmagamnak, amiért rossz világképet választottam, és annyira Gyermekit vettem fel, hogy gyakorlatilag nem vállaltam felelősséget a saját biztonságomért. 

Esetleg ez a harag afféle kísérő jelenség, amikor csalódsz az istenekben, lerugdosod őket az Olümposzról, hogy innentől felnőtthöz méltóan te magad irányítsd a sorsod (és felvedd azt az átkozott tarkóvédőt).

Tanulság

Ha jól értelmezem a kliensem történetét és a saját esetemet, akkor úgy tűnik, hogy szükség van a haragra, amikor az ember megpróbál leszokni a Gyermeki énállapotokról, és helyette kóstolgatja a Felnőttit, az autonómot, gondolkodót, mérlegelőt (mérlegelni például, hogy nem érne-e meg mégis egy büntetést az a védőfelszerelés...). Ez a változás egyrészt a személyen belül történik, másrészt a személy teljes környezetében is, hiszen átrendeződnek az erőviszonyok, innentől szimmetrikus, nem asszimetrikus kapcsolatok vannak, és az istenekre immár partnerként van szükség.

Talán ezért hergelik magukat a serdülők látszólag olyan fölöslegesen mindenféle hülyeségen. Kell a harag, ami segít eltávolodni az egész életében járt úttól.

És kell-e a harag a Felnőtti énállapothoz? Ellenkezőleg. Én sajnos ezúttal buktam ezt a próbát. Akkor lettem volna Felnőttiben, ha még a párbaj előtt szép higgadtan közlöm, hogy addig semmit sem kezdek el, amíg a megfelelő felszerelés nincs rajtam. A fent említett bölcs barátom felhívta rá a figyelmet, hogy kizárt, hogy egy ilyen mondat után bárki is intéssel fenyegetőzött volna.

Banánhéj 2: "Fecsegő"

Egy korábbi bejegyzésben elkezdtem boncolgatni azt a témát, hogy egyes helyzetek, kliensek bizonyos "üzemmódokat" provokálnak ki belőlem, vagy talán más szakemberekből is, ennek még nem sikerült a végére járni (beszélgetni kéne a saját dolgaimról is, ugye...). Ezek az üzemmódok igazából nem olyan jók, vannak benne csapdák, így az őket kiprovokáló viselkedés, interakció kedves egyszerűséggel a "banánhéj" nevet kapta.
Három ilyen üzemmódot neveztem meg: a múltkor bővebben kifejtett "okoskát", az ezúttal terítékre kerülő "fecsegőt", és a "tűzszerészt", amiről majd  majd később mesélek.

"Sokan jönnek majd hozzád tanulni, de főleg azt kell majd tanítanod, amit ők akarnak hallani. Csak kevesen lesznek, akik tőled akarnak tanulni, azt, amit te igazán tudsz."

Egy haverom idézte beszélgetés közben, majd megkérdezem, honnan

Sekélyesség

A "fecsegőről" nagyon nehéz írnom, olyannyira, hogy az eddig megírt gondolatmenet nagy részét ki is vágom innen, és áthelyezem egy másik bejegyzésbe. Megpróbálom kifejteni, hogy miért döntöttem így, akkor alighanem érthető lesz, hogy miért komplikált a téma.

Az első kivágott rész a beszélgetés céljával, kicsit mélyebben értelmezve a szakmai identitásommal kapcsolatos. Egyetemista koromban igencsak aggódtam amiatt, hogy a szakmám igazából a régi korok társalkodónőit pótolja, azaz valójában semmi lényeges nem történik, csak fecserészünk. A külön bejegyzést az teszi szükségessé, mert elkezdtem elmélkedni azon, hogy tulajdonképpen mi a "lényeges". Dióhéjban annyi, hogy lényeg az a szükséglet, ami arra készteti az embert, hogy felismerje, milyen úton jár, és irányítása alá vonja azt. Ez a cél motiválja a klienst, hogy egyáltalán fizessen egy beszélgetésért, ez a cél strukturálja a beszélgetéseket, és az azon kívüli elmélkedéseket.

Ez a struktúra az, ami nincs meg a "fecsegő" beszélgetésekben. Ha nincs struktúra, attól még van cél? És ha nincs cél, akkor van értelme a beszélgetésnek? Ha nincs értelme a beszélgetésnek, van értelme a hivatásomnak? Ha van értelme a hivatásomnak, de a helyzetnek nincs, akkor én vagyok tehetségtelen?

Ez a megfoghatatlanság, hiányérzet néha úgy jön le, hogy semmi sem történik itt, és ha a kételyek labirintusában rosszul veszek egy kanyart, akkor...nos, az szívás mindkettőnknek.

Mivel a hivatás az ember öndefiníciójának, identitásának nem elhanyagolható eleme, a gondolatmenet végére azt hiszem érthető, hogy azért nehéz a "fecsegőről" írni, mert elbizonytalanít, és az identitásomat bomlasztgatja a sekélyességével, strukturálatlanságával. Ez pedig elég kellemetlen érzés, még a szupervízión is aktívabb voltam, hogy valahogy zöld ágra vergődjek ezzel a frusztrációval.

Ez a frusztráció a másik oka annak, hogy kivágtam a bejegyzés tekintélyes részét. Mint tudjuk, a frusztráció agressziót szül, úgyhogy a leírt sorok csak úgy csepegtek a cinizmustól, a cinizmus viszont nem valami korrekt attitűd olyan emberek bemutatásánál, akik bizalommal fordulnak hozzád.

