És mégis mozog a Föld

Rögtön az első bejegyzésem ezen a blogon (az indítást leszámítva) az elidegenedés problémáját karcolgatta. Szaknyelven inkább az anómia kifejezést használjuk, de úgyis a jelentés a lényeg: ez az az érzés, amikor úgy látod, hogy az általános céljaid (munka, család, kutya, ház fehér kerítéssel) nem érhetőek el a rendelkezésedre álló (legális) eszközökkel. Ez az állapot egyébként a depresszió melegágya.

Elidegenedés

A téma úgy merült fel, hogy tudomásomra jutott, mennyi felnőtt, pontosabban szülő húzódik vissza a kis csigaházába, azaz fordul el a valódi világtól a virtuális világ felé. Változó, hogy mennyi infóm van magáról a szóban forgó egyénről, de a beszámolókat könnyű elhelyezni egy elméleti keretben. Kopp Mária és munkatársai 2009-es felmérése alapján kicsiny hazánk az anómia szempontjából igen előkelő helyet foglal el, azt hiszem, csak az ukránok előztek meg minket a "tele van a hócipőm", "úgyse fog ez menni", "hagyjuk a francba az egészet", "na most megpiszkálom a mérőórát, és majd én is privatizálok" attitűdök szempontjából. A biztonság kedvéért azért lent lehivatkozom ezt a munkát, ha valaki utána szeretne nézni. 2009 persze a forradalom előtti év volt, és hát mindig a hajnal előtt legsötétebb az éjszaka, meg minden, de nem tűnt fel, hogy azóta változás történt volna (mondjuk szerintem ez évtizedek, és nem évek kérdése), úgyhogy a mért adatokat személy szerint most is érvényesnek tekintem. Az olvasottak alapján tehát elidegenedett, kiégett embereknek képzeltem el a kérdéses szülőket.

Asszociáció: adóbevallás

Nem azt akarom mondani, hogy az elidegenedő ember elhanyagolja a családját, vagy feltétlen valami durva lázadást talál ki magának (bár ez is lehetséges). Simán lehet, sőt inkább valószínű, hogy teljesen gondos szülő, megbízható dolgozó, rendes szomszéd, megfontolt szavazó, szóval eljátssza ő a szerepeit tisztességesen. Csak már ő sem tudja, hogy minek. Kiüresedett az egész, nem hisz benne, hogy a fő tevékenységeivel megvalósíthatja önmagát. Hajt, hajt, de nem reméli, hogy tényleg jobb lesz ettől bármi, csak próbál a víz felszínén maradni. 

Érezhető, hogy elsősorban a munkára gondolok, mivel a tanulmányaim szerint a legtöbben a foglalkozáson keresztül próbálkoznak kihozni magukból a legtöbbet, és azzá válni, akivé szerintük válniuk kell. Ezen kívül számomra elég aktuális is a téma, hiszen éppen próbálgatom a szárnyaim a munkaerőpiacon, ha egy mód van rá, a diplomám felhasználásával. Őszintén szólva én elég jól jártam, legalábbis a környezetem tapasztalatai alapján. Valahogy megértem, hogy mostanában ilyen sokaknak megy el a kedve az országtól. Bemész a felsőoktatásba, tegyük fel, hogy ingyen - nekünk legalábbis még nem kellett fizetni a könyveken, meg a TO-csekkeken kívül -, ott aztán mutatnak egy csomó érdekes, izgalmas, időnként még hasznosnak is tűnő dolgot, majd belépsz a munkaerőpiacra, és szembenézel azzal, hogy ezeket mind nem csinálhatod. Nem szükséges fejleszteni, jobbra törni. Vagy csináld, ha akarod, de nincs rá erőforrás. Ellenben annál fontosabb az adminisztráció, aminek általában nincs gyakorlati haszna, viszont a tényleges munkaidődből megy. A továbbképzést oldd meg magad. Mondom, én szerencsés vagyok, kicsit szabadabb a mozgásterem - de úgy általánosságban azt hallom a volt évfolyamtársaktól, hogy gyakran ütköznek falakba. Állandóan a fausti alkun gondolkozik az ember: feladja a hivatását, hogy tisztes megélhetésért kulimunkát csináljon egy multinál? Hagyja magára az országot, hogy külföldön úgy élhessen, ahogy pár éve még hitte, hogy itthon is lehet? Nem az a lényeg, hogy nem telik nagyképernyős tévére, még csak nem is kizárólag megélhetési problémák vannak a fókuszban, inkább az az érzés, hogy a munkádnak tulajdonképpen nem érzed az értékét. Nem érzed, hogy jobb lett attól a világ, hogy küzdöttél egy tudásért, és most megpróbálod használni - inkább csak jutott neked is egy állás (amibe tíz körömmel kapaszkodsz), mert jobb, ha adót fizetsz, mint hogy segélyből élsz. Na ez az anómia az én világomban.

És mégis mozog a Föld

Ebbe az érzésbe nem nehéz belesüppedni, a felmérés alapján a honfitársak jó részének sikerült is. Ahogy visszatekintek rövidke életemre, úgy látom, hogy először az iskolában találkoztam vele. Bementem, foglalkoztam olyan dolgokkal, amelyek többsége egyáltalán nem érdekelt, mert az adott társadalmi szerepem szerint nekem az volt a dolgom, hogy ezt csináljam. Senki sem várta el tőlem, hogy ezen keresztül valósítsam meg magam, csak legyen meg a kötelező, és kész. Valamikor akkoriban kezdtem el először gondolkodni a szabadság témáján. Egy tizen-x éves ember szintjén úgy éreztem, hogy elnyomnak, főleg azért, mert tudtam volna alternatívát: volt értelmes, alkotói jellegű hobbim, amivel utólag nézve is többet fejlődtem, mint a padban. Tudatosan nem jutottam el akkoriban arra a felismerésre, hogy igazából ennél szabadabb nem lehetnék, és nem is leszek sosem. A társadalom ugyanis nem a teljes életemet, személyiségemet követelte tőlem. Senki sem várta, hogy szívvel-lélekkel, mélyen elkötelezetten tanuljak. Ehhez jogom van és volt, de nem kötelező élni vele. Nem kötelező ott és úgy megvalósítanom magam, ahogy a szabvány-életben működnek a dolgok, csak adjam mag a császárnak, ami az övé, aztán mindenki békén hagy. Valahogy ráéreztem erre, és mire otthagytam a sulit, már egy csomó komoly elfoglaltságban próbáltam ki magam. Emiatt a tanulás is differenciáltabbá vált: valahol letudtam a kötelezőt, a kedvenc tantárgyaimat viszont komolyan vettem, még akkor is bent voltam az órákon, ha a doki megszánt, és írt nekem egy igazolást iskolaundoritisz miatt. 

