A nap, amely sosem jön el

"Waiting for the one

The day that never comes

When you stand up and feel the warmth

But the sunshine never comes

No, the sunshine never comes"

Metallica: The day that never comes (Death Magnetic, 2008) 

Van egy folyamatosan növekvő listám arról, hogy mi mindenről volna jó írni, de igazság szerint jobban szeretem az aktuális dolgokat, úgyhogy egyes témák most már január óta állnak kidolgozás alatt. Ezt az elvet követve most egy asszociációs láncot osztok meg a kedves olvasókkal, aminek első ránézésre nem biztos, hogy sok értelme van, de jól kapcsolódik más témákhoz, legalábbis az én gondolkodásmódom szerint.

Asszociációk

forrás: mojocreator.com

Hazajövök a munkából, leheveredek egy kényelmes székbe. A nap már fele megvan. Ma még lesz este egy edzés, addig valamit kéne haladni a dolgaimmal. Írni kéne a blogra. Dolgozni kéne a tréningen, amibe bekerültem. Fel kéne vennem a kapcsolatot a diákjaimmal, akik nem láttak két hete, és talán már reménykednek is, hogy holnap sem lesz óra. (azóta kiderült, hogy tényleg nem volt ma tanítás)

Nem, azért pár percet szánjunk az átállásra. Pihenjünk egy kicsit. Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. Csend. Eszembe jut még egy egyetemi kurzus, ahol autogén tréninget tanultunk, az egy ilyen relaxációs gyakorlat. Kár, hogy nem emlékszem a szövegére. Most volna időm relaxálni. Megkeresni meg lusta vagyok.

Nem olyan könnyű ez. Eszembe jut a munkahely. Nehéz esetek, néha nem is tudjuk őket kezelni. Eszembe jut szinte mindig vidám tesi tanár kollégám, aki mesélte, hogy milyen sokszor panaszkodnak neki rosszullétre. Próbálta a vicces oldalát felfogni a dolognak, de igazából nem feltétlen poén az, hogy ezek a srácok annyira nincsenek hozzászokva a fizikai igénybevételhez, hogy a fáradást összetévesztik a betegséggel... Nem mindenki szokta a szántást, ugye.

Nekünk is volt ilyen, még az előbb felmerült autogén tréningen. Valaki panaszkodott, hogy eddig nem is vette észre, hogy mennyire nehéz egy nap öt percet találni a kikapcsolódásra. Van olyan ember is, aki meg ahhoz nincs hozzászokva, hogy nem lehet mindig szántani. Nem feltétlen a munkamániásokra gondolok, inkább azokra, akik ahhoz vannak hozzászokva, hogy minden percükben foglalkozniuk kell valamivel, és az agyuk állandóan üzemi járaton dolgozza fel a külső ingereket.

Eszembe jut egy bemutató még egy régi Pszinapszisról, ahol valamilyen spéci polinéz szent masszázs demóját lehetett végignézni. A masszázs meg a pihenés jó dolog ám, egyrészt a fizikai egészség, másrészt a lelki egészség szempontjából is, főleg, hogy a kettő egyébként szorosan összefügg. Voltak is érdeklődők szép számmal, bár nem hiszem, hogy mindenki értette, hogy a szakrális részét minek kell ennyire hangsúlyozni. Ezek között voltam én is, meg az egyik haverom, aki a "kételkedem, tehát vagyok" elvet vallja. Szóval végignéztük a masszázst, hallgattuk az egzotikus zenét, szagoltuk a füstölőket, és figyeltük, ahogy a masszőr speciális öltözetben speciális táncmozdulatokkal speciális szolgáltatást nyújt. A haveromat azért érdekelte, hogy ez a szolgáltatás mennyibe kerül. Ezt fontos tisztázni: nem szolgáltatás, inkább ima, megtisztulás, és nem is a pénzről szól, hanem a lélekről, a csodáról, ahogy ember és ember, ember és szentség találkozik, ahogy a rossz energiák távoznak, blablablablabla, húszezer. Az összegre valószínűleg nem emlékszem pontosan, lényeg a lényeg, még ma is komolynak hangzik, akkor pedig még nem is volt háromszáz forint egy euró...

Utolsó asszociációk: mi a fenéért fizet valaki húsz perc masszázsért ennyit? Mi viszi rá az embert? Mit kaphat ettől? Hát imát, megtisztulást, szentséget, megvilágosodást, meg ilyeneket. Úgy látszik, ez nagyon hiányzik nekünk. Ebben a témában már be van tervezve egy bejegyzés (spoiler: annak is egy Metallica-szám a címe), és még a nyitó bejegyzésben is szó volt erről. Hát, talán belefér még egy...

Megváltás

Most már nem a jó kényelmes székemben ülök, de a délután korábbi részében egész jól tudtam azonosulni azokkal, akik mindent megadnának egy ilyen masszázsért. Jó lenne kilépni a mókuskerékből, a monotóniából. Szerintem mindenki ismeri azt az érzést, hogy valami mást szeretne, pihenni szeretne, fejlődni szeretne, de nem tudja, hogy mit lehetne másképp tenni, úgymond be van ragadva. Nem mennek a dolgok, nincs meg az igazi ízük, elvileg boldog vagy, de valahol mégis kimerült... Aztán elmész egy ilyen masszázsra, sámándobolásra, parázson járásra vagy akármire, és az tényleg olyan más. Talán majd most, ebben a más állapotban eszedbe jut valami, inspirációt kapsz, előjön a tudatod alól a megoldás...

forrás: topfoto.hu; Mészáros A.:
Miatyánk

Gonosz leszek: szerintem nem fog. Az a benyomásom, hogy a legtöbb ember úgy van ezzel az állapottal, mint a srácaink a tesi órával - ők nincsenek hozzászokva a fáradtsághoz, ezért felnagyítják az élmény jelentőségét. De ettől még komolyan vehető sportteljesítményről vagy terhelésről nincs szó. A masszázságyra kiterülő felnőtt pedig nincs hozzászokva a relaxhoz, ezért ő is felnagyítja az élmény jelentőségét, és azt hiszi, hogy most valami nagy lelki változás, megvilágosodás történik. Egyébként én láttam olyan embereket, akik tényleg előreléptek már valami rituálénál, de náluk mást éreztem. Az volt az érzésem, hogy ők odabenn aktívak voltak, tényleg lezajlott valamilyen tevékenység mind az objektív, mind a szubjektív valóságban. Ők nem vártak a megváltásra, hanem előidézték azt. Lehet, hogy ők is egy masszázságyon hemperegtek, de az egy keresési folyamat része volt, nem valami ködös, átgondolatlan, diffúz várakozás.

Az jutott eszembe, hogy a lelki megtisztulást is úgy keressük, mint minden más választ az élet kérdéseire. Ilyen kérdés például hogy miben hiszek, hova tartozom, mi akarok lenni, ha nagy leszek, ilyenek. Ez a folyamat az identitásfejlődés, pontosabban az exploráció. Mindenki sajátos módon explorál, de a kutatók (leginkább Berzonsky nevéhez kötik) azért leírtak három jellemző stílust:

• Informatív: nyitott az új információkra, folyamatosan újrarendezi az attitűdjeit, ha kell, aktív, általánosságban komplex gondolkodású, ön-reflektív
• Normatív: az elköteleződéseit, attitűdjeit a számára fontos személyek, példaképek alapján dolgozza ki, nem nagyon szereti, amikor az eddigiekkel ellentétes információkat kell elhelyeznie a fejében
• Diffúz/elkerülő: nem szeret a személyiségét érintő kérdésekkel foglalkozni, nincsenek stabil attitűdjei, a környezethez igazodik

Ahogy sejteni lehet, az informatív stílus szerint élők között van a legtöbb érettnek nevezhető személyiség, a normatív stílusúak között meg a fiatalon megöregedők, rugalmatlanok. Aki már hallott erről az identitásfejlődésről, valószínűleg a serdülőkorhoz kapcsoltan ismerkedett vele. Az igazság az, hogy valóban ebben a korszakban fejlődik az identitás a legnagyobb mértékben, de az élet változásaival nekünk, ergo az identitásunknak is változni kell, ergo az identitásstílus mindig aktuális kérdés.

Szent és profán

Arcátlan állítás lenne, hogy az ilyen spirituális masszázs csak gagyi lehet. Egyrészt az általam képviselt tudomány alig több száz évesnél, ezek a spirituális utak meg olykor egy helyiértéknyit még hozzácsaphatnak a korukhoz, másrészt jómagam sem vagyok olyan tapasztalt, hogy ilyeneket mondhassak. Különben is, nagyon sok ága a pszichológiának kifejezetten nyitott erre (például a lent hivatkozott jungiánus vonal is). Szerintem arról lehet szó, hogy egy informatív stílusú ember átgondolja, hogy mire van szüksége, és ebben a szellemben megy el valamilyen szeánszra, egy normatív vagy diffúz stílusú ember meg azért, mert "a Bözsi mondta, hogy ez jó". Mindannyian annyit kapnak, amennyit beletettek.

