Hardwired to self-destruct - megnéztem a Suicide squadot

Körülbelül másfél hete elmentünk moziba, hogy megnézzük ezt az anti-szuperhősös filmet, a Suicide squadot. A mű koncepciója az, hogy a DC képregények gonosztevőit begyűjtik a börtönökből, hogy bevethetőek legyenek a szuperhősök ellen arra az esetre, ha azok bekattannának.

Néztem a filmet, és próbáltam valahogy megkedvelni. Éreztem, hogy itt próbálnak egy ilyen outsider életérzést átadni, ami nem is idegen tőlem, de valahogy nem tudtam azonosulni sem az üzenettel, sem a szereplők bármelyikével. Egy ponton eszembe jutott, hogy talán már öreg vagyok ehhez, és sokmindent csinálhatnék a mozizás helyett - például írhatnám a május óta halogatott bejegyzésem -, talán itt is kéne hagyni a termet. Aztán valahogy szakmai szemmel kezdtem nézni a filmet, és rájöttem, mi idegesít benne. És amikor megtörtént bennem ez a felismerés, a film valahogy jó lett...

Megosztanám pár sorban, hogyan is formálódott ki ez bennem!

Az ifjú Ahmed szenvedései

Vérzivataros nyarunk van. Az elmúlt hetekben Európában többször is lecsaptak a civil lakosságra magányos terroristák, akikkel kapcsolatban általában az volt az első kérdés, hogy vajon az Iszlám Állam tervei szerint jártak el, vagy saját szakállukra cselekedtek?

Abból, amit sikerült megtudnom a médiából, egy kicsit mindkettő. Abban az értelemben az IÁ ügynökei, hogy többségében az ő ideológiájuk, ő ötleteik szerint jártak el. Ám eközben nem voltak a szervezet tagjai, valószínűleg a forrásokat sem rajta keresztül szerezték be, nem volt tartótisztjük sem (vagy ahogy hívják ezt a posztot a terroristák).

A hírek szerint ezek az emberek nem igazán különböznek a "hétköznapi" ámokfutóktól. Pszichés zavarokkal küszködnek, amelyek valamilyen teátrális halál felé terelik őket. A terroristák igazából annyit ígérnek nekik, hogy lesz értő közönsége a műsornak, amellyel elhagyják az árnyékvilágot...

Behódolás

Egy másik könyvről kezdtem el írni, egy sci-firől, amolyan gondolkodósat, az előző bejegyzés folytatásaként. Erre jött a Brexit, és ez a könyv jár a fejemben, egy kevésbé reményteljes, és kevésbé elvont.

Nem is tudom, hogy érdemes-e leírni ezeket, mert lehet, hogy több indulat van bennem, mint gondolat. Remélem, azért nem hajlok át gyűlöletbeszédbe.

Ez a bejegyzés az integrációs krízisről szól - nem egy népéről, hanem egy korosztályéról.

Hitelminősítés

Ebben az évben szinte minden hétre találunk valamilyen tüntetést. Valamikor februárban Sanyi barátommal beszélgettünk a tanár-tüntetésekről, azon elmélkedve, hogy hol a mi helyünk, illetve a szakmánk helye a társadalomban, de jure és de facto. Mókás, hogy a világ azóta is aktívan tartja az akkor kitalált hasonlatunkat, úgyhogy volt idő elhelyezni mögé egy kis tudományt is, s talán be is fejezem egyszer ezt a bejegyzést...

Csak hogy ne beszéljek rébuszokban: arra jutottunk, hogy tanárok (taxisok, pszichológusok, orvosok, MÁV és BKV dolgozók) ügyének megítélése és támogatása azon múlik, hogy az embereknek milyen hiedelmei vannak velük kapcsolatban.

Gravitáció

Tavaly a költészet napjának alkalmából megosztottam egy verset azzal kapcsolatban, hogyan tudom magam a pályán tartani a nehézségek ellenére. Mostanában tranzakcióanalízist tanulok, úgyhogy általánosságban a játszma- és sorskönyv-elmélet az, ami befolyásolja, hogyan értelmezem a dolgokat.
Szóval, íme egy újabb vers e paradigma szerint, ezekről a bizonyos nehézségekről, és hogy miért akad(hat)tam össze velük.

Végzet asszonyai

Decemberben írtam egy bejegyzés monstrumot a Star Wars addigi történetéről, annak pszichológiai aspektusairól. Nos, az a helyzet, hogy nem írtam le mindent. Az anyaggyűjtésnél ugyanis feltűnt, hogy a női karaktereknek van valami sajátos ráhatásuk a főhősök végzetére, hogy egész pontos legyek, ők taszigálják a férfiakat a végzet felé. Akkor még legyintettem, hogy Lucasnak valószínűleg valami gondja lehet a nőkkel, de aztán - már nem is tudom, miről elmélkedve - felismertem a saját életemben is valami hasonlót. Innentől vált érdekessé a dolog.

Akarsz-e játszani?

Egyszer említettem, a költészet napja alkalmából, hogy egyes témák mennyire egyértelműen behoznak olyan verseket, amelyekről azt hittem, már rég elfeledtem őket. Valami hasonló asszociáció zajlott le bennem, amikor egy párkapcsolat részleteibe nyertem betekintést. Azt a kérdést kaptam, hogy mi volt itt a baj? Hát, voltak ám észrevételeim, de mégis arra gondoltam, ebbe a helyzetbe jobban illik, ha inkább arról beszélgetünk, hogy még milyen lehet egy kapcsolat. Próbáltam olyan szavakat találni, amelyeket a hétköznapi ember használ, amikor szerelmes, házasodik, kötődik valakihez, a szakszavakkal nem ment volna át az üzenet. Így jutott eszembe Kosztolányi címben említett verse. Na, gondoltam, ez használható, kéne valamit írni erről Valentin-napra, de dolgom volt, úgyhogy most örülök, ha még a hónap stimmel... :D