Mit csinálsz? (...) Nem úgy értem, mit csinálsz pénzért,
hanem úgy, hogy mit csinálsz a világért?
(forrás: innermichael.com /igazából Google/)

Szerintem az elidegenedés egyik forrása, hogy úgy dolgozunk, élünk, ahogy anno én bementem az iskolába. Jelen vagyunk, mert kell, megtesszük, amit  kell, de nincs íze az egésznek. Ez valahogy óhatatlanul kialakul, hiszen klinikai tesztek is igazolják (már amikor hozzáférnek ilyen témához a mosóporok hatékonysága mellett), hogy a külső motiváció (elvégzek valamit valamilyen jutalom érdekében) kevésbé tudja hajtani az embert, mint a belső (elvégzek valamit, mert ez a valami önmagában jutalmaz). Persze, az ember pénzért dolgozik. Én is. Ha a fizetésem alapján lövöm be a munkám értékét, az anómia garantált. Ha a hivatásomat a ténylegesen elvégzett feladataimmal és a visszacsatolásokkal próbálom azonosítani, az anómia garantált (jó tanács: akinek szüksége van az azonnali megerősítésekre, ne nagyon akarjon pszichológus vagy tanár lenni, mert lassabban jönnek a sikerek, mint a négyes metró...). Mégis, hogyan gyarapodhatnék abból, amit szeretek csinálni, de per pillanat nem sok befektetett energia térül meg?

Egyszerű. Nem csak a dolgozói életszerepben bontogatom a vitorlám, hanem a szabadidősben is, mint anno, az iskolában. Az a különbség, hogy itt nem anyagi, hanem lelki (elismerés, sikerélmény, büszkeség, hogy tettem valamit másokért) javakért dolgozom. Senki nem mondta, hogy kizárólag a munkahelyen valósíthatom meg magam. Lehetőségem van rá, hogy valami fontos dolgot vigyek végbe a szabadidőmben is, ha előbbre való nekem az ügy fontossága, mint a konkrét haszna. Van egy srác, aki interjúalany volt a szakdogámhoz. Művész, ezt is tanulja, emellett is kötelezte el magát. Tisztában van vele, hogy nem épp a biztos megélhetés mellett tört lándzsát, de nem aggódik emiatt: nem muszáj főállású művésznek lennie. Eléggé felnézek rá amiatt, amit mondott: így vagy úgy, de alkotni fog, ami meg a pénzt illeti, neki nem büdös a munka, eddig mindig talált magának megélhetést. Nem hiszem, hogy szét tudnám úgy választani a munkám és a hivatásom, mint ő, de valamennyi energiát én is mindig elkülönítek, hogy a pénzen és néhány alapszolgáltatáson kívül valami más értéket is létre tudjak hozni, és azt érezzem: "volt értelme". Sokan vannak még így ezzel, szerencsére, és összedobva az energiáinkat kiderült, egészen kis költségvetéssel egészen nagy dolgokat össze lehet hozni, ha valaki ki tud mászni az elidegenedés fásultságából. Csak hogy konkrétumokról is írjak, itt egy rövid lista azokról a projektekről, amikben az elmúlt években részt vettem, és szerintem előbbre vitték az embernemet:

1. Pszinapszis és Völgy
   
   Az egyetemi éveim talán legnagyobb volumenű vállalkozása, amiben részt vettem. Az előbbi egy pszichológiai ismeretterjesztő fesztivál, a legnagyobb a térségben, amit hallgatók szerveznek. Pénzt senki nem kap érte, viszont hihetetlen sikerélmény, hogy egy ekkora, nemzetközi színvonalú rendezvényt össze tudunk hozni, miközben megismerjük a jelenlegi és a jövőbeli szakembereket, meg önmagunkat, ahogy ilyen komoly felelősséget vállalunk. A Völgy hasonló jellegű volt, csak kisebb, mivel az egy nyári egyetem.
2. ELTE Kortárssegítő
   
   Egy önkéntesekből álló csoport, amely komoly felelősséget vállalva pszichológiai szolgáltatást nyújt az ELTE hallgatóinak, illetve ismeretterjesztő, közösségi, önfejlesztői funkciója is van. Azt hiszem, közöttük tanultam meg, hogy mit is jelent pszichológusként dolgozni. 
3. Ars Ensis
   
   Ez egy történelmi vívással foglalkozó non-profit egyesület. Itt vívok már pár éve. Az egyetem után már nem nagyon vettem részt az ottani önkéntes munkákban, úgyhogy itt vettem a vállamra plusz feladatokat, jelenleg oktatok náluk. Próbálom meghálálni, amit tőlük kaptam, mivel a vívást időnként pszichoterápiának szoktam használni. Jó közösség, ad némi testi-lelki erőt, meg ami nem elhanyagolható, történelmi ismereteket is.
4. Az Erő Útjai
   
   Ez egy kicsit kakukktojás, mivel nem mutatható fel közvetlen értéke. Egy szerepjátékfórum, ahol elég sokáig voltam vezetőszerepben. Játék, az igaz, de sok kreativitást és fantáziát igényel, és tény, hogy néhány srác nálunk tanult meg rendesen írni és olvasni. Valahogy mindig is inspirált, szakmai értelemben is, és úgy láttam, hogy másoknak is sikerült kibontaniuk a tehetségüket.

Nem állítom, hogy az ilyen hobbik a legjobb módjai az önfejlesztésnek és az önmegvalósításnak, de abban biztos vagyok, hogy sokat hozzátesznek az élethez, és valahogy a világot is jobbá teszik. Egy csomó ilyen kis lehetőség van. Nem hiszem, hogy értelmes dolog politikusoktól meg egyéb guruktól várni a javulást - ez a mi világunk, a mi életünk, nekünk kell jobbá tenni, például azzal, hogy a kötelezőnél egy kicsit több energiát feccölünk bele.

A fent hivatkozott irodalom:

Kopp M., Skrabski Á. (2009) Magyar lelkiállapot az ezredforduló után. Távlatok, 86, 32-52

A láthatatlan ember

"Úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha egy időre egyszerűen James Hetfield leszek, nem pedig a Metallica énekese. És amikor arra gondoltam, hogy bemegyek az elvonóra, és mindenki ott fog nyüzsögni körülöttem autogramért...ijesztő volt. (...) Úgy éreztem, nem akarom tudni, hogy őrült vagyok-e vagy sem. De végülis, ha azt gondolod, hogy őrült vagy, akkor nem lehetsz az, nem igaz? De jól esett volna ezt mástól hallanom, viszont féltem megkérdezni." 