Szintén a Pszinapszison volt egy ember, aki mesélte, hogy a kérdésével már volt jósnál, angyallátónál, meg mindennél, és csak egy kisebb vagyon kifizetése után gondolt rá, hogy esetleg egy pszichológus segíthetne neki. Szerintem neki nem informatív stílusa volt. Ő nem tudott foglalkozni a kérdésével, problémájával, valami nagy, titokzatos dolognak érezte azt, úgyhogy elment valami nagy, titokzatos hatalomhoz.

Az irritál engem, hogy ezekre az emberekre vadásznak ezek a nagy, titokzatos hatalmak, és kvázi gyorséttermet csinálnak a lelki munkából. Gyors megoldást ígérnek, megváltást, lelki fájdalomcsillapítót, amit beveszel, és azonnal hat. Nem a problémára fókuszálnak, hanem az érzésre, amit a probléma okoz. Nem adnak semmit valójában.

A megváltás nem így jön. Azt hiszem, ezt azért mégiscsak magabiztosan kijelenthetem.

Ön-reflexió

forrás: online-pszichologia

Hogy zárjam az asszociációs láncot, jöjjön Jung gondolata: ha átgondolom, mi és miért irritál, magamról is megtudhatok valamit. Igaz lehet. Valószínűleg azért olvasok új dolgokat, akarom magam továbbképezni, igyekszem óvatosan, alázattal fogalmazni, hogy jól meg tudjam magam különböztetni ezektől a kuruzslóktól, akik átverik az embereket. Nem szeretném azt sugallni, hogy én olyan sok választ tudok, én vagyok a te megváltód, majd én segítek rajtad. Én még azért dolgozom azon, hogy mit ígérhetek és mit nem (bár lehet, hogy túlzásba viszem...). Szeretem ugyanis megtartani a szavam.

Végezetül belinkelem a bejegyzés címadó dalát, mindenkinek, aki szereti az ilyen zenét, vagy szeretne még jobban beletekinteni az asszociációs láncba.

Kegyelemdöfés

A múlt héten felvételiztettünk. Ez gondolom viccesen hangzik, hiszen elismert tény, hogy leginkább azok a gyerekek járnak hozzánk, akiket valahonnan már kirúgtak; de a helyzet az, hogy még mi is válogatunk. Nem mintha elitesedni szeretnénk, de érettségi van nálunk is, az érettségihez pedig tartoznak bizonyos követelmények. Vannak emberek, akik valamilyen okból nem tudják teljesíteni ezeket a követelményeket a közoktatás útvesztőiben, de amúgy a képesség megvan bennük hozzá. Nekik találták ki ezt a sulit, kapnak mindenféle fejlesztést, hogy eljussanak odáig, mint kevésbé problémás kortársaik. Olyan emberek is vannak, akik szintén nem tudják teljesíteni a követelményeket - mivel a képességeik nincsenek meg hozzá. A felvételinek lényegében az a célja, hogy megtudjuk, melyik jelentkező melyik kategóriába tartozik. Mint a bejegyzés címéből sejteni lehet, igazából a második eset a nehezebb, akár felvesszük, akár nem...

Feladatorientáltság

"Az igazság, könyörület nélkül, embertelenség."

Aquinói Szent Tamás

Azért örülök, hogy nem kell gyakran sorsokról döntenem. Akkora teher azért nem volt a múlt heti feladat, de azért rossz érzés, amikor biztosan tudod, hogy valaki sosem fogja megvalósítani az álmait. Mondok egy nagyon egyszerű példát: beállít a gyerek, hogy ő óvónéni szeretne lenni, mert hát ő nagyon szereti a gyerekeket. Na mármost az óvónéni egy magasan képzett szakember. Beszélgetsz a gyerekkel, nézed a bizonyítványát, a szakértői papírjait, csináltok valami egyszerű feladatot, és megállapítod, hogy ő nem lesz ilyen magasan képzett szakember. Nem alkalmas rá. Nem annak való. Ezt már elég sok helyen elmondták neki, illetve a szülőknek, de persze hárítják a dolgot, próbálkoznak tovább, hogy talán csak egy kicsit több segítség kell, több idő, majd kinövi, vagy valami - de nem. El kell fogadniuk a gyerek diagnózisát, és azt, hogy ez nem fog úgy elmúlni, mint az ágybavizelés. Ilyenkor kinyírod az álmaikat, valahogy úgy, mint a filmekben az orvos, aki közli, hogy a betege gyógyíthatatlan rákban szenved. Aztán dolgozol a gyászreakcióval, ha mással nem, akkor a tagadás, agresszió, alkudozás fázisaival találkozol (igen, ez  Kübler-Ross akar lenni), és megtudod, hogy mennyire rosszul látod a dolgokat, és milyen szívtelen vagy.

...kivéve, ha nem neked valóak.
(forrás: valahonnan a facebookról)

Ennél hétköznapibb helyzet, amikor nem egy életcélt, csak egy egyszerű, hétköznapi célt rombolsz le. Erre is van ám példám: a diákod megkérdezi, hogy esélyes-e az ötös. Mert neki ez nagyon fontos, ő nagyon hajt, akár éjszaka is tanul. Te azonban ismered az ötös szinthez szükséges teljesítményt, és ismered a tanuló teljesítményét. A két szint nincs közel egymáshoz. Lehet próbálkozni biztató ötösökkel, de nem a végtelenségig. Nem a motivációját osztályzod, hanem a teljesítményét. Ha pedig az nem javul, akkor egyszer a szemébe kell nézni, és közölni, hogy a rendelkezésre álló idő alatt (igazából sokszor a rendelkezésre álló IQ-ról van szó, de ezt nem kéne ilyen nyersen kimondani) nem érhető el a cél. Tökre nem. Valószínű, hogy ez szétzúzza a motivációját, és rosszabbul fog teljesíteni, mintha hagynád, hogy áltassa magát. Azonban tudod, hogy a reális énképhez reális visszajelzések is kellenek, tehát előbb-utóbb szembe kell néznie a szomorú tényekkel ahhoz, hogy elérhető célokat tűzhessen ki magának. Úgyhogy felvállalod a rossz-arc szerepét...

Bár a Megasztár és hasonló koncepciójú műsorok sikere rám cáfol, de általában nem szeretjük nézni, ahogy egy felebarátunk ilyen veszteségek, csalódások közt vergődik. Olykor azonosulunk vele. Elkezdünk mi is alkudozni. Hiszen nem vagyunk jósok, nem tudhatjuk, hogyan alakulnak a dolgok, talán rosszul mértük fel a helyzetet, talán van esély, talán történik majd valami (csoda)...

Néha átvernek minket. Néha pont erre az együttérzésre játszanak...

Kapcsolatorientáltság

"Felismerjük bennük a hatalmat, amit a tehetetlenség kölcsönöz. Arról panaszkodnak, hogy gyengének és szerencsétlennek érzik magukat, veszítenek a súlyukból és így tovább, de mégis ők a legerősebbek valamennyiünk között. Ők uralják az egészséges embereket."

Alfred Adler

(Ez az idézet annyira nem adekvát, mert a depresszív emberekről szól, de szerintem témába vág. Az eredeti egyébként úgy szólt volna, hogy "az Ég óvjon a gyengék hatalmától", de sehol sem találtam, úgyhogy inkább nem kockáztattam a téves hivatkozást.)

Szóval többen is elmondták már a gyermeknek és családjának, hogy nem lesz ebből érettségi, vagy egy beteges fizikumú ember nem bírná a szakács szakmával járó gyötrelmeket, és a többi. Ők nem mondanak le az álomról. Nem is hibáztatom őket érte. De hogy oldják meg a problémát? Keresnek egy balekot, akinek megesik rajtuk a szíve. Ettől még képes lesz teljesíteni, mondjuk leérettségizni a gyerek? Nem. Hacsak a bizottság meg nem sajnálja, amire éppenséggel már láttam példát, úgyhogy akár ebben is lehet reménykedni. És ha megvan az érettségi? Mi lesz a felvételivel, a munkával? Bízhatnak abban, hogy mindig lesz egy balek? Nem kéne, de bíznak. Alkudoznak, ameddig valaki egyszer keményebben meg nem fogalmazza a nyilvánvalót. (Megjegyzés: valószínűleg ezért szeretjük mondjuk Dr. House-t, mert ő egy ilyen valaki. Elsőre kegyetlennek tűnik, de aztán valahogy arra fut ki a történet, hogy csak nem balek.) Akkor aztán nagy sértődések lesznek, és ha tartjuk magunkat az amerikai sztorikhoz, akkor katarzis is.

