A Tout le Monde

Ez az őszi szünet nem csak a pihenésre adott időt, hanem a felfedezésre és az elmélkedésre is. Hála ennek az egy hétnek, végre tudok valami értelmeset írni halottak napja apropójából.

Na jó, igazából nem volt ennyire célirányos a történet, csak még az elején ismertetni akartam a témát, mielőtt belevágok a szokásos asszociációs láncba. Ezúttal is az történt, mint amiről már írtam júliusban: hallgattam egy metál-számot, elkezdtem az élet-halál témán elmélkedni, pillanatok alatt belekerültek a szakmai gondolatok, és bumm, van egy új bejegyzés...!

Recrudescunt vulnera

Szándékosan kerültem a migráns-krízissel kapcsolatos megszólalást az interneten. Nem azért, mert nincs véleményem, hanem azért, mert az egészet leírni hosszadalmas lenne, és még a befektetett munka után sem kerülhetném el azt a jelenséget, amit műveltebb barátaim flame-warnak neveznek. Vannak ilyen megosztó témák, amelyek rövid úton szemben álló feleket képeznek, és bármelyik megnyilatkozásod után valamelyik oldalon találhatod magad, teljes vértezetben, csőre töltött fegyverrel.

Nem is igazán a téma valódi tartalma, hanem egy eleve meglévő feszültség miatt, amit a téma berobbant.

Ilyen volt Concita Wurst eurovíziós győzelme, és a Charlie Hebdo-merénylet története is, de nekem ott valahogy könnyebb volt megőrizni az ésszerű gondolkodást, mert bizonyos szemszögből mindkettő bulváros volt. Most azonban tényleg történelmi pillanatok zajlanak. Mostanában, amikor hagytam, hogy elsodorjanak az érzelmek, rájöttem, hogy a közlendőmben erősebb az a szándék, hogy kioktassam az ott sem lévő másik felet, minthogy józan megoldással foglalkozzak. Nem az volt a fontos, hogy igazam legyen, hanem hogy győzzek.

Azt hiszem, ez a történelmi pillanat ezekről az indulatokról, azoknak a kezeléséről, az önuralomról szól. Többek között az ezzel kapcsolatos meglátásomat fejtettem ki, amikor - még szeptemberben - a barátaimmal eszmét cseréltünk a témában, az egyikük javasolta, hogy legalább azt részt írjam le, amikor a válságot elkezdtem a tranzakcióanalízis paradigmája szerint értelmezni.

Gondoltam, az csak nem árthat...!

Terjeszkedés: JóLÉlek blog

Aki olvasta azt a részt, ahol magamat próbálom bemutatni, tudja, hogy a JóLÉlek Pszichológiai Alapítványnál is tevékenykedem (nagy előrelépés volt, írtam is róla). Az alapítványnál elhatároztuk, hogy egy kicsit többet és rendszeresebben szólunk az emberekhez, úgyhogy belefogtunk egy blog írásába, itt lehet elérni:

http://jolelekalapitvany.hu/blog/

Pygmalion

Kezdődik a tanév. Most nem annyira akarok azon elmélkedni, hogy mit fogok csinálni a munkahelyen, szívesebben gondolkodom azon, hogy a nehézségek átmenetiek, hiszen ide is el kellett jutni valahogy... Kereken tíz évvel ezelőtt kezdtem meg a tanulmányaim az ELTE pszichón. Oda is el kellett jutni valahogy... Azt hiszem, az első szakmailag releváns gondolataim akkor jöttek létre, amikor elsőévesként azon gondolkoztam, milyen folyamatok befolyásolják, hogy valaki bejut és sikeres lesz, mások meg...hát, ők meg nem.

Ma volt időm olvasni... (és igen, írni is)

Nem jut eszembe frappáns cím ehhez a bejegyzéshez: mindössze annyiról szól, hogy olvastam két cikket, társadalmi kérdésekben, és valami sürgető érzés van bennem, hogy hozzáfűzzem a saját mondanivalóm.

Amúgy nagyjából az elidegenedésről van szó, a szemetebb fajtáról.

Nincs helyed

Szóval, olvastam ezt a cikket, ami azt fejtegeti, hogy miért lesz kudarc bölcs honatyáink "Gyere haza, fiatal" programja. A cikk alapállítása, hogy akik már kimentek, és elkezdtek dolgozni, már nem jönnek vissza, még akkor sem, ha amúgy nincs valami szuper magánéletük arrafelé.

Amúgy, idáig egyetértek vele. Vannak fiatal orvos barátaim, klienseim, szóval tudok ezt-azt a helyzetükről. A sztorik alapján számomra az is meglepő, hogy egyáltalán még van ember, aki a magyar egészségügyben akar dolgozni, főleg, hogy egyes problémák szerintem nem a pénz, hanem a megfelelő hozzáállás hiányában gyökereznek. Ha a program költségvetése erre menne... Na mindegy, ez a kivándorlás szelete csupán.

Amitől mégis Samuel L. Jackson Jango elszabadul című filmben alakított karaktere jutott eszembe a cikket olvasván, az a szerző interpretációja volt. Tömören: a fiatalok azért nem jönnek haza, mert nem akarnak bunkók között élni, bunkókká válni. Mert itt ugye az emberek bunkók, a régi magyar öntudatból megmaradt fensőbbséges kifejezéssel, balkániak.