Fecsegő

"Most kell árts, vagy most kell érts

Most kell gyűlölj, vagy most kell félts

Figyelj rám, itt és most

Hogy el ne késs"

Pokolgép: Itt és most

Ahogy a múltkor, ezúttal is a kamaszokon keresztül vezetem le a dolgot. Vannak olyan srácok, akik ha tehetnék, minden nap jönnének hozzám, de nem az órákról vagy a napköziből akarnak lógni. Viszont az nem derül ki, hogy mit akarnak, mert a beszélgetés során valahogy sosem sikerül világosan kifejteni, hogy mi is az a nagy krízis, ami miatt ki kell szakadni az iskola monotóniájából. Valami krízis mindig akad...

Hogy néz ki a forgatókönyv a fecsegőkkel?

Először is, nekik ezért nem kell fizetni. Még utazni sem, helyben vagyok. Sőt, általában még benn se kell maradni suli után, hiszen rászokott a rendszer arra, hogy a problémáik azonnali reakciót igényelnek - inkább menjenek vele pszichológushoz, minthogy felkavart érzelmi állapotban zavarják az órát.

Ha tehát egy romantikus kapcsolat összeomlik a tízórai szünetben, akkor a szünet után már ki is tudják önteni a szívüket. Ez tök jó, csak innentől szükségtelen elsajátítani olyan pszichés kompetenciákat, mint hogy tűrjék a probléma miatti frusztrációt, és képesek legyenek késleltetni a feloldozás iránti igényt. Gondolat-szinten sem visz előrébb, hiszen nem dolgoznak rajta, nem is keresik az elakadásokat, nem fogalmaznak meg kérdéseket. A "miért alakult így, hol vagyok én ebben az egészben, és mit jelent számomra?" témákat tőlem akarják megkapni, mint a dolgozatkérdéseket a tanáraiktól. És a válaszok is csak amolyan tessék-lássék improvizációk, mint amiket ezekbe a dolgozatokba írnak le. Nincs haladás...

De miért nincs? Jó fiú vagyok, elvégzem a dolgom, hozom ezeket a kérdéseket, megvitatom a válaszokat, de mintha csak én akarnám kibogozni a problémát, ők időnként témát váltanak, kérdezni kezdenek... Ott bújik ki a szög a zsákból, hogy ők nem akarnak szakemberként tekinteni rám. Azt akarják, hogy legyek az apjuk, barátjuk, cinkosuk, bármi, csak nem valaki, aki tárgyilagosan látja a helyzetet, felismer összefüggéseket, és őket is ebbe az irányba tereli. Csak beszélnek a problémáról, de nem változtatni akarnak - csupán meg akarják tanulni elviselni azt.

Szemléltetésképp, rögtönzök egy kis párbeszédet:
P: Szervusz. Mi újság? (= Mi történt, mi a gond?)
F: Megvagyok, csak olyan furán érzem magam második óra óta. És te hogy vagy?
P: Jól vagyok, köszönöm. Történt valami második órán? (= Maradj a célon)
F: Nem tudom, igazából semmi. Mindegy. Kicsit fáradtnak látszol.
P: Lehet. Mostanában sok dolgom van. De azért ne aggódj, annyira azért nem vagyok fáradt, hogy ne tudjak figyelni! (= Nem zárkózom el azzal, hogy "ne rólam, hanem rólad beszéljünk", de emlékeztetem, hogy ő van a középpontban. Meg egy kicsit meg is akarom nyugtatni, hogy figyelek.)
F: Köszi, hogy szakítottál rám időt!
P: Szívesen. :-) (általában meg se próbálom visszafojtani a vigyorgást, hiszen egyrészt ez a dolgom, másrészt olyan szenvedve keresett meg, hogy nem is volt már választásom)
Beszéljünk arról, hogy furán érzed magad! Jó lenne tudni, mit érzel pontosan, és hogy miért.
F: Összevesztem anyával. (Mi köze ennek a második órához? Akkor jutott eszébe? Számít ez?)
P: Min vesztetek össze?
F: Ilyen kis hétköznapi hülyeség. Nem is fontos.
P: Valamiért mégiscsak foglalkoztat.
F: Ja, olyan igazságtalan... Te gyakran látogatod meg a szüleidet? Jóban vagy velük?
P: Hát, nekünk is megvannak a harcaink, ha erre gondolsz. Akkor is voltak, amikor annyi idős voltam, mint te. Ti most min harcoltok?
F: Szokásos, tudod... Láttam erről a múltkor egy filmet.
P: Miről?
F: Hát ezekről a harcokról.
P: Értem. És mi volt benne?
F: Már nem emlékszem rá pontosan... Jobban szeretem az izgalmasabb filmeket. Láttad a Bosszúállókat?

...blablabla....

Ez persze egy kicsit karikírozott bemutató, azért nem ez megy 45 percen keresztül. De ez a beszélgetés talán érzékelteti, hogy honnan származnak a "szórakozik ez velem?", "nyögd már ki", "mi értelme ennek" gondolatok.

Kik a fecsegők?

Sokmindenben hasonlítanak a többi klienshez. Érzéseket azért hoznak a helyzetbe, csak gondolatot, s ezzel struktúrát egy szemet sem. Viszont ha az emberek önállóan végig tudnák gondolni, hogy hol van a probléma gyökere, szükségtelen lenne pszichológust alkalmazni. Ebben nem különböznek tehát.

Az sem kiugró példa, hogy próbálnak ismerkedni. Teljesen életszerű, hogy valaki megpróbálja megismerni azt az embert, akivel megosztja a problémáit; és megpróbálja személyesebbé tenni a kapcsolatot.

Oké, akkor mondjuk, hogy "kapcsolatorientált", és pont azért van itt, hogy megtanuljon "problémafókuszú" lenni. Végülis ez egy életvezetési kompetencia, ha van értelme a pszichológiának, akkor pont az, hogy megtanítsa ezt az embereknek. Így aztán emberünk beszél össze-vissza, majd visszahallgatja egy rendezettebb formában a saját mondandóját, amikor a "ha jól értem..." kezdetű mondattal próbálok struktúrát teremteni. Igazából ezzel sem volna baj, az ember azért is van szakembernél, mert rendet akar rakni a gondolatai közt.