Mi lenne itt a katarzis? Fejlődik az önismeret. A gyereknek és családnak ugyanis abszolúte joga nagy célokat kitűzni, álmokat megvalósítani, égre törni, önmegvalósítani, mint mindenkinek. Csak éppen tisztában kell lenni a realitásokkal, el kell fogadni a korlátokat. Mire alapozza majd az önbecsülését? Arra, hogy mindig volt valaki, aki megszánta? Hogyan hat ez a személyiségére? Komolyan kevésbé ártana a szánalmasság érzése, mint az, hogy szembenéz azzal, hogy nem tudja elvégezni a feladatot?

Aggódva nézem az olyan gyerekeket, akik valahogy átcsúsztak a szitánkon. Nem sokat tanulnak nálunk, hiszen amit mi tanítunk nekik, a tanterv, ugye, az magas. Egy dolgot viszont megtanulnak: az érzelmi zsarolás valahogy mindig megnyit egy kaput, ahol át lehet csusszanni. Egyszer találkoztam egy olyan emberrel, aki már tényleg lebetegedett, ahányszor meghalt egy nagyanyja. Vizsgaidőszakban pedig a nagymamák úgy hullanak, mint a legyek.

Maradj a célon

Helyes benyomás, hogy én feladatorientált vagyok a kiválasztás kérdésében. Közérdek, hogy a pozíciókat azok töltsék be, akik a legkisebb erőforrás igénybevételével a legnagyobb mértékben tudják hasznossá tenni magukat. Sokan abból a szempontból nézik ezt a kérdést, hogy joga van-e az embernek megkapni valamit, és próbálkoznak mindenféle kompenzációval, jogorvoslattal, ombudsmannal, stb. Ha az én dolgom dönteni a kiválasztásról, akkor számomra nem az a kérdés, hogy valakinek van-e joga megkapni mondjuk egy állást, hanem hogy el tudja-e végezni a hozzá tartozó feladatokat? Ennyi a kérdés, erre kell választ kapnom. Nem az én dolgom foglalkozni azzal a kétségbeeséssel, hogy "akkor én most mit csináljak?" Arra ott a pszichológus. :D

Az empátia azonban szükséges a feladatorientált gondolkodásmódhoz, hiszen azt, hogy "ki a legmegfelelőbb", nehéz megjósolni. Kezelhetetlenül sok változó befolyásolja az eredményt, amelyeket a mintavétel nem tár fel. Sőt, egy felvételi helyzet eleve torzít, hiszen a szorongás köztudottan megváltoztatja a viselkedést: valakit debilizál, valakit feltölt. Ráadásul a "legmegfelelőbb" ember feltehetően képes fejlődni, tehát nem feltétlen a legjobban teljesítő személyt kell keresni, hanem azt, akiből ki lehet hozni a legjobbat. Ahhoz, hogy ezt mérlegelni tudjuk, elég komoly empátia kell.
Ezért lehet az, hogy néha úgy jön ki a lépés, hogy az elsőre gyengébbnek tűnő jelentkezőnek is érdemes esélyt adni. Butaság azt mondani, hogy "hallgass a szívedre", vagy "ne hagyd, hogy az érzéseid befolyásoljanak", hiszen csak úgy hozható jó feladatorientált döntés, ha a józan ész és a megérzések szintéziséből fakad.

A vadkacsa

Összefoglalva: az az elvem, hogy kerülöm a kegyes hazugságokat. Amikor meg kell ítélnem, hogy várhatóan eredményesen tudunk-e foglalkozni valakivel, próbálom a feladat és az egyén adottságait is figyelembe venni. Ez utóbbihoz kell némi empátia is. Vannak olyan emberek, akik visszaélnek ezzel az empátiával. Nem csak nálam: más, tapasztalt kollégáknál is.

"...az elutasítás következménye
túl súlyos."
forrás: flagshipgames.com

Miért tudnak visszaélni?

Nem csak azért, mert nem vesszük észre, hogy mire játszanak. Nem csak azért, mert nem tudunk elég kemények lenni ahhoz, hogy lebuktassuk és elhajtsuk őket.

Hanem azért is, mert sokan nem csak arra nem alkalmasak, hogy végigcsináljanak egy gimnáziumot, hanem arra sem, hogy továbblépjenek, megküzdjenek a keserűséggel, és találjanak valamilyen reális megoldást a gimnázium helyett. Vagy az elutasítás következménye túl súlyos. Van olyan gyerek, akinek megmondják, hogy ha ide sem veszik fel, akkor nem kell a szülőnek, mehet gyermekotthonba. 

Egy középiskolai olvasmányom, Ibsen drámája, a Vadkacsa jut ilyenkor eszembe. Lehet az ember feladatorientált és őszinte, és elmondhatja, hogy nem fog menni, ne hazudjunk magunknak. Lehet együttérző és kegyes, és adhat még egy, meg még egy, meg még egy esélyt, mert valamiért sajnálja a delikvenst. Akárhogy is, valakinek előbb-utóbb ki kell fizetnie a számlát a döntésért. És néha kegyetlenségnek érezzük, hogy a jelentkező fizesse ki. Inkább továbbküldjük a számlát magunknak, a kollégáknak, egy másik sulinak, a társadalomnak, és reménykedünk - ő meg ezt a kört is megynerte.

Nőnap

Egy olyan blog esetében, amit nem kis százalékban nők olvasnak, rossz PR lenne kihagyni a nőnapi köszöntést. Boldog nőnapot tehát az érintetteknek! Ha van Zoltán a környéken, akkor neki meg a névnapja legyen boldog.

forrás: deviantart.com;
 Az eredeti a The Wall c. filmből van a Pink Floydtól.

Elgondolkodtam, hogy milyen viszonyom volt a nőnappal. Gyerekkoromban ki nem állhattam, mivel kötelező jelleggel fel kellett köszönni az osztálytársnőket, és hiába vártuk a viszonzást, "mert a férfiak már nem olyan fontosak". Kicsit idősebben, kb. 14 évesen már komoly elméleteim voltak, hogy az ünnep indokolatlan, és nem összeegyeztethető az emancipációs törekvésekkel. Aztán később hozzácsaptam azt a kiegészítést, hogy az emberi kapcsolatok személyes, privát dolgok, és ne szóljon már bele valami nemzetközi idétlenkedés, hogy kivel vagyok jóban, kit köszöntök fel, és egyáltalán.

Mára már megszűnt az ellenállás. Még mindig nem tudnék komoly érveket találni mellette, és nem is hallottam még egyet se, de már nem is tartom ezt lényegi kérdésnek. Talán a leghatásosabb az volt, amikor egyszer láttam, hogy mekkora sor van egy női wc előtt... Hát, van mit kompenzálni! Viccet félretéve, akit nem kedvelek, a mai napig nem köszöntöm fel, ha bunkónak akar találni, akkor könnyedén találhat erre komolyabb indokokat. Viszont ha jóban vagyok valakivel, és jól esik neki, akkor miért okoskodjak a személyi szabadságom megsértéséről? Az ember ápolja a kapcsolatait, ugye.

forrás: humormaffia.hu

Érdekesebb kérdés: mit tehet a pszichológus bácsi a nőnappal kapcsolatban? Merthogy ennyi értelme biztos van: aktualizál olyan témákat, amelyeken mindenkinek érdemes elmélkednie. Amikor egy kollégámmal két éve csoportokat vezettünk, neki támadt az az ötlete, hogy nőnap alkalmából beszéljünk arról, hogy milyen az igazi nő, mind a lányok, mind fiúk szempontjából. Ebből persze meglett a következő alkalom témája is, mert nem lényegtelen kérdés az igazi férfi sem. Még a legellenállóbb csoport is érdeklődést mutatott, ami arra utal, hogy mégiscsak van valami, ami foglalkoztatja őket. Hasznos beszélgetés volt, mert a srácok így felírhatták a "mit tudunk a nőkről" listára az új gondolatokat, a lányok pedig elgondolkodhattak azon, hogy lehet, hogy a fiúk se csak dugni akarnak (ez ügyben ugyanis van ám tapasztalat).