Talán lehetne ezzel vitatkozni, talán nem. Külföldi utat bejárt ismerősök beszámolói, vagy saját tapasztalatok árnyalhatják azt az állítást, hogy nyugaton valóban az alapvető bizalom jellemzi-e a népeket, mint ahogy itt is előfordulhat, hogy valaki kedves és előzékeny veled. Alighanem egyetértünk abban, hogy mindenhol vannak jófej és kevésbé jófej emberek, csak az arányokat látnánk másnak. Nem sok saját élmény áll rendelkezésemre, révén én csak Varsóban éltem huzamosabb ideig Magyarországon kívül, ami ugyan északabbra van a Balkántól, de nyugatabbra nem.

Eszembe jutott azonban az egyik érvem a rasszizmussal szemben, amit akkor is tudok mondani, amikor nagyon hiteles és kongruens akarok lenni. Nem kis munka volt kialakítani, mivel - talán erről már írtam valahol - kölyökkoromban nagy kanapé-náci voltam ám! Ez a fajgyűlölet elsősorban sima lázadás volt az alapvető társadalmi értékrenddel szemben, de néha komolyan meg kellett védeni, úgyhogy kerestem neki alapokat. Nem volt olyan nehéz, csak kimentem az utcára, és egy rövid mászkálás után már egy füzetnyi magyarázatot tudtam mondani, mi a bajom a romákkal. Visszataszítónak tartottam a látványt, a kiabálást, a szagot, amit a buszon meg a tereken tapasztaltam, dühített, hogy egy-egy barátot, pontosabban ismerős ismerősét megverték, kirabolták. A felnőttek meg jöttek ezzel, hogy volt Hitler, és nézzem meg még egyszer az ide vonatkozó oktatófilmet, meg legyek türelmes és empatikus, és különben is, szólnak a szüleimnek... Mondanom se kell, ezzel jó pár évre sikerült bebetonozniuk bimbózó rasszizmusomat.

Röviden összefoglalva a következő évek tanulságát: ha az utcán veszel mintát, akkor a mintád olyan lesz, mint az utca. Ha a munkahelyeden, az iskolában - akkor egy kicsit más.

Amikor valamelyik srác a suliban elhatározza, hogy ő most felcsap árjának, akkor azt mondom, ami szerintem nekem annak idején használt volna, legalább olyan szinten, hogy pár percet gondoljak a téma összetettségéről. Nem hamisítom meg a tapasztalatait, és nem hülyézem le vagy büntetem meg azért, hogy milyen konklúzióra jutott. Csak elmesélem, hogy én amúgy már dolgoztam együtt cigányokkal, tanultam is róluk ezt-azt, és nekem úgy tűnik, hogy a többség egyáltalán nem úgy akar élni, mint amilyennek a rossz környékeken látja őket (ha csoport van, akkor nem is nekem kell példákat felhoznom). A többségnek ugyanúgy megvannak a normái, éppenséggel ugyanazok, mint a srácé. És ha a srác elutasítja őket, akkor belelöki őket abba a szakadékba, ami miatt utálja őket. Nem kis meló ám kimászni onnan, és az ember meg se próbálja, ha nincs hova megérkezni, mert hiába küzd, nem látják szívesen.

A fent hivatkozott cikk szerzője valahogy úgy lehet a hazai állapotokkal, mint én tizenöt évesen a cigányokkal. Az utcán vett mintát, feldühítette, és általánosított. És ezzel belerúgta a szakadékba azokat, akik nagyon is dolgoznak azon, hogy ne ilyenek legyenek. A cikk azt üzeni: a magyar fiatalok nem jönnek haza, mert ti, akik törekedtek az ország meggyógyítására, hiába próbálkoztok, nem érnek semmit az erőfeszítések. Ez egy ilyen veréshez szokott fajta, ha van Isten, ne is könyörüljön rajta.

Az írástudók árulása

De hogy jutott eszembe erről a Jango rabszolgatartó négere? 

Oh, igen, ha valaki nem látta volna a filmet, szerintem egy jelenet jól szemlélteti a Jackson által játszott szereplőt. Megjön a fekete Jango és a fehér társa, a ház népe eléjük megy, köztük a magas rangú, de mégis rabszolga Jackson is. Ránéz Jangóra, és azt kérdezi: "mit keres a nigger a lovon?"

Az asszociáció úgy formálódott, hogy olvastam egy másik cikket is ma, ami egy könyv összefoglalója volt. A könyv szerint az Egyesült Államokban szépen kezd formálódni valami kasztrendszer-féleség, zéró társadalmi mobilitással. Ha valaki jó osztályba születik, akkor jó, inspiráló társasága is lesz, amivel majd jó sulikba jár, támogatják egymást, és kis szerencsével megőrzik előkelő pozíciójukat a társadalomban. Az alacsonyabb rétegek szintúgy megőrizhetik pozíciójukat, mivel a családjuk instabil, a barátaik lúzerek, a közösség csak emészti a tagjait, a munkahelyük rossz, mint ahogy a fizetésük, képzettségük is. Ez a helyzet mára már független a rassztól: a gazdag fehérek egy klubban vannak a gazdag feketékkel; mint ahogy a szegénységet sem bőrszínre mérik.