Egy ilyen kis béna hasonlattal élve, ők sem különböznek abban a többi embertől, hogy nem vesznek észre egy mákszemet, ami a fogukra ragadt. Abban különböznek, hogy nem akarják leszedni onnan azt a mákszemet, hanem abban reménykednek, hogy a beszélgetéstől szimplán csak leválik.

Mondjuk úgy, hogy ők csak a kapcsolaton akarnak dolgozni, mintha az egész helyzetnek nem lenne más célja, mint hogy mi jóban legyünk. És miközben mi éppen jóban vagyunk, hirtelen majd nekem villan be valami megoldás, és majd elmondom nekik, és akkor a homlokukra csapnak, hogy "óh, hát erre nem is gondoltam, ezt egyszerűen csak így kell csinálni" és minden rendbe jön!

Már megint kezdek cinikus lenni. Még mielőtt belépek ebbe a spirálba, leírom, hogy milyen elméleteim vannak velük kapcsolatban.

• Próbálják eldönteni, hogy most akkor benne vannak-e a Mátrixban, vagy nem. A Mátrix alatt az iskolát értem, a szabályaival, viszonyrendszereivel, stb. Például egy tanártól soha nem kérdezed meg, hogy milyen viszonyban van a szüleivel, mert a Mátrix szabályai szerint neked ahhoz semmi közöd, viszont ugyanez a szabályrendszer jóformán előírja, hogy te mesélj a magánügyeidről. Tehát ez a kapcsolatteremtősdi azt teszteli, hogy én is a tantestület része vagyok-e (meg a tegezés is, de az már nem olyan nagy szám). A dilemma ott van, hogy mit kezdjenek egy olyan helyzettel, amiben nem kell benne lenniük. Ha nincs ok az ellenállásra, akkor aktívnak kéne lenni. Most tényleg ciki a gondolkodás hiányát a "hülyék vagyunk" pajzs mögé rejteni...szóval hogy is kell gondolkodni? Kijönnek a Mátrixból hozzám, és ötletük sincs, hogy idekint nincsenek megírva a dolgok, nincs jó és rossz válasz, de ha van, akkor én sem tudom azt - úgyhogy tehetetlenül csak tátognak, mint a partra vetett hal (csak szavak is jönnek ki a szájukon).
• Kapcsolódni akarnak. A Mátrix ugye szabályozza, hogy kivel milyen viszonyban vannak, lehetnek. És itt már nem csak az iskola-Mátrixról van szó, hanem úgy általában a világról. A társadalom gyakorlatilag egy nagy színház, amiben vannak forgatókönyvek, normák, szerepek. Ezekkel a társas konstrukciókkal igazodunk el a világban, ezek szabályozzák a viselkedést, így a kapcsolatokat is. Egyes helyzetekben ezek az íratlan szabályok falakat emelnek az emberek közé, szerintem valami ilyesmire utal az Öröm óda szövege azzal a sorral, hogy "egyesíted szellemeddel mit zord erkölcs szétszakít". Egy kamasznak ez aztán tényleg nagy labirintus lehet, hiszen eddig egész életében csak szocializálták, azaz megismertették a normákkal, forgatókönyvekkel, szerepekkel. Ha volt eszük, akkor ezt nem személytelenül csinálták... Ebből a szempontból sajnos én rossz válaszokat írtam le ebbe a példabeszélgetésbe, ami gáz, mert valós helyzetekből mintáztam. Amikor ilyeneket mond, hogy "fáradtnak látszol", akkor lehet, hogy nem tereli a témát, lehet, hogy nem amiatt aggódik, hogy nem kapja meg az áhított figyelmet, hanem annyit akar hallani, hogy "kösz, hogy megkérdezted". Tehát szimmetrikussá akarja tenni a kapcsolatot. Ha én törődhetek vele, nem csak azért, mert a Mátrix szabályai (=a munkaköri leírásom) ezt írják elő, hanem mert tényleg kíváncsi vagyok - nos, akkor ő is velem. Mintha az egész beszélgetésben azt kérdezné, hogy "mi lenne, ha mi most csak két ember lennénk, akik megosztják az érzéseiket és gondolataikat?"
• Ennek van egy regresszívebb formája is, amikor az illető elkezd óvodás-üzemmódban működni, és várja a rég látott "jajj, hát mennyi mondanivalód van!" mosolyt. Egyszóval próbál cuki lenni. 
• Lehet, hogy az egésznek semmi köze a terápiás kapcsolathoz és a szociálpszichológiai fogalmakhoz. Lehet, hogy szimplán arról van szó, hogy valami elfojtás, hárítás miatt viselkedik így a kliens, mert az érzelmei és a gondolatai nem igazán tudnak kapcsolódni. A végtelen szövegelés afféle próba-szerencse problémamegoldó stratégia a belső tartalmak összekapcsolására. Ez afféle kétségbeesett kísérlete a kommunikációnak, mint amit a falcolós cikkben írtam.

