Dementor

Amikor a diákjaimmal az alkalmazott pszichológia különböző fajtáit vettük, terítékre került a reklámpszichológia is. A könyv, ami rendelkezésünkre áll, annyira már nem up-to-date, konkrétan 1983-ban írták, és valami olyasmit ír a reklámpszichológiához, hogy "igaz, hogy a marxista gazdaság sokkal jobb, de a szabad piac egyes megoldásai élénkebb kereskedelemmel járnak, s így a reklámok elemzése...blablabla...". Azon az órán gondolkodtam el rajta, hogy szerzek új könyvet, azóta már le is töltöttem egyet, de még nem olvastam végig. Mindegy, ott helyben kellett megoldani, hogy véletlenül ne képezzek ki egy újabb munkásőr-generációt, úgyhogy rögtönöztem egy másik definíciót. "A reklámpszichológia kihasználja az emberi lélek működésével kapcsolatos ismereteit, hogy haszonszerzés céljából manipulálja a befogadót". Amikor a diákjaim szemrebbenés nélkül írni kezdtek, hálát adtam az égieknek, hogy nem iróniából kell őket osztályoznom, aztán összeállítottam egy kicsit korrektebb leírást. Azért nem véletlen, hogy rögtön ez a definíció jutott eszembe az alkalmazott pszichológia ezen ágáról. Össze is szedek pár dolgot, hogy miért.

Dementor

Dementor egyenruhában.

Nem vagyok Harry Potter-rajongó, de ez a figura azért megmaradt a filmből. A wikipedia az alábbi definíciót  adja a dementorokra: "...a legvisszataszítóbb lények közé tartoznak, akiket valaha a hátán hordott a föld. (...) Ha túl közel mész egy dementorhoz, kiszippant belőled minden kellemes érzést, minden boldog emléket. A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá.” Szerintem mind ismerünk olyan polgártársakat, akiktől még ezek a lények is elleshetnének néhány fortélyt. Jellemzően utáljuk őket. Néha elővesszük az empátiánkat, és megpróbáljuk megérteni, hogy milyen sérült, magányos, elkeseredett emberek is ők. Olykor még segíteni is próbálunk nekik. Az viszont ritka felismerés - legalábbis számomra - hogy némelyikük született marketinges a maga módján.

Ez az eszmefuttatás akkor jutott eszembe, amikor a barátnőm elhatározta, hogy igénybe vesz valami akciós kozmetikai hepajt. Be is fizetett, meg is jelent a megfelelő helyen, ahol kisebb káosz fogadta, mivel épp összeomlott az informatikai rendszer. Senki sem tudta, hogy akkor ő most ki, hol a helye, ő meg csak várt, és várt és várt... Aztán megjelent a Főnök, aki megkérdezte, hogy mi a probléma. Ugye az ember arra számítana ilyenkor, hogy azt fogja hallani, hogy "elnézést, kis türelmet, mindjárt megoldjuk", de a Főnök úgy érezte, hogy legjobb védekezés a támadás, és nekiment a vendégnek, hogy nekik több ezer elégedett ügyfelük van, akik mind nagyon kedvesek, nem ilyen bunkók. Ezidáig a barátnőm semmi okot nem adott rá, hogy bunkónak nézzék, most már ő is megjegyezte, hogy talán nem annak kéne üvöltöznie, akinek az üzlete nem képes az elvárható színvonalon megoldani a szolgáltatást. De nem veszekedni jött, szépülni. Na, azt meg is kapta a Főnöktől! A Főnök elmondta, hogy hihetetlen ronda a bőre (ezt nem tudom, honnan szedte), nem is érti, hogy nézhet ki így valaki, bezzeg az övé, tessék, ő már ötven is elmúlt, és mennyit letagadhatna! Na, majd ő megmutatja!

A barátnőmnek aznap rossz napja volt. Megkérdeztem, hogy miért megy el megint, hiszen az előre befizetett pénz talán nem ér annyit, hogy újból el kelljen viselnie ezt az embert és a modorát. A beszélgetés hosszabb volt, de sommásan a Good Will Huntingból ismert "hogy ott rohadjon meg, azért" érv volt a válasz. Nehogy már a Főnök nyerje meg a játszmát, hogy belerúg, ő meg vinnyogva elfut, mint egy kiskutya. Ő fizetett, tessék megadni, ami jár, akár tetszik a képe, akár nem. Az én kedvesem egy igazi harcos. Talán ezért is bír ki.

De azért rossz napja volt. Egy dementor se végzett volna ilyen alapos munkát vele. Elgondolkoztam rajta, hogy mi van, ha a Főnök igazat mondott, és tényleg több ezer elégedett kuncsaft van már mögötte. Az volna a logikus, hogy ilyen embert szó nélkül ott hagynak. De a barátnőm is ott maradt. Valamiért mindenki ott maradt.

Első fázis: keresletet teremteni

Kedvenc bűnözőzsenink,
Mr. James Moriarty

Szoktak a filmekben ilyen bűnözőzsenik lenni, akik megoldják, hogy igény legyen a szolgáltatásaikra. Például felrobbantják a készleteket, és monopolhelyzetük lesz, vagy - és a témánkhoz ez jobban passzol - rászabadítanak az emberekre valami járványt, aztán előállnak a vakcinával. Valószínűleg a Főnök is valami ilyesmit csinált. Megalázza a vendégeiket, akik ha maradnak, akkor már tényleg valami nyomós indokot kell találjanak, amivel megmagyarázzák maguknak a saját viselkedésüket. A kognitív disszonancia redukció esete, kedves Watson. Esetleg a szidalmak közepette csepegtet egy kis figyelmet is, ami lényegében kozmetikusi munkakör szerves része, és a végén afféle Stockholm-szindróma alakul ki? Vagy az áldozat azonosul az agresszorral, Freud papa elvei szerint?

Nekem az a magyarázat tetszik, hogy a Főnök, szerepe szerint dementor ráerősít már alapból meglévő szorongásokra. Logikus, hogy aki kozmetikushoz megy, az úgy véli, van még mit fejleszteni a külsején. Nem vagy tökéletes? Még nem is tudod, mennyire... A dementor ridegen szembesít a valósággal: elhanyagoltad magad. 

forrás: deviantart.com

Csúnya vagy. Kövér. Ebből arra következtetek, hogy igénytelen is. Hanyag. Lusta. Vagy csak ostoba, és azt se tudod, hogy ápold magad. Kinek kell egy ilyen ember? Ne áltasd magad, szivi! Azonnali segítség kell, ha bármire jutni akarsz. Vagy azt hiszed, a férfiak az eszed miatt szeretnek? Tessék, itt ez a kezelés. Előre szólok, nem lesz olcsó, de ez az utolsó esélyed. Nézd meg, én már elmúltam ötven, és milyen jól nézek ki! Hol vagy te hozzám képest? 

Rájössz, hogy olyan szeretnél lenni, mint ő. Ő nem fél, határozott. És jól is néz ki. Nyilván ért is a szakmájához, tehát ha ő azt mondja, akkor tényleg gáz van. Talán egy kicsit nyers, de legalább őszinte. A környezeted nem mer konfliktust vállalni, csak nyugtatgatnak, pedig ők is látják, hogy nézel ki. Azért áltatnak egy kicsit, így legalább lesz valaki, akihez képest jól néznek ki. A barátodnak persze hogy tetszel, ha nem tetszenél, azzal bevallaná, hogy mekkora egy lúzer, hogy csak te jutottál neki. Anyádnak meg mindig te leszel a kis hercegnője.

A legtöbb emberben van valamilyen szorongás önmagával kapcsolatban. Szorongás, hogy nem vagy olyan nagyszerű, nincsenek olyan remek lehetőségeid, bármikor a perifériára kerülhetsz, stb., kinek melyik a kedvence. A dementor erre a szorongásra alapoz. Elbizonytalanít, aláássa az önbizalmad az agressziójával, hiszen nem sikerült valami jól az első találkozás, nem is tudtad megoldani azt a helyzetet. Ebben a negatív hangulatban, amikor azt érzed, hogy egy kicsit mégiscsak vesztes-dolog itt maradni, kiderül, hogy egyéb problémák is vannak veled. Ezeket szépen összemosod, és a végén ott tartasz, hogy az összes problémád abból indult ki, ami miatt ide jöttél. És ő ezt a problémát meg tudja oldani. Naná, hogy kapsz a lehetőségen! A végén meg persze, hogy elégedett vagy. Azon kívül, hogy a zöld 35-ös árnyalata helyett már a 36-os ékesíti a szemed, a dementor kegyesen feloldoz a szorongásaid alól, amikor elmosolyodik, hátba vereget, és azt mondja: "na látja, tud maga szép is lenni!"