James Hetfield , a Metallica frontembere az elvonóról

Színház

Megjelenés és a szerep. A kép egy érdekes cikkből van,
itt érhető el.

Van ez az idézet Shakespeare-től, hogy "színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő", amit már az egyetem első évében elővettünk szociálpszichológia szemináriumon, és nagyban bólogattunk, hogy William barátunk mennyire fején találta a szöget. Azt hiszem, hogy elég sok helyen normálisan le van írva, hogy mit ért a pszichológia a "szerep" kifejezés alatt, úgyhogy most nem fárasztom se magam, sem az olvasót egy komolyabb tudományos kifejtéssel - lényeg a lényeg, minden szociális interakció valamilyen forgatókönyv mentén zajlik le, ami tartalmazza, hogy mire számíthatunk az adott helyzetben, milyen viselkedésminták és reakciók valóak ide, stb. Ilyen a főnök meg a beosztott szerep, felnőtt szerep, férfi meg nő, anya meg apa, tanár meg diák, állampolgár, dolgozó, stb, stb... Ha rosszul játszod a szerepet, vagy nem a körülményeknek megfelelőt választod a repertoárodból, abból elég fura helyzetek tudnak születni (olyan leszel, mint a csaj az Alkonyatban). Az az üdvös, ha minél komplexebb szereprepertoárral rendelkezünk, mert akkor több szituációban találjuk meg az adekvát viselkedési formát, aminek következtében mi és a környezet is jól járunk.

Egyes elméletek szerint a személyiségünk lényegében a szerepeink egyvelegéből áll (bár ezért a definícióért kb. kettest kap az ember egy szigorlaton, de azért remélem, nincs harag).

A személyiség sosem egyenlő egy szereppel sem, még akkor sem, ha az életedben éppen az a fő szereped. Itt kezdődhet a probléma: a szerep, a maszk ránő az arcodra, és már nem tudsz teljesen önmagad lenni. Másik eshetőség, hogy a környezet "rászögeli" az arcodra ezt a maszkot, mert úgy megszokta már, jól ismeri, és igen kényelmes számára, hogy nem kell egy összetett ember többi én-részével foglalkozni. A fent idézett úriember is valahogy úgy jutott elvonóra - legalábbis szerintem - hogy csak az egyik szerepében (kőkemény heavy metal sztár) tudott/hagyták működni, miközben neki meg a környezetének is szüksége lett volna a többire.

Mostanában szembesültem azzal, hogy időnként nekem is vannak ilyen gondjaim, csak sajnos az én szerepem nem olyan menő, mint az övé. Néha szeretnék rám erőltetni a pszichológus-szerepet. Ezzel azért lehet kezdeni valamit, legfeljebb páran bunkónak tartanak, azonban a gondolataimat nem tudom ilyen ügyesen hárítani, és időnként bosszankodva veszem észre, hogy az arcomra nőtt a maszkom.

Közönség, rendező és kritikus

Az egyszerűbb téma: a külső elvárások helyeznek szerepbe. Korábban feltűnt, hogy úgy általában a segítő szakmát választóktól elvárják, hogy mindig segítő szerepben érezzék magukat, függetlenül a szituációtól. Egyszer a híradóban - épp uborkaszezon volt - riportot adtak arról a konfliktusról, amikor levittek a Balatonra értelmi fogyatékosokat, akik ott, hát, magukat adták, a többi strandoló felháborodására. Ha nem csal az emlékezetem, feljelentés is történt, talán közszeméremsértés miatt. Nem tudom, pontosan mit műveltek, igazából nem is ez volt a riport csattanója, hanem a következő adalék: a strandolók, akik a hatósághoz fordultak, pedagógusok. Hát, micsoda világ! Ők igazán lehetnének megértőbbek, hiszen ők tudják a legjobban, hogy szerencsétlen flótás nem tehet róla, hogy ennyi intelligencia jutott neki, és ha nem tehet róla, akkor már nyilván nem is lehet zavaró, hogy ádámkosztümben rohangál (vagy odamegy mindenkihez haverkodni, és nem lehet lekoptatni, nem tudom, mi csapta ki a biztosítékot). A híradó valahogy azt sugallta - illetve nekem így jött le - hogy ezek a pedagógusok hiteltelenek, mert a szabadságukon nem képviselik azokat az attitűdöket, amelyeket a munkahelyükön szoktak. Gondolom, erről sokat lehet vitázni. Az biztos, hogy a pedagógusi pályát nem a pénzért választja az ember, szóval lehet értelme hivatásról beszélni. A hivatás meg egy olyan dolog, ami az ember énképének, identitásának fontos része, azzal definiálja magát, akkor meg nem hagyja a munkahelyén, nem? Mégis, igazságtalannak érzem ezeket a sugallatokat. Kételkedem abban, hogy a szerkesztőségből, vagy a társadalom nagy részéből bárki örülne neki, ha a munkáját össze akarnák mosni a személyiségével, és az emberi/szakmai minőségét firtatnák, ha nem akarja épp azt a szerepet játszani, amit megszoktak tőle. Nem korrekt, hogy egyeseknek "csak munkájuk" van, amit felvesznek, elvégeznek, letesznek, de nem kötődnek hozzá, ezért olyan ellentmondásos szerepeik lehetnek, amilyeneket csak akarnak - másoknak pedig "hivatásuk", tehát tőlük elvárható az állandó készenlét és öncenzúra. Tanultam, hogy az emberi gondolkodásmód ilyen, de nem látom be, hogy miért értelmes dolog ezt a médián keresztül is megerősíteni.

Maszk

A bonyolultabb téma: most jön egy érdekes lélektani csavar, mivel eljutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy kire vagyok igazából kiakadva (és miért kezdtem eredetileg írni ezt a bejegyzést). 

Magamra. Ugyanis, ahogy minden ember, én is magamba építem a környezet elvárásait, aztán meg szorongok, amikor a valós énképem, meg ezek az elvárt énképek valahogy nem jönnek ki egymással. A pszichológus-szerepnek is van egy maszkja, amit fel kell vegyek, ha hitelesnek akarok látszani. Nagy öröm, amikor azt tapasztalom, hogy a maszk néhol egész jól illeszkedik az eredeti arcomhoz, és még jól is áll a szerep. Vannak azonban olyan vonások is, amelyek igazából nem fontosak annyira a szerephez, de a közönség valamiért látni akarja őket, különben nem értik, mit csinálok a színpadon. Vagy épp passzolnak a szerephez, csak hozzám nem, és én nem így szeretnék játszani.