Banánhéj

Úgy néz ki, hogy az egyetemen sikeresen beidomítottak arra, hogy a lelki problémák megoldásához mindig kell egy elmélet. Vagy alapból így működöm, és arra használtam az egyetemet, hogy segítsen jobb elméleteket gyártani... Ez a fajta gondolkodásmód a banánhéj egy része. Az egyetem is egy szocializációs környezet, pláne a magamfajtáknak, akik kvázi gyerekfejjel mennek oda. Tanulsz elméleteket, és ideges leszel, amikor a valóságban nem jól működnek (főleg, mert általában bejönnek, úgyhogy ha egyszer mégsem, akkor biztos te hibáztál...) Illetve van egy tágabb értelemben vett Mátrix is, a társadalmi elvárások, amelyeknek próbálok megfelelni, például azzal, hogy a munkámat igyekszem egy valamennyire strukturált, ellenőrizhető, célorientált folyamatként bemutatni. Ha ez sikerül, akkor nem valami kutyaütő vagyok, aki valami hókuszpókusszal próbál pénzt kicsalni a rendes emberekből... Azt hiszem, ez a kényszer él bennem, mindezt úgy, hogy világos előttem, hogy ezeket a folyamatokat igazából elég nehéz egzakt módon kezelni, főleg ha tényleg valami komoly dolog történik a munka során. Lényegében innen is származik az a frusztráció, hogy "mi értelme ennek?". No de, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a terapeutának nem dolga a kliens helyett dolgozni, hiszen a változás a kliens fejében történik, akkor miért ne a kliens dolga volna eldönteni, hogy van-e értelme a helyzetnek? Amúgy, miért a pszichológus aggódjon ezért, amikor a változásra igazából nem neki van szüksége.

Azt hiszem ez a fajta szorongás egyszerűen abból fakad, hogy még csak pár éve csinálom ezt, tehát még mindig kezdő vagyok egy kissé.

A kapcsolódással szembeni enyhe zárkózottság is írható erre a számlára. Hiba, ha egy pszichológus túl sok személyes dolgot oszt meg, mert eltereli a figyelmet - legalábbis így tanultuk. De a túl sok az nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem. Ennek az egyensúlyát kicsit nehéz belőni, főleg, ha még mindig gyakorlom a pszichológus szerepet - ez esetben persze, ha idegesít, hogy ők meg ki akarnak rángatni belőle.

Az elején azt írtam, hogy igazából az én üzemmódjaimról lesz szó. Nos, igen, én is "fecsegő" vagyok. Egyes érzések belőlem is nehezen jönnek elő direkt módon, ezt már megállapítottam önismereti csoporton (meg abból, hogy ezt az önelemzést nem nélkülöző bejegyzést két hónapig írtam). Mint már kifejtettem valahol, komoly dolgokkal kapcsolatban nekem sem mindig sikerül jól megfogalmazni a célokat, nehezen tartom mederben az asszociációimat is. Általában ez az intuitív gondolkodásmód sokat segít, de épp azért, mert a kliensem mindig hagy nyomokat, amin elindulhat az elmém, mint valami vadászkutya. Ha egy "fecsegő" klienssel hoz össze a sors, akkor úgymond nem fogok szagot, és "belelustulok" a fecsegésbe, magamban mondván, hogy "ha neked ennyi kell, akkor én se erőltetem meg magam". Gyakorlatilag átveszem a kliens működését.

És itt a kérdés: ez árt vagy segít? Minek erőltessem a témát, miért ne haladhatnánk az ő tempójában? Ha neki ennyi elég, akkor miért ne tudnám ezt elfogadni, miért fitymálom le? Viszont ha lankad az éberségem, akkor a megfelelő pillanatban tudok-e reagálni, ha tényleg haladni lehetne?

Ez a kérdés igazából költői. Olyan ez, mint az országúton vezetni. Hosszú ideig nem történik semmi, monoton az egész, és már csak reménykedsz, hogy előbb-utóbb találsz valami települést. Időnkét arra gondolsz, hogy eltévedtél. Viszont ha kiugrik eléd valami az útra, akkor utólag gondolkodni már nem valami nyertes pozíció...

Szakítószilárdság

Páran rendszeres olvasók itt, nekik biztosan feltűnt, hogy úgymond "akadozik a szolgáltatás" az elmúlt két hónapban. Ezúton kérnék elnézést azoktól, akiket érdekel az előző cikk folytatása; most már lassan visszatértek a hagyományos kerékvágásba, és ide is fogok írni.

Az igazi férfi megoldja egy fordulóval

Akik személyesen is ismernek, azok tudják, hogy az elmúlt fél évben gyakorlatban is újradefiniáltam magamnak a túlvállalás és túlterheltség fogalmait. Adódott pár új lehetőség, és ezzel új kötelesség is.

Nagyjából egy olyan képpel tudnám érzékeltetni a mögöttem lévő időszakot, hogy Kolumbusz felfedezi Amerikát, és egyszerre akarja onnan elhozni az összes aranyat. És ahogy a hajója sem alkalmas ilyen nagy volumenű akciókra, nekem se sikerült ezen elgondolás szerint végigcsinálni az évet. Mondjuk úgy, hogy a cél felé útba eső szigeteken fokozatosan kipakoltam egy-két kincset, amiről úgy éreztem könnyebb lesz nélkülözni. Ilyen kincs volt a bloggerkedés is, de most itt az idő, hogy visszajöjjek érte.

Pszichológusként - és olyan emberként, aki nem szereti magát ugyanazzal a dologgal többször is megszívatni - azért illik levonni a konzekvenciát. Milyen tulajdonságra utal ez? Egyrészt, mohóságra. Túl sok mindent megszerezni, megismerni, elmondani, figyelmen kívül hagyva a prioritásokat. Nem azt mondom, hogy semmilyen arányosságot nem sikerült tartani, mert végül a fő cél, a munka rovására nem ment semmi, de a tűréshatárig pakoltam a hajómat, és egész úton rohangálhattam betapasztani az anyag túlterhelése miatt hasadó lékeket. Mondhatnám, hogy időnként mindenki lehet mohó, de nekem azt hiszem maga a gondolkodásmódom ilyen mértéktelen - ezért is akarok túl sok dolgot egy bejegyzésbe suvasztani (ahogy az évadzáróban írtam, még így is sok a kivágott jelenet).

A mértéktelenség másik problémája a tervezés hiánya. Mostanában sokat elmélkedem erről, és tervezem, hogy ennek egy részét azért le is írom. Az önismereti kérdés nem az, hogy miért halmozza a feladatokat az ember, miért nem osztja be az idejét és tervez, hanem hogy mi a biznisz számára az ebből kialakuló káoszban?