Azon elmélkedtem, hogy hol láttam már ilyet, miért jut erről eszembe a reklám-pszichológia. Aztán újra láttam a tévében egy potencianövelő szer reklámját, amiben a pasas fekszik a felesége mellett, és lázálom gyötri. Álmában a felesége alázza, valami olyasmit mond, hogy "micsoda dolog ez, kapitány, a fél árboc nem árboc!" A pasas rémülten felriad, majd megnyugszik. Az éjjeli szekrényen ott a csodaszer, amitől biztosan feláll majd neki.

forrás: deviantart.com

Saját és klienseim korából kifolyóan annyira még nem műveltem ki magam az impotencia témájából, de úgy hallottam, hogy ez probléma az esetek nagyon nagy százalékában lelki, és nem szervi eredetű. Elképzelem hát a férfit, aki ül a tévé előtt, tele van szorongással, ami már kezd szomatikusan kijönni nála (az impotencia formájában), és akkor a tévé azt sugallja neki, hogy a félárboc nem árboc. Micsoda dolog ez, kapitány? Hát te így nem vagy igazi kapitány. Nem vagy igazi férfi. Nem vagy teljesítőképes. Nem tudod kielégíteni a feleséged. Gyenge vagy. Férfinak gyenge, érted? Mindennek, amit ez a szó jelent. Fogadjunk, hogy nálatok az asszony hordja a nadrágot. Máshol sem állsz ki magadért, mi? Vagy igen? Kompenzálunk, kompenzálunk? Üvöltöztél az alkalmazottal? Szerinted komolyan venne, ha tudná, hogy fél árbocon lóg a zászló?

Igen, ez biztos jót tesz a pasas önbecsülésének. Még szerencse, hogy itt ez a remek szer, ami egy csapásra megoldja a problémákat!

Már nem emlékszem, hogy végül mit diktáltam le a reklám-pszichológiával kapcsolatban a diákjaimnak, de valami olyasmi benne lenne, hogy "arra használja a lelki folyamatok ismeretét, hogy megelőzze a reklámok által okozott lelki károkat". Ha működik, akkor Könyves Kálmánnak lesz igaza, és lúdvércek (ami nyilván a dementor ómagyar neve) tényleg nem lesznek. ...ezt azért nem diktálom le, kínos lenne érettségin kimagyarázni...

A gyász aratója

"Drink up

Shoot in

Let the beatings begin

Distributor of pain

Your loss becomes my gain"

Metallica: Harvester of sorrow (...and Justice for all, 1988)

Egy másik dementor a díler. Ő nem teremt piacot, mert a piac már megvan. Ez a piac a nyomor, ő pedig mások nyomorából él. Nyilván nem a kiscsávóról van szó, aki elad két gramm füvet, és nagyon menőnek érzi magát. Neki valahol van egy főnöke, aki tudja, hogy a drogosok pszichés problémák tömkelegét próbálják enyhíteni az anyaggal. Sok drogost látott már, de még egynek sem oldódott meg a gondja az anyagtól. Inkább súlyosbodott. Sebaj. Több a fájdalom, több fájdalomcsillapító is kell rá. Megy az üzlet.

Könnyű ezt a dolgot a droggal elmagyarázni, mert az elég látványos, de igazából bármi működhet így. Nekem a kedvencem az, amikor a South Park egyik részében (konkrétan 4. évad 15. rész) Cartman egy fogyózós táborban édességboltot nyit. Odajön sírva az egyik srác, hogy nem akar örökké kövér lenni, mert csúfolják miatta, de képtelen lemondani az édességről. Mit mond Cartman? "Tudod mi kell neked? Egy barát. Egy édes barát. Mr. Csokiszelet nem ítél el, neki úgy vagy jó, ahogy vagy. És mindezt megkaphatod harminc dollár ötven centért."

Lényeg, hogy valakinek van valamilyen baja, a dementor ezt tudja, és elad neki valami teljesen hatástalan dolgot. A szerencsétlennek időlegesen enyhül a terhe, aztán jön vissza újabb adagért, és így tovább.

Időnként elgondolkozom azon, hogy én is lehetek-e dementor. Bizonyos érteén is mások nyomorából élek, legalábbis legtöbben nem azzal keresnek fel pszichológust, hogy mennyire jól vannak. És lehetek neki olyan, mint a drog. Eljön, megnyugtatom. Hurrá, szebb a világ. Aztán kimegy a valóságba, megint jönnek a bajok, megint megnyugtatom. És ez így megy hétről hétre. Változás nincs. A probléma nem oldódott meg, csak a tünetet kezelem, ő meg szép lassan függő lesz. Igazából akkor végzem jól a munkám, amikor a kliensem egy nap azt mondja, hogy "köszi, innen egyedül megyek már tovább". Ha jól végeztem a munkám, akkor a dementoroknak is ezt fogja mondani.

A közepes tanuló felel

Ezúttal nem ide írok egy cikket, mivel már megírtam, mégpedig a Life Gardennek. Még pont befértem a hallgatói pályázatra. Mégiscsak van előnye, hogy eddig húztam a végzést...

A kérdéses cikk a szakdolgozatom alapján készült, ahol az e blog hasábjain már többször (például a legutóbbi bejegyzésben is) emlegetett pályaérettség, személyiségfejlődés témáját hoztam összefüggésbe az iskolai tanulmányi eredménnyel. Jobban mondva az énkép tanulmányokkal kapcsolatos részét, hiszen nem a naplóból vettem ki a független változót, hanem a vizsgálati személyek írták le, hogy hányas tanulónak érzik magukat.

Az eredmények érdekesek lettek: a hármas tanulókra volt legkevésbé jellemző a pályaérettség. Vajon miért? 

Erről írogattam mindenfélét a pályázatra beadott cikkben.

Hajnali asszertivitás-tréning

Most megyek ki külföldre, ahol köztudottan drága az élelem, úgyhogy felkerekedtem, hogy egy hipermarketben bevásároljak, még munka előtt. A kasszasor mellett látom ám, hogy egészen jutányos áron lehet müzliszeletet kapni, ha hármat veszek. Remek ajánlat, veszek is kilencet.

Fizetés után nézem a blokkot, az áll rajta, hogy a gép nem vonta le a kedvezményt az árból. Éppenséggel nincs egy nagy összegről szó, egy gombóc fagyit tudok venni talán belőle, de hát mégse vagyok egy lúzer...

Szinte már mindenki ismeri a három konfliktuskezelő stílust, az agresszívet, az asszertívet (magyarosabban önérvényesítő) és a szubmisszívet (önalávető). Ezek ugye abban különböznek, hogy a másik féllel szemben hogy viselkedsz: lenyomod a torkán az érdekeidet, megegyezést keresel, vagy hagyod a fenébe az egészet, és reméled, hogy a másiknak megesik rajta a szíve, miközben bocsánatot kérsz, amiért élsz.

Ebben a helyzetben ez nagyjából így néz ki:

• Agresszív: odamész a pénztároshoz vagy ha egy kis eszed is van, a vevőszolgálathoz, és felháborodva csapkodod az asztalt, hogy itt téged át akarnak venni.
• Asszertív: végiggondolod, hogy kinek a dolga ezzel foglalkozni, rájössz, hogy nem a pénztárosnak, ezért odamész a vevőszolgálathoz, köszönsz, elmondod mi a probléma, és tényekkel támasztod alá (blokk, akciós tábla).
• Szubmisszív: felsóhajtasz, hogy több is veszett Mohácsnál, nincs neked erre időd, különben is menned kell dolgozni, és az igazságtalan világon morfondírozva elkullogsz.

Rám egyébként leginkább az utóbbi jellemző, még a suli menzájánál is ritkábban reklamálok, mint ahányszor okot adnak rá. Most azonban úgy döntöttem, hogy nem fogok morfondírozni az átverésen. Úgyhogy odamentem a vevőszolgálathoz, szépen elmagyaráztam, hogy valami gond van, a hölgy megnézte, és jé, tényleg kinn van az akciós tábla, igaz, másodika óta lejárt. Ez utóbbi akkora betűkkel virít rajta, amiket a vásárlók fele valószínűleg nem is lát, maximum valami vonalkódnak nézi őket. Megkaptam a különbözetet, a hölgy mosolyogva elnézést kért, és bónuszként adott egy kétszáz forintos vásárlási utalványt, nyilván a hallgatásomért. :-)

Számomra azért vicces a dolog, mert az áruház tudtán kívül csinált nekünk egy kognitív-viselkedés terápiát. Vagyok annyira rosszmájú, hogy elhiggyem, nem véletlenül felejtődött kinn az akciós tábla. Innentől érdekes a viselkedés: ha nem állsz ki magadért, buksz müzliszeletenként 20 forintot. Ha kiállsz magadért, nyert müzliszeletenként 20 forintot, plusz 200 forintot afféle pozitív megerősítésként, hogy látod, így viselkedik egy okos állampolgár.