A legfontosabb az életben, hogy önmagad légy.
Kivéve, ha lehetsz Batman is.
Akkor légy Batman.

Elég sokat hallottam már, hogy a pszichológus munkaeszköze a saját személyisége. Ez a munkaeszköz néhány esetben a legjobb a megoldáshoz, néhányban pedig használhatatlan. Rendben, de számomra ez csak azt jelenti, hogy ugyanazt a szerepet többféleképpen is el lehet játszani, nem azt, hogy olyan "egyéniség" lehetek ebben a szakmában, amilyen csak akarok, legalábbis a hitelesség elvesztésének kockázata nélkül. Ez a probléma lényege. Miközben próbálom kicsit egyedibbé, komfortosabbá faragni a maszkot, azon agyalok, hogy szükséges-e, lehetséges-e a maszk mögötti embert kicsit a maszkhoz igazítani? Vajon önfeladás lenne? Ez a szakma ugyanis szépen bele tud piszkálni az ember személyiségébe. Egy ideig nem figyelsz oda, aztán azon kapod magad, hogy megérted a nők problémáit (már ha felismered őket), természetes számodra, hogy melegekkel haverkodsz, nem utálod azokat a dolgokat (és embereket), amiket eddig, és ijesztően objektívan tudod önmagad elemezni (legalábbis a múltbéli önmagad). Nekem ott sikerült elkövetni a hibát, hogy nem választottam szét azokat a szerep-elvárásokat, amelyekkel a társadalom él, azoktól, amelyeket igazából én is fontosnak tartanék, de valamiért nem mennek. Bosszantó dilemma, hogy nem tudod eldönteni, hogy egy konfliktus külső elvárások miatt (mint a strandoló, intoleráns pedagógusoknál), vagy valójában belső elvárások miatt (ilyen szeretnék lenni, de - még - nem vagyok ilyen) alakul ki. Ennek következtében gyakran pörögnek az olyan töprengések, hogy "ebben a helyzetben ez oké viselkedés, vagy ezt a tulajdonságomat a munkán kívül kéne gyakorolni", "az adott probléma megmarad életvezetési problémának, vagy kihat a szakmai működésemre is", "használhatok-e ilyen kifejezéseket; közvetíthetek-e ilyen értékeket; fel tudják-e mások dolgozni, hogy a szakmai attitűdjeim szabadságra mentek"...? Ahogy a pszichodrámán visszajeleztek: "Bálint, neked rengeteg érdekes én-részed van: némelyik nagyon kifinomult, mások meg olyan műveletlenek, mint az ugar". Nem vicc, csomót agyalok azon is, hogy mondjuk ide milyen hangnemben írok; rendben van-e itt egy szarkasztikus vicc, vagy az már aláássa az szakmai kompetenciáimról kialakított képet (most például elhatároztam, hogy próbálok kicsit lazább lenni, hátha az nem lesz olyan mesterkélt...)?

Karbantartás alatt 

Valahol azért rendben van, hogy ennyi itt a kétség. Egyrészt még mindig az út elején vagyok, tehát belefér a formálódás szakasza, másrészt ha a személyiségem a munkaeszközöm, akkor időnként kellenek a karbantartási munkálatok, vagy úgy fog működni, mint a számítógépem (amin évek óta nem raktam újra a rendszert, ezért tele lett szeméttel, és olyan lassú lett, hogy időnként fontolgatok egy töréstesztet). A karbantartás meg ezzel jár.

Ha kimászom majd ebből, vagy eljutok egy mérföldkőhöz, akkor valószínűleg lesz egy saját élményem, ami majd hitelesebbé tesz, legalábbis azok előtt, akikre szintén ráférne egy ilyen karbantartás. Nagyon úgy tűnik, hogy az ember időnként eltűnik a maszk mögött, aztán próbálkozhat, hogy újra összerakja az identitását (ez nem saját gondolat, a szakdogám írása közben olvastam erről egy fél könyvet), így járt szegény Hetfield is. Neki végül összejött egy kis terápia segítségével, talán mi is elkerüljük az összeomlást meg a ripacskodást...

Ítélet helyett

Hősünk fiktív, akit azokból a srácokból gyúrtam össze, akik ilyen jellegű problémákat hoztak be az elmúlt években. Változatosak voltak: némelyikük egészen más okokból járt hozzám, de végül valahogy ennél a témánál lyukadtunk ki - vagy épp ez a téma juttatta őket arra a sorsra, hogy pszichológushoz kellett járniuk, de ezzel a problémával akartak a legkevésbé foglalkozni.

Merthogy ez egy kicsit ciki történet. Igazából hétköznapi dologról van szó: hősünk eljutott abba a korba, hogy már foglalkoztatja a szex, de nem tud ezzel mit kezdeni. Sebaj, felfedezi a lehetőségeket. Kultúránk számos okosságot nyújt neki segítségül, itt van például az internet 34-es szabálya ("amiről nincs pornó, az nem létezik") és teljes adatbázisa, vagy a "magad uram, ha szolgád nincsen" közmondás, a kortársak komoly tapasztalatokra alapozott tanácsai és a "teljesen normális, hogy..." kezdetű mondatok. Eddig semmi furcsaság. Csak hát hősünk szokatlanul kreatív és kíváncsi, amellett igen óvatlan. Amikor Anyu/Apu bekerül a képbe, akkor ritkán tűnik másodszorra is olyan jónak a kísérlet...

forrás: dailyfail.com (Amerikai pite 1.)

Szóval pár beszélgetés után mindkettőnk számára világos, hogy ez nem egy elkerülhető téma. Olyan jól megy a virágnyelv, hogy néha nem is veszem észre, hogy mikor történik pontosan a témaváltás. Nehezen jön össze, valahogy nem lehet szó szerint kimondani a dolgokat. Végül, olyan tíz percben sikerül körülírni azt, amit én egy mondatban összegzek, fájdalmasan profán módon:

- Ha jól értem, akkor letöltötted/megvetted/elloptad/kölcsönkérted/meglested/stb, és kiverted rá.

- Hát öööö, így is mondhatjuk - válaszolja behúzott nyakkal. Akkor mondjuk így! Ő szeretné hárítani ezt az egészet, de ha mindenképp muszáj beszélni róla, akkor fogalmazzunk óvatosan, maszatoljuk el, mert ez a szégyen egyszerűen elviselhetetlen. Viszont a bűntudat nem fog oldódni, ha sosem nevezzük nevén a dolgokat. Most néz rám, szorongva, és várja, mit mondok. Állítólag ő perverz, aberrált, beteg. Mert hát a netes fórumban írnak ilyeneket, meg a szülők is erre a következtetésre jutottak, amit nem mulasztanak el az orra alá dörgölni időnként. Ha a pszichológus igazat ad nekik, az már tényleg jelent valamit... Ha egy sima önkielégítésről volna szó, már rég lezárhatnánk a témát, még otthon is. Csak hát a kreatív részre nem tudom azt mondani, hogy "mindenki csinált már ilyet", mert az enyhén hiteltelen lenne. Viszont ha nem mondok gyorsan valamit, ez itt megőszül nekem...