Most, hogy itt a nyár, lényegében ezekkel a tanulságokkal küldtem nyaralni azokat a diákokat, akik megosztották velem a nyárral kapcsolatos reményeket. Ahogy az évadzáróban írtam: SMART célok! Jelen esetben ez mindössze annyit jelent, hogy olyan vágyakat űzzenek, amelyeket el tudnak érni a rendelkezésre álló erőforrásokkal és eszközökkel. Oh, és persze amelyek elérésére utólag szívesen gondolnak vissza (így már ki is lőttük a detoxot...). A boldogság kulcsa a tervezés.

Nem mintha az én kincsekkel elindult hajóm tök üresen futott volna a kikötőbe. Az út sikeres volt. Csak ha a kapitány még az induláskor tervezett volna, akkor nem lett volna olyan piszok nehéz megállni minden szigetnél, hogy kipakoljon pár ládát...

Hát, ezt kívánom a nyárra: legyetek okos kapitányok, vagy hogy egy népszerű figurát hozzak, mértéktartó hörcsögök, patkányok, motkányok, vagy fene tudja, miféle kis élőlény való ehhez allegóriához...

Banánhéj 1: "Okoska"

A pszichológiában az egyik legidegesítőbb dolog, hogy nem ragaszkodik túlzottan az egzakt helyzetekhez. Bármi más munkát végeztem eddig életemben, egy idő után kialakult a rutin, és mindig tudtam, hogy éppen mit és miért csinálok, és hogy jól megy-e. Ettől a monotóniától megóv a hivatásom, mivel állandóan azon kell gondolkodjak, hogy a megfelelő eszközt választom, időnként meg azon, hogy dolgozom-e egyáltalán; nem csúszom-e éppen el valami szakmai banánhéjon.

Arra gondoltam, hogy mesélek ezekről a kitérőkről egy kicsit, hátha más is találkozik vele valamilyen módon. Konkrétan három tipikus helyzetet szedtem össze, amiket "okoska", "fecsegő" és "tűzszerész" nevekkel címkéztem. Aztán eszembe jutott egy visszajelzés, miszerint egyes bejegyzések terjedelme akár egy cikksorozat elindítását is indokolná, mivel egy blog nem tipikusan az az ömlengős médium.

Megfogadván a jó tanácsot, ezt a három típust három külön bejegyzésben mutatom be, kezdem is az "okoskával".

"Sokan jönnek majd hozzád tanulni, de főleg azt kell majd tanítanod, amit ők akarnak hallani. Csak kevesen lesznek, akik tőled akarnak tanulni, azt, amit te igazán tudsz."

Egy haverom idézte beszélgetés közben, majd megkérdezem, honnan

Okoska

Nem ritka, hogy nem én vagyok az első pszichológus valaki életében. Van olyan, hogy két személy, vagy egy módszer és egy személy nem passzolnak, és a kliens csalódottan távozik. Például amikor egy serdülőkorú egyén egy idősebb, kliensközpontú módszerekkel dolgozó szakemberhez fordul, akkor lehet, hogy "nem lesz meg a kémia". 

A kliensközpontú terápia nagyon békés kis dolog ám, az a lényege, hogy azt mondhatsz, amit akarsz, a szakember ítélkezés nélkül elfogadja, és visszatükrözi neked. Magyarul hümmög, és időnként elmondja, hogy mit értett a monológodból. Aki még nem próbálkozott ezzel, annak alighanem az az első gondolata, hogy erre olcsón be lehet idomítani egy nagyon buta embert is, hiszen "csak hallgatni kell". Aki már próbálkozott vele, talán egyetért velem abban, hogy hallgatni a legnehezebb dolog a világon. Az ember annyit tanult, szeretné megmutatni, úgy érzi, hogy ő már összerakta a fejében a kirakóst, és különben is, valamivel le kell nyűgözni a klienst, látnia kell, hogy te igenis aktívan részt veszel a helyzetben.

Pedig erre valójában neked van szükséged, nem neki. Neki arra van szüksége, hogy amikor nagy nehezen megfogalmaz olyan dolgokat, amiket önmagának is nehezen vall be, mert azt hiszi, hogy visszataszító, elfogadhatatlan - akkor a terapeutája csak annyit mondjon, hogy "ühüm, folytassa, ez milyen érzés volt?" Mindezt nyugodtan, természetesen, az anticipált undor, ijedtség vagy zavar nélkül. Ez valami olyan felszabadító érzés lehet, mint amiről egyszer írtam a balul sikerült szexuális kísérletezgetések kapcsán (Dexter laboratóriuma, hehe...). Egyébként a mai napig nem vagyok arról meggyőződve, hogy szakmailag az olyan jól kitalált reakció, még akkor sem, hogy a srácok örülnek neki. Lehet, hogy nem azt kellett volna kommunikálnom, hogy "elfér ez a világban, mások is csinálnak marhaságokat", hanem azt, hogy "nekem így is oké vagy". Magyarán lehet, hogy nem kellett volna megmagyaráznom a világ működését, mint valami nagy, okos, maximum 10 évvel idősebb felnőttnek.

Csak hát a kliensnek erre van igénye, nekem meg szolgáltatni kell... Eh, ez leírva még ostobább! Szóval, a kliens, azaz a serdülő nem rendelkezik még valami kialakult énképpel, nagyon bizonytalan, és szüksége volna minél több, minél kidolgozottabb válaszra, értelmezésre, ami megszünteti a feszültséget. Hát a kliensközpontúaktól ezt nem kapják meg, mert ott nekik kell beszélni, ergo - kulissza következik - önállóan kell válaszokat, értelmezést kreálniuk. Ez hosszú és nehéz folyamat, amit nehéz végigcsinálni, főleg, amikor még azt sem tudod megmondani, hogy tulajdonképpen mi is a te problémád.