Ehhez kapcsolódóan hadd osszak meg egy kedves történetet:

End of line

Most kicsit magyarázkodom a cím miatt: általában törekszem magyarul summázni a bejegyzéseket, egyes esetekben még azt is felvállalom, hogy erőltetettnek hangzik (A nap, amely sosem jön el, Jézusom...). Az aktuális (azaz amikor elkezdtem, még az volt, mire közzéteszem, lesz pár napos) érzésnek, illetve az abból következő asszociációknak azonban sehogy sem érzem az ízét az anyanyelvemen. Különös. Sokszor szembesültem már azzal, hogy lelkileg már szinte Amerikában élünk; ebből jó beszélgetéseket lehetne faragni, de nem ma. 

Találkozás egy fiatalemberrel

Emlékszem, a huszonhatodik születésnapomon még novemberhez képest is elég borongós volt a hajnal. Nekem volt borongós. Most már tényleg közelebb kerültem a harminchoz, mint a húszhoz. Néhány volt osztálytársam azon a reggelen a feleségét, férjét, gyerekét keltegette, reggelit csinált a saját konyhájában a saját (vagy legalább bérelt) lakásában, elutalta a pénzt a takarék számlájára vagy a banknak törlesztette a lakáshitelt, majd bement a munkahelyére építgetni a karrierjét. Itt tartottak ők, velem egyidősek. Addigra én már majdnem elvégeztem az egyetemet. Kicsit bosszús voltam, még annak ellenére is, hogy elég sok embert ismerek, akik odáig se jutottak el huszonhat éves korukra, mint én. Nehéz belőni, hogy mik a reális elvárások magaddal szembeni, amikor körülötted néhánynak nagyon összejön, néhánynak nagyon nem. Aznap Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című novellája jutott eszembe, de valahogy ezt is félműveltségnek éreztem, révén kötelező olvasmányok világában élek, pedig azok már nyolc éve nem kötelezőek. Aztán dolgozni mentem, küzdeni a szakdolgozatomért, hogy jövőre azért ne ilyen reggel találjon meg. Ez sikerült is, de azt hiszem az érzéssel nem számoltam le. Talán nem is jött még el az ideje.
A héten ballagtak a végzős diákjaim. Ennek örömére volt szerenádozás is, ami után még beszélgettünk, haverkodtunk. Elég jó viszonyban vagyok velük, meg a többi tanár is, úgyhogy oldott volt a hangulat, jókat nevettünk, poénkodtunk. Hirtelen az a benyomásom támadt, hogy nem ők akarnak nálunk bevágódni, hanem mi náluk. Az érettségin ugyan mi ítéljük meg, hogy elég jól dolgoztak-e ahhoz, hogy létjogosultságot kapjanak a felnőttek világában, de az iskolán kívül ők ítélik meg, hogy elég jófejek vagyunk-e még ahhoz, hogy létjogosultságunk legyen egy olyan világban, amit nem a társadalmi szerep, csak a talpraesettség irányít. Ha ilyen körülmények között kapcsolatot tudsz teremteni velük, még jó vagy. Ha már nem leküzdhető a generációs szakadék, akkor neked itt már nincs helyed, marad az iskolapad és a katedra mesterséges világa...

Most ők olyanok, mint én voltam meglepően rövid idővel ezelőtt. Úgy érzik, hogy végre lenyomtak valamilyen igazán nagy akadályt, megcsináltak valami jelentőset, és előttük az új világ, ahol bármit elérhetnek. Ők most ott tartanak. Akkor én hol? Elvileg a diplomaosztóm után ugyanezt kellett volna éreznem, de mint a szülinapi elmélkedésemből sejteni lehet, az valahogy megkésettnek tűnt, emiatt nem is nagyon hívtam el rá senkit (de a győzelmi sört azért megittam, biztos ami biztos). Gondolkodtam azon, hogy milyen utat jártam be az óta az élethelyzet óta, amiben most a diákjaim vannak, és valahogy eszembe jutott (mindezt egyszerre) a Metallica End of the line című száma, a Battlestar Galactica hibridjeinek "End of line" próféciái, és a programozás EoL kódjai, amik után kizárólag újabb sorok következhetnek - vagy a fájl vége.

Holnap

"Azt ismered, hogy egy pasi leesik az ötvenedikről? Ahogy zuhan lefelé, azzal nyugtatja magát: "Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben."

Tudod, nem a zuhanás számít. A leérkezés."

Gyűlölet (/La haine/ Mathieu Kassovitz)

A depresszív realista azt mondaná, hogy még egy év, és nem lesznek ám ennyire lelkesek a diákjaim. A depresszív. Mert nem kell Disney-világban élni ahhoz, hogy eszedbe jussanak azok az osztálytársaid, akik megcsinálták, és most boldogok. Nem mintha ez olyan könnyű volna, vagy szerencse nélkül könnyen menne. De mehet.

A szakdolgozatomhoz, ami végülis az én EoL-kódom egyik fontos komponense, csináltam néhány interjút, ami a középiskola közbeni és utáni pályafejlődésről szólt. Visszagondolva a sikeres pályafejlődés egyik legjellemzőbb vonása az volt, amikor az egyén valahogy közös ritmusban volt az élet általános kihívásaival, azaz az életszakaszok "objektív" EoL-kódja és az egyén szubjektív érzése, hogy lezárult a szakasz, nagyjából azonos időpontba estek. Ez egyébként nem nagy újság, lényegében erről szól Erikson és Super munkássága is, legalábbis a dolgozathoz szükséges szakirodalmi kutatás alapján.

Középiskola idején úgy lehet tartani a ritmust az élettel, ha az ember a gondtalan fiatal évek mellett azért próbál kicsit érdeklődni a világ iránt, és keresni magának egy helyet benne. Magyarul elgondolkodik azon, hogy milyen életstílust szeretne, mivel foglalkozna, mi érdekli, meg ilyenek. Egy csomóan valószínűleg azért mennek egyetemre, mert ezeket a kérdéseket ott kezdik el igazán boncolgatni. Ezt persze nem tartom olyan meglepőnek, mivel ebben a kalandban is vannak ám szirének, akik azon dolgoznak, hogy ne érj célba. Ilyen szirének azok a haverok, akik valahogy mindig csak akkor kerülnek képbe, ha buliról van szó. A pályaválasztásban egyébként elég fontos szerepe van a kortárs csoportnak, akik motiválhatnak és el is terelhetnek. A szakdogámban ugyan nem volt kérdés, de szerintem egy jól megtermett szirén a fogyasztói társadalom is, aki azzal tömi a fejedet, hogy "most élsz, most örülj, hogy szép a nyár", "húzz rá cigány, ne gondolj a gonddal", és ezt, azaz a freudi öröm-elv szerinti létezést könnyedén megteheted mondjuk a közeli plázában, akciós áron. Aztán abrakadabra, páva lettél!

A pillanat, amikor rájössz, hogy
el kell jönni a játszótérről.
(Amúgy ő a fent idézett hibrid, aki
mondja, hogy "end of line")

A legérdekesebb szirének természetesen itt is a család, tanárok, azaz felnőttek. A szakdolgozatomban kétféle szélsőség volt, ami fölösleges fordulatokat tett az emberek pályafejlődésébe. Az egyik volt a "jobban tudom, hogy mit kell tenned, látom rajtad, hogy merre van az utad", azaz a tekintélyelvű jóakarók, akik nem hagynak önálló döntést hozni. Talán tényleg jó akaratról van szó, de érdemes lenne végiggondolni, hogy a tanácsadó akkor is jobban fogja-e tudni a megoldást, amikor az ember mondjuk már harminc éves (egyébként az a tapasztalatom, hogy végiggondolják, és természetesen meg vannak győződve az igazukról), és elégedett lesz-e azzal, hogy anno engedett a nem is mindig enyhe nyomásnak. A másik a "van még időd" tanácsadó, aki szintén jót akar, mégpedig úgy, hogy megpróbálja oldani az egyébként nem feltétlen egészségtelen stresszt, és hamis nyugalomba ringat, hogy "ne félj, amíg engem látsz, anyu megvéd". A szakdolgozati interjúban konkrétan volt olyan srác, akinek a tanárai mondták, hogy nem kell aggódni, úgyis a második diploma az, ami tényleg számít. A szülők kiegészítették ezt azzal az ígérettel, hogy mindegy hogyan, de majd előteremtik a pénzt a felsőoktatásban való kalandozásra, ne aggódjon.