"Hát ennél csináltál már lényegesen
értelmesebb dolgokat is."
(forrás: facepalm.hu)

- Hát ennél csináltál már lényegesen értelmesebb dolgokat is - jegyzem meg szárazon, minden nem-verbális csatornán üzenve, hogy "jó nagy marha vagy, fiam". Megnyugvás terül szét az arcán, hosszú ideje először. Mert hülyeséget mindenki csinált már, senki sem büszke rá, de lehet vele együtt élni. Legfeljebb nem követjük el még egyszer. Ő is így van ezzel. Most már át lehet gondolni ezt az egészet, nem lóg fölötte Damoklész kardjaként, hogy lehet, hogy ő perverz, leendő erőszaktevő, homoszexuális, pedofil, meg minden egyéb szó, amit a környezet hallott már a tévében. Most már lehet arról beszélni, hogy mit is akart ő ezzel az egésszel, milyen igényei is vannak pontosan, mire volt kíváncsi, és miért nem lehet végre egy normális barátnőt összeszedni valahol...

Az eddigi esetek, amelyekkel találkoztam, mind erről szóltak. Tudatlanság. A fiú nem tudja, mi ez, hogy milyen érzés, hogy mivel jár, stb. Nem tudja, hogy ez most oké, vagy nem oké. A környezet meg nem tudja, hogy pontosan mit csinált, miért csinálta, és hogyan lehetne ezt úgy kezelni, hogy ne rombolja le a fiú énképét, és ültessen el valami jó kis sötét szorongást. És ő sem tudja, hogy ez most oké vagy nem oké.

Azon gondolkozom, hogy mikor jön el a pillanat, amikor egy beszámoló után én sem fogom már tudni. Amennyi "kreativitás" van a világon, a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb biztosan belefutok valakibe, aki tényleg totál beteg...

Nem kevésbé foglalkoztat az a tény, hogy ez a beszélgetés egy amolyan megváltás, feloldozás volt, s mivel már van Megváltónk, és feloldozást is inkább a paptól kérnek, talán nem ezt kellene reagálnom. Jobb lenne, ha rá tudnám vezetni, hogy nincs oka - ennyire - szégyenkezni, csak ahhoz előbb le kéne gyűrni a szorongást, ami az adott helyzetben a tetőpontján van. Még ki kell találnom hogy hol van itt az okosság, talán majd írok is róla, ha rájövök, de az már tényleg egy másik történet...

Indítás, második kör

Úgy látszik, sikerült pár olvasót összegyűjteni az elmúlt három hétben, úgyhogy egy kicsit próbálok javítani a blog állapotán. Lényegében ez két dolgot takar:

• Készítettem egy kicsit egyedibb kinézetet, bár nem jutottam lényegesen messzebbre a rám jellemző minimalista dizájntól.
• Ami fontosabb, a Facebook-on lett egy külön oldala a blognak. A statisztikák szerint onnan jön a legtöbb olvasó, ami mondjuk nem meglepő, révén csak ott hirdettem meg az írásaimat. Egy haverom, aki már járatosabb a blogolás terén, azt mondta, hogy így jobban követhető a frissítés (állítólag az oldal automatikusan frissül ott is, amikor kirakok ide egy bejegyzést, most majd kipróbáljuk...), és hatékonyabban lehet kezelni a közönségi kapcsolatokat. Ez nem volna épp hátrány, mivel így azok, akiket érdekelnek az írásaim, értesülnének róluk, még ha éjfélkor is teszem őket közzé.
  Ezen a linken lehet elérni: https://www.facebook.com/MitMondhatnekSzemelyesszakmaiNaplom

Szóval megpróbálok kicsit komolyabb szerkesztő lenni. Remélem, tetszeni fog.

Vágom a fát hűvös halomba

Eljött a kezdet vége: az iskolákban mostanában zárják le az első félévet. Nekem is meggyűlik ezzel a bajom, hiszen tanárként is dolgozom, illetve kénytelen vagyok végigülni a roppant izgalmas és fordulatos osztályozó értekezletet is. Vannak ebben az időszakban már-már eposzba illő élmények: mentőakciók, drámai értékrendi viták, ünnepélyes eskütételek, könyörgések, hőstettek és bukások, valamint bosszúhadjáratok és paranoiák (egyes szülők szerint ugyanis nyilvánvaló, hogy az időjárás jobban befolyásolja csemetéjük érdemjegyét, mint a tanulással töltött idő). Marcangolják a pedagógusokat az intra- és interperszonális konfliktusok, pörögnek az olyan kérdések, mint „mi a jobb a gyereknek”, „megérdemli-e, hogy…”, „az ő jövője szempontjából szükséges-e”, és a többi…

Konformizmus...?

Facebook-kép a személytelen,
tekintélyelvű iskola-képről

Pszichológusként nekem leginkább azért érdekes egy ilyen értekezlet, mert meg tudom figyelni, hogy sok különböző ember (avagy a tantestület) hogyan tud összerakni egy nagyjából következetes, közös rendszert, értékrendet, amit aztán minden nagyobb osztályozó időszakban csiszolgatnak egy kicsit. Ez a rendszer azért fontos, mivel meghatározza az oktatói és nevelői munkát, ergo ezt az értékrendet adjuk át a gyerekeknek. Jó esetben a miénk azért köszönő viszonyban van a társadaloméval, azonban úgy tűnik, hogy a jó esetek ritkulnak. A szokásos tanár vs. gyerek, tanár vs. szülő konfliktusok abból fakadnak, hogy ők bizony egy egészen más értékrend szerint ítélik meg az iskola szerepét az életükben. Valahogy úgy látják, hogy az iskolarendszer egy nagy társadalmi összeesküvés, ami csak arra jó, hogy tönkretegye a gyerekkort, kiölje a humánumot, egyéniséget, és konformizált, irányítható robotokat termeljen a munkaerőpiacnak. Volt, amikor én is ezeket a vörös lobogókat lengettem, bár serdülőkorban talán ez a természetes. Elgondolkodtató, hogy mi és hogyan változott: a személyiségem, a rálátásom erre a rendszerre, a társadalmi alapértékekkel való kapcsolatom, a vérmérsékletem… Vajon mikor, miért fordult át az „iskola tönkretesz” attitűd az „iskola jobbá tesz” attitűdbe? Segítettek felnőtté válni, vagy felnőttet faragtak belőlem? Vajon én segítek a diákjaimnak, vagy kőkeményen faragom őket?