Tehát, hogy a "kémiánál" maradjunk, a serdülők azzal a pszichológussal lépnek reakcióba, aki megszünteti nekik ezt a feszültséget, valami értelmes mintázatot állít össze az elsőre inkoherens elbeszélésekből, és hozzákapcsolja a megfejtést a világ általános működéséhez. Megmondja nekik, hogy mi van velük, jól van-e ez így, és mit kell ilyenkor csinálni. Helyettük dolgozik, magyarul. Az ő fejlődési feladatuk ugyanis éppen az, hogy megismerjék önmagukat, identitást formáljanak, ami segít nekik kapcsolódni a környezethez (ld. A nap, amely sosem jön el és Te az orrodig sem látsz c. bejegyzések).

A banánhéj

A csapdahelyzet itt arról szól, hogy még ha könnyen is menne, akkor sem lehetnék a klasszikus "hümmögős" pszichológus, hiszen egy ilyentől már elment a kliens. Valamilyen kompromisszumra van szükség. Ez eddig nem csapda: a kompromisszum megtalálása az. A kliens ugyanis folyamatosan megerősít abban, hogy milyen jó, hogy veled "beszélgetni lehet", ami valójában azt jelenti, hogy csak úgy árasztod magadból azokat a gondolatokat, amiket igazából neki kéne árasztani, csak neki nem megy ez olyan könnyen. Mondja, hogy milyen jó, hogy valaki "elmagyarázza neki a dolgokat, most már úgy érzi, hogy tényleg kapott tőled valamit". Ezzel jól megcirógatja a nárcisztikus énedet, meg azt a vágyadat, hogy adj valamit az embereknek. Ember legyen a talpán, aki időben felismeri ezt a játszmát! Főleg azért, mert tényleg úgy tűnik, hogy jobb valami. Azt nem tudom, hogy hosszútávon mennyire lesz ez hatékony, és nem áll-e fent a veszély, hogy az én gondolataimmal tölti meg a saját fejét (ilyesmiről írtam nyáron a szokásos évzárásos balhék által ihletve, Merjünk kicsik lenni címmel).

Viszont, más szemszögből nézve, a hümmögést muszáj kiegészíteni, akármennyire türelmes és kreatív a kliens. A problémákon is lehet műveleteket végezni, mint a fogalmakon, viszont akárcsak a fogalmaknál, itt is meg kell tanulni ennek a módját. A fogalmakra van az iskola, a problémákra meg a pszichológus. Egy tanulási folyamathoz azért nem árt valamilyen értelmezési keret is olykor...

Felmerülhet a kérdés, hogy egy nem serdülőnek mi haszna lehet ezekből a példákból? Nos, az identitáskrízis időnként újra felbukkan, időnként a felnőttnek is könnyebb készen kapott gondolatokkal dolgozni saját konstruktumok helyett, és amúgy is, a határvonal a felnőtt és kamasz között néha tényleg csak hagyomány kérdése.

Te az orrodig sem látsz

Furcsa, de az első alkalom, amikor azt éreztem, hogy "baj van a hozzáállásommal", külföldön volt, konkrétan

Ezt a fényképet én lőttem, bizony!

Jerzy Popiełuszko sírjánál. Ti tudjátok, hogy ő ki volt? Nekem újdonság volt a sztori: népszerű prédikátor volt Lengyelországban, akiről a kommunista rendszer azt gondolta, hogy túl nagy a szája, ezért '84 októberében meggyilkoltatták. A dátum hatott rám a legjobban, hiszen nem is olyan távoli, már a személyes dolgaimmal is összemérhető. "Egy évvel a születésem előtt pár száz kilométerre innen az állam megölet valakit, mert a propagandával nem egyező gondolatai vannak? Abban a korban, amikor a világ már egy éve ismerte a Jedi visszatért, és a Metallica Ride the lightning című albumát kapkodták a polcokról? Akkor, amikor..." Semmi olyan nem jutott eszembe, ami úgymond hazai. Csak úgy pörögtek a fejemben az amerikai popkultúrával kapcsolatos asszociációk, de komolyan kellett kutatnom bármi iránt, ami abból a régióból, kultúrkörből származik, ahonnan elvileg én is.

Azt hiszem, önismereti szempontból lényeges pillanat volt ez. Olyasféle, amikor az ember szembesül azzal, hogy az egyénisége nem valami misztikus, megfoghatatlan mű, hanem folyamatosan ismétlődő, nagyon is irányítható interakciók eredménye, amiért előbb-utóbb muszáj felelősséget vállalni.

Identitás

"Jól van, de eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, vízvezetékhálózattól... mit tettek a rómaiak értünk?"

Reg a Brian élete c. filmből

Miért volt nekem fontos ez a kérdés? Miért éreztem cikinek, hogy az import szubkultúrák évszámai ugranak be először?

Már akkor is viszonylag sokat olvastam arról, hogyan definiálja magát az ember, szakszóval hogyan alakítja ki önmaga identitását (erről korábban írtam itt). A kutatók szerint lényegében két főbb folyamat formálja az identitást: az exploráció (amit senki se akart mondjuk felfedezésnek fordítani, úgyhogy maradok én is ennél) és az elköteleződés. Persze a teóriáktól függően ezeket tovább lehet bontani, sok érdekes vita van ezeknek a folyamatoknak a bonyolultságáról, de az összefoglaláshoz ennyi elég. A lényeg az, hogy az identitáskrízis elején az egyén próbál valahogy kapcsolódni a környezethez, a társadalomhoz, kultúrához. Próbálgatja, igyekszik kiismerni, válogat az értékrendek, megoldások között (exploráció), és amelyekkel azonosulni tud, azaz valósnak és használhatónak talál, azok mellett elköteleződik. Ez a folyamat lezajlik az összes lényeges kérdésnél: ideológiák, életstílus, vallás, politika, pályaválasztás, stb. Például az identitás része az a vélemény, hogy ha valakit az állam megölet a nézetei miatt, az nem oké. Mint arra rájöttem, én elsősorban nem a hazai felhozatalt exploráltam, illetve nem azt építettem bele az identitásomba. A kérdés már csak az, hogy képes leszek-e így alkalmazkodni a hazai körülményekhez?