Nem foglalkoztak az egésszel, vagy hallgattak a haverok, tanárok, szülők tanácsára, aztán belevetették magukat. Örültek, mert megoldották a pályaválasztás problémáját. Jött a "második x", de még messze a tanulmányok vége, nincs gond...

End of line.

Holnapután

"How can I be lost, if I've got nowhere to go?

Search for seas of gold,

How come it's got so cold?

How can I be lost? In remembrance I relive

And how can I blame you,

When it's me I can't forgive?"

Metallica: The Unforgiven III (Death Magnetic, 2008)

A fura érzés, ami a szerenád alatt felsejlett, abból eredhet, hogy én elvileg a következő szakaszt is lezártam már. De valahogy nem tudnám belőni, hogy ez mikor történt, illetve mikor kezdtem bele az új szakaszba. Középiskola után ez könnyű volt, mert ott a társadalom beállított nekem egy elég egyértelmű EoL-kódot, az érettségit. Persze sosem voltam egy gyors felfogású ember, emlékszem, az egyetemre, illetve annak kiválasztására még rá kellett szánjak egy évet...

A szakdolgozati interjúk egyik legérdekesebb része az volt, hogy a középiskolát lezáró döntést követő szakaszba is engedtek némi betekintést. Az emberek egytől-egyig rájöttek, hogy még csak most jön a java, és a serdülőkor nem is volt olyan durva, mint korábban hitték. Az egyetemen tanultunk az úgynevezett quarterlife-crisis nevű problémáról, aminek a magyar fordítása általában  a kapunyitási pánik (amiről egyébként a jövő héten lesz egy konferencia). Esetleg életnegyedi válságnak is nevezhetnénk, mivel némely vonásaiban hasonlít a jobban ismert életközépi válsághoz. Ez általában az ember ötvenes éveiben jelentkezik, amikor rájön, hogy nem hogy le kell zárnia egy sort, de már nem is kezdhet bele túl sok újba. A kapunyitás egyrészt arról szól, hogy baromi sok úton el lehet indulni. De arról is, hogy az eddig megtett út azért befolyásolja, hogy ezen utak közül melyik reális. Rájössz, hogy sok minden már nem lehetsz, hogy az élet nem tart örökké, és valahol már tartanod kellene. Már mozgásba kell lendülnöd. Ha az előző szakaszt ellébecoltad, akkor rádöbbensz, hogy nincsenek meg ehhez a kompetenciáid.

Szokás mondani, hogy az ember húsz-harminc évesen azt csinálja, amit tizennyolc évesen szeretett volna - mert akkor már van saját fizetése, amit rááldozhat. Igen, mi is az egyetem évei alatt éreztük, hogy ideje garázszenekart alapítani, akkor dúltak a legnagyobb szerepjátékos idők, és tekintélyes mennyiségű kapacitás ment el mondjuk a kardvívás kutatására. Egyébként ezek mind olyan dolgok, amikhez bármikor újra visszatérnék (bár a kardvívást jelenleg is nagy hévvel csinálom), de arányaiban nem szánnék rájuk annyi időt, mint akkor. Természetes módon kialakult egy EoL-kód velük kapcsolatban, ha ez nem történt volna meg, akkor alighanem még mindig nem lenne diplománk vagy munkánk. Lényegében a húszas éveink első fele arról szólt, hogy megnöveltük a felnőtté válásig kapott haladékot (ami elvileg a serdülőkor volt), és még játszottunk egy kicsit, csak már önállóbban, javarészt saját pénzből. Közben azért szép lassan átrendeztük a dolgokat, hogy lehetőleg a húszas évek második fele már ne arról szóljon, hogy egy barkácsáruházban szedjük össze a pénzt egy fesztiválra. Van szerencsém közelről végignézni egy ilyen folyamatot, mivel egy közeli barátom éppen a saját EoL-kódját rakosgatja össze.

Felnőttes harag gyermeki én-állapotban

Néhányan szembe kell nézzenek azzal a problémával, hogy nem megy az átrendezés. Ők általában csalódottak, dühösek, mert érzik, hogy a tudást, amire most szükség volna, valahol meg kellett volna szerezniük, de senki nem volt ott, hogy tanítson. A beszélgetésekből kiderült, hogy általában ők olyan családok sarjai, ahol úgymond "rideg tartással" nevelik a gyereket, vagyis kiküldik a mezőre, hogy éljen, ahogy akar, és időnként megetetik, hogy a jelenléti ív azért ki legyen töltve. Vagy nagy okosan mindent eldöntöttek a gyerek helyett, és most, huszonöt körül adódik olyan helyzet, hogy az illető életében először önálló döntést hozhat. Egy kicsit nehezebb ilyenkor tanulni a hibáinkból, mivel mindenki komolyabban veszi őket... A tipikus kérdés ilyenkor az, hogy "miért nem neveltek normálisra?" Nekem az a véleményem, ez már nem számít. Ők felnőtt emberek, akikért már nem a szülők a felelősek, akkor sem, ha tényleg vétettek komoly hibákat. Ők a történetek főhősei, s ezzel a felelősök is ők maguk, a hibáikkal együtt, mindegy, hogy azok honnan és miért származnak. Ha ezt el tudják fogadni, le tudják zárni a sort. Ha nem, akkor túlfutnak rajta, aztán korrigálhatják majd a műveiket, ahogy csak bírják.

End of line?

Újabb Battlestar-idézet (bizonyítandó
az élet ciklikusságát és a személyiség
 stabilitását): "Mindez már megtörtént,
 és megtörténik majd megint."

Sorköz

A ballagás alapján azért sikerült belekezdenem az új sorba. Én is felkerülök már a tablóra, de pár sorral feljebb, a tanárok közé. Én is kapok könyvet a kiváló munkámért, csak nekem nem arra kellett rájönnöm, hogyan tanulható, hanem hogyan tanítható az anyag. Összességében, belekezdtem a következő sorba, csak annyira az elején vagyok, hogy gyászolom még az előzőt. Nagyjából olyan ez, mint amikor a pályaválasztási döntéshez is hozzá kellett még csapnom egy évet. Egy kicsit lassan haladok...

Vezetni annyi, mint...

A múlt hétvégén volt szerencsém részt venni egy 24 órás várcsatában, amelynek a végére megtudhattam, mit érezhet Jack Bauer egy évad végén, illetve milyen kemény dió embereket vezetni pörgős versenyhelyzetben. Volt ugyanis egy kis osztagom, akiket nekem kellett valahogy egyengetnem a harctéren, ami azt illeti, változó eredményességgel. Ez persze csak játék, de könnyen belátható, hogy bizony olyan dolgokat tanulhat meg egy ilyen játék során az ember, amiket a valós életben is alkalmazhat (...persze a csataformációkra gondolok).

Szabad nép

Egy több országban is elvégzett kísérletben a kooperatív munkát vizsgálták. A feladat pontosan az volt, hogy 16 embernek egy hajómodellt kellett összerakni, minél gyorsabban. Azt a nem éppen meglepő eredményt kapták, hogy azok a csoportok hatékonyabban dolgoztak, ahol volt egy főnök, aki szervezte a munkát. A vezetőnek tehát szervezői feladatai vannak, ez nem is újdonság - az érdekes inkább az, hogyan választják ki a különböző kultúrából származó csoportok azt az embert, akinek szerintük szervezni kellene. Az amerikaiaknál ez úgy ment, hogy mindenki mesélt magáról valamennyit, kialakult valamilyen benyomás, és nem egészen világos, intuitív módon kijelölték a vezetőt. Az amerikaiaknak jó intuícióik lehetnek, mert jellemzően ők voltak a leghatékonyabbak. Nem messze tőlük maradtak el a japánok és a németek. A japánok a legidősebbet, a németek pedig a legmagasabb végzettségűt jelölték ki vezetőnek, aki ha nem is szervezte meg a munkát, ügyesen leosztotta a szerepeket a szervezéshez.

Számomra az üzenet az, hogy a sikeres csapatok mind hittek abban, hogy létezik valamilyen jól felismerhető kompetencia, aminek segítségével valaki jó főnök tud lenni, és úgy szervezi meg a munkát, hogy a közérdek szempontjából az a legjobban haladjon. Ennek a hitnek köszönhetően a csoporttagoknak magától értetődő volt, hogy alávetik magukat a választott vezető döntéseinek.