Favágás közben: a gyerek és az iskola

Emlékszem, hogy egyes tanárokkal nekem sem volt éppen felhőtlen a viszonyom. Vagy ők voltak elutasítóak velünk, vagy mi utasítottuk el őket. Némelyikük külön arra hajtott, hogy a lehető legidétlenebb konfliktuson keresztül gyakorolja a hatalmát (például 18 éves emberekkel kötözködött azon, hogy milyen papírba lehet bekötni egy füzetet). Nem hiszem, hogy valaha is hálát érzek majd irántuk, de azért sokat tanultam abból a „faragásból”, amit műveltek: tudom, hogy egyes helyzetek csak a feladatról és teljesítményről szólnak, nem a jó viszonyról, illetve hogyan tudok egy utálatos feladatba a lehető legkevesebb, de elegendő energiát fektetni. Ezen kívül a velük való munka valóságos indulatkezelési tréning volt… Voltak olyan tanáraim is, akiket ma már a nagy emberek közé sorolok, és elég sokat vettem át tőlük, mind mentalitásban, mind pedagógiai stílusban. Némelyikük kifejezetten komoly elvárásokat támasztott velünk szemben, amelyeknek nem mindig láttuk értelmét. Viszont tudták, kik vagyunk, mire vagyunk képesek és mit akarunk elérni. Volt közöttünk valami kapcsolat, s ennek következtében az iskola nem csak sérelmek, hanem sikerek színtere is lett. A felére sem emlékszem annak, amit a tananyagból tanítottak, és még kevesebbet használtam fel belőle. Inkább a tőlük átvett értékek miatt vagyok hálás. Ha nem szívattak volna párszor, alighanem fogalmam sem volna arról, hogy mennyi probléma oldható meg, ha igazán akarjuk; illetve az aktuális teljesítményemet, képességeimet és a személyemet nem ugyanazon elv szerint becsülik. Szerintem nekik köszönhetően alakult ki az „iskola jobbá tesz” hozzáállásom.

Ez utóbbi tanáraimnak szellemében próbálok dolgozni, és megtalálni a helyes arányt a diákok megsegítése és megfaragása között. Megkövetelem a maximális teljesítményt, de elfogadom a gyengébbet. Mindig alapos visszajelzést kapnak a diákok, tanácsokat, biztatást, meg minden, de ha nem dolgoznak, akkor simán beírom az egyest… Ahogy szétnézek a munkahelyen, a többi tanár is pont így van ezzel. Csak az a baj, hogy ez a mentalitás akkor tud működni, ha a diák valamennyire nyitott a dolgokra, és ha mást nem, legalább felelősséget vállal az eredményeiért. Tudós talán nem lesz belőle, de jó és hasznos ember simán. 

Ez az emberközpontúság, mester-tanítvány viszony viszont a cél, és nem a kiindulópont. A minimális együttműködés (azaz elfogadni azt, hogy azért kapok egyest, mert nem tanultam) sem alakul ki magától. Ezért kell néha elővenni a szigorú arcot. Néha elfogadhatatlan elv az, hogy „ő ilyen, ilyennek kell elfogadni”. Persze. Majd biztos ezt magyarázza a leendő főnökének, meg a szerelmének, meg annak a begőzölt pasasnak is, aki szét akarja verni a fejét, mert az egyszeri gyermek azt hitte, hogy a kocsmában is beszélhet úgy az emberekkel, mint az iskolában a tanárokkal (true story). Szerintem sem kell mindenkinek ugyanolyannak lennie, de mindenkinek fel kell térképeznie azokat a helyzeteket, amelyekkel később, más formában, de hasonló forgatókönyv szerint találkozni fog. Ha nem itt, akkor az élet iskolájában, ami talán izgalmasabbnak meg hitelesebbnek tűnik, csak egy kicsit magasabb a tandíj…

Favágás után: a felnőtt és az iskola

Facebook-kép a tekintélyét vesztett iskoláról

Az teljesen normális dolog, hogy a diákok ennek a szigornak csak a hátrányát látják. Egyelőre nem nagyon tapasztaltak még olyan helyzetet, ahol a tanultak jó szolgálatot tettek volna nekik. Az egy kicsit elgondolkodtatóbb számomra, hogy sokan felnőttként sem találják az értelmet a baráti és a szigorú nevelés vegyítésében, és vagy egy hippi doboskört tartanának ideális fejlődési környezetnek, vagy egy félkatonai kiképzőtelepet. Senkit nem akarok megbántani, de az a megérzésem, hogy ők valahol lúzerek. Nem hiszem, hogy végiggondolták valaha, hogy hogyan váltak olyanná, amilyenek most. Nem hiszem, hogy tudnának igazodni a környezetükhöz, megtalálni benne a hozzájuk legjobban passzoló helyet, lehetőséget, szerepet. Inkább hagyják magukat belepasszírozni valami társadalmi szerepbe (dolgozó, szülő, főnök/beosztott), ahol épp üresedés van, aztán dohognak, amiért nem csinálhatják azt, amit akarnak. Számukra tényleg idegen, kellemetlen hely lehet az iskola, hiszen egyik lehetőséget sem használták ki, amit nyújt. Kár, hogy ezt tanítják meg a gyerekeiknek is…

Nequaquam vacui

"...ha egy vízzel megtöltött edénynek becsukjuk a tetejét, hiába ütünk lyukat az alján, nem jön ki belőle a víz. Ha viszont felül is csinálunk egy lyukat, akkor a víz szépen kifolyik vagy kicsöpög.

– Hát persze – mondtam. – Utóbbi esetben fentről beáramlik a levegő, és lenyomja a vizet.

– Jellemző szcientista magyarázat, összekeveri az okot az okozattal és viszont. Ne azon tanakodjék, miért folyik ki a víz a második esetben. Azon tanakodjék inkább,hogy miért nem hajlandó kifolyni az elsőben.

– Na, miért nem? – kérdezte kíváncsian Garamond.

– Mert ha kifolyna, akkor az edényben űr maradna, és a természet iszonyodik az űrtől. 

Nequaquam vacui, mondták a rózsakeresztesek, de a modern tudomány már elfelejtette ezt az elvet.