A könyv szerzője szerint ennek az az oka, hogy a társadalmi osztályok már nem keverednek: nem találkoznak már a templomban és civil szervezetekben, külön iskolákba járnak, mást sportolnak, másképp szórakoznak. Csak az utcán találkoznak, de ott is csak azért, mert muszáj.

Valahogy úgy érzem, hogy ez alakul Európában is. A mobilitással kialakulnak a nemzeti hovatartozástól független társadalmi osztályok, a rájuk jellemző anyagi lehetőségekkel, képzettséggel, munkahellyel, problémákkal, kultúrával. 

A nemzeti hovatartozástól való függetlenség alatt nem a földrajzi helyzettől való függetlenséget értem: inkább úgy képzelem a dolgot, hogy csatlakozol ehhez az osztályhoz azzal, hogy veszel egy jegyet Ferihegyről Londonba, ahol majd együtt fintorogsz az angolokkal azon, hogy micsoda primitív balkáni nép ez a magyar. Sőt, ahogy a Jangóban is Jacksontól hangzott el legtöbbször a "nigger" szó, valószínűleg te fintorogsz majd a legnagyobb undorral.

Akik meg itt maradnak, komolyan vehető, perspektívákkal rendelkező értelmiség nélkül próbálkozhatnak, és olyan embereket lesznek kénytelenek vezetőül és példaképül választani, akiknek dilettantizmusa miatt még kevésbé akarnak hazajönni a fiatalok. Úgy lesz az ország Európa alsóbb osztálya, hogy a tehetségesebbjei annyira akarnak magyarok lenni, mint amennyire Jackson karaktere nigger akart lenni.

Talán reakció - talán döntés kérdése. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose jutott eszembe, hogy kívül tágasabb, és hogy pont a becsület nevében vetettem el az ötletet.

Ez a rabszolgát korbácsoló rabszolga kép nem igazán a saját vízióm. Többek részéről - attól tartok, politikai előnyök reményében - jön ez a szöveg, hogy vannak az igaz magyarok, meg azok, akik gyűlölik a saját nemzetüket. Őket hallgatva kész déja vu érzésem van: ugyanazt a logikát követik, mint amit a kevésbé tehetséges nevelőim, amikor megpróbáltak leszoktatni a rasszizmusról. Hogy volt Széchenyi, és nézzük meg még egyszer az ide vonatkozó oktatófilmet, meg legyünk türelmesek és empatikusak, és különben is, ez hazaárulás, szólnak a szüleinknek... Tapasztalatból mondom, hogy így, a végighallgatás hiányával, az elutasítással, lenézéssel lehet csak igazán feszesre húzni a mentális szögesdrótokat! Talán nekem is kéne keresnem valami barátságosabb asszociációt, mint Jackson karaktere, csak hogy megmaradjon a diplomáciai kapcsolat...

A kalapács lesújtott

Ez a gondolatsor egy nagyjából tíz percnyi gondolatsűrűsödés eredménye, ami akkor született, amikor még májusban munkába sietvén leügettem az aluljáróba, álmosan, a külvilágot kizárva, zenét hallgatva. Amolyan személyes felismerés, ami megtetszett, úgyhogy megőriztem. Valószínű, hogy ha alaposabban utánanéznék az elméleti háttérnek, akkor az asszociációk már elég erőltetettek lennének, így inkább meghagyom őket eredeti, félművelt formájukban.

Az én-működésről és önértékelésről alkotott allegória aligha hoz új korszakot a pszichológiába, de nekem hasznosnak bizonyult a beszélgetésekben, valahogy jobban sikerül értelmezni a segítségével a releváns problémákat, úgyhogy megosztom itt is.

Confessio

"Here I am standing, darkness all around

Thinking of past, taking my last breath

The air is cold as ice

No one close to hear my voice

Did not leave me with a choice

Heaven will you wait for me?"

Sabaton: The Hammer has fallen

Deviant Artról. Henskelion:
Dying Wehrmacht soldier

Amikor célba vettem az aluljárót, éppen a Sabaton The hammer has fallen című száma ment. Akkor még nem ismertem a hivatalos álláspontot, hogy miről szól ez a szám, úgyhogy a szöveg - és a zenekar állandó háborús témái - alapján képzeltem el a jelenetet.

A lelki szemeim előtt megjelent egy fiatal katona, aki halálos sebet kapott, és magára maradva rebeg valamit. A múltjáról beszél valakinek, de valójában nincs ott senki. Számot ad az életéről, magyarázkodik, bizonygatja, hogy nem volt választása, nem az ő hibája, hogy így végzi. Bizonygatja, hogy kiérdemelte, hogy a Mennyország befogadja.

Közben elértem az aluljárót.

De kinek szólnak ezek a szavak? Csupán egy üres monológ az egész? Nem valószínű, szerintem a haldokló hisz benne, hogy valaki hallja a vallomását. Ez a valaki figyel minden egyes szóra, szigorúan mérlegelve őket.

Akinek a vallomás szól, nem más, mint Isten.