Kelet-Európa azonban nem tűr több rabigát. Az ebből a régióból származó csapatok nem jelöltek ki főnököt, és ha valaki megpróbálta felvenni ezt a szerepet, akkor az bizony nem tette zsebre, amit kapott érte.  Előjött a klasszikus "ki mondta, hogy te vagy a vezér?" attitűd. Mondanom se kell, hatékonyság szempontjából ez a régió a sor végén kullog. Ki tudja, talán nem csak azért, mert itt nincs hajóipar...

Minden katona tarsolyában hordja a marsallbotot

Elmélet...

Napóleon állítólag nagyon lelkesítően hatott a seregére ezzel az állásponttal. Úgy látszik, szeretünk főnökök lenni, afféle jutalomnak éljük meg. Gondolom a dominancia-igényről van itt szó, a törekvésről, hogy mi legyünk a helyi alfa hímek, esetleg valakinek így elégülnek ki a megbecsültség iránti igényei, kompenzál valamit, eljátszhat egy ismerős szerepet, satöbbi.

Nekem a Tanú című film jut eszembe erről, amikor a derék pártfunkcionáriusok állandóan berakták az emberüket, szegény Pelikánt valamilyen vezetői pozícióba, mert hogy az milyen jó lesz majd neki. Pelikán azonban kellő önismerettel rendelkezett ahhoz, hogy előre megjósolja a döntés kedvezőtlen kimenetelét. Az események mindig őt igazolták, de nem baj, oly korban élt ő e földön, amikor fontosabb volt a politikai megbízhatóság, mint a szakmai. Ezek után azért nem csodálom, hogy mifelénk bizalmatlanok vagyunk azokkal, akik a csoport élére akarnak állni - nem éppen azt tapasztalta ez a társadalom, hogy a rátermettség az, ami magas pozícióhoz vezet.

Márpedig Napóleonnak igaza van, bármikor megtörténhet, hogy valaki vezetői szerepbe kerül.

...gyakorlat

Szerintem az amerikaiak a fent említett kísérletben azért voltak olyan hatékonyak, mert külön kezelik a vezetői feladatokat és az éppen megoldó feladatokat. Akarom mondani, belátták, hogy egy dolog, hogy össze kell rakniuk egy hajómodellt, ami x kompetenciákat kíván, ám valakinek meg is kell szervezni ezt a folyamatot, amely feladathoz viszont y kompetenciák szükségeltetnek. Ezek a kompetenciák nyilván mindenkiben megvannak valamilyen szinten, de a logikus döntés mégiscsak az, hogy mindenki azt a feladatot végezze, amelyikhez neki vannak a legmagasabb kompetenciái, vagy még a legjobban ért; függetlenül attól, hogy milyen élettapasztalatok és tanulmányok gazdagítják.

Szerepek

Egy munkacsoport tulajdonképpen olyan, mint valamilyen szuperhőscsapat. Mindenkinek megvan benne a speciális képessége és szerepe. Egy kedves barátom, aki igen jártas a civilszervezetek szférájában, nem régiben előadást tartott arról, hogy milyen szerepek - s ebből következően kompetenciakörök - vannak egy szervezetben, munkacsoportban. Sajnos fejből kell felidéznem az anyagot, úgyhogy egy kis pontatlanság elképzelhető. Négy szerepet különítenek el egy szervezetben:

• Kreatív ötletelő / végrehajtó: ő az, aki bedobja az ötleteket, hogy merre lehetne menni, illetve a megvalósításban részt vesz, de nem ő szervezi a folyamatokat.
• Szakértő: ő ért a legjobban az adott témához, feladathoz, ő látja el információkkal, heurisztikákkal a csapatot. 
• Menedzser: ő teremti elő és osztja be az erőforrásokat, talán szervezői feladatokat is vállal, ebben nem vagyok biztos.






• Vezető: irányítja a folyamatokat, döntéseket hoz (és vállalja értük a felelősséget), kereteket alkot a csapatnak, fenntartja a morált

Ha jól értettem az elhangzottakat, akkor ezek a szerepek a személyiségen alapulnak, azaz az embernek van egy jellemző szerepe, és nehezen vesz fel a személyiségétől idegen szerepeket (vagy ha muszáj, akkor ügyetlenkedik benne).

Gyakorlat teszi a mestert

Itt jön képbe, hogy miért érdemes olyan nyűgöket felvállalni, mint a várcsatában egy osztag irányítása, a Pszinapszison egy stáb vezetése, a Kortársban egy projekt koordinálása vagy a fórummal egy szerepjátékos tábor megszervezése. Ezek konkrétan az én vállalkozásaim az elmúlt évekből, és olyan dolgokat tanultam meg belőlük, amik egyszer még elég lényegesek lehetnek. Amellett, hogy fejlődött az önismeretem, azért hasznára is voltam pár embernek - és ha egyszer szerepet kell vállalni valamilyen folyamat lebonyolításában, tudom majd, hol van igazából hasznom (nem úgy, mint egyesek).

Alighanem vannak elég jó anyagok a vezetői kompetenciákról, úgyhogy inkább saját élmény szintjén mesélek arról, hogyan találkoztam velük (ergo hogyan találkozhatsz velük te is, kedves olvasó).

Döntés és felelősségvállalás: a csatában igazából leginkább annyit fejlődtem, hogy képes voltam felvállalni a felelősséget a döntéseimért, és elfogadni, hogy attól még, hogy nem tudom, hogy mi a jó megoldás, lépnem kell. Ez nem olyan magától értetődő ám, ha valakinek az a leghőbb vágya (kis rosszmájúsággal kényszere), hogy jól kell csinálnia a dolgokat.

forrás: cuinsight.com

Az első ilyen elmélkedésem egy sakk-meccs után volt. Nem tudok sakkozni, ezért megkértem egy cimborámat, hogy tanítson. A srác nem kímélt: egy rövid roham után körbezárta a királyomat. Mondom, innen már nincs kiút, ilyen helyzetben a megadás tökéletesen elfogadható megoldás. Erre ő azt mondja, oké, cseréljünk oldalt. Ekkor kezdett alázni: kitört az előző bábuimmal. Hogy csinálta? Úgy, hogy nem akartam feláldozni a fontosnak ítélt bábukat, és ahelyett, hogy az ő "életük" árán kihoztam volna a királyt, mint haver ezt meg is tette, hezitáltam.

Ez önmagában nem valami különleges dolog, de így van ez az élet többi területén is, ahogy ezt már pár kliensemmel megfejtettük: vannak célok, értékek, vágyak, amelyek versenyben vannak egymással. Minden álmod nem valósulhat meg. Kell egy fontossági lista. Ahhoz, hogy megnyerd a meccset, néhány áldozat kell - talán ezért is hívják életvezetésnek. Az életvezetési tanácsadás pont olyan helyzetekre van, amikor azt hiszed, hogy mattot kaptál, de valójában menthető még a helyzet.

A témához én elég sok dolgot társítok: az út kiválasztása, amin haladni akarunk, szövetségesek (és ellenségek) begyűjtése, felvenni/kirúgni, venni/eladni - a lényeg az, hogy ezeket a döntéseket mindig a vezető hozza meg.

Szervezés: ez igazából valahol a döntés része, de szerintem a hatékony vezető arról ismerhető fel, hogy így vagy úgy, de a kezei alatt szervezettek a dolgok. Mindenki tudja, mi a szerepe, feladata, milyen részfeladatoknak kell teljesülnie a sikerhez. A hajómodell összerakásánál volt olyan, hogy egy egyiptológus professzor kapta meg a vezetői tisztséget, ő kijelölt egy a feladat szempontjából kompetensebb személyt, aki aztán szétosztotta a feladatokat. A csapat azonban nem tévedt, amikor a professzort választotta: a pasas képes volt felismerni, hogy a feladathoz kire van szükség, és képes volt mérlegelni az egója és közös érdekek viszonyát, vagyis le tudott mondani egy amúgy magas státuszról, és mást rakni a helyébe.