Donald E. Super: Diadalív-modell

Hadd vezessem le ezt a kérdést az identitás egyik szeletével, a pályaválasztással foglalkozó teórián, a Diadalív-modellen keresztül! Ahogy a mellékelt ábrán látható, a diadalív bal oszlopa egyéni tényezőkből áll össze: adottak az örökletes tényezők, amelyre épülnek a képességek, szükségletek, értékek, stb. A jobb oszlop a környezeti tényezőkből áll, amelyeket meghatároz a földrajzi, történelmi kontextus, a társadalmi helyzet gazdasági, kulturális, munkaerő-piaci szempontból, makro- és mikro-szinten. A két oszlop kölcsönhatásban van egymással: az egyén befolyással van a társadalmi folyamatokra attól függően, hogy bevonódik vagy elidegenedik tőlük, elégedett-e velük; és persze a társadalom is formálja az egyént, hiszen a rendszereken keresztül megoldásokat kínál, szerepeket alakít ki, amelyeket az egyén felvehet, és amelyekhez alkalmazkodhat. Ha minden jól megy, akkor ebben az interakcióban az egyén egyensúlyt alakít ki a diadalív elemeiből áradó erők között, és akkor az építmény szépen, stabilan álldogál.

No de mi van akkor, ha a jobb oszlopba, a környezetbe sok import anyag kerül, mert olcsóbb(?), mint a hazai? Amikor olyan dolgokat explorálsz, amelyek nem is ebből a környezetből származnak, nem is passzolnak pontosan az építménybe? Hogy a pályaválasztásnál maradjunk, elmesélek egy példát a szakdolgozati kutatásomhoz kapcsolódó interjúkból. A srác elment jogásznak, mert nagyon menőnek tűnt a dolog - az amerikai filmekben. Az egyetemen jött rá, hogy neki nem kell majd szép beszédeket, okos érveléseket kitalálni, meggyőznie az esküdtszéket (azért azt tudta, hogy nálunk nincs is olyan), teljesen más ez a szerep itthon, mint amilyennel ő a filmek hatására azonosult, illetve a fenti terminológiának megfelelően, ami mellett elköteleződött.

Nem különb az én példám sem: a filmek, zenék, könyvek, emberek, akik inspiráltak, mind egy másik diadalív részei, máshoz kellett alkalmazkodniuk. Ha tehát tőlük tanultam meg élni, akkor az ő világuk problémáit tanultam meg megoldani, és nem az ittenieket; egy több ezer kilométerre lévő kultúra szemével látom a világot, és nem azéval, amelyikben élek. Így aztán könnyű irreális elvárásokat kialakítani, csalódni és elidegenedni (ld. És mégis mozog a Föld c. bejegyzés).

Nos, igen, tulajdonképpen tényleg a globalizáció miatt nyafogok. Pontosabban, nem azt tartom problémának, hogy a diadalívet több elemből lehet összelegózni. Azt sem, hogy a kultúrák tanulnak egymástól, vagy hogy kicsit könnyebb elérnem egy másik földrész kultúráját, mint a középkorban. Végülis ez az emberiség lényege, ez maga az evolúció.

Ahogy az '56 apropójából írt bejegyzésben kifejtettem, a kultúra egy evolúciósan kifejlődött használati utasítás az élethez, annak minden területéhez. Például ahhoz, hogy ki tudj fejezni annál bonyolultabb gondolatokat, mint hogy "éhes vagyok". Jómagam ezt asszociációk segítségével próbálom megoldani, úgyhogy mondhatjuk, hogy aktívan használom a kultúrát, legalábbis azt a részét, amit exploráltam, és ami mellett elköteleződtem. És itt jön a probléma: az enyémhez elvileg közelebbi kultúrkörhöz tartozó pap sírjánál egy távoli kultúra asszociációin keresztül tudtam csak megfogalmazni a megrendültségemet, illetve egy tavalyi életszakaszváltáshoz tartozó érzést csak idegen nyelven tudtam kifejezni hitelesen (End of line c. bejegyzés). Más a kultúra, amivel érintkezem, mint régen, hála az médiának, információs forradalomnak. Sőt, válogathatok a kultúrák között. Vajon tudattalanul egy másik kultúrát választottam? Miért? Evolúciósan adaptívabb, jobb eszköz a túléléshez? A lokális kultúra most már nem több, mint üres rítusok és idézetek összessége, egy rakás könyv, amit többé senki sem vesz le a polcról? Vagy van más magyarázat?

Nyomorultak

"De te az orrodig se látsz,
neked jó a McDonalds,
Neked elég ha koka a kóla,
te ugyanúgy tehetsz róla
Hogy átbasznak a reklámmal,
ezzel az amerika-lekvárral
Ezzel a műanyag élettel,
ahol annyi ember tévedt el"

Tankcsapda: Jönnek a férgek

Van. Az igénytelenség.