A katona tőle kapta az életét, és most meg kell védenie az életutját, mint valami szakdolgozatot, be kell bizonyítania, hogy nem tékozolta el. Megbecsülte, nem szalasztotta el a lehetőséget, elvégezte a feladatait, képes volt a boldogságra és a fejlődésre. Az, hogy csak idáig jutott, nem rajta múlt. Ha lett volna több ideje... A behívóra nem lehet nemet mondani, a golyó elől nem lehet elfutni...

Ez a vallomás egyben védőbeszéd is, hogy nem volt hiábavaló befektetés Isten részéről lehetőséget adni neki.

Jung modellje. Nem értem,
magyarul miért nem találtam meg...

Azt hiszem, ez a védőbeszéd akkor is elhangzik, ha a haldokló nem vallásos. Még ha nem is hisz semmilyen szuperlény létezésében, a személyisége mélyén ott lapul valami, ami a szembenézésre, értékelésre, bűnbánatra készteti. Először Jung személyiségmodelljére gondoltam, melynek középpontjában az ún. Selbst áll, amit leginkább mély-énnek szoktak fordítani, ám - s valószínűleg ez indította el az asszociációt - láttam már "isteni énnek" feltüntetve is. Jung szerint az élet értelme, hogy a különböző archetípusokkal való azonosulás segítségével eljussunk a mély-énig, hogy megértsük és elfogadjuk azt, teljessé váljunk. A mély-én az összes személyiségrész közös pontja; akár tudatos, akár tudattalan részekről van szó. Ha vallásosan fogalmaznánk, akkor annak a lenyomata, aminek teremtettél, ebben van benne az isteni terv.

Ebben az értelmezésben a haldokló azt bizonygatja, hogy az isteni terv szerint járt el, és dolgozott azon, hogy teljessé váljon, legyőzte ennek az akadályait. (ilyesmiről írtam az Itt fekszünk, vándor c. monstre-bejegyzés fele környékén, csak ott ennek a processzusnak egy kiragadott motívumával, a Hős útjával foglalkoztam)

Áthaladok az aluljárón, közben pörögnek a fejemben a további elméletek.

Ott van egy másik kedvencem, Erikson, aki szerint az élet szakaszokra bontható, s e szakaszokban vár ránk egy-egy pszichoszociális krízis, amely a személyiségünket hivatott fejleszteni. A legtöbbek számára utolsó, időskori szakasz az én-integritással foglalkozik. Az egyén végigtekint az életén, összegzi, mit ért el, mit nem, és valamilyen értelmes egésszé foglalja össze. Vagy pánikba esik, mert nem tud ilyen értelmes egészet felmutatni.

Ebben a számban a katona joggal esik pánikba, mert még nem volt ideje összegyűjteni az integrálandó élményeket, legalábbis az elméletet alapul véve. 

Aztán ott van a Kübler-Ross-féle 5 szakaszos gyász. Lehet, hogy ez szimplán az alkudozás szakasza. Lehet, hogy ebben az állapotban a katona már nem racionálisan gondolkodik, és tényleg reméli, hogy van valahol valaki, akivel tárgyalhat arról, hogy ő most meghal-e vagy sem.

De ez az elmélet most nem érdekes a következő lépés szempontjából.

Közben felszállok a hetes buszra, és felmerül, hogy talán már nem is a dalról gondolkodom, hanem úgy általában az emberekről, vagy a saját életemről.

Akár passzol Jung és Erikson elmélete, akár nem, felmerül egy plusz kérdés: miért fohászkodik a haldokló? Nem azért, hogy ne haljon meg. Hanem hogy békében befogadja a túloldal.

Úgy néz ki, itt van még a büntetés és jutalmazás ödipális témája. A haldokló tudja, hogy a védőbeszéde igazából teljesen fölösleges. Isten végig ott volt vele, végig bele látott a lelkébe, pontosan tudja, mit miért csinált, nem csinált, mik voltak a szándékai, gondolatai, érzései. 

A bíró ismeri a bűneit és az enyhítő körülményeket is, itt fölösleges próbálkozni. 

A kérdés az, hogy ezek alapján mi lesz az ítélet?

Ítéletnapok

"Where do I take this pain of mine?

I run, but it stays right by my side

So tear me open, pour me out

There’s things inside that scream and shout

And the pain still hates me

So hold me until it sleeps"

Metallica: Until it sleeps

Ahogy a busz robogott a munkahelyem felé, azon morfondíroztam, hogy ez nem is allegória, inkább megszemélyesítés. A modern elméletek szerint az énnek van egy szubjektív és egy objektív aspektusa. Az objektív a tartalmi rész, az énkép, ami a saját magunkról szóló akta. A szubjektum pedig a megfigyelő, aki írja az aktát, elvégre az én nem csak a külvilágról, hanem önmagáról is gyűjt információkat. E két aspektus együttműködéséből származnak olyan lelki egészség szempontjából lényegi kérdések, mint például az önértékelés.

A hárítások egyik célja, hogy egy kicsit belepiszkáljunk ebbe a folyamatba, és kitöröljünk néhány amúgy valós információt az aktából. Máskülönben az akta fájdalmasan pontos tud lenni, hiszen neked van betekintésed a lelki világodba, a figyelmed sosem lankad, és körülbelül akkora eséllyel tudod átverni magad, mint amilyen sikeresen el tudod határozni, hogy most nem gondolsz egy fehér elefántra.