Személyes élményként én a 2010-es Pszinapszis technikai stábjának vezetését tudnám mondani. Enyém volt a vezetés kötelessége, azaz nekem kellett összeszedni, hogy melyik cuccnak, embernek hol és mikor kell megjelennie. Ezek asszem menedzseri feladatok. Azonban rövid úton rájöttem, hogy átlátni és kezelni ezt a rendszert sokkal egyszerűbben megy a barátnőmnek, mint nekem, révén ő civilben folyamatirányítással foglalkozik. Úgyhogy a munka egy eléggé lényeges részét rá bíztam, én igazából csak az embereket koordináltam a barátnőm rendszere alapján (minden sikeres férfi mögött áll egy értelmes nő...). Ennyi erővel persze a barátnőm is vezethette volna a csapatot, úgyhogy itt nem csillogtak a vezetői erényeim. Hacsak abból a szempontból nem, hogy a többi stábbal, munkaerővel én tudtam összehangolni a miénket, mivel a teljes rendszerben (révén hogy én voltam Pszin szervező évek óta) otthonosabban mozogtam. Különben is, működött a csapat...! 

forrás: aranyat.network.hu

Kapcsolat: egy csapat általában egy nagyobb szervezet része, ergo több csapattal kell együttműködnie bizonyos szabályok mentén. Ezeket a szabályokat, a szervezet jellemzőit nem a végrehajtóknak, hanem a vezetőknek kell ismernie, neki kell tudnia, hogy hol helyezkednek el a rendszerben, illetve ismernie kell a saját csapatának a rendszerét is, hogy a maximumot hozhassa ki belőlük. Várcsatában ilyen volt például, amikor amikor a hadmozdulatot csak más alakulatokkal szorosan együttműködve tudtuk kivitelezni (ezt még mindannyiunknak gyakorolni kell), a Pszinapszison ilyen, amikor ismered a többi stáb vezetőjét, működésmódját, stb. 

A saját csapatodban pedig nem baj, ha nem véletlenszerűen kapnak feladatokat az emberek. Nem mindenki ugyanolyan hatékony egy bizonyos feladatnál, egyesek nehezebben működnek együtt, és a többi. Ez például nagyon kijön egy szerepjátékos tábor, fórum menedzselésénél, ahol anno komolyan elgondolkodtunk azon, hogy kit milyen feladatra kérünk fel, kik tudnak együttműködni, és hogyan integrálhatóak egy nagyobb rendszerbe. Ezt a tábort már nem én szervezem egy ideje, és sajnos ezt a kardinális kérdést nem sikerült megvitatni az utódaimmal, akik így elsőre a saját kárukon tanulták meg, hogy a jó mesélők (szakértők) nem feltétlen jó vezetők, a jó vezetők nem feltétlen jó végrehajtók, stb. Azóta sokszor mondják, hogy "visszatérünk ahhoz a régi megoldáshoz, hogy...", ami szerintem jó pont, mert a múlttal való kapcsolat, a tapasztalatokból tanulás szintén a vezető(k) dolga.

Példamutatás: elgondolkodtató kérdés, hogy kell-e vállvetve küzdenie a vezetőnek és a beosztottaknak. A középkorban például alapvető volt, hogy a vezér megy elöl, és hiteltelen is volt, ha nem tette (ebből persze akadtak problémák, lásd szerencsétlen I. Ulálszló királyunkat...), a modern korban viszont az az elvárás, hogy a vezető hátul álljon egy dombtetőn vagy a HQ-ban, átlássa a helyzetet, és onnan irányítson. Ez a szemléletváltás szerintem kiterjed a feladat strukturáltságára, a beosztottak szervezettségére is. Gondolom régen lelkesíteni, megmozdítani kellett a lazábban szervezett csapatokat, fenntartani a morált, később pedig minden szervezettebb volt, ezért a kapcsolatok helyett a vezető már a feladatokra koncentrálhatott. Talán az sem mindegy, hogy elindítani vagy mozgásban tartani kell-e a folyamatokat.

A jó vezető fenntartja a morált: "Uram,
bekerítettek minket!" "Kiváló, akkor már
minden irányba lőhetünk!"

Példamutatásban általában próbálok jeleskedni. Csatában például együtt menetelek a vonallal (és én halok meg először), edzésen igyekszem részt venni az erősítésben, a szerepjátéktáborban én voltam a leglelkesebb játékos, a Pszinapszison vezetőként is rengeteget rohangáltam a műszaki cuccokkal. Igazából ezt élvezem, a hátulsó dombon való álldogálástól meghülyülnék, és mint sakk-tudásom is mutatja, nem is menne jól.

Példamutatásban igazából egy dolog van, amit viszont elvárnék a vezetőmtől: amikor indítani kell valamit, akkor ő álljon az élre. Aztán majd kereshet mást oda, de amíg nincsenek meg a kidolgozott heurisztikák, és csak reménykedni lehet az ügy sikerességében, szerintem kell valaki, akin látszik, hogy hisz benne. Ilyen volt például a szerepjátékos tábor elindítása, amit a második évben már nem kis részben egy másik srác szervezett (mivel ezekben a feladatokban ő a jobb). Vagy a Kortársban az Identity projekt beindítása, amit szintén én kezdtem, de igazából akkor kezdett el működni (a honlapjuk alapján most is működik), amikor valaki más kezdte el vezetni. De addig ki kellett dolgozni a "best practice"-t, amihez nem elegendő a kreatív ötletelő szerep, mert az körülbelül úgy hangzik, hogy "no elvtársak, foglyuk meg a fát, aztán vigyétek".

Önismeret

Ha egy állásinterjún azt kérdeznék, vezető típus vagyok-e, egyértelműen azt mondanám, hogy nem. Az ötletelő/végrehajtó jól megy: a kortársas projekt, a szerepjátékos tábor indítása, a pszinapszisos "példamutatás" és a csatában kivívott igen szerény érdemeim erre utalnak. A szakértő is jól megy, igazából emiatt kaptam ezeket a vezetői szerepeket, mert a hozzájuk kapcsolódó feladatokat, célokat viszonylag jól ismerem. Menedzsernek egyértelműen béna vagyok.

Igazából egyetlen érv szól a vezetői képességeim mellett, mégpedig az, hogy viszonylag jól megtalálom azokat az embereket, akik majd helyettem végeznek el bizonyos feladatokat :D. Talán ez is egy képesség, nem tudom, majd megkérdezek egy amerikait.

forrás: afhok.hu

Miért tartom ezt annyira lényegesnek, hogy ilyen hosszú bejegyzést írjak róla? A tanulmányaim és tapasztalataim alapján az életpálya nem egy egyenesen fejlődő valami, folyamatosan vannak viharok, változások, és egészen váratlan helyzetekbe, szerepekbe kerülhetünk. Hogy ezekből profitálunk-e, vagy megszívjuk, azt a pályaérettség, modernebb nevén pályaalkalmazkodás dönti el, ami lényegében a személyiség érettségének, életvezetési kompetenciáknak egy speciális változata. Az egyik leglényegesebb forrása az önismeret. Tekintve a világ jelenlegi működését, az önismeretnek szerintem elég fontos része az, hogy az ember tudja magáról, képes-e vezetni másokat?

Egy kicsit azért lesújtó képet ad az oktatásrendszerről, hogy az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat kizárólag szabadidős tevékenységekből szedtem össze...

Remény

"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."

József Attila: Két hexameter

Felhív egy régi barát, aki anno sokat tett hozzá az életed - lehetőségekhez képest - szerencsés alakulásához. Most te tehetnél hozzá az övéhez, konkrétan egy a fizetésedhez viszonyítva komolyabb összeget, mivel elég nagy anyagi gondjai támadtak. Persze csak ideiglenes, meg is tudja mondani, hogy mikor adná vissza a pénzt. Nem az a fajta, aki megszívatna. De mi van, ha mégsem kapja meg a pénzt, amire számít? Másoknak is adtál már kölcsön, és utána addig mutogatták az üres zsebüket, hogy már lemondtál a pénzről. De ez a barátod náluk intelligensebb és tisztességesebb is. Hiszel benne. Hinni akarsz benne.

Mindamellett tudod, hogy kockáztatsz, amikor a zsebedbe nyúlsz. És nem is csak a pénzed...

A trónok harca

forrás: Polgár Zsuzsa blogja

Mindenki próbálja sütögetni a pecsenyéjét. Adottság viszont, hogy nem mindenkinek jut ugyanolyan jó hely a tűz mellett, ráadásul ez a pecsenye, azaz az életműved olyan csemege, amit mások nélkül nem tudsz az ízlésed szerint megsütni. Úgyhogy elkezdődik a helyezkedés, koalíciózás, az a fajta, amiről többek között a játékelmélettel, erkölcstannal vagy hadtudománnyal foglalkozó irodalmak is szólnak. Nem egy egyszerű kérdés, hogy ki hol keresi és találja a helyét ebben a játékban, ki az, aki megírja, ismeri, betartja, megszegi a szabályokat. Most hogy elkezdtem erről írni, eszembe jutott egy rakás gondolat, amit a témához tudnék csapni, de kivételesen próbálok az előre kigondolt mederben maradni.