Azóta minden évben előveszem a témát, és többnyire van is fogékonyság. "Szerintetek miért van nőnap?" - merül fel a kérdés. Elég nehéz a válaszokat összeszedni. Főleg a nemi szerepek merülnek fel, ami meg kell mondjam, nagyon érdekes. Nem kevés fejtágításban volt részem szociálpszichón a sztereotípiákból, és a nemi sztereotípiákat is alaposan górcső alá vettük, néha éppenséggel a komfortzónámon túl is. Ezek után érdekes dolog, amikor 16 éves emberektől az apám generációjának szavait hallom. Vajon ez azt jelenti, hogy a feminizmus igazából egy elég szűk réteg sportja, és valójában senkit sem érdekel, főleg nem a lányokat; vagy ennyire nem halad a nemi identitás fejlődése? Van okom azt hinni, hogy az utóbbi.

Egyes csoportokon az Identity nevű önismereti játékot szoktam bevetni, és abban van egy kérdés, hogy "a jelenlegi/ideális párod mit szeretne benned?" "Nem tudom" - ez volt a válasz. Beszélgettünk a lányokkal erről egy órát, és arra a konklúzióra jutottam, hogy tényleg nincs ötletük, hogy mely tulajdonságaikért szerethetné őket egy fiú. Így azért nem csodálom, hogy rögtön szétteszi némelyikük a lábait, amint a fiú csettint, hiszen nincs ötlete, hogy ezen kívül mit tudna hozzátenni a kapcsolathoz. Következésképpen azon sem kéne csodálkoznom, hogy a nem kívánt terhesség témája néha későn jut az emberek eszébe...

forrás: facebook...

Jelenleg tehát ott tartok, hogy ezért van értelme a nőnapnak. A lányoknak kidolgozottabb a nemi élete, mint a nemi identitása, és ami az identitás részét képezi, az se saját gondolat. Ez azért gáz, mert valószínűleg a nyakunkon lévő évszázad egyik legfontosabb témája a nemi szerepek tisztába tétele lesz, legalábbis ha nem akarunk kihalni. Ez közkeletű és igencsak aktuális téma, azért jut eszembe. Az a biológiai adottság valószínűleg nem szűnik meg, hogy a nők tehetségesebb anyák, mint a férfiak. Az a társadalmi rendszer viszont már nem áll olyan szilárd lábakon, hogy ezen kívül nincs más dolguk. Most nem nagyon akarok belekezdeni ilyen emanci-szövegekbe a női jogokról, meg konzervatív szövegekbe a női kötelességekről (mintha a gyerekhez elég lenne egy ember), de szerintem nem értékrend, hanem intelligencia kérdése, hogy belássuk, az eddig járt utak, ha jók is voltak, már nem adaptívak. Nem erkölcsi kérdés - evolúciós, legalábbis szerintem. Ezekre a problémákra azoknak kell megtalálni a megoldást, akikkel nőnapon szoktam arról beszélgetni, hogy mit jelent nőnek, férfinak lenni, hogy tudunk együtt boldogok és produktívak lenni.

Ember küzdj és bízva bízzál

Kesergés

forrás: wolfscape.com

Biztos, hogy jól választott? - kérdezi a tévében, a neten, meg az összes médiumon keresztül az álláskereső portál.

Elgondolkodtató kérdés. Beszélgetek a kollégákkal, és nem tudni, hogy ki vigasztal kit - hiszen valahogy mindig az a konklúzió, hogy mennyivel többet tudnánk adni a gyerekeknek bizonyos feltételek megléte mellett. A feltételek hiánya frusztráló a gyerekeknek is, ami ahhoz vezet, hogy némi egészséges indulatlevezetés után tovább szűkül a rendelkezésünkre álló feltételek köre. A mosdót például nem tudom, mikor láttam utoljára 100%-osnak. Bemegyek, nézem; egy üdítős doboz kacsint vissza rám a kagylóból. Már megérte ennyit tanulni: azt legalább nem nekem kell onnan kiszedni. "Biztos, hogy jól választott?" - jut az eszembe, és ezalatt most nem csak azt értem, hogy nem lépcsőztem a tanári mosdóig. Egy korábbi bejegyzésben említettem egy bizonyos fausti döntést, amikor vagy a hivatásodról, vagy a pénzről mondasz le.  Így hónap végén azt hiszem, én az utóbbi úton indultam el, mondván, hogy "én nem akarok gazdag lenni, elég, ha ki tudom fizetni a számlákat, és még utána marad egy kicsi". Azt hiszem, már értem a tapasztaltabb kollégák sejtelmes pillantásait...

Persze minden üzleten van valami nyereség is. Lehet ám, hogy jól választottam. Főleg, ha nem csak önálltatás, hogy a mostani szakmailag gyümölcsöző, anyagilag egyáltalán nem gyümölcsöző munkám tulajdonképpen befektetésként is értelmezhető.

Most, hogy én ilyen tapasztalt szakember vagyok (kac-kac), egy interjú alanya voltam egy leendő kollegina jóvoltából, ezt be is linkelem. Ebben összeszedtem, hogy milyen előnyei vannak a korábbi döntésemnek, és őszintén szólva én is meglepődtem, hogy simán tudtam mit írni.

Keresés

Egyébként ma és tegnap is kint voltam a HVG állásbörzén. Mint sejthető, nem sok olyan ajánlat volt, ami kifejezetten pszichológusoknak szól, de azért ha az ember hajlandó beszélgetni a kiállítókkal, akkor pár tipp akad, amit egyszer még felhasználhat. A karrierem története nyilvánvalóan nem zárult ott le, hogy "hoztam egy fausti döntést", hiszen ezt a döntést időnként elő kell venni, és újra kell gondolni. Oké, hogy tapasztalatot gyűjtök, de ezt a tapasztalatot valahogy kamatoztatni kellene, finanszírozást kell találni a képzéseknek, stb... És az sem az ördögtől való gondolat ám, hogy a hivatásom mellé beszerzek valami rendes munkát is, vagy a hivatásommal parkolok egy kicsit, hogy feltőkésítsem magam. Csak hát ehhez ugye tájékozódni kell.

Híres mesterségem címere

A győztes ember folyamatosan tájékozódik, legalábbis nekem ez jött le a szakdolgozati interjúkból, az elmúlt évek gyakorlatából, és elsősorban a saját, egyes esetekben meglehetősen égő, máskor bátorító tapasztalataimból. Azért fontos ez, mert folyamatosan készen kell állni valamilyen döntési helyzetre. Na, itt szívta meg a magyar társadalom. A mi kultúránk, gazdaságunk, munkamorálunk némiképp eltérően fejlődött, mint a nyugati, ami nem volna épp baj, hogyha így is tudnánk sikeresek lenni. De nem tudunk. Egy longitudinális (vagyis évtizedeken keresztül zajlott) pályafejlődési vizsgálat szerint (megkeresem a hivatkozást, és a bejegyzés végén majd közlöm) ugyanis a magyar társadalom nincs hozzászokva ahhoz, hogy változtasson. Itt nem csak a lakhelyre gondolok, hanem arra is, hogy ha valaki elhelyezkedik egy pályán vagy munkahelyen, akkor marad, akármennyire kedvezőtlenül alakulnak a dolgok. Sajnos a szociológiai képzettségem nem túl nagy, de szerintem nem kell még egy diploma ahhoz, hogy felidézzük, hogy az én szüleim generációja még egy olyan gazdasági modell korában szocializálódott (ez most szóviccnek számít?), amit inkább a politikai ideológia, mint a piaci folyamatok alakítottak. A hivatkozott kutatás alanyai elég nagy krízisként is élték meg a rendszerváltást. Állások szűntek meg, és ami még fontosabb, garanciák. Szembe kellett nézniük azzal, hogy ha a munkájuk nem termel több értéket, akkor megválnak tőlük, akármilyen jó baráti kör alakult ki a cégnél. Akinek elég magasak voltak az életvezetési kompetenciái, azok túllendültek ezen a krízisen, akiknek pedig alacsonyak, azokra keserű évek vártak...

forrás: panicbuttons.com

Szóval, egy olyan generáció nevelt fel minket, és tanított pályát választani, amelynek esetleg semmi tapasztalata sincs a ma várható életpályáról (mert mondjuk leszázalékoltatta magát, amint lehetett). Azt azért túlzás lenne állítani, hogy totál életképtelenek, hiszen némi intelligenciával ezek a problémák megoldhatóak, de a szakdolgozati kutatásom alapján a "hogy fogsz ebből megélni" kérdések gyakran inkább a felnőtt tájékozottságára utalnak, mint csemetéjéére.