Csak pár példa. Bárkivel el tudod hitetni, hogy a gyerekek miatt nem váltál el, de te tudod, hogy valójában féltél új életet kezdeni. Bárki elhiszi, hogy azért nem udvaroltál életed szerelmének, mert volt pasija, és neked fontosak az erkölcsi értékek, de te valahol tudod, hogy inkább féltél az elutasítástól, mint mások rosszallásától. Mindenki úgy gondolja, hogy teljesen oké profitra törekedni, de te emlékszel, hogy micsoda gyerekes káröröm volt benned, amikor elhappoltad a kollégád elől a klienst, pedig igazából már rég tele voltál. Közhely, hogy a bankok az apró betűvel trükköznek, de miközben azért tüntetsz, hogy kimentsenek az "uzsorából", valahol emlékszel, hogy meg se kísérelted elolvasni a szerződést. Teljesen jogosan buktattad meg a kis Kolompár Megatron nevű diákodat, mert tényleg nem tudott semmit, de azért rémlik az elégedett bizonyosság, amikor azt morogtad, hogy "kutyából nem lesz szalonna", és az is dereng, hogy soha nem próbáltál meg valóban segíteni neki, nehogy megtörje a régóta igazolt alapigazságot. A barátnőid szörnyülködve ölelgetnek, hogy persze, egy ilyen állat asszonyverőt nem lehet csak úgy ott hagyni, de valahol tudod, hogy ez egy játszma, és ötleted sem lenne, hogyan jutnál öleléshez, ha nem kerülnél folyton bajba...

Az ilyen hazugságokkal tele van mindenkinél a padlás, némelyiket sejtjük, de nem szoktuk piszkálni, nem is illik. A hagyományos bűn-fogalomba ezek nem is tartoznak bele.

Mégis, ahogy leszálltam a buszról, arra gondoltam, hogy ezek a legfontosabb dolgok, és a haldokló katona ezekért könyörög. A benne lévő Istent ugyanis nem tudja átverni, ő pontosan tud ezekről az ügyekről. Ezekben az ügyekben az a közös, hogy félt, és meghátrált. De még így is lehetett volna bátor, ha legalább önmagának bevallja, hogy mi a helyzet, és próbál kezdeni valamit a dologgal (mondjuk elmegy pszichóhoz). De ehelyett identitást csinált ezekből a gyáva döntésekből, és ahelyett, hogy szembenézett volna velük, átcsomagolta őket, és berakta a perszónájába, a kirakatba, amit másoknak csinálunk. Abban reménykedett, hogy ha mások hitelesnek találják a perszónát, akkor majd valahogy igazzá válik.

De Isten tudja, hogy hazugság volt. Eltékozolt élet ez: kapott értelmet, személyiséget, öntudatot, időperspektívát, és még egy csomó dolgot, amit kizárólag a teremtés koronája, az ember birtokol, éppen azért, hogy fejlődhessen. De elsikkadt a vagyon, és ezért felelni kell...

Amúgy vicces, de a munkahelyem mellett egy templom van. Ahogy elkullogtam mellette, megfogalmaztam a tanulságot.

Hogy szinte mindenki bűnös, mindenki tékozló fiú, az nem kétséges. A döntő szempont, hogy milyen Isten van a fejében?

Az Ószövetségi fajta, aki tudja, hogy milyen szemétláda az ember, ezért szigorúan kifizetteti ezt vele özönvízzel, lángoló városokkal, természeti csapásokkal? Ha ilyen Isten lakik a fejünkben akkor jön a szégyen, boldogtalanság, önagresszió, szomatikus tünetek, és a többi csodálatos játéka a léleknek.

De azért lehet az egyén fejében Újszövetségi Isten is, aki ugyanúgy tudja, hogy milyen szemétláda az ember, de megbocsátja, és rendezi a számlát saját áldozattal. Ez esetben önelfogadás, önbizalom, önmegvalósítás, fejlődés és boldogság az ember osztályrésze.

Így személyesítettem meg az én-működést. Azóta bevetettem ezt az asszociációt párszor, és érdekes módon mintha így jobban átjönne a mondanivalóm. Persze főleg vallásos embereknél. Érdekes kérdés, hogy mi dönti el, hogy milyen Isten lesz az ember fejében, de fontosabb, hogy ha a régi vágású, keményebb fajta, akkor lehet-e vele új szövetséget kötni?

Idáig már nem tartott a gondolatsor, és nem csak azért, mert beértem a munkahelyemre. Azt hiszem, erre nincs egyszerű válasz.

v=s/t

Szerintem azzal foglalom össze a legjobban ennek a bejegyzésnek a lényegét, ha elárulom, hogy eredetileg ez a 2014-es évzáró bejegyzés lett volna. Az az év viszonylag sikeres volt, ami itt, blogon abban jelent meg, hogy a 2013-ashoz képest fele annyi bejegyzés született (erre utaltam a Szakítószilárdság c. bejegyzésben).

Az elégedett beszámolóból végül nem lett semmi, egész egyszerűen azért, mert nem volt időm időre megírni a bejegyzést.

Később elkezdtem azon gondolkozni, hogy miért kötöttem ezt határidőhöz, miért gyakorlok kvázi önbüntetést a késés miatt, és egyáltalán, mi a jelentősége az időnek számomra? Elég nehezen szedtem össze a gondolatokat, de szerencsére nem csak engem foglalkoztat a kérdés, így némi külső hatás segítségével talán már meg tudom fogalmazni, mi jutott eszembe.