" 

 

Umberto Eco:  A  Foucault-inga

 

Talán nem sikerült még a végére érnem a most közölt gondolatoknak, de nem baj, legalább arról írok, ami most foglalkoztat, nem csak arról, ami korábban. A szélsőséges passzivitás, passzív ellenállás hátterén elmélkedem az utóbbi napokban. Azt mondják, hogy egy pszichológus az ellenállással dolgozik (úgy látszik ez végigkíséri az életem: amikor műszaki informatikus akartam lenni, akkor is azzal dolgoztam, csak más értelemben). Hát, dolgozom is, változó sikerességgel, de konkrétan ez a fajta, a passzív ellenállás valahogy olyan fura. 

Gyakran látok ilyen arcot, de ez konkrétan
egy hipnoterápiás oldalról van.

A gyakoribb, ha egy diák az ellenállás aktív formáját választja (pl. beszólogat, próbálja magát bármi mással elfoglalni, közli, hogy márpedig ő ebben nem vesz részt, stb.), mert nem akar itt lenni, őt csak küldték, olyan emberek, akik nyilván rosszul ítélték meg őt. A kérdéses problémák meg igazából a felnőttek, és nem az ő problémái, ugyebár. Nem fog csak úgy magától együttműködni, mert akkor ugye ők, pontosabban ez esetben én nyerek. De ezek a diákok csinálnak valamit, így vagy úgy, de kommunikálnak, ezért van valami esélyem megtalálni a közös pontokat, és bevonni őket valamilyen építő célzatú folyamatba. Elég gyakran szélmalomharc ez a folyamat, de még a szélmalomharcban is történik valami, amit meg lehet fogni, vissza lehet rá utalni, fel lehet használni érvként egy beszélgetésben vagy szabályban...

A passzív ellenállás valahogy nehezebb, mert nem tudok mibe kapaszkodni, ha kommunikálni szeretnék. Az a megfigyelésem, hogy leginkább a szorongóknál tapasztalható, de ez nem kizárólagos. Szánalmas beszélgetési kísérleteim során gyakrabban hangzik el a "semmi" kifejezés, mint egy egzisztencialista műben, illetve kapcsolódnak még a rokon "nem tudom", "sehogy" megoldások is. Mindezt szemkontaktus nélkül, zárt testtartással, ha lehet, a táska barikádja mögül. És ülünk, egy vagy két órán keresztül, nézzük egymást, én időnként próbálkozom valamivel, aztán lepattanok, de nem baj, biztos van egy rés valahol ezen a pajzson, és próbálkozom tovább... Alighanem ez rossz logika, mert a "pajzs" hasonlat aktív védekezésre utal, ami szándékos. Azt hiszem, amit én tapasztalok, az nem direkt van.

Az ilyen alkalmakkor van időm eltöprengeni, hogy hol tanulhattam már erről. Azt mondják, hogy sokféle hallgatás van, és ezek közül némelyik produktív. Vajon erről van szó? Látniuk kell, hogy én hogyan küzdök meg a tehetetlenséggel? Merthogy ők tehetetlennek érzik magukat? Lehet. Eszembe jut a Seligman-féle tanult tehetetlenség elmélet, amely szerint ha valaki tartósan nem tud megoldást találni valamilyen kellemetlen helyzetre, akkor arra kondicionálódik, hogy a problémák megoldhatatlanok, és minden próbálkozás hasztalan. Jó lenne, ha ez állna a háttérben, mert Seligman tanult optimizmusról is írt, tehát akkor már csak ki kell találni valamit, amivel ők optimizmust is tanulhatnak az iskolában a tantárgyak mellett.

A szigorlati anyag felidézése mellett azonban van egy másik módszer is: a megkérdezés. Jelen helyzetben ez ritkán vezet eredményre, de az elmúlt napokban egy bátrabb lány elmondta, hogy lényegében arra jó a passzivitás, hogy így senkinek nem lesz igaza, nem mozdul el semmi, és az egész előbb-utóbb abbamarad. Igaz, hogy újrakezdődik majd, de az más... Vele talán megtaláltuk a közös pontot (a fenti idézetből kölcsönzött hasonlattal, nála sikerült az edény tetején is lyukat fúrni). Jó lenne. Mert ha továbbgondolja azt, amit mondott, rájön, hogy ez nem éppen a boldog élet titka...

A Mátrix rabjai

(A kép a napigeek.blog.hu -ról van)

Talán az én generációm az első, aminek a gyerekkora nem kis hányadában a számítógép előtt telt. Volt idő, amikor képes voltam lelkesen várni egy nyári tábor végét, hogy hazamessek, és leszámolhassak egy virtuális hadsereggel. Most, hogy fiatalokkal dolgozom, rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem voltam akkora kocka: én legalább elmentem abba a nyári táborba.

A "Mátrix"

Amikor próbálom megismerni egy diákunkat, általában meg szoktam kérdezni, mit csinál a szabad idejében. Annyira nem meglepő, ha a válaszok között szerepel a számítógépezés is – az már inkább, amikor ez az egyetlen válasz. Ez utóbbi eset igen gyakori. A számítógépezés alatt lehet játékot vagy a közösségi háló böngészését is érteni, abból a szempontból mindegy, hogy jellemzően mindkettő az internethez kapcsolódik. A srácok végigszenvedik az iskolát, majd amint lehet – esetleg óra közben is – elhagyják ezt a szürke offline világot, és válogatnak a lényegesen vonzóbb virtuális lehetőségek között. Sokuk az összes szabadidejét erre áldozza, hiszen ilyenkor mégiscsak azt csinál, amit akar. A keményebbek a tanulásra szánt, illetve az éjszakai órákat is beleszámítják ebbe az időbe, elvégre leckét írni és aludni a suliban is lehet. Szerencsére már mobillal is fel lehet menni a Facebookra, így bárhol, bármikor hozzá lehet jutni a mindenképp szükséges adaghoz.

Igen, tényleg a drogosokra emlékeztetnek néhányan, ami egy dolog, de ők is így vannak ezzel. Egyik srác, aki egy időben legális és illegális szerekkel is próbálkozott, azt mondta, hogy az onnan származó élményeihez hasonlónak látta azt a helyzetet is, amikor hajnalig gépezett minden nap. A gépezés nagyjából olyan, mint az alkohol: valaki elutasítja, valaki alkalmanként él vele, valaki pedig függő.