Annyi baj legyen, kicsit több önállóság kell. Az életvezetési kompetenciák igazából elég logikus, alap dolgok, olyanok tartoznak ide, hogy tudj tájékozódni, tudj mérlegelni, tudj tervezni, ismerd fel, hogy mikor kell változtatni, tudd elviselni a változással járó stresszt, vállal a felelősséget, meg ilyenek. A fent idézett pszichológushallgató például úgy gyakorolja az életvezetési kompetenciáit (ha nem is szándékosan), hogy még azelőtt felfedezi a lehetőségeket, mielőtt elhagyná az egyetemet. Várhatóan ennek nagyon fog örülni még pár év múlva...  Ha ezeket a képességeket nem volt hol megtanulni, vagy még fejleszteni kell, nem gond, mert van segítség; konkrétan a mai állásbörzén is találkoztam lehetőségekkel. Ha meg a szimpla karriertanácsadónál több kell, akkor a pszichológia egy egész ágazatot dolgozott ki a pályafejlődéshez.

Minden álszerénység nélkül mondom, hogy az én életvezetési kompetenciáimon bőven van még mit fejleszteni. Többek között ezért is járok állásbörzékre, általam nem annyira komolyan vett állásinterjúkra, meg olvasgatok cikkeket a témában; nem utolsó sorban pedig irigykedés nélkül beszélgetek a többiekkel, hogy nekik mi és hogyan jött be. Egyrészt magamat is fejlesztem, másrészt így hitelesebben és hatékonyabban tudok majd segédkezni a diákjaim kompetenciáinak fejlesztésében, hátha olyan emberekké válnak, akik mindig képesek lesznek alkalmazkodni a környezetük és önmaguk változásaihoz. 

A hivatkozott longitudinális kutatásról itt lehet olvasni:

Ritoók M. (2008) Pályafejlődés – pályafejlődési tanácsadás. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest

Nem vénnek való vidék

Agresszió

Az agresszió, mint biológiai örökség.

Annak idején az edzőtáborban a csapat valami művészekkel közösen birtokolta a helyet. A festők idős aktmodellje, látván a kardokat, fontosnak tartotta hogy odamenjen a vezetőnkhöz, és közölje véleményét, hogy ő hányni tudna tőlünk, és undorodik az erőszaktól, agressziótól. Kétlem, hogy különösebben sok időt áldozott volna arra, hogy egyáltalán megértse az agresszió fogalmát, vagy hogy átgondolja, hogy az, hogy odamegy tök idegen embereket sértegetni, agresszívabb cselekedet, mint hogy egy baráti társaság kontrollált körülmények között harcművészkedik.

Komolyan meglepődöm, hogy hányszor, hányfajta embernek kell elmagyaráznom, hogy mit jelent az agresszió. Sokrétű jelenség, ez tény, még a pszichológiában is egy csomó definíció, nézőpont van hozzá. Szerintem a legjobb Buss sommás kijelentése: az agresszió az, amikor az egyik személy ártani akar a másiknak. Sajnos a pontos idézetet nem tudom fejből, de a lényeg azért megvan. Ebben a definícióban benne van, hogy az agresszió nem csak  azt jelenti, hogy Sanyika pofán veri Gézukát, mivel ártani nem csak fizikailag lehet, hanem lelkileg is. Az is agresszió volt, ami a pofán verést kiváltotta, nevezetesen Gézuka Sanyika anyját szidta. Sőt, az is az agresszió egyik formája, hogy az osztálytársak érdeklődve nézik a jelenetet, és ahelyett, hogy közbelépnének, titokban örülnek, hogy az a szemét Sanyika/Gézuka végre megkapja a magáét (konkrétan ez a passzív agresszió). Jogilag nem ugyanolyan megítélés alá kerülnek ezek a magatartásformák, de etikailag kicsit összetettebb a dolog. Nagy kerek szemekkel néznek rám az érintettek, amikor erről beszélgetünk aztán...

Arra tippelek, hogy a fent idézett hölgy erre rávágná, hogy jó, akkor ő az agresszió ezen formáitól is undorodik. Nem megoldás, sajnos. Az undor, elutasítás, ítélkezés önmagában - de nem feltétlenül - vezethet agresszióhoz, szaknyelven ezt hostilitásnak hívják. Hitelesebb lenne a hölgy, ha megérteni próbálná az agressziót, nem elfojtani (bár ő inkább másokban akarta elfojtani, nem önmagában). Bár, ahogy egy későbbi téma nálam is, az agresszió előbb-utóbb mindenkiből kiváltja ezt a hostilitást, vagy egyenesen agresszív magatartást, csak mindenkinél máshol van a küszöb, hogy ez az "előbb-utóbb" mikor következik be.

Ritualizált agresszió 

Az ember önmagában agresszív lény. Mondtam valami újat? Legfeljebb azoknak, akiknek az is újdonság - vagy legalábbis kellemetlen tény - hogy az ember szeret berúgni, szexelni, és napi szinten dőlnek ki belőle gusztustalan dolgok. Attól még, hogy biológiai okokból agresszívak vagyunk, még nem kell feladni az önszabályzásra tett kísérleteket, hiszen számos más biológiai működésünknek is sikerült egész normális kereteket kitalálni.

Az agresszió esetében ilyen a ritualizált agresszió, ami egyébként már az állatvilágban is megjelenik. Az a lényege, hogy a felek eljátsszák, hogy harcolnak, összemérik az erejüket, de szabályok mentén, bizonyos határokat betartva. Ilyen például a küzdősport, vagy a barátok közötti oltogatás, aminek egészen komoly szubkultúrája alakult ki. Ízelítőnek berakok egy videót, nem rég láttam:

Mint a mellékelt videó mutatja, a ritualizált agressziót akár élvezhetjük is, mi nézők; meg persze a résztvevők is. Csak az a baj vele, hogy kicsit bonyolult, és meg kell tanulni a módját.

Először is, mint mondtam, mindenkinek máshol van a küszöb. Egyszer elmentünk paintballozni a Kortárssegítő csoporttal, és ott egy lány tök rosszul érezte magát, mert úgy érezte, hogy ilyen mértékű agresszió már nem passzol a személyiségéhez. Egy haveromat pedig a legkeményebb beszólásokkal is savazhatom (olyanokkal, amelyekért kétszáz éve még párbajra hívtak volna), legfeljebb annyi lesz a reakciója, hogy "ezt most te nyerted", mivel bármit mondok, neki elég a tény, hogy nincs mögötte ártó szándék.

Érezhető, hogy a szociális intelligencián, empátián múlik, hogy a ritualizált agresszió megmarad-e ritualizáltnak. Ezek az adottságok csiszolhatók és csiszolandók is, erre van ugye a szocializáció (nevelés) gyakorlata. Van is ezzel elég munkám, más-más háttérrel.

Az első az, amikor a gyerek (de felnőtteknél is gyakran látni) valamilyen kellemetlen ingert kap a ritualizáltan agresszív játék során. Ha jó konfliktuskezelő készsége van, akkor először átgondolja, hogy őt tényleg bántani akarták-e itt, és aszerint cselekszik. A legtöbb gyereknek, főleg egy forrófejűnek (oké, nevezzük nevén, hiperaktív) azonban még közel sem tartanak itt a képességei, úgyhogy azt a következtetést vonja le, hogy "nyilván bántani akartak, hiszen fáj". És már üt is.

A második jellegzetes helyzet az "ártatlanoké", akik azzal kísérleteznek, hogy hol a határa a ritualizált agressziónak. Ők kevésbé impulzívak, jól ráéreznek arra a területre, ahol az eredmények függvényében lehet akár azt mondani, hogy "oké, csak hülyültem", vagy "mekkora csicska már ez az ember". Ők gyakran ténylegesen rivalizálnak egymással, ami igazi, ártó szándékú agresszióhoz vezet. Náluk inkább az a cél, hogy segítsek nekik abban, hogy elég erősnek, menőnek érezzék magukat anélkül, hogy eltipornának másokat.

Ember embernek farkasa

Igazából nem a farkas itt a jó hasonlat, hanem egy másik állat, a páva. Nem emlékszem rájuk a saját serdülőkoromból, de ahogy beszélgetek a srácokkal, látom, hogy ma már biztosan nagy meghatározói a diákok társadalmának. Arról kapták a nevüket, hogy igyekeznek úgymond "igényesen" kinézni, ami azt jelenti, hogy márkás cuccokat viselnek, nagy gonddal igazgatják a frizurájukat, szoliznak, trendi mobillal rohangálnak, és a többi, és a többi... Eddig igazából csak ízlésről van szó, de páváknál ez az ízlés, igényesség meghatározója annak, hogy velük vagy ellenük vagy-e. Magyarán egy közösségbe nem a saját értékeid, hanem a ruháid és telefonod értéke alapján kapsz bebocsátást. Kicsit olyan, mintha ők lennének a fogyasztói társadalom öklei: ha nem akarsz beállni, akkor ne számíts baráti szavakra tőlük.