Késedelmi kamat

"Nagy Sándor ennyi idős korára az egész világot meghódította."

Salvatore Giuliano (A szicíliai c. film)

Felidézve eddigi írásaimat, rájöttem, hogy igazából írtam már erről akkor, amikor egy csoportom elballagott (End of line). A bejegyzés az életszakaszok lezárásáról szól, belemenvén abba a problémába, hogy iskolai éveid után ezek a lezárások már nehezebbek. Ennek elég egyszerű az oka: míg tanköteles vagy, a társadalom strukturálja az életedet, sőt, a teljes kortárs csoportodét, így gyakorlatilag labor körülmények között tudod összehasonlítani a saját életed másokéval, és tudod eldönteni, hogy elégedett vagy-e.

No persze, mi egyéniségek vagyunk, mi nem hasonlítjuk össze magunkat másokkal, a saját utunkat járjuk.

Valóban vannak saját utak, de ahogy annak idején is írtam, ez nem a garázszenekar és játék világa. Azok, akik életvitelszerűen (nem hivatásszerűen!) játszanak, szerintem nem egyéni utat járnak, hanem magának az útnak létezését tagadják. Azt az világképet, hogy az élet valamilyen fejlődési folyamatot ölel fel.

A saját utat az ember identitása adja, ami viszont elég sokrétű, már ha sikerül egyáltalán időre kifejlődnie. Azért írom ezt ilyen termináltnak, mert egy adott életkorban a társadalom már leveszi rólunk a kezét, és a saját kezünkbe adja a fejlődésünk irányítását, kvázi elismeri a szabadságunkat. Az End of line-ban felhoztam egy srác esetét, aki haragudott az őt felnevelőkre, amiért nem tanították meg ezzel a szabadsággal élni. Amikor beszélgettünk nem álltam neki okoskodni, hogy ezen kompetenciák (szintén zárós bejegyzésben írtam le párat) a világgal való aktív interakcióval fejleszthetőek, és az aktivitás itt nem a tanárokkal való rabló-pandúr játékot jelenti. És - ahogy az ott idézet Metallica-számból idéztem - ezek a kompetenciák csak a stagnáláshoz elegendőek az identitás, azaz önazonosság, közvetve életcél kialakítása nélkül (azt hiszem, az identitás és a társadalom kapcsolatát a Te az orrodig sem látsz c. bejegyzésben írtam le a legértelmesebben).

Utólag átgondolva, átérzem a csalódottságát és haragját. Annyi a különbség, hogy én azonosultam azzal az ágenssel, ami állandóan a "mindennek megvan a maga ideje", "van biológiai órád", "nőj már fel" és hasonló gondolatokat szajkózza, és amikor nem tudtam megfelelni ennek az internalizált sürgetésnek, akkor magamra haragudtam érte (míg a srác másokra, mert nem tanították meg megfelelni). Így jöttek olyan önbüntető dolgok, hogy nem tudtam örülni a születésnapomnak, nem hívtam meg senkit a diplomaosztómra, és egy sikerekkel büszkélkedő bejegyzést is megvontam magamról, pedig valószínűleg senkit nem érdekel, hogy mikor teszem közzé.

Arra jutottam, hogy ha ennyire aktív ez az önbüntetés az életemben, és mint kiderült, sok más embernek az életében is, akkor egy kicsit komolyabban elgondolkozom rajta, hogy mégis mi a jó fenéért fizetek késedelmi kamatot. Ki tudja, talán jobb tárgyalási pozícióban leszek a belső hitelezőmmel, mint a görögök (de kis gonosz vagyok...).

Frusztráció

Az önbüntetés gyakorlatilag önagresszió, az agresszió pedig általában a frusztráció következménye. Van például egy PFT (Picture Frustration Test) nevű projektív teszt, ami azzal foglalkozik, hogy hogyan reagálunk a frusztrációra. Vannak extrapunitív (másokat büntet, mint az idézett srác), intrapunitív (magát bünteti, mint az adott esetben én) és impunitív (nem büntető) válaszok, amelyek szerintem egész jól ráhúzhatók a jelen helyzetre, szóval ez lesz az elméleti keret. 

No jó, de mi a helyzet, amire választ adunk? Mi az, ami a frusztrációt kiváltja?

A bizonytalanság. "Mások már itt meg ott tartanak, én meg nem, és nem garancia, hogy a diákjaim az iskola laboratóriumi világán kívül is tartanak valamire, talán eltévedtem, nem értem oda..."

A téma az a bizonyos saját út. Vajon jól használod a szabadságodat?

Egyáltalán, megneveztél-e úti célt, kigondoltad, hogy hova akarsz eljutni? Mivé akarsz válni? Mit akarsz elérni?

És ha ezek a célok megvannak - hol tartasz velük? Elég gyorsan haladsz? A saját vagy mások megítélése szerint?

Szerintem ha megkérdezném az embereket, elég sokan elakadnának ezzel a kérdéssel. Némelyikük frusztrált lenne, és jól le lehetne kódolni a válaszait a PFT elmélete szerint (a fent írt három válasz egy dimenzió részei, a másik dimenzió azzal foglalkozik, hogy kinek vagy minek tulajdonítja a frusztrációt a kitöltő). 