Azon gondolkoztam, hogy vajon miért az volt az első gondolatom, hogyan tudnám előkaparni a szükséges összeget a barátomnak? Hiszen elég feszes a költségvetés, semmilyen veszteséget nem engedhetek meg magamnak, egy ekkora - már ha bármilyen okból nem tudja időben megadni - pedig kapásból szétzúzná a nyaralási terveimet. Akkor egy kicsit lehiggadtam, elgondolkoztam, hogy mennyi fér bele nekem, de az egyenlet végén sem jött ki racionális eredmény. Viszont pontosan tudtam, hogy nem hagy majd nyugodni a lelkiismeret, ha cserbenhagyom a fickót. Beindul a paranoia. Talán fel akarják használni ellenem a lelkiismeretem? Manipulálnak? Nos, mind közelebb szeretnénk kerülni a tűzhöz, és ezért mind hatni próbálunk másokra. Az is manipuláció, amikor előre megdicsérem a diákot, hogy "tudom, hogy menni fog". Őt így lehet bevonni a játékba. Engem a lelkiismeretemen keresztül, ezzel sajnos már szembe kellett néznem párszor.

Naiv vagyok, ezt már egy lány is mondta, akivel az osztályában dúló hatalmi harcokról beszélgettünk. Mindenkiben csak a jót látom, és azt hiszem, hogy ugyanolyan szabályok szerint játszik, mint én. Elhiszem, hogy egymás fúrása mögött nem színtiszta rosszindulat, hanem kezeletlen sérelmek, elfojtott feszültségek, drámák vannak, amikkel lehet foglalkozni, és a végére valahogy mindenki számára élhető viszonyokat tudunk teremteni. Valaki más hozzátette, hogy igazából nem ezért vagyok naiv, hanem azért, mert nem akarom meglátni az emberekben a rosszat. Elképzelhető. Volt már olyan, hogy teljesen bevettem valakinek a meséjét a családi problémákkal kapcsolatban, vagy hogy ő tényleg próbál változtatni, csak idő kell... Némelyikük még most is megjelenik, és próbál bábként felhasználni a kis játszmájában, hátha a pszichológus bácsi majd kiáll érte a gonosz tanárokkal vagy osztálytársakkal szemben.

Amellett, hogy tényleg jellemző rám némi naivitás, ezek a játékosok kicsit rosszul ismertek ki. A lélek tanaival foglalkozó szereplőként nekem nem kell azzal foglalkoznom, hogy objektíve mennyi igazság van abban, amit elmondanak nekem. Inkább azt kell tudnom, hogy mi a személy szubjektív valósága. Sokszor tudatos csúsztatásokkal is jönnek, ez igaz, és nem is vált ki belőlem túl sok szimpátiát. De igyekszem nem erre helyezni a kapcsolatunkat, inkább a jót szeretném megerősíteni - talán ezt látják naivitásnak.

Szó mi szó, tényleg van ebben némi kockázat, s miután ebben a szellemben kivettem némi pénzt, hogy kölcsönadjam a bajbajutott barátomnak, némi iróniával elneveztem a tétet Stark-adónak. Az ötlet talán némi magyarázatra szorul; nem tudom, ki hogy van a Trónok harcával, én most a negyedik könyvet gyűröm, úgyhogy aki nem szeretne spoilert olvasni, az jöjjön vissza később...! :-) Szóval, bár bírom őket, szerintem a Starkok a sorozat evolúciós zsákutcái. Ahogy nézem, vagy az élők, vagy a Starkok közé tartozásuk szűnik meg szép egymásutánban, és valahogy mindegyik esetben azt képzelem a karakter utolsó gondolatának, hogy "de én azt hittem, hogy..." Azt hitte, hogy más is olyan nyílt, szigorú szabályokkal, nyílt sisakkal játszik, mint ő. Azt hitte, hogy azokat a határokat, amiket ő sosem lépne át, mások sem lépik át. Nem is készült fel más eshetőségre, pedig ő mondja a legtöbbet, hogy "készüljetek, közeleg a tél". Amikor meg kiderül, hogy rossz lapokra tett, akkor már csak egy drámai jelenetre futja.

Egyik haverom azért nem nézi a sorozatot, mert idegesíti ez a konok lovagiasság. Szerinte senki sem ilyen hülye. Dehogynem. Itt vagyok például én, aki hajlandó volt feltenni egy komoly összeget arra, hogy egy régi barát lelkiismerete is olyan szadista, mint az övé.

Hit

Minden rendben lesz a végén.
Ha nincs minden rendben, akkor
ez még nem a vége! Állítólag ezt
John Lennon mondta.

Olyan történetekkel, hogy valaki feltett mindent egy lapra biztosíték nélkül, tele van az élet. Az ember kockázatot vállal, hitelt vesz fel, hogy mondjuk a családnak minden meglegyen, aztán remél.

Valahogy felnőttként is hiszünk a Mikulásban, hogy majd jön, és segít, ha jók voltunk. Mert a világ igazságosan működik. Erről az attitűdről egyébként már írtak párszor, egy Lerner nevű figura például az igazságos világba vetett hitnek nevezi, ami - amennyire fel tudom idézni a szociálpszichó kurzus anyagát - arról szól, hogy rossz csak azokkal történik, akik valamilyen szempontból rosszak. Kihangosítva ez valahogy úgy szól, hogy  "azért dől be a hiteled, mert nem figyeltél, azért erőszakoltak meg, mert kihívóan öltözködtél, azért vertek meg, mert kerested a bajt, stb. Velem ezek nem történhetnek meg, mert én vigyázok magamra, jó vagyok, tehát nem is érdemlem meg a leckét". Megnyugtató ez a hiedelem, mert a világ így máris kiszámíthatónak és biztonságosnak tűnik, nincs az az ijesztő érzés, hogy bármikor megtörténhet, hogy mondjuk békésen elmész egy maratonra, és valami fanatikus a képedbe robbant egy bombát. Ezzel az attitűddel jól tudjuk hárítani az együttérzéssel járó szomorkodást is, hiszen a balszerencsés felebarát valahogy nyilván rászolgált a helyzetére. Például az én barátom azért került szorult helyzetébe, mert felelőtlen volt. Én nem vagyok az, tehát nem valószínű, hogy egyszercsak rosszul jönnek össze a dolgok.

A legmenőbb idézet a depresszív
realizmusról.

Ez az önáltatás egyébként még egészséges is bizonyos szempontból. Egy Taylor és Brown nevű szerzőpárostól azt a cikket olvastuk anno, hogy az emberek többsége jót remél a jövőtől, szerinte össze fognak jönni a dolgok, mégpedig jobban, mint az átlagnak. Úgy érzi, hogy van olyan, amiben kiemelkedő, ő különleges, szép és boldog. Statisztikailag ugye nem lehetséges, hogy mindenki az átlagon felül legyen. Derék párosunk megkapargatta hát a kérdést, hogy ezek a boldog emberek mennyire látják a valóságnak megfelelően a dolgokat. Az a kiábrándító eredmény jött ki, hogy kevésbé látják reálisan önmagukat és a jövőjüket, mint az enyhe depresszióban szenvedők. Addig azt hittük, hogy éppen a depisek torzítják a világot, de nem: igazuk van, tényleg nem különlegesek, tényleg nem kiemelkedők, tényleg nincs valami sok esélyük az amerikai álomra. A boldog emberek meg azért boldogok, mert ők egy pozitív szűrőn keresztül nézik az életüket. Ezt hívják egyébként irreális optimizmusnak és depresszív realizmusnak. Nyilván vannak ebben is szélsőségek, amik azért már tényleg betegségre utalnak.

A kiinduló példa alapján tehát ha én azt hiszem, hogy az én barátom jobb, mint mások, és tényleg vállalhatok érte kockázatot, akkor esélyes, hogy van itt némi irreális optimizmus. Viszont ha irreális optimizmus jellemez, akkor nem lehetek depressziós! Yeah!

Valószínűleg ezért szeretjük a mennyország-sztorit, a Disney-filmeket meg a Csillagok háborúját (ami már szintén Disney-film), mert átitatja őket az az irreális optimizmus, hogy a legvégén mégis rendben lesz minden. A Trónok harca is ilyen lesz szerintem, bár ott markánsan benne van a depresszív realizmus, hogy talán a végére minden rendbe jön - csak a végét nem mindenki éri meg.