Nem mintha a többi szubkultúra a tolerancia szigeteit képviselnék egy iskolában, csak náluk vállaltan megjelenik, hogy a barátkoznak a devianciával. A devianciához általában az elidegenedés vezet, az elidegenedésről lehet beszélni, és már el is indulhatunk valami pszichés fejlődés felé... Azt viszont nehezebb megfogni, hogy "az Iphone4 már nem menő, úgyhogy nem lógok azokkal a csicskákkal, akiknek csak olyan van". Egyébként azok a depressziós, szorongó diákok, akik más sulikból jöttek át az elviselhetetlen légkör miatt, leginkább a pávákra panaszkodtak.

Díszes öltözék, ami megvéd
a többiektől. Nehéz eljutni
ahhoz, aki mögötte van...

A versengés tehát adott a "suli legmenőbb diákja", a "falu bikája", a "kiskakas a szemétdombon" címért. Mondhatjuk, hogy mindenki alfa hím szeretne lenni, de igazából a lányok is beszálltak már a ringbe: kemények a szövegeik, kemények az ökleik, és ránézésre ugyanolyan kemény szívük is. Így alakul ki az iskolai zaklatás, azaz a szakmában elterjedtebb nevén bullying. Ez az iskolai terror látszólag ritualizált agresszió, mivel fizikai erőszak nem nagyon történik (jobban mondva nálunk nem...), viszont az agresszió összes többi formája intenzíven jelen van. Annak idején én sikeresen belekeveredtem a zaklatásba mind az elkövető, mind az áldozat oldalán, igazából ma már nem tudnám megmondani, melyik a nagyobb ciki. Amennyire visszaemlékszem, bizonyos határt azért mindenki tudott tartani. Nálunk legalábbis sosem halt meg senki.

Nem vénnek való vidék

Az iskolai zaklatásban egyetlen szerencse van, hogy az iskolában történik, ezért legalább egy kis esély van rá, hogy az intézményen belül vissza tudjuk szorítani. Olvastam viszont egy cikket (katt a linkre) az ún. cyberbullyingről, ami egészen jól érzékeltette, hogy nálam hol lenne az a bizonyos küszöb, amikor már túl nagy erőfeszítés lenne megértőnek lenni, és inkább tűzzel harcolnék a tűz ellen.

Tömör összefoglaló: valakit piszkálnak az iskolában. Nem jó, de hétköznapi dolog. Ez a valaki megtörik. Öngyilkosságot kísérel meg. Baromira nem jó, baromira nem hétköznapi. Itt van az a pillanat, amikor mi anno teljesen szétestünk volna, és komolyan elgondolkodunk, hogy tulajdonképpen mi a francot is művelünk? Sőt, állítom, hogy azoknak a gyerekeknek is egy nagy része képes lenne ennyi együttérzésre, akikkel dolgozom, és papírjuk van róla, hogy érzelmi problémáik vannak.

A internet azonban nagyjából olyan, mint a Vadnyugat: minden pszichopata azt csinál, amit csak akar. Már ha van értelme egyáltalán pszichopátiáról beszélni, hiszen a netnek éppen az a hátulütője (bár néha előnye is), hogy nem kell a másik szemébe nézni, könnyebb óvni az anonimitást, elkerülni a felelősséget; és egyáltalán, egy Facebook-üzenőfal nem tud olyan empátiás reakciót kiváltani, mint egy szemtől szembeni helyzet (legalábbis jóval fejlettebb empátiára van szükség). Mivel az iskolások nagy része elsődleges kommunikációs közegnek használja, az életterévé válik, ahonnan nem lehet úgy hazamenni, mint az iskolából. Nem lehet elköltözni sem. Ha igazán le akarnak vadászni, megtalálnak. Törölni persze törölheted magad, de akkor szinte a világból törlöd magad, hiszen már mindenki ott kommunikál...

Így történik, hogy az öngyilkossági kísérlet után ez a valaki kap egy üzenetet, "sok sikert a legközelebbi próbálkozáshoz :D".

Még azt is el tudom képzelni, hogy az üzenet küldője úgy gondolta, hogy ez is csak valami ritualizált agresszió, és a smiley kihúzza a méregfogát az egésznek. Egy biztos: a szociális intelligenciája, empátiája enyhén szólva is gyenge. És a net nem is fog ezen változtatni.

Külföldön már próbálkoznak a törvény erejével szembeszállni a jelenséggel. Ám a neten nincsenek határok, így a cyberbullying elterjedését egy közösségben könnyebb lenne megelőzni, mint leállítani. Valahogy olyan irányba kell terelni a srácokat, hogy megtanulják kezelni a bennük lévő haragot, frusztrációt, a versengésre való hajlamot, és megtanuljanak nem átlépni bizonyos határokat, még akkor se, ha tudják, hogy nem lehet őket elkapni utána. Foglalkozni kell az erkölcsi fejlődéssel, ez triviális, és közhely is ezzel egyetemben.

Ilyennek képzelem el a hiteles
szakembert a cikk alapján :D

Vannak is erre törekvések, most például be fog jönni a hittan/erkölcstan óra. Gondolom ez valamilyen válasz akar lenni a "páva-jelenségre" (ezt én fogalmazom meg így, valahogy az ő szövegeikről jut eszembe mindig, hogy gáz van). Szerintem ezt még lehet is jól csinálni, attól függetlenül, hogy azért eléggé érezhetően van itt némi politikai, ideológiai hatás. Az igazság az, legalábbis szerintem, hogy még a hittanban is a közös értékeink, és nem a jobbos értékek jelennek meg, ha jól csinálják. Ha jól csinálják. Ezen az egy kicsiny szón azonban nagyon sok minden tud bukni. Egy korábbi bejegyzésben kifejtettem, hogy alapvető, de nem mindig átgondolt igény, hogy egy ilyen fontos nevelői munkát hiteles szakember lásson el. A minap pedig olvastam egy cikket arról, hogy a hitelesség kérdéséről vannak egészen sajátos vélemények is. Itt olyan dolgok jelentek meg, hogy az tudná ezt a munkát jól végezni, aki "példás családi életet él" (hopp, ez ingoványos talaj...), de felmerült az is, hogy nem kéne pornót néznie, cigiznie, innia... Feltételezem, hogy abszolút jó szándék van a koncepció mögött. Van valami, amitől féltem a gyereket, ezért olyan embert bízok meg a nevelésével, aki a közelébe sem megy ennek a valaminek (így aztán hitelesen el tudja majd mondani, hogy ezek mennyire rossz dolgok). De valóban ezek a deviáns ember jellemzői? Nem lehet hogy elavult, csak külsőségekről, sztereotípiákról szól? Mi van azzal, aki minden külsőség szerint tökéletes, csak éppen - néha szó szerint - halálra szekálja azt, aki nem tetszik neki?

Azt hiszem, hogy a hiteles szakemberről kialakított kép nem egy valós problémára ad választ, hanem egy olyanra, ami már súlyosbodott azóta, hogy a hitelességgel foglalkozó emberek utoljára foglalkoztak vele. Például a bejegyzés elején említett hölgy szerintem simán hiteles szakember lenne, a cikkben leírt kritériumok szerint, de kétlem, hogy tudna mit kezdeni azzal a lelki mészárlással, ami mostanában a fiatalok között megy. Inkább csak rájuk erőltetné a saját kényszeres kis hiedelmeit, megmondaná, hogy mi oké, mi nem, majd várná, hogy az információ átadásából valahogy változzon a nyugati kultúra egyik legnagyobb problémája. Szerintem ő nem fog tudni alkalmazkodni ehhez az új fronthoz, már ha akar egyáltalán. Én is csak kapkodom a fejem.

A kijózanító pofon

Elhatároztam, hogy hetente írni fogok egy bejegyzést. A legutóbbit meglepően sokan töltötték le, ha csak a felük végig is olvasta, akkor már van értelme ide firkálgatni. Most mégis egy rövidebbel próbálkozom, mivel nagyon fejemre nőttek a tennivalók - hogy úgy mondjam, több szempontból is érintett vagyok a Valentin napban, meg munka, meg burgonyavész... Nem mentegetőzöm, inkább leírok egy friss élményt!

Versagen

forrás: istenbizony.hu

A kudarc jelentőségén töprengtem a héten, egy számomra bosszantó élmény után.