Az érdekesebb kérdés, hogy vajon az adott frusztráció inkább az egyéni út, vagy az idő szempontjából narrálja a problémát? Melyik aspektusnál van az egyénnek elakadása?

Út

Sok emberrel beszélek, akik úgy érzik, hogy ennyi idős korukra már valahol máshol kellene tartaniuk. Vannak a 18 éves diákok, akik rájönnek, hogy az életüket igazából ők vezetik, ők tartoznak érte felelősséggel, és egyszercsak rájuk nehezedik a nyomás, hogy "le kellett volna tenni valamit az asztalra". Van olyan kliensem, akinek már az összes barátnője férjhez ment, gyereket szült, elvált, és a többi, ő meg szemlélte, hogy az élete elsuhant, és lemaradt, le fog maradni, nem tudja behozni, igazából ő maga sem tudja, mi okoz neki szorongást.

S ahogy korábban írtam, engem is elgondolkodtatott már a kérdés, hogy hol tartok?

Ami közös ezekben az esetekben, az a ködös út. Oké, hogy már el kellett volna érni valamit, de minek? Milyen célt szolgált volna ez a valami? Végül hova kéne eljutni? És honnan vesszük, hogy késő?

Az egyik kliensem megjegyezte, hogy állandóan rohanó emberekkel találkozik, akik sohasem érkeznek meg sehová. Először a tranzakcióanalízis "Siess" drivere jutott az eszembe, de más szemszögből nézve inkább azt mondanám, hogy a sürgetettségük talán arról szól, hogy nem érzik magukat pályán. Azért gondolom ezt, mert aki úgy látja, hogy halad valami felé, az be tud iktatni pihenőket. Az nem áll meg "tankolni", aki úgy érzi, hogy haladni kellene, de nem halad. De miért? Olyan messzi célt tűzött ki? Vagy sokáig halogatta az indulást? Vagy igazából azt sem tudja, hogy hová megy, és reméli, hogy ha siet, akkor előbb-utóbb talál magának valamit, ami boldoggá teszi?

A saját sztorimból kiindulva, úgy voltam vele, hogy mindennek megvan a szokásos életkori szakasza. Apám még a mai napig ezt magyarázza, csak már kevés sikerrel. Ennek a sikertelenségnek az egyik oka az, hogy tudom, hogy a nagy elméletek, modellek igazából átlagokkal dolgoznak.

Életszerepek, életszakaszok és határaik

Igen, tényleg vannak fejlődési szakaszok, életfeladatok, és tényleg kötöttek hozzájuk konkrét életkorokat is. Ezek az életkorok még valamennyire stimmelnek is: a Super-féle elméletben például 24 éves kor körül az ember pályafejlődési feladattal találja szembe magát, olyannal, ami az egész addigi pályája felülvizsgálatára készteti. És tényleg, ezzel a kérdéssel kb. 24 évesek szoktak megkeresni. De ez nem azt jelenti, hogy ha valaki 26 évesen jön, az el van késve.

Az elméleteket ugyanis úgy dolgozzák ki, hogy vesznek egy jó nagy mintát, méréseket végeznek rajtuk, majd direkt az egyéni különbségek kiküszöbölésének kedvéért statisztikai átlagokat számolnak a mérések eredményeiből. Ezek az átlagok megmondják, hogy az emberek általában mikor mivel foglalkoznak, de nem mondják meg, hogy neked mikor mivel kell foglalkozni, hiszen ebben a kérdésben már nagyon is számítanak azok az egyéni különbségek, amelyeket a statisztika lenyes.

Arról nem is beszélve, hogy az átlagolás átlag életstílust is jelent. Fent mellékeltem a Super-féle Szivárvány-modellt, amiben benne vannak a fejlődési szakaszok, a hozzájuk jellemzően tartozó életkorok, és a bennük jellemzően aktív életszerepek és egymáshoz viszonyított arányaik. Ezek az arányok képzik az életstílust. De mi van, ha te nem az átlagos életstílust éled? Mi van, ha te több gyereket akarsz, vagy elmész egy buddhista templomba tanulni, vagy a szabadidődben feltámasztasz egy harcművészetet, és világbajnokságot szervezel? Ezek nem épp átlagos dolgok, teljesen más életstílust jelentenek, tehát a mérföldkövek is mások lesznek.

Rájöttem, hogy az End of line-ban megfogalmazott kesergésnek egy lejárt szavatosságú narratíva az oka. Mivel felnőttkorunkban már szabadok vagyunk, önállóan definiált életutakkal, a társas összehasonlítás és az elméleti összehasonlítás egyre becsapósabb. Annak, hogy a korombeliekhez hasonlítgattam magam, 16 évesen volt értelme. 26 évesen már nem, mert más utakon indultunk el, más akadályokkal, más motivációkkal, más kompetenciákkal.

Idő

Az értelmes, "SMART" célok kidolgozása nem új keletű téma. Annyira nem volna butaság az életkorom alapján sikeresnek vagy sikertelennek ítélni magam, hiszen éppen az egyedi életutak miatt ez az egyetlen objektíven mérhető változó.