Vajon miért keverem össze a játékokat a Facebook-kal? Mégiscsak van különbség több órányi önfeledt lövöldözés, és a barátaimmal való kapcsolattartás között…! Nos, van. Csak az a baj, hogy a kapcsolattartás forgatókönyve teljesen más egy közösségi hálón, mint mondjuk egy osztályban. Aki „valós” körülmények között is tud kommunikálni, annak nem hiszem, hogy ártana, hogy ilyen eszközöket is bevet a kapcsolatai ápolására. A „valós” körülményeknek megfelelő kommunikációt (például nem üvölthetem bele a pusztába, hogy mit ettem ebédre, vagy nem jelenthetem ki a matek óra közepén, hogy ez milyen unalmas) viszont „valós” körülmények között lehet megtanulni – na, ezért aggódom a srácokért! A Facebook-függők ugyanúgy leválasztják magukat a világról, mint a játékfüggők, csak más élmények reményében. Elég gyakori, hogy néhány sráccal csak a játékokról tudok úgy beszélgetni, hogy ők is szívesen részt vegyenek a helyzetben. Szintúgy, hogy ha kapok valamilyen visszajelzést a munkámról, vagy segítséget kér valaki, az csak a Facebook-on keresztül történhet. Pedig minden nap találkozunk, személyesen. Oké, nyilván nehéz felnőttel kommunikálni, különösen együttműködő stílusban. De egymással sem gördülékenyebb a dolog: párkapcsolatok születnek, élnek és múlnak el a Facebook-on, de a valóságban sosem látni belőlük semmit. Kétlem, hogy a diszkréció miatt… Az osztályközösség szintén ebben a térben fejlődik: egyszer vagy egy hónapig boncolgattunk egy teljes osztályt érintő konfliktust, ami a Facebook-on robbant ki, gyorsan klikkekre osztotta a csoportot. Minden nap bejöttek, feszülten leültek egymás mellé, elfordultak, elkülönültek, majd délután elindult az üzenetáradat… Sokat nem tudtunk segíteni rajtuk, hiszen ahhoz, hogy az iskolában történjen valami, hinni kell abban, hogy „valós” környezetben is történhet valami, ami számít.

Ez a kommunikáció szempontja a dolognak. Van egy másik, ami foglalkoztat, mégpedig a teljesítmény. Amikor pályaorientációról van szó, akkor időnként hallok olyanokat, hogy valaki profi játékos akar lenni, vagyis azzal akar pénzt keresni, hogy jó egy számítógépes játékban. Ennél van egyébként egyszerűbb pénzkereseti lehetőség: az MMORPG játékok némelyikénél van olyan lehetőség, hogy pénzért eladjunk egy felfejlesztett karaktert vagy ritka fegyvert (ha sokat játszunk, akkor ezeket össze lehet valahogy szedni). Állítólag nyugaton simán fizetnek ezért egész csinos összegeket, mert nekik nincs kedvük végigkínlódni a játéknak azt a részét, ahol ezeket a pontokat be kell gyűjteni. Azt hiszem, ezek után komoly kihívás lesz elmagyaráznom a tisztességes munka értékét a srácoknak…

Amikor végiggondoltam azokat a beszélgetéseket, amelyek ehhez a témához kötődnek, felmerült bennem, hogy egyesek számára a világ tényleg olyan lehet, mint amilyen a Mátrix című filmben: van egy érdekes, megnyugtató virtuális világ, ahol azt tehetünk, amit csak szeretnénk, és van egy sötét, rideg siralomvölgy, ahol az emberek külön kis rekeszekbe zárva vegetálnak. Még csak arra sem érdemes, hogy az ember egy pillantást vessen rá, főleg, ha józan.

Netfüggés...?

Nagyon szép apokaliptikus képpel zártam a netfüggőkkel kapcsolatos aggodalmaimat, de ne feledjük: ez is csak olyan, mint az alkohol. Többen fogyasztják, mint ahányan a rabjai. Nem is kéne olyan nagy ügyet csinálni ebből: életkori sajátosság, hogy a serdülőkorúak külön világban akarnak élni, most legalább nem kirakatokat törnek be ennek érdekében, csak leülnek a gép elé. Különben is, akármit talál fel az emberiség, biztos, hogy néhányan megbolondulnak majd tőle, ettől még nem kell kongatni a vészharangokat. Egyébként én se úgy megyek be a munkahelyemre, mint Morpheus, hogy majd jól megváltom az embereket, és kirángatom őket a „valós” környezetbe. A többségnek magától is van azért igénye és képessége kapcsolódásra, csak néhány akadálynál segíteni kell egy kicsit. A lehetséges függőknek pedig lehet alternatívákat mutatni.

Akkor esett le az állam, amikor kiderült, hogy időnként nem a gyerek, hanem a szülő a netfüggő. Nem tudom miért, de valahogy addig azt hittem, hogy az érzelmi elhanyagolás csak hagyományos úton működhet, talán azért, mert a mostani szülők generációja még nem kezeli a netet olyan természetesen, mint mondjuk én. De hát mindig tanul újat az ember… Képzeljük el ezeket a (valós eseményeket feldolgozó) beszélgetéseket:

• "Anyám idejét három részre lehetett osztani: pihenés, én, Facebook. Most már van munkája, úgyhogy rám kevesebb ideje van (a másik kettő változatlan)…"
• "A szüleim elváltak. Tegnap anya hazajött egy kicsit – a gépért.”
• "Amikor hazamegyek, faterom megkérdezi, hogy mi volt az iskolában, de igazából nem beszélgetünk. Egy fél óra után leül gépezni, és ott van egész este. Régen játszottunk együtt, egy klánban, csak az a baj, hogy azt a játékot én már unom."

Gondolkoztam, hogy vajon mit élhetnek meg ezek a felnőttek, akiknek azért nem olyan képlékeny és befolyásolható már a személyiségük, hogy ez a világ csak úgy beszippantsa őket. Alighanem elidegenedtek már az életüktől: a munkájuk rossz és keveset fizet, a házasság kihűlt (bár a többségét már felbontották), a gyerek nem csinálja a dolgát, mindent nekik kell megoldani… De a virtuális világban nincs főnök, nincs kötelesség, csak egyértelmű célok, kontrollálható beszélgetések másokkal, amelyekből kiléphetnek, vagy még a nevüket sem kell megmondani… Mennyivel jobb ez, mint a „valós” környezet! Mennyivel megnyugtatóbb, érdekesebb, vonzóbb! Ilyen helyzetben nem csodálom, ha valaki inkább virtuális környezetben próbálja magát jól érezni, akár szülő, akár gyerek.

Azt hinnénk, hogy ezek a srácok a számítógéptől való függést tanulják el a szülőktől (mint a ciginél: látod, hogy apu beleszív, és megnyugszik), de szerintem ez jól működhet a tévével, autóval, adóbevallással is (mindkét részről). Szerintem a srácok inkább azt a kettősséget tanulják meg, hogyan lehet közösségben magányosnak lenni. Ezt aztán viszik majd a barátok közé, az iskolába, munkahelyre, életbe.