A munkahelyemen különféle csoportokat vezetünk. Tudni kell ezekről a csoportokról, hogy amolyan fából vaskarika logikával kötelezően választhatóak, révén ezek a gyerekek pont azért járnak ebbe a suliba, hogy ilyen csoporton részt vehessenek. Csak épp ezt nem ők döntötték el, hanem egy bizottság, és bármilyen probléma van hirtelen a többi csoporttaggal, a témával, a feladattal, az önkéntesség hiánya mindig remek kibúvó lehet, és kb. kezdhetjük elölről a dolgokat. Általában, ha nem tetszik valami, akkor passzivitással, "zizegéssel", vagy valamilyen konstruktív javaslattal reagálnak, esetleg megy a morgás, de egy bizonyos pont után nem szokott elhangzani a "hülyeség ez az egész, nincs kedvem, nem fogok lejönni, nem is kellene nekem idejárni, mér' nem más jár ide, ők az őrültek, nem én, akkor most magyarázza meg nekem, hogy mire jó ez..." ellentámadás, hacsak nem sikerül valamilyen érzékeny pontot megtapogatni. Gyakori, hogy a játék, téma, amivel foglalkozunk, belepiszkál azokba a problémákba, ami miatt hozzánk kell járniuk. Pont ezért alkalmazzuk ezeket a játékokat (ezek egyébként tök egyszerű, igazából vicces, izgalmas vagy tanulságos feladatok, legalábbis általában senki sem lesz tőlük ideges). Még amikor a Rorschach-teszttel ismerkedtünk az egyetemen, külön le kellett jelölni, amikor a vizsgálati személy elkezdi a feladatot szidni, mivel ilyenkor gyanítható, hogy az inger által - elvileg - provokált pszichés témákkal valami problémája van, és ő inkább hárítaná (ezt nevezik Versagennek /auf Deutsche/, azaz elakadásnak).

Ez történt most is.
Ez a csoport egész jól ment az elmúlt félévben. Szívesen dolgoztam velük, úgy láttam, haladunk, és viszonylag sok energiát is fektettem bele, hogy további lépéseket tegyünk a korábban meghatározott cél felé.

Őszintén szólva kudarcként éltem meg a váratlan zendülést, csalódott voltam, mert azt hittem, hogy jól mennek a dolgok. Nagy nehezen sikerült csak úgy értelmezni a helyzetet, hogy végül is semmi gond, a szokásos Versagen került elő, csak nem a szokásos formában.

Önszupervízió

Töprengtem, töprengtem, hogy vajon az elmúlt alkalmak feladataiból melyik volt az, ami ennyire frusztrálta az ellenálló személyeket? Konkrétan melyik aspektus melyik problémát találta el? Lehetett volna előre látni, hogy ide jutunk?

Eszembe jutott egy korábbi olvasmányom, ami az ún. szomatikus markerekről szólt. Ezek olyan kis érzelmek, amik segítik a döntéseinket, és jelzik, hogy az eddigi tapasztalataink alapján az adott döntés jó vagy rossz irányba vezet-e. Az probléma, hogy ezeket az érzéseket nem nagyon lehet megkülönböztetni mondjuk a hangulatunktól, ergo ha jó a kedvem, akkor automatikusan azt hiszem, hogy sínen vannak a dolgok, jó irányba haladok, nem szükséges tovább elmélkednem a döntésemen; ha viszont rossz hangulatban vagyok, akkor sokkal szkeptikusabb, pesszimistább vagyok a döntéshelyzetben, tehát alaposabban elemzem a szituációt is. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy a reklámok, meg a vidáman zenélő hipermarketek hogyan használják ki ezt a dolgot... Aki erről többet szeretne tudni, annak ajánlom Mérő László Az érzelmek logikája c. könyvét, abban bővebben, de érthetően le van írva ez az elmélet.

Hogy jutott eszembe az elmélet? Hát úgy, hogy én jól éreztem magam ebben a csoportban, nevettem a vicceiken, és úgy általában oldottabb hangulatban voltam, mint más csoportoknál. Elképzelhető, hogy a jó hangulat miatt a szomatikus markerek átvertek, ezért nem gondoltam át elég jól a tapasztalatokat, és néhány lényeges tényezőt figyelmen kívül hagytam.

forrás: bumblekee.com

Tanulság:

• "Csak légy nyugodt, békés, szemlélődj!" (Yoda)
• "Soha ne nyomd fullban a kretént!" (Kirk Lazarus)

Persze, van más magyarázat erre az egész gondolatmenetre. Lehet, hogy a csalódottságot próbálom csak tompítani azzal, hogy mindenféle elméleti keretbe rakom. Van ugyanis egy olyan hárító-mechanizmus, hogy intellektualizáció...

És mégis mozog a Föld

Rögtön az első bejegyzésem ezen a blogon (az indítást leszámítva) az elidegenedés problémáját karcolgatta. Szaknyelven inkább az anómia kifejezést használjuk, de úgyis a jelentés a lényeg: ez az az érzés, amikor úgy látod, hogy az általános céljaid (munka, család, kutya, ház fehér kerítéssel) nem érhetőek el a rendelkezésedre álló (legális) eszközökkel. Ez az állapot egyébként a depresszió melegágya.

Elidegenedés

A téma úgy merült fel, hogy tudomásomra jutott, mennyi felnőtt, pontosabban szülő húzódik vissza a kis csigaházába, azaz fordul el a valódi világtól a virtuális világ felé. Változó, hogy mennyi infóm van magáról a szóban forgó egyénről, de a beszámolókat könnyű elhelyezni egy elméleti keretben. Kopp Mária és munkatársai 2009-es felmérése alapján kicsiny hazánk az anómia szempontjából igen előkelő helyet foglal el, azt hiszem, csak az ukránok előztek meg minket a "tele van a hócipőm", "úgyse fog ez menni", "hagyjuk a francba az egészet", "na most megpiszkálom a mérőórát, és majd én is privatizálok" attitűdök szempontjából. A biztonság kedvéért azért lent lehivatkozom ezt a munkát, ha valaki utána szeretne nézni. 2009 persze a forradalom előtti év volt, és hát mindig a hajnal előtt legsötétebb az éjszaka, meg minden, de nem tűnt fel, hogy azóta változás történt volna (mondjuk szerintem ez évtizedek, és nem évek kérdése), úgyhogy a mért adatokat személy szerint most is érvényesnek tekintem. Az olvasottak alapján tehát elidegenedett, kiégett embereknek képzeltem el a kérdéses szülőket.

Asszociáció: adóbevallás

Nem azt akarom mondani, hogy az elidegenedő ember elhanyagolja a családját, vagy feltétlen valami durva lázadást talál ki magának (bár ez is lehetséges). Simán lehet, sőt inkább valószínű, hogy teljesen gondos szülő, megbízható dolgozó, rendes szomszéd, megfontolt szavazó, szóval eljátssza ő a szerepeit tisztességesen. Csak már ő sem tudja, hogy minek. Kiüresedett az egész, nem hisz benne, hogy a fő tevékenységeivel megvalósíthatja önmagát. Hajt, hajt, de nem reméli, hogy tényleg jobb lesz ettől bármi, csak próbál a víz felszínén maradni. 

Érezhető, hogy elsősorban a munkára gondolok, mivel a tanulmányaim szerint a legtöbben a foglalkozáson keresztül próbálkoznak kihozni magukból a legtöbbet, és azzá válni, akivé szerintük válniuk kell. Ezen kívül számomra elég aktuális is a téma, hiszen éppen próbálgatom a szárnyaim a munkaerőpiacon, ha egy mód van rá, a diplomám felhasználásával. Őszintén szólva én elég jól jártam, legalábbis a környezetem tapasztalatai alapján. Valahogy megértem, hogy mostanában ilyen sokaknak megy el a kedve az országtól. Bemész a felsőoktatásba, tegyük fel, hogy ingyen - nekünk legalábbis még nem kellett fizetni a könyveken, meg a TO-csekkeken kívül -, ott aztán mutatnak egy csomó érdekes, izgalmas, időnként még hasznosnak is tűnő dolgot, majd belépsz a munkaerőpiacra, és szembenézel azzal, hogy ezeket mind nem csinálhatod. Nem szükséges fejleszteni, jobbra törni. Vagy csináld, ha akarod, de nincs rá erőforrás. Ellenben annál fontosabb az adminisztráció, aminek általában nincs gyakorlati haszna, viszont a tényleges munkaidődből megy. A továbbképzést oldd meg magad. Mondom, én szerencsés vagyok, kicsit szabadabb a mozgásterem - de úgy általánosságban azt hallom a volt évfolyamtársaktól, hogy gyakran ütköznek falakba. Állandóan a fausti alkun gondolkozik az ember: feladja a hivatását, hogy tisztes megélhetésért kulimunkát csináljon egy multinál? Hagyja magára az országot, hogy külföldön úgy élhessen, ahogy pár éve még hitte, hogy itthon is lehet? Nem az a lényeg, hogy nem telik nagyképernyős tévére, még csak nem is kizárólag megélhetési problémák vannak a fókuszban, inkább az az érzés, hogy a munkádnak tulajdonképpen nem érzed az értékét. Nem érzed, hogy jobb lett attól a világ, hogy küzdöttél egy tudásért, és most megpróbálod használni - inkább csak jutott neked is egy állás (amibe tíz körömmel kapaszkodsz), mert jobb, ha adót fizetsz, mint hogy segélyből élsz. Na ez az anómia az én világomban.