Van az a vicc, amikor a sötét utcán lát valaki egy urat, aki egy lámpánál térdelve keresgél valamit. "Mit keres?" - kérdezi tőle a járókelő. "Az órámat" - feleli az úr. "Ott vesztette el?" "Nem, valahol amott, a padnál." "Hát akkor miért a lámpánál keresi?" "Mert itt van fény." - zajlik le a párbeszéd. Azt hiszem, Mérő mondta, hogy tulajdonképpen nem annyira ostoba az úr viselkedése. Az elvesztett tárgy csak fényben található meg, így statisztikailag az úrnak nincs kisebb esélye az óra megtalálására, mint a sötétben tapogatózva.

Hát nagyjából ennyire értelmes az önértékelésemet az életkoromra helyezni.

Sőt, ennél kevésbé! Nem régiben Magyarországon járt egy híres pszichológus, Philip Zimbardo, aki az időperspektíváról tartott előadást az ELTE PPK-n (meg lehet nézni a honlapon). Ha jól értem, az időperspektíva egy személyiségvonás, ami segítségével strukturáljuk az életünket. Ez meghatározza a viselkedésünket, motivációinkat, önéletrajzi emlékezetünket, mentálhigiénés státuszunkat. Az elmélet öt különböző perspektívát nevez meg:

• Negatív, csapásokkal teli múlt: sérelmek, bűntudat, traumák felidézése
• Pozitív, "dicső" múlt: nosztalgikus, sikerek
• Hedonista jelen: "amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra"
• Fatalista jelen: az ember ki van szolgáltatva a sorsnak
• Jövőorientáltság: célok kitűzése, kontrollra törekvés, lemondás a sikerért

Ezt eléggé röviden írtam le, szerencsére több van róla a szerző honlapján, a bátrabbak még az elmélethez tartozó kérdőívet is kitölthetik. Visszajelzésként megkapják, hogy mindegyik perspektíva megtalálható mindenkiben, de van, amelyik hangsúlyosabb.

Mindnek megvan a maga előnye és hátránya. Az a tippem, hogy a bevezetőben említett önbüntetés a negatív múlt-orientált perspektíva: megvonom magamtól a jutalmat a jelenben, mert megítélésem szerint a múltban nem dolgoztam meg érte. Segített ez bármit is? Nem. Mint ahogy azokon a klienseimen se segít, akik eljönnek hozzám.

Így aztán felkerült az olvasmánylistámra Zimbardo könyve: egyesek nem tudnak elszakadni a múltbéli fájdalomtól, így nem tudnak élni a jelenben, és nem terveznek a jövőre. Mások csak a pillanatban élnek, és képesek minden büntetést bevállalni azért az egy infantilis poénért (igen, a hiperaktív diákjaimra célzok). Más klienseim pedig nem tudnak lazítani, mert mindent a nagy tervnek, az egyéni út céljának rendelnek alá, és képtelenek leszállni a Földre.

És természetesen nekem is megvan a magam ügye az elmélettel.

End of line

Talán éppen ez a bejegyzés a szimbóluma annak, hogy időnként kell valami külön út, hogy az eredeti cél meglegyen. Ettől lesz a cél személyes.

Annak idején azt akartam leírni, hogy 2014-ben szintet lépett a pszichológusi karrierem azzal, hogy szorosabbá vált az együttműködésem a JóLÉlek Pszichológiai Alapítvánnyal. Úgyhogy azóta már jönnek kliensek, ami sok munkával jár, de legalább azt csinálhatom, ami miatt ezt a hivatást választottam.

Ezen kívül tavaly tavasszal elég sokat dolgoztam egy vívós célon, mégpedig a Free Scholler szakdolgozatomon. Akkor nem jött össze, de idén sikerült megvédeni. Ennek az a lényege, hogy amikor elérjük a viszonylag magasnak számító Free Scholler (ez rendes, autentikus cím a vívócéhek idejéből, nagyjából azt jelenti, hogy Szabad Deák) fokozatot, akkor bizonyítani kell az elméleti rátermettséget, hozzájárulást is, mégpedig egy szakdolgozat formájában. Én a címereink és az önkifejezés kapcsolatából írtam, nem mondom, hogy szakmai szempontból olyan magas színvonalú lett, de ki merem rakni a dicsőségfalra. Ehhez 140 oldal munka segített hozzá, míg az elvárás 40 oldal. Egyébként ez a fokozat elméletben négy év alatt elérhető, én 2006-ban kezdtem. 2011-ben szereztem meg a jogot, hogy mehessek rá, de hát ennyi ideig tartott a dolgozat. Lassú vagy gyors fejlődésről beszélünk? Azt hiszem, az egyéni út és az időperspektíva elméletei alapján ezt nem lehet egyértelműen megállapítani. Én is tudtam volna gyorsan 40 oldalas dogát írni, de rövid lett volna az út. És persze a karrierem is haladhatna gyorsabban, de én másképp járok ezen az úton azáltal, hogy nagyobb hangsúlyt fektetek a gyakorlatra.

Most, hogy ilyen szépen kivizsgáltam magam, és elkezdtem keresni valami megoldást, már csak egy feladatom maradt. Implementálni ezt a munkámba. Mert szerencsére 2014 óta csak javultak a dolgok... :)