Így másodszor újraírva ezt a fejezetet, magam sem állíthatom biztosan, hogy tudom, mit értek ez alatt. Elsőre a "magas kultúrát" akartam szembeállítani a szubkultúrákkal, popkultúrával, arra alapozva a véleményem, hogy ez utóbbiakat lényegesen egyszerűbb fogyasztani. Újból átgondolva, ha az evolúciós nézőpontnál akarok maradni, akkor ez nem lehet probléma. Itt a hatékonyság a lényeg: az adott kulturális elem leírja-e a problémát, gondolatot, érzelmet, segíti-e a további munkát, tud-e ösztönözni arra, hogy műveleteket végezzek vele? Ha igen, leveszem a polcról, beteszem a lejátszási listába. Ha többé nem, akkor úgy jár, mint a gyerekkori játék, amit az ember sajnál kidobni, de mégiscsak annyi találkozása van vele, hogy időnként letörli róla a port.

Az információ korában a tudatlanság választás kérdése.
(a szerzőről megoszlanak a vélemények)

Nem is olyan rég egy egészen extrém példáját láttam ennek. Leültünk egy leendő diákunkkal szemben, kicsit beszélgetni. A műveltségi kérdéseknél halmozta a kudarcokat, nem tudott se globális (hol volt most téli olimpia), sem lokális (Himnusz, Szózat, Petőfi, stb) dolgokról mesélni. A mangáról meg az animéről tudott volna, de minket az meg nem érdekelt. Végül megkérdeztük tőle, hogy melyik a kedvenc verse? Erre nagy lelkesen felmondott egy pár soros idézetet, de sajnos a szerzőre nem emlékezett. Én viszont igen. Egy Junkies-számból volt, emlékszem, a haverok ezt vonyították 16 évesen, péntek esténként mámorosan a boros kólától. Tíz év alatt vers lett belőle, oly abszolút igazság, aminél már nem is fontos, hogy ki mondta először...

Azért ez égő, nem? De miért is? Az illetőnek egy fikarcnyival sem könnyíti meg az életét Himnusz ismerete, legfeljebb annyiban, hogy ez egy beugró a gimnáziumba, tehát célszerű megtanulni, még ha nem is jelentenek neki semmit a szavak, adatok csupán. Számára ez a régi játék, amit nem dobhat ki, le kell róla törölnie a port, de használni nem tudja semmire. Az animét meg a Junkies-idézetet meg tudja, érzi, hogy valahogy hozzájárulnak a személyisége formálásához, annak kifejezéséhez.

Ennek ellenére sem alakult ki bennem tisztelet iránta. Miféle személyiség az, akinek ennyi elég? Akinek még arra sincs igénye, hogy ismerje azt az embert, aki a számára sokat jelentő idézetet alkotta? Olyannak láttam, mint valami fogyatékost, aki képtelen a mozgásra, illetve a szellemi mozgásra, az explorációra. Azzal a különbséggel, hogy a fogyatékosságot senki sem választja, viszont az igényesség döntés kérdése. Vagy nem? Ha maradunk a fenti Diadalív-modellnél, akkor ez is a környezeti tényezők függvénye. Ez volna a hátrányos helyzet egy divatos szóval élve, de hétköznapilag elég annyi, hogy a szülei a tévét használták pótmamának. Ez se a gyerek döntése volt, pont úgy, mint ahogy egy mozgássérült sem dönt arról, hogy ő mozgássérült lesz.

Hát, fel lehet menteni. Engem is fel lehet menteni valamivel, amiért a Vasfüggönyön inneni tragédiához csak a Vasfüggönyön túli dolgokat tudtam kapcsolni. 

Csak az a baj, hogy itt ez a bizonyos igénytelenség, ami megakadályoz benne, hogy észrevegyük, hogy a kultúrát hígítják, néha olyannyira, hogy már nem is látja el a funkcióját. A funkció az lenne, hogy segítsen az élet kezelésében, de az változáshoz vezethet, azaz instabil fogyasztási szokásokhoz. A kultúrát nem csak formálni lehet, hanem gyártani is, olyanra, hogy elterelje a figyelmet az életről, és az egyes problémákból identitást faragjon. Hogy megakadályozza a változást, önálló gondolatot. Például ez a gyerek a gimiben várhatóan igen sikertelen lesz, önértékelési problémái lesznek. Találhatna olyan idézetet, ami erőt ad neki

kimászni ebből az állapotból. De sokan gyártanak neki olyat - talán még fizet is nekik -, ami eltereli az energiáit valami más irányba, ami megerősíti majd őt abban, hogy az egész gimi szemétség, a Himnuszt a hülye felnőttek miatt kell megtanulni, valahogy túl kell ezt élni, végig kell szenvedni. Ezek az idézetek, import építőkövek leválasztják a környezettől, amit így nem explorál, nem talál semmit, ami mellett elköteleződhet. Aztán majd az ukrán válságról csak annyi jut majd eszébe, hogy Miley Cyrus akkoriban hintázott rombológolyókon.Vagy hogy Popiełuszko kinyírásánál ment egy Metallica-szám, ami épp a halálbüntetésről szól...

Apropó

Legelőször tavaly március 15-én gondolkodtam el azon, hogy egy kicsit gáz lehet, hogy egy ír népzenei elemeket alkalmazó, angol nyelvű szám tudja a legjobban átadni mindazt, amit én a hazaszeretet szó alatt értelmezek. Aztán persze jött hozzá ez a varsói emlék is, ahogy próbáltam leltározni a diadalívem építőelemei között. Vajon beálltam ebbe a fogyasztói zombi-sorba, vagy éppen attól leszek önálló, hogy egy olyan számot kerestem az érzéshez, amit tényleg hallgatok, ami tényleg hozzám tartozik egy ritualizált ünnepség és az ürességig ismételt versei helyett?

Abból a szempontból is érdekesnek találtam a kérdést, hogy éppen március 15-höz kötődnek olyan kulturális mozgalmak, amelyek próbálják keverni a magas kultúrát a népköltészettel, azaz a korabeli popkultúrával. A történet szerint ők ezzel hozzájárultak a forradalomhoz, a pozitív változásokhoz, adaptívabbá tették a kultúrát. Kíváncsi vagyok, jelenleg merre tart ez a keveredés...