És mégis mozog a Föld

Ebbe az érzésbe nem nehéz belesüppedni, a felmérés alapján a honfitársak jó részének sikerült is. Ahogy visszatekintek rövidke életemre, úgy látom, hogy először az iskolában találkoztam vele. Bementem, foglalkoztam olyan dolgokkal, amelyek többsége egyáltalán nem érdekelt, mert az adott társadalmi szerepem szerint nekem az volt a dolgom, hogy ezt csináljam. Senki sem várta el tőlem, hogy ezen keresztül valósítsam meg magam, csak legyen meg a kötelező, és kész. Valamikor akkoriban kezdtem el először gondolkodni a szabadság témáján. Egy tizen-x éves ember szintjén úgy éreztem, hogy elnyomnak, főleg azért, mert tudtam volna alternatívát: volt értelmes, alkotói jellegű hobbim, amivel utólag nézve is többet fejlődtem, mint a padban. Tudatosan nem jutottam el akkoriban arra a felismerésre, hogy igazából ennél szabadabb nem lehetnék, és nem is leszek sosem. A társadalom ugyanis nem a teljes életemet, személyiségemet követelte tőlem. Senki sem várta, hogy szívvel-lélekkel, mélyen elkötelezetten tanuljak. Ehhez jogom van és volt, de nem kötelező élni vele. Nem kötelező ott és úgy megvalósítanom magam, ahogy a szabvány-életben működnek a dolgok, csak adjam mag a császárnak, ami az övé, aztán mindenki békén hagy. Valahogy ráéreztem erre, és mire otthagytam a sulit, már egy csomó komoly elfoglaltságban próbáltam ki magam. Emiatt a tanulás is differenciáltabbá vált: valahol letudtam a kötelezőt, a kedvenc tantárgyaimat viszont komolyan vettem, még akkor is bent voltam az órákon, ha a doki megszánt, és írt nekem egy igazolást iskolaundoritisz miatt. 

Mit csinálsz? (...) Nem úgy értem, mit csinálsz pénzért,
hanem úgy, hogy mit csinálsz a világért?
(forrás: innermichael.com /igazából Google/)

Szerintem az elidegenedés egyik forrása, hogy úgy dolgozunk, élünk, ahogy anno én bementem az iskolába. Jelen vagyunk, mert kell, megtesszük, amit  kell, de nincs íze az egésznek. Ez valahogy óhatatlanul kialakul, hiszen klinikai tesztek is igazolják (már amikor hozzáférnek ilyen témához a mosóporok hatékonysága mellett), hogy a külső motiváció (elvégzek valamit valamilyen jutalom érdekében) kevésbé tudja hajtani az embert, mint a belső (elvégzek valamit, mert ez a valami önmagában jutalmaz). Persze, az ember pénzért dolgozik. Én is. Ha a fizetésem alapján lövöm be a munkám értékét, az anómia garantált. Ha a hivatásomat a ténylegesen elvégzett feladataimmal és a visszacsatolásokkal próbálom azonosítani, az anómia garantált (jó tanács: akinek szüksége van az azonnali megerősítésekre, ne nagyon akarjon pszichológus vagy tanár lenni, mert lassabban jönnek a sikerek, mint a négyes metró...). Mégis, hogyan gyarapodhatnék abból, amit szeretek csinálni, de per pillanat nem sok befektetett energia térül meg?

Egyszerű. Nem csak a dolgozói életszerepben bontogatom a vitorlám, hanem a szabadidősben is, mint anno, az iskolában. Az a különbség, hogy itt nem anyagi, hanem lelki (elismerés, sikerélmény, büszkeség, hogy tettem valamit másokért) javakért dolgozom. Senki nem mondta, hogy kizárólag a munkahelyen valósíthatom meg magam. Lehetőségem van rá, hogy valami fontos dolgot vigyek végbe a szabadidőmben is, ha előbbre való nekem az ügy fontossága, mint a konkrét haszna. Van egy srác, aki interjúalany volt a szakdogámhoz. Művész, ezt is tanulja, emellett is kötelezte el magát. Tisztában van vele, hogy nem épp a biztos megélhetés mellett tört lándzsát, de nem aggódik emiatt: nem muszáj főállású művésznek lennie. Eléggé felnézek rá amiatt, amit mondott: így vagy úgy, de alkotni fog, ami meg a pénzt illeti, neki nem büdös a munka, eddig mindig talált magának megélhetést. Nem hiszem, hogy szét tudnám úgy választani a munkám és a hivatásom, mint ő, de valamennyi energiát én is mindig elkülönítek, hogy a pénzen és néhány alapszolgáltatáson kívül valami más értéket is létre tudjak hozni, és azt érezzem: "volt értelme". Sokan vannak még így ezzel, szerencsére, és összedobva az energiáinkat kiderült, egészen kis költségvetéssel egészen nagy dolgokat össze lehet hozni, ha valaki ki tud mászni az elidegenedés fásultságából. Csak hogy konkrétumokról is írjak, itt egy rövid lista azokról a projektekről, amikben az elmúlt években részt vettem, és szerintem előbbre vitték az embernemet:

1. Pszinapszis és Völgy
   
   Az egyetemi éveim talán legnagyobb volumenű vállalkozása, amiben részt vettem. Az előbbi egy pszichológiai ismeretterjesztő fesztivál, a legnagyobb a térségben, amit hallgatók szerveznek. Pénzt senki nem kap érte, viszont hihetetlen sikerélmény, hogy egy ekkora, nemzetközi színvonalú rendezvényt össze tudunk hozni, miközben megismerjük a jelenlegi és a jövőbeli szakembereket, meg önmagunkat, ahogy ilyen komoly felelősséget vállalunk. A Völgy hasonló jellegű volt, csak kisebb, mivel az egy nyári egyetem.
2. ELTE Kortárssegítő
   
   Egy önkéntesekből álló csoport, amely komoly felelősséget vállalva pszichológiai szolgáltatást nyújt az ELTE hallgatóinak, illetve ismeretterjesztő, közösségi, önfejlesztői funkciója is van. Azt hiszem, közöttük tanultam meg, hogy mit is jelent pszichológusként dolgozni. 
3. Ars Ensis
   
   Ez egy történelmi vívással foglalkozó non-profit egyesület. Itt vívok már pár éve. Az egyetem után már nem nagyon vettem részt az ottani önkéntes munkákban, úgyhogy itt vettem a vállamra plusz feladatokat, jelenleg oktatok náluk. Próbálom meghálálni, amit tőlük kaptam, mivel a vívást időnként pszichoterápiának szoktam használni. Jó közösség, ad némi testi-lelki erőt, meg ami nem elhanyagolható, történelmi ismereteket is.
4. Az Erő Útjai
   
   Ez egy kicsit kakukktojás, mivel nem mutatható fel közvetlen értéke. Egy szerepjátékfórum, ahol elég sokáig voltam vezetőszerepben. Játék, az igaz, de sok kreativitást és fantáziát igényel, és tény, hogy néhány srác nálunk tanult meg rendesen írni és olvasni. Valahogy mindig is inspirált, szakmai értelemben is, és úgy láttam, hogy másoknak is sikerült kibontaniuk a tehetségüket.

Nem állítom, hogy az ilyen hobbik a legjobb módjai az önfejlesztésnek és az önmegvalósításnak, de abban biztos vagyok, hogy sokat hozzátesznek az élethez, és valahogy a világot is jobbá teszik. Egy csomó ilyen kis lehetőség van. Nem hiszem, hogy értelmes dolog politikusoktól meg egyéb guruktól várni a javulást - ez a mi világunk, a mi életünk, nekünk kell jobbá tenni, például azzal, hogy a kötelezőnél egy kicsit több energiát feccölünk bele.

A fent hivatkozott irodalom:

Kopp M., Skrabski Á. (2009) Magyar lelkiállapot az ezredforduló után. Távlatok, 86, 32-52