Bajtársak

Van a történetnek egy csattanója, ami azért táplálja az én irreális optimizmusomat. A teljes történetben ugyanis kivettem egy (fájdalmasan kis) rakás pénzt, de nem a teljes összeget, amire bajba jutott barátomnak szüksége volt. Telefonon beszéltünk egy közös baráttal, aki maradt az eredetileg számomra is sokat ígérő informatikai pályán, és most jobban keres, mint én. Azt mondta, hogy ő is beszáll, ketten majd segítünk. A megbeszélt találkozóról két percet késtem. Ez alatt a közös barát nemes döntést hozott: végiggondolta, hogy nekem mekkora teher a dolog, és neki mekkora, és úgy döntött, nem hagyja, hogy túlvállaljam magam. Kifizette az egészet, mire odaértem. Lehet hát a barátságra alapozni...

A kondás legszennyesebb inge

Móricz Zsigmond címben hivatkozott novellája felkerült azon művek listájára, amelyek nem tűntek el szinte nyomtalanul a felejtés süllyesztőjében, miután megírtuk belőle a dolgozatot. Ami azt illeti, a világ gondoskodik is róla, hogy ne felejtsem el. A végét önkéntelenül is felidézem, amikor belekeveredek valamilyen ideológiai, vallási vagy politikai vitába, vagy az adekvát pénzügyi megoldásról való okfejtésekkel kerülök szembe. Személyesebb helyzet, amikor retró-szülőkkel beszélgetek a nevelésről, vagy durvább esetben gyermekvédelmi ügyeket vitatunk meg. 

Effektus

Egyik egyetemi tanárom minden gyakran felbukkanó helyzetre kitalált egy effektust; így született például a roppant tudományosan hangzó "Imre nagymamája effektus". Nekem is van ilyen effektus-elméletem, a "kondás legszennyesebb inge effektus", ami azokra a helyzetekre vonatkozik, amikor valaki valamilyen hiedelem szellemében cselekszik vagy nyilatkozik, s bár nem nélkülözi a jóindulatot, az átgondolatlan megoldásnak valamilyen érték esik áldozatul.

Eltérően a novellától, szerintem ez ma már nem tanultság kérdése. Ugyan vannak kivételek, de az emberek többsége számára ma már a legtöbb olyan információ elérhető, aminek segítségével meg tudja oldani a problémáit a hétköznapokban. Az, hogy lesz-e az ember olyan hülye, hogy a gyereket beássa a térdig a földbe (vagy a tévé elé, azt' nézzen ami akar), vagy betegen ráfekteti a kondás legszennyesebb ingére (vagy ad neki  pálinkát, természetgyógyász-placebót a szomszédtól, esetleg egy pofont, mert úgyis csak lógni akar a suliból), inkább gondolkodásmód, szokások, hiedelmek kérdése.

Az effektushoz hozzátartozik ugyanaz a tehetetlenség-érzet, mint ami novellában is van. Van benne egy sóhaj, hogy "hát, itt tartunk most". Ez alatt nem azt értem, hogy vannak maradi és haladó eszmék, vannak tanulatlan és tanult emberek, van primitív és szofisztikált elme - szerintem ez a téma bonyolultabb. Nem hinném, hogy egyértelműen meg tudnám mondani, hogy hol a fejlődés, és hol az ostobaság. Például rengeteg sík hülye embert látok diplomával szaladgálni, ellenben korunk olyan agytrösztjei, mint Bill Gates vagy a néhai Steve Jobs, állítólag gyümölcsözőbb elfoglaltságot találtak maguknak a diplomaszerzésnél. Ugyanezen megfigyelés mentén; nem minden régimódi ötlet ostobaság, és nem minden új idea visz előre. Sőt, gyakran a haladó szellemben kiötlött axiómák tűnnek számomra a legkorlátoltabbnak, például az a kijelentés, hogy "az embert úgy el kell fogadni, ahogy van". Szerintem itt a gondolkodásmód a lényeg, és nem annak a terméke.

Az előző bejegyzés fogalomtárából merítve, a normatív, zárt gondolkodásmódú ember előbb-utóbb csinál majd valami marhaságot, és csak reménykedhetünk, hogy az ő történetének végén nem kell majd összeszámolni a járulékos veszteségeket. Erre példa a fent idézett tolerancia-diktátum, aminek sikeres sulykolásával a tetőpontjára lehet gerjeszteni a konfliktusokat, amik majd tettlegességben, önagresszióban, esetleg szomatizációban testesülnek meg. Valamikor régen olvastam is hasonló esetekről, bántalmazott férfiak mesélték el a történeteiket, és minden sztori hátterében egy olyan hiedelem állt, ami megakadályozta az illetőt a változtatásban (mígnem felvágta az ereit)...

Nagy esze jobban tudja

Szerintem mindenkinek van a munkahelyén olyan arc, akit inkább hiedelmek, mint gondolatok irányítanak. Ha az ember igazán megszívta, akkor ez az arc történetesen a főnöke. Ez a főnök megmondja, hogy mit és hogyan csinálj, hiszen ő a főnök, tehát ő jobban tudja. Esetleg ő már tanulta ezt, és hát a rutin meg az évek egyértelműen megduplázta a szaktudását, ergo még örülhetsz is, hogy tanulhatsz tőle. Miért is vitatkozol? Ha a nyolcvanas években működött, akkor most miért nem működne? Minek akarsz modernkedni? Valami angolul van, akkor már biztos jobb is, mi? Rendszerszemlélet? Mér', nem mindegy, hogy a Béla az elsőről mit és hogyan csinál? Nyilván csak ezért akarják ránk erőltetni, hogy "haladónak" tűnjenek. Oké, akkor majd úgy teszünk, mintha megcsinálnánk, hadd örüljenek, de gyakorlatban azért maradjunk a régi, jól bevált módszereknél...

Ez az arc a cinizmus és a grimaszolás mestere. Ha a politikában történik fejlesztés, már emeli a kezét legyintésre, és csak azért hallgatja végig a hírt, hogy precízebben legyinthessen. Ez a magán ügye, de így van a közös dolgaitokkal is. Egy tréninggel és munkafolyamatokkal dolgozó ismerősöm meséli, hogy amint megjelenik, néhányan máris felveszik a "már megint mit találtatok ki" arcukat. Általában ezekkel az emberekkel utólag is sok meló van, mert egy új rendszert csak ők nem értenek. Nem mintha nem lenne meg hozzá az eszük, csak éppen nem arra fordítanak figyelmet, hogy az új ötletek alapján végezzék a munkájukat, hanem arra, hogy úgy végezzék a munkájukat, mintha az új ötleteket használnák. Az ő ellenállásuk a kondás legszennyesebb inge.

Ugyanez az ellenállás azért védhet is. A legutóbbi kampánymunkába változó mértékben vonták bele magukat az emberek. Egy idősebb kolléga megjegyezte: "látszik, hogy a ti generációtok nem volt katona." Megkérdeztem, hogy miért. Azt mondta, hogy vannak olyan feladatok, amiket tényleg csak látványra csinálunk meg, de valójában semmi értelmük. Mi pedig úgy stresszelünk a feladat miatt, mintha tényleg várhatnánk tőle valami komoly eredményt. Ők ellenben megtanulták, hogy néha az "igenis, uram" az elvárás, nem pedig egy probléma megoldása. Sajnos azt elfelejtettem megkérdezni, hogy ő honnan tudja, hogy melyik feladat értelmes, és melyik "jelenléti íves". Pedig ennek eltanulásával talán jobban meg tudnám értetni a rám bízott emberekkel, hogy most valami értelmes dolgot csinálunk, legfeljebb nem látszik elsőre...

Példák a "kondás legszennyesebb inge" effektusra

• Az alkohol folyékony pszichiáter.
• A pszichológushoz őrültek járnak.
• Amikor én nem tanultam, kaptam egy nagy pofont, ma meg már tanácsadásra küldik a gyereket.
• A férfinak élete van, a nőnek sorsa.
• Párterápia? Ne viccelj, ha nem megy, akkor el kell válni!
• Hagyni kell, hadd duzzogja ki magát!
• A homoszexuálisok veszélyesek.
• A gyerek a tévétől lesz erőszakos. Meg a játékoktól.
• Anyának mindig igaza van.
• Az önmegvalósítás az önzőség kicicomázott neve.
• A vallásos emberek babonásak és ostobák.
• Egy döntésnél a fejedre hallgass, ne a szívedre, mert az a racionális.
• Mindig hallgass a szívedre!
• A nagyapám dohányzott, mégis kilencven évet élt!

Több nem jut eszembe, ha akarjátok, folytassátok kommentben! ;)